Péntekről szombatra virradó éjjel Huncorgó ugyan csöpp lázat még produkált, de mivel szombat délig jókedélyű láztalan maradt, ismét nyakunkba vettük a világot, jó nagy adag melegruhát, és mintegy elriasztásként, egy nagy adag lázcsillapítót csomagolva a gyermeknek. Meg sem álltunk atomvárosunkig, az Origo meleg puha szeretet-fészkébe, Huncos keresztszüleihez.

Az esti program, kihagyhatatlan volt, a Dunaföldvári Vár varázslatos és magávalragadó volt az éjszakai fények megvilágításában. Hunor a csípős levegőn bő két órát önkívületben szusszantott a dübörgő Zanzibár  (nadehogy ez a Rita ilyen picurka?!) koncerttől alig pár méterre, jó alaposan bebugyolálva, körbevéve pótcsaládunk gyűrűjétől... a forralt bor felmelegítette elgémberedett testemet és a hűs széllel jó párost alkotva, libapásztorlányos pírt varázsoltak az arcomra...

Hunor ma délelőtt is egy nagyot durmolt friss levegőn, majd a decemberi tejválságomért feláldozott konnektororrú sonkáját szeltük meg ebédre. Ismét feltöltődtünk hosszú-hosszú időre, még akkor is, ha ez a látogatás, mindösszesen egy rövidke napocskára sikeredett... ismét leckét kaptam emberségből, sőt... emberfeletti erőből, szeretetből és méltóságból is... bárcsak mindenkinek lehetne egy ilyen erő-köre...

Az egész a hirtelen jött hideggel kezdődött, meg az örökös földönmászkálással, amit ugyebár egy majdnemtízhónaposnak nem lehet megtiltani. A 19 fokos lakásban, hiába öltöztettem fel, zokniztam, melegruháztam, valami galiba mégiscsak becsússzanhatott.  (este óta mondjuk már fűtenek). Délután már nagyon bújós Hunorom lett, akit egyetlen percre sem tehettem le az ölemből. Gondoltam, minket is utolért a kedvenc babablogosok körében terjedő nyűgös-nyafizós-fogzásos járvány, így különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a viselkedésének, talán még örültem is, hogy nyugisabb a gyerek. Mikor már határozottan vörösszemű álmoskának tűnt, hozzábújva megéreztem, ide bizony megérkezett Láz Géza. Ölbevettem, meghőmérőztem és csöppöm 38,5 fokos lázzal büszkélkedhetett. Volt még itthon a fájdalomcsillapító kúpból, amit még anno írt fel a doktornénink az oltás után esetleglázra. Szerencsére percek alatt hatott, és újra a tiszta szemű, kedves kisfiam gügyögött mellettem.

Más tünete nincs, se takonykór, se tüsszögés, talán pici torokfájás lehet, nehezebben nyeli a szilárdakat, de úgy tűnik, Huncos ételszeretete felülkerekedik még a torokfájásán is.

Az éjszakánk csapnivaló volt, rengetegszer ébredt, ugyan nem volt láza, de nagyon nyugtalanul, nyüsszögve vészelte át az éjjelt, volt olyan, hogy csak a ringató énekemre nyugodott meg, akkor  is csak közöttünk aludt valamicskét, azt is inkább hajnal 5 és reggel 11 között. (alig mertem megmozdulni, mert szenzitív csápjai még az egyszerű mosdójáratot is észlelték és panaszos nyöszörgéssel reagálták le). Napközben többször mértem, nem érte még el a 37 fokot sem a hője, 36.8 körül mozgott. Doktornénivel beszéltünk, figyelgessük, figyelgetjük.

Hogy mi volt és hogy elmúlt-e már, nem tudom. Lehet, megfázás vagy a jólismert fogzás a ludas, most is, nem tudom... az első 4 kibúvó fogánál, nem volt láza. Evvan...

(közben meg szétrágom az összes körmöm Mazsolánkért, aki a mai napon hozza viágra első szülött Marciját...)

Pocakosságom utolsó harmadában lehetett, azaz akárhogy számolom, minimum egy év is eltelt már azóta, hogy moziba jártam volna. Egy ideig még nyomonkövettem a moziműsorokat, mára már alábbhagyott a lelkesedésem, minek is fájdítsam a szívem, ha úgyse jutok el egyetlen előadásra sem?! Aztán a napokban csoda történt, kedvenc Barátnőmtől egy csajos-kimenős-mozis-utószülinapi ajándékos kupont kaptam, melyet éppen tegnap este váltottunk be.

Az egész nap szakadó eső belőlem a morózusabb énemet hozta ki, morogtam, mint egy bolhás kutya, semmise volt jó, HuncApu is az őrületbe kergetett, többször jól hallhatóan elismételte Huncosnak, hogy ma kimenője van a Máminak! Sikerült mindezt annyiszor elsütnie, hogy már az egyáltalánnemvicces kategóriát sem súrolta a poénja, miközben cifrázott egyet-egyet rajta... én pedig egyre nyamvadtabbul éreztem magam, a kisesti könnyedruhámat sutba dobtam, többtucatszor átöltöztem kedvenc pasijaim nem kis örömére, máig nem tudom, melyiküknek okoztam nagyobb derültséget, a kicsinek vagy a nagynak?! Mire eldöntöttem, maradok a lazán sportosnál, megszólalt a telefon és kiderült, a Pártner, übercsinibe nyomul, így kezdhettem mindent előlről...  Fogcsíkorgató szenvedésemet látva, HuncApu nevetve felajánlotta, elmegy inkább ő Barátosnővel szórakozni, maradjak itthon Huncossal én...

Már a finisben voltam, mikor kiderült, Fáradt Anyukának sikerült úgy elrejtenie emberi szemek elől a pénztárcáját (természetesen az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges összes benne lapuló irattal együtt), hogy csak leizzadásos keresgélés után került elő a fürdőszobából egy szennyeskupac aljáróról (hogy hogyan került oda? kezdem azt hinni, valóban létezik egy Pufi nevezetű háziszellemünk) Hosszas szenvedésemnek szinte egyeneságú következménye volt, hogy felejthetetelen estével gazdagodhattam... igazi csajos-koktélozós-mozissal. Egy olyan könnyed limonádé-filmet néztünk meg, néhol megkönnyezve, néhol kinevetve a szerény költségvetéssel készült trükköket, amilyenre HuncAput hatökörrel sem vontathattam volna be, de még különböző ellenszolgáltatásokért cserébe sem kísért volna el.

Tudományos tapasztalattal is gazdagodhattunk: nem csak a szarvasmarhák esetében nő a hozamtermelés zene és jó közérzet hatására... legalább kipróbálhattam az álometetést, Huncosnak igazán nem volt ellene kifogása...

Köszönöm Barátném az estét, megboldogult jánykorom fénykorában éreztem magam utoljára ilyen jól!

...lagziján vehettünk részt szombaton. A hirtelen hüvösre változott idő miatt kicsit rezgett a léc (főként ruhaproblémáim adódtak), de végül még a nap is előbújt megcsodálni, e két kedves ember, boldogító igen kimondását.

Hunc is megkapta az új kocsiülését, e napon került felavatásra, nem bántuk meg, hogy ezt választottuk, Hunor igazi skandináv kényelemben utazhat mostantól, ha akarja, minden lát az útból, ha mégis inkább pihenni vágyik, kényelmes alvósra dönthető.

A századfordulót idéző, hangulatos óbudai macskaköves utcácskában megbúvó házasságkötő teremben egy gombostűfejet sem lehetett volna leejteni, annyian voltak kiváncsiak a nagy eseményre. A vőlegény tanúja, nem más volt, mint HuncApu személyesen, akinek gyermekkori barátja volt a vőlegény. Hunor az események előtt ébredt pár perccel, így kiváncsian pillogott végig, és csak az utolsó pár percben adott hangot megilletődött szavainak (akkor is csak azért tette, mert a mellettünk ülő nénike sokadszori rosszalló pillantásától kísérve, elhúztam a hozzá átmászni akaró Huncost).

Azt gondoltam, az idei esküvős és lakodalmas dömping megkeményítette már kellően a szívemet (és eltömítette a könnycsatornáimat is), de nem így történt... a szertartás közepe tájékán, már igencsak Huncosba fúródott a fejem és a nyakába szipogtam meghatottságomtól könnyes orromat... elcsépelt közhelyek, de annyira szépek voltak... és akkor az elmaradhatatlan fotók:

és az unott hercegfi, akinek névreszóló ültetőkártyája volt (el is hoztuk emlékbe):

A csodás beállt rendszerünknek köszönhetően, Huncos úgy döntött,  megálljt parancsol eddigi duhaj életvitelének és nem hajlandó tovább átdorbézolni egyetlen éjszakát sem, 9-kor úgy elmentünk aludni mindketten, mint a kisangyalok...