Nem, most nem a kétlábon járás újabb lépéseiről szeretnék írni, mert azirányba jelentős változás továbbra sem történt, hanem azokról az újabb apró manóléptekről, melyekkel Kicsifiam elég határozottan elindult az önállóság felé.

Ébredés: mivel a hajnali eszem-iszom után már köztünk marad, egyszercsak fölébred valamikor (általában 9 körül), majd óvatosan lemászik mellőlem, megszerzi a tévé távirányítóját, és halkan bekapcsolja. Ekkor én még alszom, vagy legalábbis félálom üzemmódban figyelem mit cselekszik, kicsit elmatat köröttem, majd ha már unja a magányt fölébreszt (könyvet pakol rám, esetleg valamilyen szőrmók állatot, de landolt már papucs is reggeli ébresztés gyanánt a fejemen...). Ilyenkor még kicsit összebújunk, meggyömöszkölöm Őfelségét, már amennyire van lelkierőm hozzá, alig ébredés után, kávé nélkül. Peluscsere, aztán a gyermek mutatja az utat: irány a konyha, a reggeli.

Evés: mióta meggyógyult mondhatni farkasétvággyal vetette bele magát az  elmúlt hetek kihagyott kulináris élvezeteinek a bepótlásába. Talán ezért, talán, mert lassacskán úgy érzi leválasztódik, egyre kevesebbszer kéri a bűvős-szót és akkor is inkább csak komfort szopizik, nyammog, miközben gyönyörű szeme-pillantását mélyen az enyémbe fúrja. Ilyenkor elveszünk valahol térben és időben... hiányozni fog, ha ezek elmaradnak...
Újra elfogadja az előregyártott babakajákat, de szívesebben eszi a mi étkeinket. Továbbra is édesszájú, a csokik írmagját is kiszagolja és bármi áron megszerzi. (ezért hajlandó akár kétlábon felmászni Dörzsi ketrecére is, hogy elérhesse a könyvespolcra rejtett maradék csokimikulásokat is...) Az etetését egyre kevésbé viseli el, mostanában úgy zajlik, hogy ő is kap a kezébe egy kanalat meg én is, Hunc is adagol kicsit magának, én pedig igyekszem egy nagyobb kanálnyit lapátolni a szájába. Mókásabbnál mókásabb jeleneteink alakulnak ebből, főként olyankor, amikor még korareggel, gyökkettő per óra üzemmódban funkcionálok.

Napközben: eljátszik magában gond nélkül, ami fontos: elérhető távolságban legyek, de azonkívűl gyakorlatilag bármit csinálhatok. Néha ugyan odajön, belevon a játékba, kér egy-egy puszit, egyszer-egyszer hozzámbújik ölelésért, de egyre ügyesebben köti le magát. Egész nap dumál, tátátátátá-k és pápápápápápá-k különböző verziói és kombinációi megtalálhatóak a szókincsében, kiegészítve egy-egy felismerhető szóval is. Pl. aggyá (= adjál), tyitya, titya (= cica, minden állat cica jelen pillanatban), apa ( ez nem szorul különösebb magyarázatra), ciccci, így sok cével nyomatékosítva (ez sem szorul különösebb magyarázatra), ajja, néha tisztán is kimondja, hogy anya, ide, oda (célirányosan mutatja is az ujjacskájával az utat ilyenkor).
2-3 magasságában, közvetlenül ebéd után nyugovóra tér, kiszámíthatatlan időre. Általában az egy óra alvás megvan, de volt már precedens 2-3 órás alvásra is.
Ébredés után bevásárlással egybekötött sétát tartunk a környéken. Ilyenkor már nem alszik a babakocsiban, csak érdeklődve figyel egy-egy kiflicsücsökkel-sajtospogácsával a szájában, kezében.

Este: 8 körül vacsorázunk, plusz-minusz kis idő, ha HuncApu később ér haza a rendelőből, vagy ha éppen délelőttös volt, ekkor korábban eszünk. Utána fürdés, 9 körül már ágyba kerül a szépfiú, olvasgat egy kis Vuk-ot, majd kortyolgat egy kis vizet a csőrös poharából, szopizik pár kortyot, de inkább csak komfortszopizik, végül áthelyezzük a saját kiságyába, ahol pár perc terepátrendezés után elalszik. (ezt sose gondoltam volna, főként pár hónappal ezelőtt... hiába, növöget, önállósodik... )
2-3 magasságában fölébred, szomjazik, iszik mohón és sokat, általában félálomban teszi, pár perc múlva már alszik is tovább, néha már nem is kéri a langymeleget levezetésként...
Következő ébredése hajnal 5-6 között van, ekkor szigorúan bocimeleg tejet igényel és ezt már köztünk fogyasztja el, mindketten belealszunk...

Persze, néha becsúszik egy-egy morcosabb, többször ébredősebb éjszaka, de ezeket már könnyed csuklómozdulattal tudom kezelni, hála az utóbbi időszak kipihentségének.

Leírva és összegezve látom, hogy valóban csökken a szopizások száma... Az egyik szemem sír, a másik meg nevet: sír, mert csodaszép időszak ez, mindkettőnk életében, nevet, mert boldog vagyok, hogy megadatott nekünk ez a hosszas szimbiózis.

After poszt: hogy megmaradjanak a száraz tények is: súly: 9910 gramm, hossz 76 cm körüli.

Ugyanolyan álmos délelőtt volt ez is, mint az összes többi... ugyanolyan nehezen ébredtem, (talán a hajnal 2-ig olvasásomnak köszönhetően?), Hunc ugyanolyan könnyedén pattant ki mellőlem, mint bármely más reggelen, és ugyanolyan vidáman duruzsolt attól a pillanattól kezdve, mihelyst kinyitotta a szemeit. Pontosan ugyanúgy, mint máskor.

Aztán HuncNagyi megvillámlátogatott minket és a búcsú pillanatában egyszercsak Hunor megindult felém és -nem is olyan bizonytalanul- megtett kb. 3 lépést! Azóta se többet, pedig HuncApu mindenféléket ígérgetett már neki, de Hunc csak sejtelmes örökmosollyal vigyorog ránk. Pontosan ugyanúgy, mint amikor HuncApu pusziért esdekel nála az esti fürdetéskor. (ez hétpecsétes titok, de néha ilyen mondatok szűrődnek ki a fürdőszobából: naaa, Hunci, adj egy puszit Apának, léci, csak egyet, nézd én is adok Neked egyet!... )

Ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb rögzíteni is fogom tudni telten guruló-döcögő lépteit, mint ahogy ma végre sikerült lencsevégre kapnom mind a 8 darab fogát is!

A szívem pedig csordultig van mindenféle megfogalmazhatatlan és kusza érzéssel: részint annyira büszke vagyok az első lépéseire az önállóság felé, mintha éppen a Nobel díj átadáson olvasnák fel a nevét, másrészt pontosan ezek a lépések ráznak fel és döbbentenek rá arra, hogy itt már nem egy baba lakik, hanem egy céltudatos kisember...