Az elmúlt napok mindennek mondhatóak, csak idillikusan rózsásnak nem... fáradtak vagyunk mindannyian, fáradtságaink vastag pokrócba bújtatott sértésekként bukkannak napvilágra. Hunor másodfogcsíkja szemmel is láthatóan türemkedik a fogínye alatt és valamért mégsem bírja áttörni a fogínyét. Este, az egész napon átívelő kétségbeesett semmisejó sírása után, végső elkeseredésemben, minden számomra fontos és kevésbé fontos dolgot is feláldoztam volna, visszaállítandó ezzel a csöndet és a megszokott családi békét... és természetesen a negatívizmus csak generálta az újabb feszültségfelhőket.

Mert miről is szól (még), a könnyfakasztóan meghitt anyaság? Önfeláldozások soráról, arról, hogy feladod az addigi kényelmes és izgalmas életed egy olyanért, amiről a döntés pillanatában még csak halovány elképzelés-szikrád lehet. Félreértés ne essék, egyetlen pillanatig sem bántam meg semmit, csak... hihetetlenül elfáradtam a hetek/hónapok óta tartó éjszakánként 8-10 ébresztésbe. Tudom, túl kell ezt is élni és azt is tudom, hogy Hunor egy fölöttébb jógyerek, ő sosem sír ok nélkül. Csak az éjszakáink nehezek, mert nyugtalanul alszik, akár egy szobában vagyunk vele, akár külön. És ezáltal a nappalokon, úgy érzem, nem kapok levegőt és megfulladok. Már nem én irányítok, a dolgok történnek velem.

Ambivalens érzések keresztezik egymást bennem: egyrészt sosem kértem segítséget még HuncAputól sem az éjszakákat illetőleg, hiszen tudomásul vettem, ő dolgozik minden nap, neki föl kell kelnie és helyt kell állnia bármilyen helyzetben. Másrészt, fáj a közömbössége, a figyelmetlensége, hogy mégsem érezte, hogy szükségem lenne rá. Ő viszont azt gondolta, megbírkózom az éjszakákkal és ha nem szólok, hogy nehezek, akkor nem is nehezek igazán. És azzal nyugtatta magát, ő úgysem tudná megvigasztalni Hunort, hiszen ilyenkor mindig az én szagomra nyugszik meg, az én vigaszcicimre alszik tovább. (ez bennem is felmerül kérdésként, lehet, hogy nem 8 és fél hónaposan kellene elkezdenünk egy-egy apás éjszaka beiktatását ?!). Félreértések és félregondolások téglácskáiból építgettük bástyáinkat... félelmetesen tankönyvbeillően. Kirekesztettük egymást a világainkból és elbeszéltünk már egy ideje egymás mellett.

Tudom, sokan bármit megadnának azért, hogy ilyen "problémáik" legyenek, ezért akad is bőven lelkifurdalásom... még a Huncos szemébe se merek úgy igazán, mélyen belenézni, mert félek, megérzi ingadozásaimat (hápersze, hogy megérzi!). Szívem teljes szeretetével szeretem őt és mégis néha azt érzem, megkötött, béklyóba zárt és kiszolgáltatottá tett.

Nademajd mostantól...

és most dejólenne messze-messze tengerparton, gondtalanul napon süttetni magam és egy jéghideg mojitot szürcsölgetni...és most kivételesen nem abból a vördzsinebbik fajtából! ;)

Romboló Ödön (vagy hétköznapibb nevén Dzsonkó Gizella, alias Manci, Huncorgó Mici, Mandragóré, Hunita ésatöbbi ésatöbbi) tegnap este szép szabályos tenyércsattogásokkal bevonult HuncApu után a fürdőszobába, azaz mászik! Hol van már a sok heroikus kísérletéből fakadó pofáraesése, kiterülő békamódon rúgkapálózása?! Én naiva, úgy gondoltam, innentől már nem kell kilövésre készen figyelnem, mikor mibe üti a fejét, minek megy neki, hiszen már mászik! és ami a legkényelmesebb: már nem sír, ha magára hagyom őt bármelyik szobában, hiszen képes utánam jönni, követ! ...ááá, mostantól a saját érdekemben célszerű figyelnem, mit csinál vagy éppen mit forgat abban az okos kis fejecskéjében. Be kell látnom, a járóka sziporkázó tündöklése éppen most kezd igazodni egy hullócsillag röppályájához... persze, nem arról van szó, hogy immáron vége, nem lehet pár percre sem belehelyezni a dedet, de azért lássuk be, 1x1 méteren, játékokkal körbevéve, már nem olyan könnyű a mászásos talajgyakorlatot tökéletesíteni.

Az este tanult elemet ma korán elkezdte gyakorolni a nagyágyban. A hajnali ébredése után, összebújva aludtunk, amikor is valamely macska sikkantására és Hunc szöszmögésére ébredtem: olyan furcsán, sírás előtti módon vette a levegőt (hősiesen mégsem sírta el magát!). A homlokán egy apró foltocska árulta csak el, hogy végre megkapta az első cicapusziját. Napok óta hajkurássza büntetlenül a macskákat, az utolsó pillanatban mindig megmentettük a macsekokat a kezei közül, most úgy tűnik, nem sikerült. Azóta legalább, már nem igyekszik minden áron a farkukat satuba zárni! (satu jelen esetben = miniatűr kis örökrebezáródó kezecskéje). És valljuk be őszintén, macskáink ezidáig roppant toleranciáról tettek tanúbizonyságot.

A reggeli társas mosdómenet közben azon gondolkodtam, vajh anyáink/nagyanyáink miképpen tették lakásukat gyermekbiztossá, hiszen cipősszekrényből most már alsó két polc naponta többször kipakolva, bármely szekrényajtó csilingelő nevetéssel párosuló nyitogatása, immáron rendszeres. Pilinszka ujjacskái mára megtalálták a földtől 5 centire elhelyezkedő konnektorokat (na, ezek már nem érintenek, mindet bedugdostam konnektorvédőkkel). Aztán arra jutottam, nem vagyok hajlandó ennél több biztonsági ketyerét beszerezni, egyrészt itt vagyok mellette minden percben (jó, tudom, úgy is történhetnek balesetek), másrészt mi is felnőttünk kutacsvédő, sarokvédő, vagy éppen fogvédő nélkül például. Ez is, mint annyi sok más termék ebben a fogyasztói társadalomban azt igyekszik belédsúlykolni, hogy attól mert nem veszel havonta kemény pénzekért aktualizált játékokat, vagy éppen nem teszel meg mindent azért, hogy gyermekbiztossá tedd otthonodat, már nem is vagy jó szülő... Hunoron látom, a legtutibb játék az ásványvízes flakon alján maradt víz, hosszú percekre lefoglalja a mozgó üvegcsében úszkáló víz látványa. Babák ők, akik számára még minden számunkra oly megszokott dolog, egy-egy új felfedeznivaló, egy-egy apró csoda!

(persze, azért az elmaradhatatlan klasszikus, a sütifaló bödönünk nekünk is megvan, bár Huncorgó még csak most fedezgeti fel a lehetőségeit ;) )

Sokáig hezitáltam, hogy megírjam-e, vagy csak lazán hunyjak szemet a velem történt dolgok felett... majd úgy döntöttem, mégsicsak megírom, hiszen elég mély traumát okozott bennem a történet.

Pár nappal ezelőtt, a szokásos babakocsis sétánkra indultunk Huncossal, róttuk a szokott köreinket. A környéken már ismernek minket, a péknél Huncost kiemelik a babakocsiból és megdögönyözik, sokszor nekem kellemetlen, hogy miattunk áll a sor. Most kicsit tovább merészkedtünk, pár utcasaroknyival. Az egyik gyalogos-átkelőhelyen szépen megálltunk, bevártuk, hogy a jelzőlámpa zöldre váltson, majd még ezután is alaposan körbe nézve, (balomról egy lekanyarodó kisteherautós mosolyogva integette, hogy indulhatunk), leléptünk az úttestre. És ekkor a semmiből, a kisteherautót kielőzve balról, fénysebességgel fékcsikorgatva megjelent egy Bömbi, a sofőrje, az a nagyadarab nemidénbarnult, ránk se pillantva telefonált, holott alig pár centire húzott el a babakocsiban szunnyadó kisfiamtól... szinte megfagyott az ereimben a vér, ha csak egy tizedmásodperccel is hamarabb lépek le, simán elcsaphatott volna minket... valahogy átbotorkáltam a túloldalra, pár autóból kiszóltak, káromolták a Bömbist, kérdezgették, hogy minden rendben van-e,  automatikusan válaszolgattam, hogy igen, persze és csak azt voltam képes alig hallhatóan ismételgetni, hogy ezt nem hiszem el...

Manapság, amikor szinte havonta megborzongtatja a kedélyeket egy-egy zebrán történő gázolás, érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak olyanok, akik úgy ülnek kocsiba, hogy mindenféle szabályt igyekeznek felrúgni, figyelmetlenek, és intoleránsak azokkal a fránya gyalogosokkal/a jelzőlámpákkal/a többi autóstárssal szemben. (a megfelelő rész aláhúzandó) Pedig felelősséggel tartoz(ná)nak ők is... ez nem egy autóversenyzős számítógépes játék, ahol a falnak ütközés után újra indíthatod az egészet, itt a gémóver valóban a játék végét jelenti...