Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hőn szeretett Zuram munkája igencsak helyhez kötött, és -általában- nem igényel éjszakai távolléteket. (najó, néha-néha becsusszanhat egy-egy nem várt sürgősségi eset, de nem kifejezetten ez a jellemző).

Ezért is kuriózum a két egymást követő éjszaka nélküle... rendelés után még hazaviharzott, megfürdette csemetéjét, közben kiszűrődött az instrukció, mely szerint, legyen jó kisfiú az elkövetkezendő 2 napban és hallgasson a Mámira, ne borítsa őt ki nagyon az éjszakai ébresztgetésekkel... és hogy nagyon fog Pápinak hiányozni, és sokat fog gondolni rá... aztán bedobálta ruháit egy sporttatyóba és kocsiba vágta magát...

Mert a szüret az a férfiak dolga... és Hunc ehhez még picurka. Így kettecskén maradtunk vasárnap hajnalig... amikor HuncApu fog minket mellénkbújással ébreszteni, hiszen nagyon korán kell hazaérnie, dolgozni megy és kivételesen most mi is vele tarthatunk, őszbúcsúztató nyílt nap lesz a Kutyaparadicsom nevezetű budakalászi kutyaiskolában. 

Koradélután pedig pár napra kihúzzuk a képzeletbeli telefonzsinórunkat és a szokásos kényeztető termálvízes-wellness napjainkat töltjük Sárváron, HuncDédivel. (masszázs, termálvíz, koszt-kvartély... hmmm). Már elkezdtem a képzeletbeli pakolást... hááát, lesz pár pakkunk, de sebaj!

Akikkel nem csak virtuális a kapcsolatom, megszokhatták már, hogy mióta van Hunc, nem vagyok egy kimondottan telefonon könnyen elérhető emberke. (továbbra is mentségemül szóljon, hogy mindenkit előbb vagy utóbb visszahívok!). Reggel, mire előkerítettem a telefonomat, esment volt már pár nem fogadott hívásom. Mivel Huncos lágyszívű és engedékeny volt délelőtt, elkezdtem apránként visszahívogatni őket. Az első ösmeretlen szám visszahívása nagyon furira sikeredett, ugyanis miután bemutatkoztam és elregéltem a szokásos udvarias szövegemet,  egy zavart hölgy szuszogta bele a fülembe, hogy igen, ő keresett, és hogy mikor jöhetne fel hozzánk? Bizonytalan öööö-gésemet kihasználandó rákérdezett, kinek is vagyok én az anyukája? Anyatigris agyam azonnal vérmes következtetéseket vont le (ez biztos egyike azon erőszakos telefonos hölgyeményeknek, akik mióta Hunc megszületett, havonta felhívnak és különböző előnyös biztosításra/megtakarításra szeretnének nem kicsit agilisan rábeszélni), és hirtelenjében visszasziszegtem, hogy lesszíves beazonosítani magát meg úgy egyáltalán miért is szeretne ő hozzánk feljönni?! Ekkor derült ki, hogy ösmét új védőnénivel gazdagodtunk, valahol elvesztettem a fonalat, szerintem úgy a nyolcadikat emészthetjük.

Épp erre járt, feljött, igyekeztünk megismerkedni egymással, Hunor megszavazta számára a bizalmat, pár itt-töltött perc után, melléállt és vigyorogva megharapdálta a combját... védőnéni enyém szívembe is belopta magát, végre nem egy frissdiplomás könyvbőlszakmáttudó (mindenkitől elnézést, de tényleg abszurd, hogy 31 évesen egy 22 éves leányzótól köllene gyakorlati tanácsot kérnem! ), hanem egy háromgyerekes anyuka, aki seperc alatt megtanított a hordozókendő egyik egyszerű kötési módjára. Úgy belejöttünk, hogy majd egy órán át hordoztam Mancit magamracsatolva, és láss csodát, mégsem fájdult meg a hátam tőle! (pedig mambózva lejtettük át többszörösen a lakást!)

Manci egyre hevesebben utasítja el az általam kutyult kajákat, újabban HuncApu és a macskák részesülnek bioétkeimben, ő inkább a szürkemarha raguba nevez be, de nem ám összetörve-turmixolva, hanem oda neki egy kocka husit, amit az etetőszékében elnyammog, ha végez és bármi óhaja akad még, egyre hangosodó morgással és vörösődő fejjel jelzi. A végén mégiscsak gourmandot nevelünk, úgy tűnik... Ha számokban kellene ábrázolnom Hunor 80 százalékban anyatejes lett újra és a szépen fölfelé ívelő hozzátáplálást visszaapasztotta 20 százalékra.

Éjszakáink stabil 3-szor ébresztősek, (éjfél-fél 1, 2-fél 3, valamint 5-6 közötti időkben ébred), védőnéni érdeklődésére töredelmesen bevallottam, Dedet, ha felébred, éjjel is megszoptatom, bár tudom, hagynom kéne meg vízzel itatnom, ha szomjas, meg következetesen kellene nevelnem... stbstb. Erre csak annyit mondott, védőnőként ő is ezt tanácsolja, anyaként viszont, ő is pontosan ezt csinálta. Még életben van és derűs természete azt bizonyítja, túl lehet élni ezt az időszakot, tehát ösmét erőre kaptam...

Heléna szülinapi zsúrján szúrt először szemet, hogy Hunor mennyire jól érzi magát a játszóházban, a rengeteg új felfedeznivaló játék között. Itthon, hiába zsúfolnám tele játékokkal a szobáját, mindössze pár perces elfoglaltságot jelentenének neki, majd újabb felfedeznivaló után nézne, ám a játszóházaknak fílingjük van és kész.

Azóta lelkesen kutakodtam a környékünkön fellelhető, heti rendszerességgel használható ilyesmi után. A rosta likán kettő maradt fent: egy előző bejegyzésemben említett Manócska Muzsika (zenebölcsi) és egy képeszségfejlesztő játszóház. A zenebölcsi betegség miatt kimaradt a héten, viszont a másik helyszínre eljutottunk, itt az első alkalommal egy állapotfelmérésen vettünk részt, a konduktor felvette az anamnézist, és közel egy órán át beszélgettünk, miközben fél szemmel figyelgette Huncost, valamint különböző játékokat mutogatott neki. Hunor hihetetlenül élvezte, ügyesen és talpraesetten ismételgette a megmutogatott feladatokat, játékokat. Az egy óra elteltével szóban felállították a diagnózist, Hunor semmilyen különleges fejlesztést nem igényel, fejlődése megfelel egy átlagos 12 hónaposénak. (persze ez csak egy óra tapasztalata, ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk, esetleges hiányosságairól, hosszabb megismerésre van szükség). Ennek ellenére úgy döntöttünk, beíratkozunk egy hónapra, kipróbáljuk, hogyan működne a mindennapokban is. A konduktor javaslatára egy 13 hónapos kislány mellé társulunk be próbaképpen, mert az általa kinézett 2 fős, Hunorral egykorúak által alkotta csoportban, fiam stagnálna, nem lenne kellően motivált és ő lenne a húzóerő a többiek számára.  Ami még indokolta számomra a beíratkozást az az, hogy közelegnek a téli hónapok, lassan tudattalanul is csökkentem a napi többórás babakocsis sétáinkat, és így legalább én is motiválva vagyok. (gyűlölöm a hideget, a rövid nappalokat, a 14-16 órán át tartó búskomor szürkeséget)

Annyira büszke vagyok erre a kis mégmindignégyfogú huncut mindentszétpakoló manóra!

Igaz, egyelőre még csak "járókerettel" teszi, de határozottan halad vele!

Filmünk főszereplői: Dörzsi (a tengerimalacunk), és Enyveskezű Manca (őt már ismeritek). Dörzsi az én malacom és sajnálattal kell bevalljam, hogy egyre kevesebb időm jut rá, már nem futkározik a nappalinkban esténként, már nem kuporodik az ölembe, ha tévézünk. Szerencsére, Hunc ráérzett a Dörzsölt Öreghölgy magányosságára, és nap-mint-nap kitalál  számára valami új elfoglaltságot. Mostanában rendszeresen bedobál mindenféléket hozzá a szarka fiam. (távirányító, asztal széléről leegyensúlyozott cd, toll,  kölesgolyó), de annyira jófej a malac, hogy ezeddig sosem rágcsált meg semmit (és le sem pisilte őket!). Dörzsi roppant kíváncsi erre a kisemberre, aki energiát és időt nem sajnálva tőle, bearanyozza öreg napjait és meggyürkészi (ha eléri), benyúl hozzá és bügyörgeti az orrát (nem harapja meg), sőt most már körbesétáltatja a lakáson is! 

Külön köszönet Dörzsi végtelen türelméért, mert nélküle ez a videó nem jöhetett volna létre!