A jó idő beköszöntével szinte minden blogban megtalálható egy-egy negatívabb hangvételű bejegyzés a játszóterekkel, az ott fellelhető anyukákkal, konfliktusokkal kapcsolatban. Magam is tele vagyok ambivalens érzésekkel, mert egyik felem igenis szükségét érzi a langymeleg napsugárnak, a sok nyüzsgő gyereknek, a vígkedélyű szülőknek, a másik felem gyomra meg görcsberándul az ott kialakuló konfliktusok kezelésétől.

A játszóterezésünk hajnalán nem mentünk messzire, a házunk mögötti parkba látogattunk, itt ugyan 2 darab felnőtthinta, valamint egy óriási üvegszilánkokkal és cigarettacsíkekkel sűrűn teledobált homokozó található csak, mégis úgy gondoltam, kezdeti lelkesedésünknek (és ismerkedésünknek), bőven elég. És valóban, már az első napon "konfliktusba" kerültem/kerültünk egy igazi őslakos játszóteres anyukával, aki a kakaóscsigáját úgy osztotta szét a fia, és a fia barátai között, hogy közben az én ott ácsingózó és sikkantgató Hunoromon teljesen átnézett. Kevésszer facsarodott még így össze a szívem, mint ott és akkor, és a híresen nagypofám is elnémult, miközben könnyeimet nyeldestem, ölemben a szemmel látható igazságtalanságot nehezményező Hunccal megfogadtam, ide többet nem jövünk.
Tanulságként levontam: azóta sosem indulunk el itthonról rágcsálnivaló nélkül (házi, sütött pogácsa, kölesgolyó vagy buláta mindig lapul a táskám mélyén).

Pár méterre a lakásunktól, modern környezetben (az építőanyagokat szállító, böhöm nagy kamionok is annak számítanak, ugye?), egy épülő lakópark közepibe funkcionál a mi játszóterünk. (mondjuk arra igazán kiváncsi leszek, ha fölépül a hátralévő kb ugyanennyi lakótömb, hogyan fogja ez a picinyke játszótér kiszolgálni a környéket...). A felszereltsége kicsiny kívánnivalót hagy ugyan maga után (összvissz 1 baba- és egy nagyobb hinta, egy csúszda és pár lógnivaló szerkezet található rajta, nagyobbak számára),  de ezt mindenképpen kompenzálja családias mivolta. Egyetlen hátránya, hogy csúcsidőben, minden négyzetcentiméterre jut egy gyerek, hiszen a környékünkön ez az egyetlen viszonylag modern játszótér, ahol délután nem a tinédzserek söröznek-cigiznek-bandáznak. (nem bántom őket sem, hiszen még élénken él bennem is, hogy mennyire nem volt hova mennünk nekünk sem a bimbódzó öntudatunkkal...).
Valahogy itt gördülékenyebb a helyzet, az alapszabályokat hamar magamba szívtam én is, bár értelmét továbbra sem látom mindegyiknek, de a birka szellem magával ragadott engem is:
- mindenki homokozószettel érkezik, melyet az anyuka megérkezésükkor gondosan kiborít a földre, teljesen fölöslegesen általában, mert magzatuk ilyenkor már messze, balra el, jobb esetben egy másik homokozószettet babrálgatva.
- több anyukával kommunikálva, sokakkal hasonló nézetekre jutottunk, mely szerint, gyermekünket általában hagyjuk maguk megoldani a konfliktusaikat, és csak akkor beleszólni, ha durvul a helyzet. (jajjdenehéz megtalálni azt az arany középutat, ami nekem még belefér/már nem fér bele, másnak még igen/már nem...)

Sokáig gondolkodtam, mért okoz ekkora frusztrációt, csontighatoló és vérremenő problémát a játszóterezés, aminek éppen a gondtalan felszabadultságról kellene szólnia. Talán azért, mert igazán most eresztődnek össze a különböző nevelési elveket és különböző nézeteket valló emberek, és itt felszínre törhet az a rengeteg feszültség, ami egyikünkbe-másikunkba oly hosszú hónapok óta elfojtódott. És a mi igazunk az egyetlen igazság, a mi gyerekünk a legtökéletesebb gyerek, a mi nevelésünk az igazi nevelési út... nehéz dolgok ezek, sokszor oly nehéz objektíven látni a világot. Azt gondolom, még  mindig csak kapisgálom, hogy valójában mekkora felelősséget kapunk a kezünkbe egy-egy gyermek születésével... Mert a döntéseket nekünk, szülőknek kell meghozni, a tól-ig határokat nekünk kell kitűzni és mindezeket úgy, hogy figyelembe kell vennünk gyermekünk személyiségét, érettségét. Mert nincs két egyforma gyerek, szülő, helyzet, lelkiállapot, az azonos szituációkat sosem lehet éppenugyanúgy kezelni...

És mindezek ellenére: mi szeretünk játszótérre járni. (és tegnap a szemerkélő langymeleg esőben, amikor csak a miénk volt a tér, sikkantva én is lecsúsztam a gyerekcsúszdán... ).

Azaz Baba-Mama Klub. Mondhatnám nagyképűen, a Mi Klubunk. Hiánypótlóan jött létre, hivatalosan kölök szocializálódás, de fű alatt bevallva, főként Anyukák szocializálódása érdekében. A helyszín télen-tavasszal a mi lakásunk volt, (most is itt találkozunk, legalább egy haboskávé erejéig...), a jóidőre való tekintettel, mostanában a közelünkben lévő játszóteret szálljuk meg, de terveinkben a kicsit messzibb levő Szent István park is szerepel.

Sok mindent megéltünk mi már együtt... születésnapokat, apró örömöket, fájdalmakat, csalódásokat rágtunk át, beszéltünk ki. Összekovácsolt kis csapat lettünk, és bármi programunk is akad, az a szerdán működő BMK-hoz igazodik...

És hogy miért éppen ma írok erről? Mert ma becsatlakozott egy régi ismerősöm is a 19 hónapos kisfiával hozzánk, és rákérdezett, hogy hogyan is "alakultunk" mi, fórumosok voltunk? És akkor mindannyian olyan meleg mosollyal, egymás szavába vágva meséltük a megismerkedésünket, összefonódásunkat... Sosem beszélek a blogomról, nem szoktam reklámozni, sokáig kicsit az is zavart, ha véletlenül akadtak rá ismerőseimés így lassacskán meg kellett tanulnom úgy leírni őszintén a gondolataimat, hogy mégse maradjak pőrén vacogva... és ma mégis annyira büszke voltam arra, hogy igen, nekem van egy  internetes naplóm, ahol ilyen csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg... büszke voltam a Barátaimra...
Pár hónap híján, lassan két éve vésem le életünket, érzéseimet, gondolataimat, vagy éppen tanácsot kérek, ha elcsüggedem és bíztatásra vágyom... és ma újra azt éreztem, hogy jó volt ez az út, amin elindultam, hogy jó emberek vesznek körül, hogy jó ebbe a melegségbe burkolózni és ilyen erős szeretettel körbeölelve élni...

Alakultak itt már barátságok:

...volt közös munka:

...lassacskán szerelem (és akkor azt még nem is sikerült lencsevégre kapni, amikor Matyi a csokis kezét Anita szájába süllyesztette...) :

vannak csakegyképerejéigcsöndes szemlélők:

és álomföldön kergetőzők is (ilyenkor fogyasztottuk el a jólmegérdemelt haboskávénkat...):

Vivat  BMK forevör!

cucka 2009.04.07. 11:40

Mint a nagyok

A napjaink, oly könnyedséggel telnek, mióta alsóhangon kétszer lemehetünk a jóidőre való tekintettel. Csöppöm hihetetlenül kommunikatív lett, igaz szókincse még mindig a kristálytisztán kimondott "nem"-re, "anyá"-ra, "pápá"-ra és "apá"-ra vonatkozik, és mégis jelbeszédünk tökéletes.

Alább találhatóak párbeszédeink, melyek naponta megismétlődnek/elhangzanak így, vagy kicsit módosított formában.

Legkésőbb hajnali 7 óra magasságában, Hunc-nyállal vegyült tátottszájas (néha fogas) puszik érkeznek egy vigyorgó jólfésült 16 hónapostól. Kicsit még elszöszmötöl, én igyekszem minden eszközt bevetve, még kicsi alvásra bírni. Egyik reggel sem sikerül. Én pedig egyik reggel sem adom fel.
Amikor már fogpiszkálók nélkül is képes vagyok nyitvatartani a szemeimet, elhangzik a bűvös "éhes vagy?" kérdés, mire elsőszülöttem heves mosolygós bólogatásba kezd, majd pilinszka ujjaival a követési irányba mutat, ezzel egyidőben igyekszik lemászni az ágyról. A következő -abszolút felesleges- kérdés is elhagyja a számat "menjünk a konyhába?", mire még hevesebben vigyorog és még hevesebben bólogat. Konyhába érve, teljes természetességgel igyekszik az én helyemen trónolni, egyelőre kellő mennyiségű finomsággal korrumpálható és rábírható, hogy a saját székéből fogyassza el a reggelijét, ami többféle komponensű, attól függően gyermekem éppen mire mutat rá, merthogy, kérem szépen, önálló akarattal rendelkező, szuverén kisember vált belőle.
Ha befejezte, egérhangján finoman közli, hogy "nem" és ingatja hozzá a fejét. Ha nem értek első szóra és nem veszem át Hunctól a felénk nyújtott maradékait, több összehangolt mozdulatsorral, mintegy kaszálva söpri le őket a földre, majd győzedelmeskedve a magaslatból szemléli művét (ha a négylábújaink által kedvelt maradékai vannak, a bio-takarítógépeink  pillanatok alatt eltűntetik a romokat, ám agyafúrt fiam, inkább húsmentes finomságokkal kecsegteti húsevőinket...).


HuncApu által megfogalmazott gondolat, de szóról-szóra igaz, amint Huncos feneke tiszta pelenkát érez, azonnal szabadjára bocsájtja a reggeli első macicsaládot, amit a nap folyamán, még átlagosan egy követ... gyakorlatilag bármikor. A macieresztés után, vigyorogva odabújik hozzám, a "van kaki a pelusban?" kérdésemre, vigyorgó- és még hevesebben bólogató válasz érkezik. Az ezútán következő részt cenzúrázom, ugyanis a mackós pelenkacsere mostanság egy rémálom, két ember számára is néha megoldhatatlan feladat. Legyen annyi elég, hogy a vége mindannyiunk alapos kézmosásával zárul.
Délelőtt játszótér (na, ez majd egy külön fejezet, ha kellő energiát gyűjtök hozzá...). Miközben végig jártatom a szám, rá kell döbbennem, Hunor kitűnő csevegő-partneremmé vált, igaz egyelőre még csak a saját meglévő eszközeivel teszi. Ha rákérdezek, hogy menjünk-e le, bólogat és hozza a cipőjét/sapkáját.  Ha megkérdezem, hogy szomjas-e és kiürült a pohara, hozza, és ezzel egyidőben cipeli az ásványvízes flakont is. Ha valahová szeretne menni, valamit szeretne csinálni, mutatja az irányt, hozza a hozzávalókat.
A legédesebb -és egyben legizzasztóbb- jelent az volt, amikor valamelyik nap a konyhaasztalon ülve találtam Hunort, miközben egy késsel igyekezett szeletet vágni a körtéjéből. Éppen úgy, ahogy azt mi tettük pár perccel azelőtt. Letolni nem volt jogom, hiszen csak azt tette, amit tőlünk látott, megnyugtatásképpen igyekeztem a fülébe suttogni, hogy  ugyan nagyon ügyes kisfiú, de legközelebb inkább szóljon, és bízza ránk a körte felszeletelését.
Ebéd- és vacsoraidőben megismétlődnek a reggeli párbeszédeink. Vacsora után, rákérdezünk, hogy mehetünk-e fürdeni?, bólogat, hogy álmos-e?, bólogat és néha, bizonyítandó fáradtságát, ásítani kezd.

Nagyon jó időszakunkat éljük most, és nem győzök elégszer hálát adni a Mindenhatónak ezekért a pillanatokért. Ha visszagondolok, hogy pár hónappal ezelőtt miként éltünk, el sem hiszem, hogy volt erőm éjszakázni, dolgozni, háztartást vinni, és mindeközben türelmesnek lenni Hunorhoz. Szívet-lelket melenget a már korareggel cirógató napsugár, mely a fiam boldog mosolyával vegyül. Szeretek élni, megélni. Most kicsit megállítanám a világot. Most minden a helyén van.
Asszem, sosem voltam még ilyen boldog. 

süti beállítások módosítása