Az egyetlen dolog, amit még Huncos embrió korában eldöntöttünk és amihez hűek is maradtunk ezidáig, az az volt, hogy bármin hajlandóak vagyunk spórolni, de a gyermekeink egészségén soha. (kicsit tárgyiasítva: a fekvőhelyére -matrac- és az első cipőire gondolok jelen pillanatban).

Az elkötelezett ortopéd orvosok és a korunk olykor fullasztó marketing munkájának hála, trendi babacuccok kínálatában nincs hiány, csak győzze az ember lánya-fia kapkodni a fejét és szétválasztania az ocsútól a búzát. No, és akkor már meg sem említem azokat a gyöngéd presszúrával megfogalmazott reklám szologeneket, melyek egyáltalán nem finoman igyekeznek a szülő lelki harangjait pengetni, hogy nincs is lelke/nem is szereti igazán a  gyerekét, amennyiben nem az ő terméküket választja.

Hosszas bogarászás és számtalan pro- és kontra vélemény elolvasása/meghallgatása után, józan paraszti eszemet használva jutottam arra a következtetésre, hogy a saját lábbelieimben is azokat preferálom és hosszabb távon előszeretettel használom, melyek könnyen hajlíthatóak, finoman illeszkednek hozzám és minél természetesebb anyagból (legfőképpen bőrből) készülnek, így lehetővé téve a láb szellőzését és megakadályozva azok izzadását, befülledését, esetleg gombásodását.

A választásunk a Liliputi által forgalmazott puhatalpú cipőre esett, melyek talán a legjobban hasonlítanak a mezítlábazáshoz, majd kinti  használatra ugyancsak erről az oldalról egy külföldi társát választottuk, ugyanilyen okok miatt. Nem áll szándékomban korteskedni, az előnyeiről oldalakon át lehet olvasni, (a hátrányukról is valószínűleg), számunkra tökéletes választásnak bizonyult, Hunor nagyon ügyesen tanult meg járni, hamar megtanult lábujjhegyen is pipiskedni, nem bántam meg és a minőségével is elégedett voltam. (bár több lányos anyukánál olvastam, hogy a nőcis változatok orrai igen hamar lekoptak...). Amint Huncos ezeket kinőtte, egy újabb párossal gazdagítottam cipőtárát. (gazdaságos a gyermek, hiszen a lábmérete egy év alatt nőtt 2 számnyit). Valamint előre bebiztosítottuk magunkat egy újabb (puha)-gumitalpúval is, őszre. (erről még nincs tapasztalatom, bár nem hinném, hogy csalódnék benne)

A melegek beköszöntével viszont elbizonytalanodtam, a zártbőrcipős zoknis megoldást túlzásnak éreztem, így pár hete elkezdtem gyűjtögetni a szandálos tapasztalatokat játszótéren, ismerősöktől. HuncNagyi Huncmaci másfélévesére meglepett minket egy szupinált szandival, és ekkor ért az első meglepetés: Hunckoma egy számmal nagyobb lábat növesztett az elmúlt másfél-2 hét alatt! (nomajd Kistesó elhasználja...)
Végül a tegnap délelőtti séta során szembejött velünk a megoldás: alig egy utcányira tőlünk gyerekcipőbolt nyílt. Azt már nem részletezem, hogy az én általam perefrált cipőket Huncos, még egy próba erejére sem volt hajlandó magához érinteni sem, viszont nagyon ügyesen választott magának egy bézs színű szandált, valamint egy játszótéri kis futócipellőt. (bővebben a termékekről, gyártóról itt)

Az első hajvágásán felbúzdulva (ami ezév jaunár 9.-én esett meg), lelkesen jelentkeztem be kedvenc fodrász-barátnőmhöz tegnap délelőttre. Pár hónapja még mosolyogva integetett a tükörképének, és türelmesen ücsörgött a fodrászköppeny alatt az ölemben, végig figyelve mit művelnek a fején a gondoskodó kezek a csattogó ollóval. Arra persze, sosem lehet előre számítani, hogy természetesen éppenekkor kel fel a gyermek hajnalok hajnalán, visszaaltathatatlanul. Ezért a fél 11-es időpont elég necces volt, a kocsiban már küzdött Huncos az álommanókkal. Talán emiatt vagy egyszerűen nem volt ráhangolódva erre a maceratúrára Hunor hajvágása botrányosra sikeredett, előbb csak halkan tiltakozott, majd egyre panaszosabban, végül hatalmas krokodilkönnyeket potyogtatva ikegett az apja oltalmazó karjaiban, miközben már az egész szalon igyekezett jobbkedvre deríteni a vígasztalhatatlan fiatalembert. Nem sikerült.

Pedig az eredmény önmagáért beszél:

Aztán a küzdelemben annyira lefárasztotta magát, nomeg az utána következő játszóterezésen, meg talán egy kis bacit is átadtam a gyermeknek, hogy hazaérve egy röpke négyórásat aludt, amire babakora óta nem volt még precedens. (vagy talán még akkor se). Közben volt egy nemhivatalos FiTyE is (tréfás kedvű férjuram nevezi így a szerdánkénti BMK-t, az ÖTyE után szabadon), melynek keretében a jókedvűre aludt Hunormanó oly kitörő szeretettel ölelgette meg Anitát, és igyekezett betuszkolni őt a nappaliba, hogy szegény kislány csak megszeppenten pillogott hol az anyjára, hol a Hunorra. Aztán persze, csak sikerült Huncosnak egy kis felborítós erőszakot alkalmaznia, amikor pedig arra kértem, kérjen bocsánatot Anitától, mert fájdalmat okozott neki, belevigyorgott Kata (Anyuka) arcába és belemászott az ölébe. (van olyan, hogy valaki genetikailag strébernek születik?)

Rafkós kis manipulátorunk van. Evvan.

Ippeg ma másfél éve, hogy békés és összetartó kis triumvirátussá lépett elő szerelmetes házasságunk, hiszen ekkor érkezett közénk a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk az Égiektől. Jó ez így, jó érzés megtalálni az életben a helyed, megtalálni a dolgod... és ha néhanapján súrlódunk/türelmetlenkedünk/cívódunk is, egységgé kovácsolódtunk mi így hármacskán (lassacskán négyecskén...)... egyetlen pillanatát nem bánom, továbbra is azt gondolom, semmit sem tennék másképp...

Egy átlagos másfeles paraméterei (merthogy ez most nem csak rólam szól): kisportolt és izmos, vékonycsípőjű és szélesvállú 10 és fél kilós, 80 akárhány centis, 19-es cipőméretű talpakon éldegélő (nacikban még mindig bővenjók a 74-esek, badikban 86-osakat visel, nem részletezem: felül férfiasan erős... ezen van a lényeg). Immáron 12 használható foggal rendelkezik, észrevétlen gyüttek ki, fájdalommentesen, kemény éjszakák és napok nélkül. (vagy talán már mindannyian megszoktuk: Hunc a fájdalmat én meg nem tulajdonítok különösebb jelentőséget egy-egy nyüsszögősebb napnak).
Mindenevő, és ha hagynánk mindenivó is lenne, szívesen megkóstolgatja az apás délutáni játszóterezések alkalmával, HuncApu jólmegérdemelt, hűsítő pohárka sörét, közben elmajszolgatja a tejszínhabos fagyitölcsérét, esténként a vacsi mellé ösmét szívesen belekóstol az éppen aktuális borfelhozatalba is. A számára különfőzést elfelejthetem, a fagyasztóban felsorakoztatott bio zöldségekből, gyümölcsökből és húsokból készített finomságaimat lassacskán a macskalányaink fogyasztják el, érdeklődés hiányában. Helyette az kell, amit mi eszünk, lehet az vajas kenyér, májkrémes-sajtos kenyér, vagy húsleves (itt nagy kedvenc a benne főtt zöldségek és a tészta), vagy akár egy egyszerű tejszínes rakottas, egyszóval bármi. Van olyan reggel is, amikor csak kis gyümölcsre vágyik, esetleg egy túrórudival megspékelve. Enni most már gyakorlatilag egyedül eszik, igaz, az eredmény olykor-olykor hagy némi kívánnivalót maga után, de másképp már nem megy, ha etetni próbálom összeszorított szájjal csóválja a fejét vagy éppen sikoltozva veri magát az etetőszékében, hogy nem-nem-nem! Egyre szociábilisabb, ugyan még mindig nem a vele egykorú gyerekekkel, de a környék összes kutyáját/gazdáját már ismeri, a séták alkalmával ismerősként üdvözli őket. (sikkant). Ugyanez érvényes a velünk egy háztartásban élő négylábúakra is, rövidke simogatás után sokkalta jobb játék az, ha végigtereli őket a lakásban, vidáman visítozva! A játszótéren még mindig inkább a felnőttekel igyekszik kapcsolatba lépni, a gyerekekkel még nem igazán tud közösen játszani (azaz de: igyekeznek megszerezni egymás elől a fellelhető összes játékot). Itthon már egyre többször játszik el egymagában, főleg, ha dolgozom, és nem igazán van más választása, bár a gyanúsan hosszú csend, mindig jelent valamit. (néha csak egyszerűen elalszik...).
Az éjszakáink: 9-10 között elalszik a fiatalember és általában reggel 7-ig húzza a lóbőrt. Nappali alvás: hetek óta egy darab van belőle, változó, hogy mikortól, de általában dél és kettő között lezdi meg valamikor és olyan két óra nyugira lehet ilyenkor számítani. (ha mégsem, akkor estére extrán nyűgös és billegális, önmagára is veszélyes kisemberré válik)

A mindennapjaink sokkal könnyedebbek/gördülékenyebbek. Ugyan még mindig nem beszél, a saját maga nyelvén igencsak ügyesen megértet velünk mindent. Igazi korunk gyermeke, reggelente már az sem mindegy milyen ruhát adok rá, vannak olyan napok, amikor maga veszi ki a szekrényéből a kívánt aznapi szerkóját. Persze, nem mindig időjárásnak megfelelőre sikeredik a választás. (mi lenne, ha jány lenne?!) Ha új ruhát vél fölfedezni magán, végigbilleg a lakáson és bezsebeli az érte járó dícséreteket, miközben nyújtogatja a lábát és pörög-forog előttünk.

Táncol: sajátos, ősi indián tűztáncot lejt (kissé szumós beütésekkel), gyakorlatilag mindenfajta zenére.

Egyszóval: imádom őt és elfogult vagyok vele a végtelenségig... bár úgy érzem, jelen pillantban éppen ez a dolgom.

A hosszú hétvégénket -dacolva az időjárás viszontagságaival- a magyar tenger partján töltöttük. Annyira elegünk van már a fővárosból, hogy igyekszünk, amint lehet és még ha csak pár órára is sikerül, de kimenekülni belőle.

A rossz időre való tekintettel, szombaton nem mertünk nekivágni a kirándulásnak, amúgy is szépbaleset érte ösmét a Kicsit, miközben vasaltam és el akart csenni egy zoknit, hogy besüllyeszthesse a mélynyomón lévő lukba, elcsúszott és majdnem beépült a hangfalba, szerencsére csak a szeme sarka hasadt föl, és nem a szemhéja. Nagyon sírt, nagyon bújt, nagyon sajnáltuk. Lassacskán valóban várom a gyámügy jelentkezését, senki sem mossa le rólunk, hogy bántalmazzuk családon belül... mentségünkre: mindketten jobbkezesek vagyunk...
Így a szombati nap csöndes vasalgatással, alvással és a hűtőben fellelhető maradékok elfogyasztásával telt. Regenerálódtunk. Ránk fért.

Vasárnap erőt vettünk magunkon és kora délelőtt útnak indultunk, a kocsiban természetesen szinte azonnal elalult Huncos, ekkor sikerült megörökítenem az egynapos monokliját:

Huncos nagyon élvezte a Balaton partot, a hatalmas udvart, botokat gyűjtögetett, mindenféle bogárkákat simogatott (jájjjnekem!), kavicsokat dobált a vízbe, segített tüzet rakni a szalonnasütéshez az apjának, majd kidőlt egy órácskára, hogy aztán újult erővel vesse bele magát az esti partiba, de a gaz szülők időnek előtte villanyoltottak és beszüntették a duhaj jókedvet. (fél 10-kor kidőltünk a sorból...).

Hétfőn végre összehoztunk egy nagyon rég óta esedékes találkozót: hazafelé meglátogattuk Pocakos Zsóékat és a csodaszép Nikilányt. Hihetetlenül jól elvolt a két kiskrampusz, Hunc ölelgetősen kirobbanó szeretetével, néhol még Niki sem tudott mit kezdeni... Köszönjük ezúton is a vendégszeretetet és a végtelen kedvességet! ... jó volt ebben a harmóniába megfürödve hazatérni... (persze, fotók részemről ismét nem készültek, még szerencse, hogy Zsóra lehet ebben is számítani). Az izgalom hatására egyik gyerek sem volt hajlandó megkezdeni délutáni alvását, így lementünk fagyizni sétálni a partra, itt már azért Huncos feladta az ébrenmaradással folytatott küzdelmet és elaludt HuncApu karjaiban és tette mindezt egészen hazáig.

Elfoglalva a kerti csúszda-várat:

Kézenfogva:

Niki mindenáron közelebbről is szerette volna megcsodálni a hattyúkat:

Repülő:

Szélfútta kiccsaládunk: