Már nem tudok csak egy síkban gondolkodni, azzal, ha azt mondom, mindjárt kétéves, rögtön az is eszembe jut, hogy a születésnapja környékén érkezik a Kishúga.

Fut, szalad, extragyorsra kapcsol a lábbal hajtható mociján a közös sétáink alatt, így (szívemre téve a kezem!), kezdem egyre kevésbé kedvelni a délutáni sétáinkat kettecskén. Nagyon gyors és félelmetesen veszélyérzet-nélküli. Bár a legfontosabbal sikerült átitatnom: a közlekedő autók előtt (értsd járda széle) mély tisztelettel és csodálattal lestoppol és brübrüzve nézi a közlekedő kocsikat.
Nembeszél. Az alap kommunikációs szavai megmaradtak: Tátyi-Tátyi, Táty (ez egyértelműen Apa), nem, sőt inkább nem-nem-nem, és a kihagyhatatlanul engem odaparancsoló ányá. Brü, motor, de jelenthet autót is, környezetfüggő. Használja továbbra is a váu-váu és a vávává szavakat, az előbbi magát a kutyát, az utóbbi annak heves ugatását jelöli. Érdekes, hogy néha kicsusszan egy-egy tutya is a szájából, de ilyenkor pironkodva elbohóckodja. Megtanultunk csöndben örülni. Tulajdonképpen nem is izgatna a dolog, inkább csak jólesne már hallani a beszéd-kezdeményeit, hiszen mindenfelé csacsogó totyogókkal találkozom, az enyim meg jusztse! Aggodalomra nincs különösebb okunk, hiszen a szavainkat-mondatainkat tökéletesen érti. Pl. az egyik napon a kocsiban ülve HuncApuval az élet nagy dolgait vitattuk meg, és valakinek a bántalmazásáról beszélgettünk. És ekkor a hátsóülésről már érkezett is, az odaillő áú szócska egy fájdalmas fintor kíséretében. Csak összenézni tudtunk... szavak nélkül.

A heves mozgásának köszönhetően továbbra is súrolja a bűvös 11-est kilóban, viszont hosszra nyúlt, fölsőkből 86-os, 92-esek egyike másika is beficcen már a szekrényébe, és a nacik is nőttek egy számnyit, 80-asok már.

Hétvégénk eseménydús volt: én dacolva a nap UV viszontagságainak megmutattam, hogy a hófehér bőr nem mindig taszítja a napot, most rákvörösen aloés cuccal kenegetem magam, és csak az nyugtat -a bőrrák mellett- lesz pár boldog napbarnított napom. Közben jártunk Cseszneki várnapokon (pici csalódás volt a szervezés, de a hely és a tematika kárpótolt pöppet), belemerítkeztünk a magyar tenger habjaiba, ráérősen elnyammogtunk egy-két igazi balatoni sajtos-tejfölös lángost (sok fokhagymával!, ez most nagyon kedvező Minkalánynak), megéjszakáztunk egy kedves barátnál. Íme képekben:

Nadehogy napok óta ezt dúdorászom magamban, miközben könnyes szemekkel követem a Nagyfiam mozdulatait és simítok végig a pocakomban lakó Kislányomon?!

(kicsit retró ez a videó, de mostanság már úgyis minden a nosztalgia jegyében zajlik nálam)

Még mindig alig fogom fel, hogy lesz egy lányom! Egy igazi húsvér szőke cserfes kiscuckám! És addigra egy gyönyörű és napról-napra egyre kooproduktívabb és okosabb nagyfiam! Hát kell ennél nagyobb boldogság?!

Apropó nagy és okos báty... azokra biztos, hogy az a jellemző, hogy addig ugrálnak az üres pelenkás-dobozban, amíg ki nem borulnak belőle?

A napok továbbra is homokszemekként pörögnek, az irányítás már rég nem az én kezemben van. Úgy látszik, meg kell tanulnom elfogadni ezt az új érzést, ezt az új létezési formát is. Bár kívülről kissé kaotikus és kuszának tűnhet most minden. Néha belülről is ezt érzem. De legalább már nem izgatom magam miatta.

Hunor -mily meglepő módon?!- ismét változik. Először is a reggeli ébredéseit minősítette át, így most már jobb esetben is 6-kor ébred (miva???), ha teheti szívesen kihagyja a nappali alvását, de legalábbis lecsökkenti 1 órácskára, azt is akkorra időzítve, amikor már egy paraszthajszállal súrolja az elviselhetetlenül nyűgös kategóriát. Ha egész nap nem alszik, 6-7-kor komatózusan reggelig elájul. Ha alszik valamicskét, akkor este kidől, átalában 8 magasságában. Olyankor én is kidőlök. Éjjel alszik. Éjjel igyekszem én is aludni, de hol nem találom a megfelelő pozíciót, hol melegem van, hol szomjas vagyok, hol mosdójárat van, hol Minka jelentkezik le. Eszméletlen szamba-vonulatokat produkál és főként éjjel! Azzal az etióp éhező típusú alkatommal, abszolút meglepő, hogy máris  látványosan ki-kidugdossa valamijét valahova. Általában az alváz környékén szeret dorbézolni. Ebből következtetve, vagy egyfolytában forog, vagy ülhet és ezért a rúgdosását érzem, vagy fejjel lefelé lóghat, és akkor a motoszkálást érezhetem. Sosem voltam jó ebben. Azaz de: Hunor a 34. hétig ült bennem, feszítve ezáltal a jobb oldali bordáimat. Na, azt pontosan tudtam, hogy az a pukli ott a feje.

Lett volna egy csajos balatonos Huncmentes hétvége, de le kellett mondanom, ösmét a kiszámíthatatlan munkarend miatt. Huncossal meg nem volt kedvem bevállalni. Az azért nem mindig pihentető.

Aztán meg az is eszembe jutott, hogy szívesen lennék akár csak egy napra is helyettesítő Schumacher. Még úgy is, hogy jogsim sincs. No, mindegy, marad nekem a reggeli Szomszédok alatti vasalás meg a felismerés, hogy a Vágási Feri műsort vezet a Duna tévében.

cucka 2009.07.30. 10:12

Észlelések

Talán az elfogyasztott egy liter fekete tea következményeként, éjjel nagyonsokáig nem jött álom a szememre. Egy ideig forgolódtam, majd olvasni próbáltam, de amikor már az ötödik alkalommal kellett visszalapoznom, hogy beazonosítsam a felbukkanó új szereplőt, feladtam. Visszakucorodtam a gép elé, próbáltam kikapcsolódásként híreket, érdekességeket, nembabás blogokat olvasni. De csak még jobban összezavarodtam, egyre homályosabbnak és kuszábbnak éreztem mindent. Még a legegyszerűbb dolgok is svédcsavaros fordulattal pörögtek bennem, különös tekintettel a benne szereplők személyiségével és érzéseivel túlzottan kidomborodva.

Amikor az ébrenlét és a álombazuhanó szakadék szélén táncolok, mindig megvilágosodom. Tudom, mit kell tennem bizonyos szituációkban, félálombéli énem gyakorlott csípőmozdulatokkal talál választ számomra  megoldhatatlan kérdésekre, rak a helyére emberi kapcsolatokat, bogoz ki bonyolult és érzelgős szálakat és egész logikusnak tűnő magyarázatokkal is szolgál. Elgereblyzézi az utam, nekem csak rá kell lépnem és mosolyogva követnem őt a fény felé, majd már zuhanok is a garantáltan álomtalan és mély szakadékba, egészen reggelig.

Kár, hogy ezeket az evidens és terhetleemelő megfejtéseket mindig ottfelejtem az álmaimban.

cucka 2009.07.28. 18:57

Apátlanul

A gyerekkel töltött itthonlét általában kezelhető-szerethető, főként, ha méhünk gyümölcsével (nomeg annak apjával) már egy ideje összeszokott párost is alkotunk, ismerjük egymás szokásait, rigolyáit. Betéve tudom, kb. mikor  passzolható le a gyerek a zapjának, mikor tudom beszorítani a napimelót, mikor végzem el a házimunkát (értsd vacsorafőzés) és mikor van a délutáni pihenő. 

Talán erről még nem írtam, de a jólbejáratott napirendünk pár hete szisztematikusan borul. Ugyanis HuncAput egyre többször szólítja el a kötelesség, hol idegenbe jár műteni-rendelni, hol a saját házuk táján adódik valami időigényes különlegesség, ami nem passzírozható be a megszokott rendelési idejükbe, ezért van az úgy, hogy akkor indul dolgozni, mikor mi még föl sem ébredünk, és akkor érkezik, amikor Kicsi Trónörökösének már semmisejó, pici vörös nyusziszemeit már csak egy apapillantásnyi időre képes nyitvatartani. Vagy képtelen ébren megvárni. A héten ez zsinórban a harmadik ilyen napunk, (igen, beleértve a vasárnapot is), napközben ugyan beszéltek kétszer telefonon, amikor is HuncApu megígértette Egyetlenével, hogy igenis jógyerek lesz, (erre hevesen bólogatott!), és, hogy hagyja az anyját dolgozni, akinek -mit ad Isten?!- két napja szinte egésznapos melói vannak. Ebbe kellett beiktatnom egy bevásárlást, egy rövidke sétás-játszóterezést és a máskor oly megszokott Hunoros közös összebújásainkat. Ezenkívűl beköszöntött a kívánósság embertpróbáló időszaka, tegnap esti felszusszanásként eltüntettem egy liter habbá olvadt epres-sztracsatella fagyit (nem elírás, ilyen állagúnak szeretem), ma meg sajtos rudakat sütögettem a 40 fokban, a krumplileves mellé. Fene a fura hóbortjaimat továbbra is.

Persze, tudom, áldott állapotunk van minékünk, bőséggel hozzászoktatva a jóhoz, hiszen Apjuk nagyot sok időt tölt Hunorral is meg velem is, sok terhet levéve ezáltal a vállamról. És igazán ezekben a napokban érzem, amikor fut a lakás, hullafáradtan zuhanok be az ágyba esténként... Persze, mindent meg lehet szokni, mindent el lehet viselni, ki lehet bírni, ám én mégis emelem most virtuálisan azon nők-anyák előtt a kalapomat, akik ezt mindig is így csinálták, akik esetleg egyedül nevelik gyermeküket, vagy akik esetében természetes és mindennapos dolog, ha a Papa elutazik olykor-olykor hosszabb vagy rövidebb ideig...

Amióta akkkkora egyetértésben és cimbiségben vannak ők ketten, egyre többször engednek el kis időre egyedül a skacok. Persze, nem kell semmi komoly elfoglaltságra gondolni, esetenként egy-egy párdolgos bevásárlás vagy egy csekkfeladásos posta-program erejéig tűnhetek el a képből.

A mai nap alkalmával vált szembetűnővé, hogy RutinRóka Hunorvirágszál megérezte (mit megérezte? régesrég ismeri és begyakorlottan alkalmazza) a jóidösszülei közti nüansznyi engedékenység-különbséget. Történt ugyanis, hogy vagynak dolgok földön és égen, melyeket Huncos számára már idejekorán tabuként könyveltem el. Beszélhetünk túlzott féltésről (igen, ide tartozik a sminkkészletem is...), de szimpla korhatáros dolgokról is. (pölö HuncApu gyerekkori matchbox gyűjteménye). Szóval, az úgy volt, hogy azalatt a fél óra alatt, amíg ma leszaladtam a közértbe Huncmacc kikönyörögte a zapjától a hajkefémet meg egy ajándékbavásárolt gyerekjátékot. (HuncApu szerint olyan rutinnal mutogatta a fiókot, majd vette ki belőle a hajkefét, mint aki mindennap ezzel játszik,  ezért is dőlt be neki...) HuncApu gyönge szívvel kiutalt a fiának két, általa kevésbé féltett matchboxot,  az előre becsomagolt játékért cserébe, szigorúan kísérleti célokkal, hogyan is reagál a gyerkőc a finomabb mechanikára? Aztán délután meg rámpróbált a kiskrampusz, nekem mutogatva a kisautós dobozt, hátha az én szívem is meglangyul és adományozok még pár autómobilt neki. Sajna, bukta a kört, mondtam, meccsezze le az apjával, én ugyan nem merek abba a szekrénytetejénőrzöttbe belenyúlni és kedvemre szelektálni belőle.

Ugyanezek előfordulnak fogmosáskor, fürdetéskor (általában kivételkor, amikor ő még nem is akar kijönni), pelenkázáskor, nemkedvenc étel elfogyasztásakor, öltözéskor, séta előtt vagy feljövetelkor, minden olyan esemény kapcsán, mely Rókakomának nem esik ínyére. Általában én vagyok a rossz-zsaru, talán állandó itthonüléses-összezáródós szerepkörömből adódóan, HuncApu pedig a józsaru.

Néha jó lenne kicsit többször józsarunak lenni, de ehhez úgy érzem, arra lenne szükség, hogy többet legyenek kettecskén. Namajdeccer jó leszek én is, ígérem.

süti beállítások módosítása