cucka 2009.10.03. 11:22

31-eske

A különböző fórumokról érkező hírlevelek szerint beléptünk a 8. hónapba... hűűű... én még mindig nem érzem magamban azt a megfoghatatlan érzést, hogy közelítenénk a vége felé. Hunorra várva sokkalta kevésbé voltam mobilis és sokkal nagyobb körültekintéssel éltem mindennapjaimat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt időm-erőm jobban megélni a pillanatokat, könnyfakasztóan lágy babazenével tarkítottan simogathattam a növekvő pocakomat és ábrándozhattam arról, milyen is lesz, ha megérkezik közénk a kiskirályfi. (sőt, bennfentesek még azt is tudhatják, éppen ezidőtájt kellett mostazonnal megvennünk Hunc sosem használt etetőszékét, valamint mostazonnal összeállítani a kiságyát, pelenkázóját és a kórházi csomagomat...) Minkára várva a napok olyan gyors egymásutánságban zajlanak, hogy minden este szent fogadalmat teszek arra, hogy holnap időt szakítok arra, hogy ledőljek és figyelgessek kicsit magamra, hogy pihenjek, hogy kötögessek, hogy befelé forduljak egy kicsit. Aztán a holnap is pontosan úgyanúgy elröpül, mint a ma és csak azt veszem észre, hogy este 10 óra, végre elaludt és ma még annyi időm sem volt megállni, mint előző nap...

Rossz érzés mégsincs bennem emiatt, hiszen Minkaleányka pontosan tudta, hogy miért is választott családjául minket, ismeri felfokozott tempójú életünket, heves vérmérsékletünket, ezért -a maga eszközeivel- már most igencsak élénken jelzi, helye van a családban, részt (és időt!) kér belőlünk. Esténként hastáncoltatja a Minkalakot, szegény apjuk rá sem "meri" tenni a kezét a pocakomra, mert olyan vitustáncba csap át a ded, mely benne ellenérzéseket kelt. (mer asziszi ez fáj nekem, hiába magyarázom, hogy max kellemetlenkedni tud a beékelődött Minkafej, az állandó csuklásával... merhogy újabban ezzel is ébreszt hajnalanta, meg éjjelente és napközben is rapszodikus csuklásba csap át: ilyenkor berezonál az egész hasam...).

Azért vagynak már - a fentebb említett mellett- apróbb velejáró kellemetlenkedések is: általában elfelejtem mekkora is vagyok és meggyőződésem, hogy én itt vagy ott még simán beférek, ennek általában az az eredménye, hogy jobb esetben beszorulok, rosszabb esetben megütöm/megkarcolom a pocakomat. Aztán meg a harmadikra felérve, amit zökkenőmentesebben veszek, mint hajdanában, úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony, ezért igyekszem a telefonbeszélgetéseimet nem ezidőtájra időzíteni, mert mindenki ösztönösen megkérdi, hogy mit csinálok éppen, mert nagyon zihál a hangom?! (vajon mit? maratont futok szabadidőmben...). Egyre többször fájdogál az aljam, és nem csak esténként, egy kimerítő nap után, hanem reggelente frissenébredve is nehezemre esik elvonszolni magam a mosdójáratra. Mondhatnám, minden reggel újra tanulok járni egy kicsit... Néha lábikragörcseim is vagynak, kicsit faramuci ugyan a helyzet, mert doktorbácsi azt kérte, ne szedegessek már magnéziumot, hagyjam csak felkészülni/dolgozni a méhemet... A vasat igyekszem menetrendszerint bekapkodni, körítve egy kis C vitaminnal a jobb felszívódás érdekében. És törekszem minél több spenótot, lencsét, babot, borsót, burgonyát, halat, tojást beiktatni az étrendünkbe, miközben kesu diót ropogtatok, vivát természetes vasbevitel!

Fiam ma különösen szereplős hangulatában volt, így aktívan részt vett a pocakfotózáson, sőt még Huncpuszikkal is alaposan megkínálta kishugát.

(igen, nálunk mindig áll a vasalódeccka...)

... és mégse csinálja!

Lassacskán szívügyemnek kezdem tekinteni, hogy varázslatos babszem Jankónk továbbra sem óhajt a minyelvünkön kommunikálni. Persze tudom, az égadta világon semmiről sem vagyunk lemaradva, nomeg keringenek legendák Einsteinről is, aki csak 5 évesen szólalt meg először, és persze vannak teljesen hétköznapi Hunor korabeli manócskák, akik már javában mondatokban beszélnek. Igazából kézzel-lábbal, mutogatással és hangjelekkel abszolút érthetően ellavírozik Huncmester a világunkban, ám bennem mégis olykor adódik egy csöpp hiányérzet meg szívdobogás, főként olyankor, amikor véletlen kicsúszik a száján valami odaillő és értelmes szóra hajazó.

Történt ma, hogy vasalásos restanciám fojtogató gyűrűjében, Minkalány sűrű szüneteket követelt ki magának (közelít a hidegfront...). Ilyenkor Huncos is mellémkuporodott a fotelba, rámfeküdt, szorosan hozzámbújva pihentünk. Az egyik ilyen szünetben hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem csibészlurkómat, hogy mondod azt, hogy Ági? (kis magyarázat: azért pont az Ágival indítottam, mert exkolléganőm legutóbbi látogatásakor egész délután azt szajkózta, hogy gági-gági-gági), mire dedem rámemelte sűrű szempillával körülölt szemeit és legszebb magyarságával azt mondta Ági. A nemvárt sikertől felbuzdulva, ám továbbra is blazírt higgadtsággal tovább kérdeztem, és hogy mondod azt, hogy Huni? Kisfiam erre a legtökéletesebb kiejtéssel ismételte utánam, hogy Huni... rafkós róka ellenben ráérzett a ráéreznivalóra és innenstől extázisba bohóckodta magát és semmit sem volt hajlandó utánam ismételni, sőt! Belecsapott egy azóta is tartó nyelvjátékba (nyelv szájon át ki-be himbál, miközben torkát folyamatos lálálálálálálá hagyja el), mely akkor és csak akkor kezdődik és mutat egyre emelkedőbb hangerőt, amikor én a Zapjával szeretnék pár szót váltani.

Aztán meg a véletlenek furcsa játéka, váratlan telefonhívás, régnemlátott barátnő és ugyanazzal a jóhírrel örvendeztetjük meg egymást és sírva nevetünk és ugyanarra gondolunk és ugyanúgy örülünk a másik sikerének. És ez jó. Mindennél jobb.

cucka 2009.09.28. 14:47

Címszavakban

Szombat: Etyeki kezes-lábos, nagyrohanás, nagyzabálás, nagyszülinapibuli, nagyjátszóterezés,  felületesnek induló beszélgetés, nagykiborulás. Éjjel: minden előzmény nélkül Hunc nagybefulladás (nem krupp!), pánik, kálciumitatás, párologtatás, szerencsére közreműködő a kölök, így megnyugtatható, nem rohanunk ügyeletre, nemalvás hajnalhasadásig, rettegés, teljen az éjszaka, ha feljön a nap minden jobb lesz, közben agyalás-átértékelés-elhangzott mondatok kavarodnak bele elbóbiskolásaim (rém)álomszereplői szájába... sohatöbbetilyet!

Vasárnap: megpihenés az Origóban. Mélybeszélgetések, felszakadások, tanácsok, minden puha és meleg és megnyugtató. Már nem félek az éjszakáktól, a démonokat egy egyszerű és mindentbegyógyító, ám kézzel nem fogható dologgal elűztük. Szeretetnek hívják. Igazi vasárnapi ebéd. Szeretet-tank tele, jövünk vissza a mindennapokba. Az éjszaka zökkenőmentes. Csak mi bújunk sokkalta jobban egymáshoz, mint máskor.

Hétfő: nagyrohanás, soktelefon... intézked-intézked, valami paptyíroska mindig hiányzik. Majholnap. Én már csak röhögök. Kínomban. És néha pityergek. Tehetetlenségemben és dühömben. Riasztó, hogy mennyire tőlünk függetlenül történik minden, ám -állítólagosan- minden miattunk. Közben játszóterezés, (ichbien elfoglalt anyuka, végigtelefonál, pedig gyűlöli azt... ), bevásárlás, számítógépünk haldoklik... és munka... rengeteg munka...

Leszjobb.

süti beállítások módosítása