Tegnap estére (késő délutánra), a ház ura viharos sebességgel a javulás útjára lépett, oly mértékben felgyorsultak az események, hogy úgy tűnt, már csak miattam nem jön létre az indulás, mert utolsó percre hagytam a dolgok bepakolását. Felgyorsultak az események, Férjuram 30 órás lázálmából való ébredésévél, úgy tűnt megmarad, sőt, mintha a vírusai sosem léteztek volna. (a drukkok, meg a pozitív enerdzsi ugyibár)

Aztán amilyen gyorsan érkezett a jobbulás (a láz elmúltával és egy kis élelem magáhozvételével), olyan viharosan vissza is tért az előző napi rosszullét. Még a viz se nagyon akaródzott megmaradni benne...

Az éjszakánk ennek megfelelően alakult: Hunor kismilliószor ébredt föl vigasztalhatatlan sírással, nomeg az apja is egész éjjel nyögdécselt.

Hajnalhasadás óta kupaktanácsolunk, mi lenne a legjobb megoldás, végül mégis úgy döntöttünk, nekivágunk az útnak, hiszen azzal, hogy 2 napja összezárva öljük egymás idegeit várjuk a javulást, nem jutunk előbbre, HuncApu meg csak bosszankodik az odalett nyaralásunkért.

Búcsúzúnk (most már tényleg) a kis Mamikedvencével, aki már bármelyik pillanatban képes ülőhelyzetbe kutyázza magát, és fáradtságában baleseteket okoznia önmagának (a fotón is látható, felduzzadt ajka, este -szülői felügyelet alatt- lefejelte a parkettát):

(feliratok: elől I ♥ mommy, a hátsó felén: and mommy loves me)

A ma reggeli indulást HuncApu hétvégén benyalt vírusai rendesen bojkottálták (oly erőtlenné tették, mint egy árva kisibolyát), így szabadságunk megkezdését, határozatlan időre, állapotától függően (de -remélem- legkésőbb holnapra!) elhalasztottuk... brühühü...

Hogy nálunk mindig történik valami?!