cucka 2008.11.05. 18:07

A lélek hangjai

A csalódás olykor az igazságtalansághoz közeli érzést tudja kelteni bennem. Tudom, senki sem tökéletes, senki sem neveli tökéletesen gyermekét... emberek vagyunk hibákkal, másságokkal, különböző tulajdonságokkal. Ami igazán biztos: mindannyian, akik szülők vagyunk, a legjobbat akarjuk a gyermekünknek. És hogy mi a legjobb? ezt mindenki a saját kútfőjéből meríti, a saját gyermekkorából hozza, a saját megtapasztalásaiból szűri ki és szűri le, mint azokat a gondolatokat is, melyekkel a lehető legjobban kívánja irányban tartani csemetéjét. Az úgynevezett irányelveket, melyek természetesen változnak, megszűnnek, átalakulnak. (a megfelelő rész aláhúzandó). És nincs is ezzel baj... a baj ott kezdődik, ha megszakad a kommunikáció két állítólagos barát között. Ha az egymás melletti elbeszélések ködfátyla belengi és elhomályosítja az igazi mondanivalót... Persze, fabrikálhatunk számtalan mentséget önmagunk és a másik fél számára, de az igazi szívfacsaró szomorúság mégis bennünk marad. Az a keserű csalódottság... hiszen egyikünk sem így képzelte... és bennem számtalan megválaszolatlan kérdés maradt, az összes túlcsorduló érzelmem szinte lefolyt a búcsúölelése hideg falán...

És csodák sincsenek, hiszen minden spirituális összefogás és vallásos ima ellenére, a pici Bátor harcosunk mégiscsak útnak indult és itthagyott egy sajgó sebként égő, szerető családot... Nagyon sok erőt kérek az Égiektől számukra az elkövetkezendő időkhöz...

Nyugodj békében, Drága Csöppfiú, vigyázz onnan fentről a Szüleidre, most nekik van nagyon nagy szükségük rá(d)!

süti beállítások módosítása