Aki arra tippelt, hogy nem fogom kibírni júli 15-ig ultrahangmentesen, az nyert egy hatalmas nyalókát, tegnap délután éppen útba esett a rendelő, és tényleg éppen be kellett ugrani valamért. Ha meg már ott vagyunk, Hunc bentlakó macskuszozott vidáman, akkor meg mért ne?
Szóval KisTesó hatalmas és mozgékony, kísérteties volt, ahogy pontugyanúgy belenézett az arcunkba, ahogy 2 évvel ezelőtt nagyokos bátyuskája tette. Viszont doktorbácsi legyen a talpán, aki erről a kölökről megaszongya mije is van a lába között, ugyanis befeléfordulva hasal a pocakomban. Viszont gyönyörű gerince van. Meg nagyon szépen pulzáló szíve. És valamit mutogatott folyamatosan a jobb kezével (talán fityiszt, hogy ugyse tudjátok meg mimvan?), ami számomra nem volt egyértelmű, HuncApu szerint  egészen nyilvánvalóan integetett. Ő az orvos, biztos a kölökkutyák is így szokják.

Amint Hunc kigyógyult a rejtélyes kórságából, lóra pattantunk és nyakunkba vettük a szóba jöhető peremfalvakat, házkeresgélés céljából. Mivel mindenhol tetőzik a Duna, így legalább saját szemünkkel is láthattuk, mennyire kiöntött (félelmetesen), többfajta embertípust is láthattunk (volt, aki élvezettel fotózta családilag a "katasztrófát" -őt idéztem-, sajátos módon: felváltva bicikliztek be a kiáradt Dunába a femili tagjai mosolyogva, míg Apuka szemből utasítgatott-kattintgatott... nem vagyok -mindig- rosszmájú, de kicsit megvidámodtam volna, ha éppenŐ beleborul. Ennyit a kárörömről mára), de az igazán jellemző a néma döbbenet volt mindenki arcán, a tisztelet a természet ereje előtt. (Hunor kavicsokat dobált a nagyvízbe, ő nem döbbent meg)
Visszatértünk egy korábbi ház-szerelemhez, asszem lókupec (vagy kalmár, vagy kereskedő) lehetett az uram előző életében, ösmét alkudozott egy gurigányit, minden tiszteletem az övé, ahogy teszi, sosem bántón, sosem arcpirítón. Most nálunk vagynak a tervrajzok, meg mindenféle értékbecslési papírosok, sok minden kell, hogy összejöjjön, de remélem, sikerül. Szép lenne. (túl szép)

Ma meg, míg a család férfitagjai meglátogatták a Dédit, engem beszabadítottak a svédáruházba. Jó volt, csak kár, hogy semmi sem figyelmeztetett, hogy amellett, hogy hétvégi tumultus van, éppen felújítás alatt is áll, így nehézkes volt bizonyos dolgok megtalálása, sárgaruhást meg még nehezebb volt találni, hozzáértő sárgaruhást, szinte lehetetlen. Viszont lett Mancinak kispárnája, meg kispaplanja, meg vidám ágyneműje, (aminek láthatóan nagyon örült!), aztán mégse ott délutáni szunnyog, hanem a miágyunk romjain.

Rendelés előtt még Római partoztunk is egy rövidkét, naívan sétafikkantani szerettünk volna, épphogy az Evezősig jutottunk egy gyors hekkezésig, a kerthelyiség alját is mardosta a kiáradó Duna. Félelmetes.

Tegnap koradélután telefonált egy régi kedves kolléganőm, hogy nocsak-nocsak, csak nem babát várunk újra? Mondom, decsak-decsak, merthogy? Mint kiderült, a pár napja levett vérem lelete a kezibe került, páratlan logikával (a vizsgálatok milyensége, a beküldő osztály jellege) és pár számítógépes pötyögéssel azonnal összeállt benne a kép: a névazonosság nem a véletlen műve, ugyanazt a személyt takarja, akivel pár éve még együtt dolgozott. Gondolta ez jó alkalom arra, hogy felhívjon, hogy beszélgessünk.

Mintegy mellékesen megtudtam, hogy a vérképem maga a tökély, annak ellenére, hogy két hete egyebet se csinálok, mint orrotfújok és táknyolódom, (még egy laza fehérvérsejtszám emelkedésem sincs), hogy a multivitaminokat alkalomadtán csak páros napokon kapkodom be, hogy néha már delet kongatnak, mire odajutok, hogy magamhozvegyek valami szilárd ételt. Viszont: lemaradt a tulajdonképpeni vérvétel célja: az AFP vizsgálat. (helyette viszont kaptam egy egész más jellegú hormonvizsgálatot... ) A péntek délutáni körtelefonok eredményességét szerintem senkinek sem kell vázolnom, versenyfutottam az idővel, hiszen a levett vért 2-3 napig tárolják a laborokban (kivételt képeznek a speciális vizsgálatok, hormonok), és ugye most egy hétvége következik. Persze, mindenhol ügyeletbe futottam, és senki sem volt kompetens ezügyben. Végül arra jutottam, ha önhibámon kívűl kimarad ez a vizsgálat, nem fogok a Dunának szaladni, hiszen a kezemben van egy kombinált teszt negatív eredménye.
(persze a végén rendeződött a dolog, igaz szívességek szívességének a szívességeit kellett kérnem, és még így is éreztették velem, hogy nem is értik, minek is folytam bele ebbe az egészbe... ahelyett, hogy aszonták volna, bocsi, hibáztunk, köszi, helyrehozzuk... egy adott pillanatban már én sem értettem, minek is töröm magam... )

Hunc -nagy örömünkre- olyannal örvendeztetett meg, amit már nagyon régen nem tett: háromnegyed 11-ig aludt, annyi megszakítással, hogy 3-szor kérte az ivópohara újratöltését. Most már tudom, gyanúsnak kellett volna lennie a dolognak, nagyon bágyadt, reggelizni reggelizett valamicskét ugyan, de van egy kis hőemelkedése. Most HuncApuval szorosan összebújva nézik a Vukot. Ma másodjára. (ez az egyetlen mese, ami leköti, ennek is csak az eleje, amíg Vuk még kölyökróka, szerintem tetszik neki Pogány Judit hangja.).

Update 12.00-kor: ismét alszik (!), a kapott Nurofentől immáron láztalanul...

Ahhoz képest, hogy KisTesó esetében megfogadtam heti rendszerességgel fogom fotóztatni magam HuncApuval just for me, ma eszméltem fel, hogy a legutóbbi fotó kereken 3 héttel ezelőtt készült (szerintem az elején még belefér, annyira még nem látványos a növekedés...). Az idő viharos sebességgel pereg ki az ujjaim közül, a napok hetekké, a hetek hónapokká duzzadása meg olyan gyorsasággal telik, hogy lassan tényleg a szülőszobán találom magam. (mindjárt félidőnél járok...)

Azért nő, még az előzőhöz viszonyítva is...

Az én édes tündérbogyó, füligmosoly Bogaranytú Bélám az utóbbi napokban, -szülői megfigyelés szerint- általában fáradtságával egyenesen arányban növekvő agressziót fejt ki. Sokszor csak egyszerűen kézzel csíp, karmol, püföl, máskor segédeszközöket is bevet (felmosó mopja, söprűje, építőkockája, mikor mije), olykor-olykor harap, mint egy kölyökkutya. Az első alkalmakkor még csak bárgyún megmerevedtünk, és tévedésként kezeltük, talán még azt a hibát is elkövettük, hogy megmosolyogtuk pajkosságát. Ám rá kellett döbbennünk, hogy ennek fele sem tréfa, egyre erősebb ütéseket mér a macsekokra, rám, az apjára, így hát valami megoldást kellett kieszelnünk, de izibe. (főként, hogy tegnap már a játszótéren is lökdösődött-erőszakoskodott nálánál sokkal idősebb fiúkkal... tudom, nemszépdolog, de titkon kicsit bíztam abban, hogy valamelyikőjük helyrerakja, de ez nem történt meg... igen, olykor könnyebb másokra lőcsölni a piszkos munkát... maradt a dorgálás, mely szerintem egyik fülén be, a másikon ki.) Amit még hozzáfűznék, hogy nem hinném, hogy rosszindulatból tenné, inkább csak erőfitogtatás, tólig határ tologatás, néha meg egészen egyszerűen azt hiszem, játékból teszi, hiszen nevet közben teleszájjal. Valahogy nincs tisztában az erejével. (vagy csak szeretném ezt hinni?!)

A legkézenfekvőbbet, a visszakézből odacsap-ot a modern nevelési elvekre hivatkozva elvetettük, bár előfordul, hogy elszámolok nagyonsokáig, hogy türtőztessem magam a hirtelen ért fájdalom miatt.
A következő kipróbálásra ítélt dolog a büntetés lett. Tegnap délután nevetve csapkodott arcon, próbáltam nagyon higgadt maradni, miközben lefogtam a kezeit és normális hangot megütve elmagyarázni, hogy ez nagyon fájt és ha nem hagyja abba, meg fogom büntetni. Naná, hogy nem hagyta abba, bár ekkor még  a büntetés üveggolyóként lebegett felettünk, fogalmam sem volt, mi is lesz az. Hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem a szobából, és közben azt mondtam a fiatalembernek, most 10 percre egyedül hagyom, gondolja végig, hogy valóban helyesen cselekedett-e. (vagy valami efajta bölcsességek hagyták el a számat). Az első pár percben Hunc reklamálva ácsingózott az üvegajtó túloldalán, majd elkezdett egyre kétségbeesett hangokat megütni, végül -kb 10 perc elteltével- építőkockával gyötörni kezdte az üvegajtót. Ekkor beléptem, ő ott állt előttem bűnbánó pofival, én legugoltam mellé és megkérdeztem, megértette-e, hogy bántott, hogy fájdalmat okozott nekem és ezáltal szomorúvá tett? A reakciójától -természetesen- elolvadtam: átölelte a nyakamat és csak szorított erősen magához. Visszaszorítottam és biztosítottam róla, hogy mennyire szeretem.

Tegnap óta nem bántott. Azaz egyetlen heroikus kísérlete volt, a délutáni alvása előtt: ekkor elég volt csak annyit kérdeznem, szeretne megint egyedül maradni a szobában gondolkodni? És már mosolyogva bújt hozzám, fúrta a kis fejét és ölelt.

Szeretném hinni, hogy itt a pont a történet végén, de valahogy inkább úgy érzem, csak egy vessző került ide.
Egyelőre ötletem sincs a játszóteres lökdösődéseit, ütögetéseit, hogyan tudnám kordában tartani. Mert ott, szabadtéren nem zárhatom be a babakocsijába, nem hagyhatom magára "gondolkodni", mire hazaérünk, addigra pedig már régesrég elfelejtené minek is kapná a büntetést. (ötleteket köszönettel fogadok most is!)

Az úgy kezdődött, hogy Huncosom nemzőapja hajnali 1-kor kívül-belül ázott veréb módján, egy sorozatgyilkost meghazudtoló méretű és stílusú esőkabátban, hazatalált (aszongya a stadionba esett, itt egy szem eső sem, rejtély), szerinte abszolút tisztafejjel (szerintem annyira nem), szerinte nem is evett meg egy fél bödön milánóit (szerintem láttam, de), szerinte közepes koncert volt (szerintem nemtudom), szerinte már rég aludnom kellett volna ekkor (szerintem is, de nem megy, míg nem tudom a családom minden tagját házon belül). Ekkor én már sejtettem, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp, ő csak legyintett, túlreagálom. Hajnal 3-ig olvastam, mert nem tudtam elaludni, szerintem egyre idegesebb lettem ettől a ténytől. Ők békésen durmoltak köröttem, szerintem ez is idegesített (meg a reggeli vérvétel stressze, nem szeretem, ha engem szurkálnak, jusztse).

A reggeli zuhany-kávé kombó után, (enélkül a metróig se jutottam volna el), fél 7 után pár perccel igyekeztem óvatosan kilopózni a lakásból, de amint kezem a bejárati ajtó kilincséhez ért, elsőszülöttem szirénaszerű vijjogással próbálta meg jelezni, hogy róla biza megfeledkeztem. Ekkor még szaporábban nyitottam és csuktam az ajtót, tudtam, ha kijön, nincs visszaút, ma is elmarad a reggeli bökés. (meg különben is, ott a zapja, höhöhö)
A kórházi protokoll és szokások értelmezéséhez asszem még most sem vagyok kellően kipihent, dolgoztam már pár kórházi laborban, de itt valami extra módon bizar szokások uralkodnak, szerintem az is sokat elárul a menetéről, hogy cucka doktornő elrendelte magának a reggeli vérvétel vizsgálatait, ugyanis beküldőpapír és bárminemű orvosi pöcsét nélkül is műxik a dolog. És a HbsAg kérőlapját is kitölthettem magamnak. Nomindegy. Még szerencse, hogy tudom, milyen vizsgálatokra van ilyenkor szükség. (vérkép, süllyedés, kisrutin, vércsoport, AFP és HbsAg).
A vérvétel helyszíne is kellően illúzióromboló: egy alagsori, szellőzőnyílás-mentes helyiség, két oldalt kb 6-8 ülőhellyel, sűrűn telezsúfolva álldogáló, különböző méretű pocakokat cipelő kismamákkal. Nem vagyok egy kimondottan ájuldozós fajta, de azért mantrázgatnom kellett bőszen, hogy vesz levegőt, kap levegőt, nem ájul el, mert egyedül van.
A dolgozók hozzáállása is hagy sok-sok kivánnivalót maga után, nem részletezem, valószínűleg a hormonoknak köszönhetően érzékenyebb lelkületű is vagyok az utóbbi időben, de azért az egyik szöszke asszisztencia szavai ütősen kiverték szememből az álmot, amikor a 12. heti ultrahang vizsgálatom eredménye után érdeklődve (én naivan azt gondoltam a kicsi tarkóredő mérete érdekli, ezt sajna nem tudom fejből), azt találtam mondani, hogy ugyan nincs nálam a lelet, de szívesen visszatelefonálok és bediktálom, ezt sikerült kipréselnie magából: maga milyen kismama, hogy azt se tudja hány hetes terhes? Cserben hagyott a csípőből tüzelő nagypofám. Úgy látszik, elszoktam a nagy itthonülésben az emberek ilyetén viselkedésétől. És ilyenkor érzem, hogy ez mennyire nem is baj.

A tökéletes bökés viszont kárpótolt mindenért, megvan a következő uh időpontja is, a 19. héten ejtjük meg, azaz július 15.-én, addig, ha nagyon nem bírom, kikuncsorgok egy bónuszkukucskát a Zuramnál.
Közben, 8 után pár perccel már hívott is HuncApu, hogy mikor végzek, (nem kis elégtétellel töltött el a hangjából áradó elgyötörtség, pedig alig egy órácskát voltak kettecskén...), lazán válaszoltam, hogy igyekszem. Útban hazafelé még megkávéztam egy közeli pékségben. Mert megérdemlem.

KisTesó egyre egyértelműbben jelzi, hogy itt van, ma a tenyeremet a hasamon tartva valami kidomborodott alatta, én meg már annyira elszoktam ettől az érzettől, hogy szinte megijedtem!
Szóval, minden jó, ha a vége jó. Utolértem magam, van már jókedv is, lesz AFP leletem is, így lassacskán már rendes tagja leszek a kismama-társadalomnak. Csak semmi deviancia. Már csak a kismama-vitaminok szedését kellene napi rendszerűvé tenni valahogy.

Nagyon illene boldognak lennem ma, ehelyett csalódottság mardos. Olyan, mint amikor valamiért éveken át küzdesz, aztán utoléred és ekkor döbbensz rá, mennyire üres és értelmetlenné vált ezáltal a folytatás, mennyire fontosságát-vesztetté vált a dolog az évek során. Hiszen, pontosan az a valaki maradsz, aki ezidáig is voltál, ugyanazon emberi értékekkel- értékrendszerrel- tulajdonságokkal, ugyanazok maradnak a szeretteid, és ugyanazok az irigyeid. (hopsz, erről majd valamikor bővebben is szeretnék írni...) Kicsit a karácsonyi pompa utáni üresség érzés lengedez most be, amikor az uccsó csomagolópapír is kidobásra ítéltetik, a fa apránként hullajtja tüskéit,  a naptár szerinti szeretet-napok tovaszálltak, mi pedig mentehetetlenül hétköznapiak maradtunk továbbra is. Talán erős hasonlat, de Jack Kerouac szavai keringenek most bennem: úton lenni: boldogság, megérkezni: halál. Asszem, ez lehet az, amikor az út értékesebb, mint maga a cél.
Ilyenkor kellenek az új célok, kell valami, ami tovább lendít, de most nem is igazán vágyom elérhetetlen csillagok felé. Jó ez a puhaság, ez a stabilitás, ez a kényelem. Néha jó megállni egy kisidőre. És örülni. Örülni az elért céloknak. Mert sikerült. Mert hosszú és rögös volt az út. Mert ma már csak mosolyogva emlegtünk kiragadott epizódokat az elmúlt évek tüzes jelenetei közül.

Nobezzeg HuncApu az ünnepel, még a szülinapjára megelőlegeztem neki egyik kedvencének a koncertjére jegyet, már ott tombol. (aztán majd holnap hajnalhasadáskor is fog tombolni, bár ekkor inkább Huncos a fején, mer ugyibár mellbedobással, uccsó napon, beesem holnap reggel 7-re vérvételre... áááá...)

Amikor Hunorra vártam, biztosak voltunk benne mindketten, hogy kislányt hordok a szívem alatt... egészen a 12. heti ultrahangig. (még talán egy leheletnyi csalódottságot is éreztünk a tényfeltáró esemény után... no, nem azért, mert fiú lett, inkább csak a saját érzékeink ilyetén becsapása miatt).

Szőkeciklon Barátosnőm telefonhívása gondolkodtatott el ma nagyon... sokan kérdezgetik, hogy mit érzek? hogyan érzem ezt a várandósságot? hogy szerintem kisfiú vagy kislány lakik-e a pocakomban? Ha a legelső megérzésemet tolmácsolom, a zebracsíkos teszt(sorozatok) tudatosodásakor semmi mást nem tudtam még elképzelni, mint azt, hogy csakis fiús anyuka lehetek. Legalább mégegyszer. Aztán elkezdtem más szemmel nézni a lánykababa-blogokat és egyre inkább szárba szökkent szívemben a gondolat, hogy deszép is lenne egy olyan igazi fürtös-cserfes kisszösszenet, egy olyan kis cuckaleányka féle, akit a nagy és erős Huncbátyó védelmezhetne. Ha pediglen a népi hagyományokra hallgatnék, a mostani várandósságom meg sem közelíti az előzőt, azaz ellenkező neműre kellene gondolnom. Természetesen baráti- és ismerettségi körünkben is megy a folyamatos tippmix. HuncApu egy mocskosul őszinte pillanatában olyan szívbemarkolót mondott, mely először nagyon rosszul érintett, pár ráaludt éjszaka után viszont egyre kedvesebbé vált számomra: ha tudná, hogy lesz még gyermekünk, ő most inkább még egy kiskrapekot szeretne...

Nevekkel már jól állunk, igazság szerint Hunor esetében sem volt ez hosszas vita tárgya, amihez mindketten ragaszkodtunk, az az volt, hogy magyar nevet válasszunk,  és ha lehet olyat, amilyen nevű személyt egyikünk sem ismer... tudom, butaság, de olykor nehéz elvonatkoztatni... Persze, az sem egy elhanyagolandó szempont, hogy hogyan cseng össze az adott vezetéknévvel. Gyakorlatilag a pozitív tesztekkel egyidőben üres óráimban listát készítettem kedvenceimből, melyeknek 95%-át HuncApu azonnal kihúzta mindenfélékre hivatkozva, majd maradt 2-3 a kalapban, melyeket ízlelgettünk, (én többször le is írtam, hiába, vizuális típus vagyok), aludtunk rájuk és végül közösen döntöttünk. A nagy nemi bizonytalanságban így mindkét nevét használjuk jelenleg, a predesztináció ellen pedig úgy védekezünk, hogy az ABC sorrendet alkalmazzuk. (pl. BélaGizi ugrál).

Valószínűleg a környezeti ráhatás következtében (3 kivétellel mindenki az XX kromoszómára teszi a voksát), már mindketten a pocaklakó lány felé hajlunk, (főként, hogy a Hunornál jól bevált csokis gejek után tejszínes-áfonyás joghurtortára vágytam hétvégén, HuncApu csak annyit mormogott maga elé, "ez lány lesz, már most trendin finnyázik"), de igazán egyik irányba sem érzek elkötelezettséget továbbra sem.

Szóval Szőkeciklon szomorkás hangon hívott ma fel, hogy velünk álmodott, ultrahang megvolt, Kettes számú versenyzőnk is kukis. Szerinte álmában csalódott voltam. Ő ma is az. Valami átragadt belőle rám is. Pedig tényleg mindegy. Csak egészséges legyen. Csak ez számít. (HuncApu elkenődöttségemre való tekintettel az alábbi építő jellegű megjegyzést tette: ahelyett, hogy ilyenekkel álmodna, koncentrálna inkább a maradék vizsgáira...)

A ma reggelre megérkező hidegfront a mi családunknak mély, ébredés- és orrdugulás/orrfújásmentes éjszakát, nappalra egy fölöttébb nyűgös és mindennel elégedetlenkedő, egyórácskát aligalvó gyermeket hozott. Az esküvő kapcsán, a múlthéten emlegetett mindenórás kismaminak egy csodaszép és egészséges Patrik Csabát, blogbarátainknak pedig szintén egy egészséges kisembert, Robika személyében.

Mindkét kismanónak egy nagyon boldog és szeretettel bőven bélelt életet kívánunk!