Amikor várandós voltam Hunorral, a sok itthontöltött és internet előtt átbogarászott délelőttök egyikén találtam meg azt az úgynevezett kontinuum elméletet (bővebben róla: itt), amely a végső löketet is megadta bennem ahhoz, hogy úgy döntsek, gyermekemet az igény szerinti létre neveljem. Jóelőre be is szereztem egy közepes kategóriás hordozókendőt, amivel a gyermekágyas időszakban sokszor meggyűlt a bajom, ma már tudom, nem egy hasfájástól üvöltő csecsemővel kellett volna abszolút dilettánsként elkezdenem a kendővel való ismerkedésemet.

Talán a kezdeti kudarcok miatt, talán mert nem a türelmemről vagyok híres, a hordozókendő intézménye nálunk kudarcra ítéltetett. Helyette maradt a kézben-karban hordozás, majd a 8-9 hónaposkori fognövesztéses hacacárékor egy újabb heroikus kísérletet tettem, a csípőn hordozást próbáltam meg, abszolút sikerrel. Kísérletezéseim egyikén rápróbáltunk egy -a hordozókendő használati utasításában szereplő- háti kötésre is, amit Nagyerejű Jankóm egészen egyszerűen imádott, bár viszonylag hamar kinőtt. (kicsúszott belőle a kölök, a kissé bonyolultabb, korának megfelelő kötési mód kitapasztalásához ismét nem volt türelmem... )
Talán ezidőtájt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a türelmetlen anyukák (amilyen én is vagyok), ideális hordozókendője a Mei Tai. Rögvest be is szereztem egyet, amit még HuncApunak se volt vérciki magára kötnie, első debütálása Noszvajon történt, azóta is szeressük, használjuk, hétvégi kirándulásainkkor nélkülözhetetlen társ. Arról nem beszélve, hogy ha Kistesó megérkezik, lassacskán megfeledkezhetem a babakocsis sétákról, hiszen egy örökmozgó kétéves mellett igencsak nehézkesen lehetne babakocsit (is) tologatni.

Az ok, amiért éppen most írok erről, az az, hogy kedves barátnőm hordozókendők, mei tai-ok varrására adta a fejét rendelésre, és tette mindezt óriási tehetséggel, kreativitással és rugalmassággal. Eddig elkészült munkáit, eladásra szánt darabjait, valamint a raktáron lévő anyag-készleteit az alábbi linken találjátok. Vegyétek-vigyétek a sok színes és vidám, ám fölöttébb hasznos darabot (itten vagyon pl. a Huncmackónak szánt műve is):

Most kicsit egyidősek lettek a legkisebbek, azaz Hunor 19 hóanpos, KisHugiÖcsi pedig betöltött 19 hetes. Mint már említettem, a pocakom igencsak növekedésnek indult, tegnap már elő kellett vennem a kismama cuccaimat, amiket ezidáig a  szekrény hátsó polcain tároltam. Kicsit még semmisejó, ugyanis a mostanáig viseltekből már néha kikandikál alulról a pocakom, itt nyom, ott feszül, a kismamacuccok meg még egy lehelletnyit nagyocskák rám.

Sokat törtem a fejem azon, mi lehet annak az oka, hogy Hunor nagyon sokszor úgy alszik el, hogy még valamit elmajszikázik (pl. autóban, babakocsiban), hogy még egy uccsó korty vizet leereszt a torkán, és aztán a flakonját magához ölelve bóbiskol el (ez inkább esténként a jellemző). Tulajdonképpen engem nem zavar(na) ez a dolog, de mivel már 12 kinőtt fog büszke tulajdonosa, annyira nem örülnék neki, ha  pár hónap múlva, állandó bérletünk lenne a fogorvosnál.
Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg ez oda vezethető vissza, hogy Huncos még nem is olyan régen így aludt el, szopi közben, és talán ezért van ilyen irányú igénye. Erőszakkal elvenni nem szeretném tőle a nyammognivalóit, ha ez számára biztonságot nyújt, nyammogjon, de a fogait védő, hajáttépően aggódalmaskodó mámi előjön belőlem olykor-olykor. Mert ugye, minden szülő azt szeretné, ha a gyereke egészséges lelkületű felnőtté válna. És azt is tudom, hogy kezemben a felelősség, hogy mit adok enni neki, hiszen most még én dönthetem el, és ebben  a korban már működik az "imprinting", azaz azokat a (étkezési) szokásokat fogja felnőttkori létébe is preferálni, amiket itthon lát, amiben felnő. Talán ezért sem erőltettem soha Hunor kötelező étkezéseit, nem is olyan régen, még pár kanál főzelékes ebéddel vegetált a kisfiam, aztán valahogy megjött az étvágya magától. Most már étkezésenként is mennyiségeket pusztít el, legfőképpen olyankor, ha mindhárman együtt ülünk le enni. Ha együtt a család.
A szomszéd védőnő csak annyit mondott, mikor sétából hazajövet Hunc egy fél sajtospogit nyammogott, hogy a gyerek el van kényeztetve és kész. Ugyan még mindig nem dereng számomra az egyértelmű összefüggés, de keresem a megoldó kulcsot továbbra is. (Talán mer pogácsát adok enni neki, ezzel kényeztetem el? vagy csak egyszerűen azzal, hogy enni adok neki? hm?).
Mindazonáltal, ha már ennyire szüksége van a szájon keresztül bevitt nyugtatásokra, igyekszem ezeket többnyire egészséges táplálékkal megoldani, ha egy mód van rá gyümölcsökkel (bárcsak jobban szeretné őket), vagy házilag sütögetek, persze ha másképp nem megy, bolti pogit kap vagy babapiskótát. (tegnap sajtos mufflont sütöttem a kiskrampusznak, be is puszilt vacsorára vagy 5 darabot, zapjukkal csak lestünk, mikor durran ki a kölök?! Ha már muffin: megmondaná Valaki, hogy mostazegyszer -bár isteni lett az íze!- mér ragadt bele a sütőpapírba?)

Az árulkodó sajtos mufflonnal:

Mindennapjaink viharos sebességgel telnek, gyakran már csak azt veszem észre, hogy ismét este van, már fürdik a kisklampec, majd altatás és általában már én is alszom. Nagy ritkán még belefér egy Helyszínelők vége is, de jellemzőbb, hogy középtájékig látom. (aztán másnap igyekszem rekonstruálni az emlékképecskékből a történetet, sebaj, legalább nem lesz zavaró, ha ösmétlésbe csapnak át)

Hunor (kopp-kopp-kopp) überkedves mostanság mindenkivel, kérés nélkül ad igazi cuppanós puszikat is, meg dobál másmilyeneket is a távolban lévőknek. Puszilkodós jókedvét, sajna én nem nagyon élvezhetem, óriási kincs egy-egy számomra adott, megfontoltan aprómosolyú, arcrapuszi. A múltkoriban fellépő aggresszióját mintha elfújták volna, újra inkább bambának nevezném, most ő az áldozat, csak tűr, szemrebbenéssel. Az aprótalpúak vígkedélyű, éjszakákat egészben átalvó nemzettségéhez tartozik immáron. Lassacskán meglépjük a látszólagosan számunkra fájdalmasabbat, külön szobába -azaz saját szobájába- költözik. (persze, ez még igényel néminemű szerveződést... igen, tudom ez is csak egy kifogás...)
A bolondidőre való tekintettel reggel korán (rámvaló tekintettel igencsak ritkán), vagy inkább késő délután ejtünk meg óriási sétákat-játszóterezéseket. Napközben lakástszétszedő üzemmódra kapcsol.

Ha már aprótalpúak. A legapróbbtalpú (aki már papírforma szerint 200 gramm körüli és 15 centi hossznyúságú), egyre virgoncabban jelzi ittlétét. Esténként mocorog és ficereg, tudja, ez csak az ő ideje, ilyenkor mindketten tudunk maximálisan rá figyelni, sőt olykor még a nagyokos bátyja is behallgatózik fülrátétellel a pocakba. Túúúdom azt is, hogy rendjén van ez így, hiszen kevesebbet (kevesebbet? egyáltalán nem tudok olyat) tudok elégedetten pocakot simogatva heverészni a nagyágyban, de most valahogy minden tünet hamarabb érkezik. Ha nem figyelek oda, és esténként nem fekve olvasok-tévézek (2 napja vacsoravendégeink voltak, hosszasan ültem asztalnál), arra eszmélek, hogy nehézkes a mozgás, eltűnt a bokám. Bedagadok.
Kedvem töretlenül vidám, leszámítva a hidegfrontosabb napokat, amikor semmi se jó. Nekem se, meg pocaklakónak se. Amúgy, szerintem a pocakban egy királyleányka lakik. Egyrészt egyre biztosabban ezt érzem (nomajd jövőszerdán kiderül...  vagy, ha tréfáskedvű, akkor akkor sem), másrészt rendesen megriadok a gondolattól, hogy mihez is fogok én, genetikailag fiúsanyukaként funkcionáló lény, kezdeni egy leányzóval???  Mer a fiúkkal könnyű. Vagy legalábbis az már megy. Másrészről meg, egyre inkább azt érzem, talán nem is szeretném előre tudni, hogy milyen nemű... (ez azért önmagam számára is fölöttébb furcsa érzés...)
Pocakom is ugrásszerűen nekiveselkedett a növekedésnek (leszfotó utólagosan). Étvágyam továbbra is inkább nincs, mint van, de igyekszem. Reggeli kalcium és magnézium nélkül már föl sem ébredek, szinte fontosabb lett, mint a reggelielsőkávé (najó annyira talán mégsem, de fej fej mellett haladnak), ugyanis lábujjgörcsölgetek is. A napi ajánlott vitaminokat mostmár menetrendszerű precizitással bekapkodom, és gyümölcsöket is magamhozveszek. A jólmegszokott fogínyvérzés is óriási méreteket ölt, már nem csak fogmosáskor, hanem a nap bármely percében bármikor. (hiába puhasörtéjű, nagyondrága fogkefe és speciálisan erre a problémára kialakított fogkrém). Ezt is túléljük, Huncnál is végigkísért. Szülés után azonnal megszűnt. Ez bíztató.

Egy régebbi tegnap megszerzett játszótéri klasszikus:

Gazdagodtam egy szépséges okostelefonnal (bár annyira mégsem okos, mer az kimaradt a menűjéből, hogyan védje meg magát a kiskorúak nyáladzó szeretetétől), amire úgy kell(ene) vigyáznom, mint egy hímes tojásra, mer ez nem landolhat sem wc-ben sem Hunc (vagy kistesó) szájában, azt nem élné túl. Igen, azt is tudom, hogy okosdolog volt ezt választani, de a virágnak megtiltani nem lehet... én igyekeztem kompromisszumot kötni, de amikor a kezembe adta az eladó egy haddfogjammegegykicsit-nyi időre, éreztem, menthetetlenül elvesztem... HuncApu véleménye tömören annyi, hogy most újabb két évig nem szeretne semmilyen telefonirányú nyaffintást sem hallani részemről... jó, nem fog. És, hogy Hunc mennyire képben van a teknikával kapcs? Újtelefon érintőképernyős (igen, tudom, okosanya), párszor látta a kölök a mozdulataimat, este már érintőzött mindennel (távirányító, HuncApu telefon, enyémrégitelefon).

Egyre kevésbé bírunk megmaradni a négy fal között, amint lehetőségünk nyílik rá, mégha csak 24 órára is, de elmenekülünk panelbörtönünkből egy kis szabadlevegőre.

A mostani hétvégi kiruccanás, immáron rendhagyónak mondható, ismét eljött a Paksi Gaszto-Blues fesztivál ideje, ahol teljes stábbal képviseltük kiccsaládunkat. Huncossal ugyan a kertkapun kívülre nem nagyon jutottunk, de azalatt a két nap alatt Mancifalvy nagyokat evett, levetkőzött sokember előtt, és valahogy mindenki temperamentumára simult.  Volt akivel mókázott, volt akivel evett-ivott, akadtak játszópajtásai, és szerelemre is lobbant egy akár anyjaislehetne korabeli, jól szituált hölgyemény iránt.
Apropó levetkőzés: megejtette élete első -és nem bánnám, ha egyben az utolsó is lenne- nyilvános macizását. A helyzet komikus és Hunc számára roppant meglepő volt, nem értette igazán, mi is az a szépen formált fenyőtobozszerű, ami távozott belőle és a felcsendülő kacajokkal sem igazán tudott mit kezdeni. Hosszasan kellett a sírását megvígasztalni és susognija fülibe, hogy nincs semmi baj, senki sem akarta bántani, és nagyon ügyes volt, nem történt semmi különös.

A Keresztapja bográcsos vadpörgöltje után mind a 10 ujját valamint a tányért is meg- illetve ki-nyallintotta, majd lenyomta egy kis kókuszkockával. Köbö végkimerülésig fárasztotta magát sík terepen, így reméltem az altatással nem lesz gond, ám mégis úgy alakult, hogy 11-ig esze ágába se volt nyugovóra térni, helyette téblábolt a szobában, majd úgy esett össze, hogy a biztonság kedvéért szorosan rámtapadt, egyik kezében a karórámmal, másikban a telefonommal. Csak úgy, miheztartás végett. Ha mégis szökni próbálnék éjszaka.

Talán az erősödő UV sugárzás hatására, talán, mert továbbra sem visel el a fején semminemű tökfödőt, ma reggel megdöbbenéssel konstatáltam, hogy megjelent az első anyajegye Hunornak, a feje jobb oldalán, a füle fölött. (a konstatálás előtt alaposan megsikáltam, mert azt hittem, a reggeli túrórudi maradéka ékeskedik a hajába-fejébe)

Mára előre meghírdetett áramszünetet rendelt el kedvenc szolgáltatónk, amiről sikeresen megfeledkeztünk. Eszméletlenül vicces volt, ahogy addig elindítom a mosogépet, addig megnézek egy filmet, addig olvasok egy kis blogot, addig vasalok, addig kiporszívózok, amíg nincs áram. Helyette gyertyafényes zuhany és macizás volt, valamint gyufakutatás, hogy tüzet csiholhassak az elektromos gáztűzhelyen, mert a szintén elektromos kávéfőzőnk sem üzemelt, így mire összehoztam egy réglejárt szavatosságú kávét, már vissza is kapcsolódtunk a rendszerre.

Pasik. Sport. Tévé. Bevonva a gyengébbik nem képviselőjét is a mókába. Teniszközvetítés nézése közben. (felhívnám külön a figyelmet azokra az apró puszilgatnivalóan bájos, puha talpacskákra) :

(a kép nem beállított, Hunor önként és dalolva kusszant be Anita mellé a fotelba)