Miután tegnap megírtam a kis élménybeszámolónkat, készülődni kezdtünk, dédilátogatni kórházba, harisnyaszerző körútra, (aminek persze egy pezsgőszínű mélyen dekoltált otthagyhatatlan fölső is áldozata lett). HuncApuval elváltak útjaink, a vásárlásos résznél halaszthatatlan hazamehetnékje támadt, mindeközben Huncos édesdeden aludt a kocsiban. Mivel szorított az idő, most valóban egy szűk órácskára szabadulhattam el, meg is lepődtem, amikor cirka félóra múlva hitös uram a hollétem felől érdeklődött, (hol lennék? a próbafülkében, már úton vagyok, drágám!) háttérzajként egy rekedtre ordítotthangú Hunorral. Hittem is meg nem is, hogy semmit sem tud kezdeni Huncossal, de azért sietősebbre vettem a figurát. Hazaérvén egy tésztaképűre dagadt bömbölő kisembert találtam a megtépázott idegrendszerű Apuka kezében. És tényleg semmise volt jó, se vígaszcici, se ölbenlevés... Egy adott ponton túl olyat mondtam, amit magam sem gondoltam volna, hogy valaha is elhagyja a számat: én inkább így nem indulok el sehova, hiszen semmi értelme. Hunor olymértékben felhergelte magát, hogy már öklendezett, és komolyan azon gondolkodtam, vajon nem fájhat-e valamije, hogy ennyire sír?!

Bedobáltam a dolgainkat egy nagy táskába (mint utóbb kiderült éppen a lényegeseket felejtettem ki), Hunor dallamosnak egyáltalán nem nevezhető hangkísérete mellett. A gyámügy látogatását bármelyik percre vártam, főként azután, miután HuncApu elindult gyermekével előre és a hálószobánkba a falakból sugárzott Hunor velőtrázó üvöltése, miközben ők a lépcsőházban jártak, több emelettel alattunk. (a panellakás előnyei ugyibár...)

Az utcáról is tisztán felhangzott érces férfihangja, mint a Süsüben, nyíltak is a szemközti ablakok azonnyomban. A kocsiba beülve, mintha nem is ugyanaz a gyerek szemezett volna velem mosolyogva... talán az első kanyarig bírta ébren... A templomi esküvőre mellbedobással estünk be, úgy is fogalmazhatnék, mi vezettük fel a menyasszonyt, ugyanis csak pár lépéssel jött mögöttünk. Talán mondanom sem kell, hogy a fényképezőgép itthon maradt (pedig olyan szép volt a kismami-menyasszony...), akárcsak a bébiőr és Huncos babavízzel gondosan feltöltött cumisüvege is. Viszont: a lagzit ismételten csodásan bírta, nagyokat táncolt és korán eltávozott aludni (fél 10-kor). Ha rajta múlt volna átalussza az egész éjszakát, de magossarkoktól elszokott anyukája az egyik éjszakai ellenőrzés során, majdnem beesett a fia mellé, mentendő a menthetetlen az ágyába kapaszkodott, ezzel jókorát rántott rajta, amire még a holtak is felébredtek volna!

Öszességében ismét jól viselkedett a Manó, bár az előzményektől igazán megkímélhetett volna...

Megérkeztünk és bele is csöppentünk azonnal a fővárosi dugóba valóságba. Meleg van, kosz van és az emberek továbbra sem túl toleránsak sem egymással, sem önmagukkal...

Köröttünk minden rendben, Apjuk hosszas betegeskedés után (mely kerek 5 napig tartott és kemény pénzen vett gyógyszer valamint jó ízes erdélyi szilvórium hatására múlt csak el), meggyógyult.

A 10 nap alatt nagyokat ettünk, pihentünk. Hunornak továbbra is több orra van, mint foga (azaz egysenincs), de a fogínyével már nagyon ügyesen széttrancsírozza a házi kenyér héját. Apróbb csillagtúrákat szerveztünk a környéken, komolyabb túrázgatásokat nem mertünk bevállalni. Minden reggel Huncorgó köztünki mocorgására, szöszmötölésére ébredtünk, az utolsó napokra el is bizonytalanodtam, vajh nem szoktattuk-e bé a gyermököt a mi ágyunkba?! (itthon a saját ágyában aludt, tehát mégsem... mindenesetre azt leszámítva, hogy minden reggelre beállt a hátam, nagyon jó érzés volt az apró piszkálódásaira ébredni...)

És akkor az elmaradhatatlan pár összegző fotó a nyaralásról:

Első nap Hunc találkozott öreg cimborájával, a Királylány barátnőm kisfiával, Örs babával, akire olyan, de olyan csodálattal tudott nézni, ahogy csak a kisfiúk tudnak a nagyobbakra és még azt is megbocsátotta neki, ha olykor-olykor a fejét használta játékai leszállópályájának:

Folytatva útunkat, a Csíksomlyói templomban:

Az ezeréves határnál Gyimesbükkön :

...és a panoráma a Rákóczi várromról:

Megpihentünk Bucsin tetőn, a tavaly már jólbejáratott Basa fogadóban, ahol részesei lehettünk a frissen sült kenyér ínycsiklandó látványában/ízében:

Hunor a Zeteváraljai gátnál jó alaposan megfigyelte a sokaságot:

...majd jószokásához híven a bömbölő zene ellenére is képes volt elaludni:

Esténként a természet lágy ölén a fiúk komoly dolgokat megvitatva söröztek:

Végül Micka barátosném karjaiban talált megnyugvást (főként este mikor álombasimogatták a kis kéjencemet):

A nyári menőmanós programoknak ezennel még koránt sincs vége: azért érkeztünk pár nappal hamarabb, mert ma kedves barátaink esküvőjére készülődünk, Huncostól mindenestől. Remélem, Hunor ma is a tőle oly megszokott mosolygombócos figurával fog megörvendeztetni mindannyiunkat!