... talált el egy képzeletbeli játék, melynek lényege volt, hogy merjünk nagyot álmodni, merjük leírni, majd 1-2-3 éven belül tekintsünk vissza rájuk és konstatáljuk: mennyire vonzottuk be őket, mennyire teljesültek legtitkosabbjaink avagy esetenként mennyire ellenkező irányba indultunk el, mennyit változtunk.

"1 év múlva, 2009. október 23.:
Elsőszülöttem csodálattal lesi a KisTesót, szívélyesen próbálja játékba invitálni, aki ugyan még csak rövid ideje érkezett közénk, mégis kellően felkavarta unalmasnak eddig sem nevezhető életünket. A majdnemkétéves Huncmester már vidáman csicsereg, a környéken mindenki ismeri,  és szinte szusszanásnyi pihenőt sem engedélyez sem nekem, (ennek hála, KisTesóra várva, nem is dobtam magamra egy laza 20-ast), sem a felfutó rendelőben sokat dolgozó HuncApunak. Üres perceimben burkolatok, falfestékek és lakáskiegészitők prospektusát bújom... hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat..."

S hogy mi az, ami megvalósult belőle?

Hunor egyelőre még a pocaklétben élő Minkalányt lesi csodálattal, kínálgatja mindenféle földi jóval, csőrös pohárból vízzel, kekszdarabkákat dugdos a köldökömben, jajjneki, ha egyszer szabadlábra kerül... nem ússza meg a kiflicsücsköt, akárcsak Sóginő anno HuncAputól. 
A majdnemkétéves Huncmester már valóban vidáman csicsereg -a maga nyelvén- és a környéken is hírös, ismert. Laza huszast sem dobhattam magamra (asszem 5-öt sikerált ezidáig mindösszesen), a megálmodott szusszanásnyi pihenő hiányában. Zapjuk sem pihen, az előbb említett okoknál fogva, és valóban sokat dolgozik.
És igen... valóban prospektusokat bújok, igaz a költségvetésünkbe nagyálmok nem férnek bele, én mégis álmodozom, hiszen már megtaláltuk az álomházikónkat...

És hogy mit érzek most?

Az arcomon forró könnyek folynak végig, mert boldog vagyok, mert úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna, mert a nehézségek ellenére itt vagyunk egymásnak és én már másra nem is vágyom... talán csak annyira, hogy adjanak az Égiek kellő erőt óvni és szőni a csodahálót magunk köré, mely megtart és megvéd mindentől... mert csak így alkothatunk mi megbonthatatlan egységet...

Merhogy valami szemmel láthatóan megindult a kölökben (és most nem az orrából megindulóra gondolok). Az elmúlt napokban egyre többször nevez nevén tárgyakat, melyeket eddig sosem tett. Persze 98 százalékban még mindig a maga alkotta nyelvezetet használja a külvilággal való kommunikációra, ám bátorít a gondolat, hogy mégiscsak hamarabb fog bezsélni a szépokosnagy Bátyuska, mint Hugica.

- kezdetben vala ugye a dziz (víz), ami mostanság litylity lett, ebből én messzemenően azt a lelketsimogató következtetést vontam le, hogy sikerált átörökítenem beléje egy leheletnyi humán beállítottságot, hiszen első szavai hangutánzó szavak... (profánabb magyarázat: enyém rosszokás az ágy mellé készített ásványvízes flakon, amit nemes egyszerűséggel meghúzok, gluttygluttyolva...)
- TÁTI- még mindig az apa, apu hívószava, egy átlagos napon 298ezer 643szor hangzik el, még akkor is, ha apjuk éppen itthon is leledzik, ám mégis valamely oknál fogva csippan a kapucsengő, Hunc akkor is angyali mosollyal megüdvözülve tátizik hosszasan (akik látták a Vejedre ütököt, annak ismerős lenne a Táááá-Tiiii hanghordozása... igen, éppúgy artikulálja, mint a kissrác az első szavát...). Jó csaliként szolgál hazacsalogatáskor a térről. (gyere, mert Apa már otthon vár minket... szem felcsillan, Táááátiiii, és már jön is... egy újabb 10 méteren simán és zökkenőmentesen...)
- náni- no, ez lennék én... ritkán hangzik el, de olyankor odabújik és feszíti hozzám a kistestét... könnycsalogató, hiába is bagatellizálom el... Ez a hívószó akkor is, ha valami nagy okosságot csinált (pl.felmászott valahova, ahonnan nem tud lejönni, kinyitott egy fiókot, amit nem tud visszatolni, ám már nem bír tartani sem...)
- nem, sőt nemnemnem- elég egyértelmű, nem is ragozom
- hinta
- jó, sőt jójójójó (a hosszított verziót én használom, ha telefonálok... )
- hámm - a gyengébbek kedvéért a mutatóujját ilyenkor behelyezi a mandulája tövéig
- kis odafigyeléssel fellelhetők még szótövek a kifejezéstárában, de ezeket olykor a saját belemagyarázásomnak érzek. (ma = alma, Atyi= Matyi... ööö, ma néztük meg a Matyibarátot vidión, Miii= Minka, Luuu= Lilu, szavak helyett inkább mutogat-gesztikulál- jelbeszél)
- ányi, ányim (elvégre hamvas kétévesense köll kijelölni a tulajdonjogokat, birtokos névmás: enyém)
- vava - nem és nem hajlandó kutyának hívni szegény párát továbbra sem , ja és Vukot is vavának hívja
- brubrubru - motor
- bruá - autó (hoppá! van ám itt megkülönböztető jelzés!)
- dá - a nyomaték kedvéért bólogat is hozzá, igent jelent
- tutyitutyitutyi, tututyi, gyitágyi és társai (ismeretlen értelemmel rendelkeznek, talán évszázadok múlva a Hunor-kutatók megfejtik...)

És ilyen az, amikor végképp megszűnik a zárt ajtók biztonsága...

Édes terhem egyre többször okoz hát- és derékfájást mostanában. Annyira szitaaggyal funkcionálok olykor, hogy néha magam is rácsodálkozom, miként is koordinálom a mindennapjainkat, viszonylag egy normális mederben?! Szóval, ész nélkül bújom pár napja rövidke szabadidőmben az oldalakat, mit is ajánlanak a hozzáértők, miként is lehetne talpon kibikkelni ezt a hátralevő időszakot, minimálisra csökkentve a fájdalmat?!

Ma bukkantam erre a csodatalálmányra, ami a hastartópánt névre hallgat, és ugyebár a fogyasztói társadalmon prominens képviselőjeként (bár már haladok és igyekszem tudatosnak is lenni olykor-olykor...) bizsergett a tenyerem a megrendelés gomb körött cikázgatva az egérrel, hogy én akkor ezt most de azonnal. Aztán eszembejutott, hogy mintha Hunorra várva és kicsivel több kilót magamra kapva igen sokszor fájdogált volna a hátam és mintha valamit hasonlatos szerkezetet beszereztem volna akkor is... éppen kettő perc volt, amíg rátaláltam a szekrénybe, illatosra mosva és elcsomagolva, jobb napokra várva. Fölcsatoltam, azóta jóóóó.

Hunornál mára eltűnt a folyamatos és vízszerű orrcsordiga, van viszont két vaskos állandóan kikandikáló ződcsiga helyette. Fújja az orrát önként dalolva, amennyiben kilátásba helyezem, hogy különben szívás következik, ám ez néha kevésnek bizonyul, így marad a brutálisabb verzsön: kergetem a kölköt a hónom alatt az orrszívó-tengervízes sóoldat- orrcsepp kombóval (no, aki kitalálta, hogy a csöpögtető üvegből készüljön, annak áldassék az neve...), majd a leglehetetlenebb helyeken elkapom (bejárati ajtó előtt, hogy szépen visszhangozzon az a négy emelet...), lefogom, befújok, leszívok, becsöpögtetek. És minden megy is tovább. Persze vigyorogva. Csak hogy mégjobban érezhessem magam.

Minka egy kérésem máris lenne: szépen érleld átjárhatóvá odabent a könnycsatornádat! Köszpussz.

Isten hozott,
Ölelésért nyújtózó
aprócska karok,
szunyókáláskor
félig lehunyt kis szemek.
Isten hozott,
apró kezek
és apró lábacskák,
édes kuncogások
és mosolyok.
Isten hozott egy világban,
mely csak rád várt...

Nagyon sok szeretettel gratulálok Naninak és Nórinak, nagyon gyorsak és ügyesek voltatok! Boldogságos életet és minden szépet és jót kívánok Nektek, hosszú és rögös volt az út, de immáron mindenért kárpótolnak ezek az apró mindennapi csodák, amiket óhatatlanul becsempésznek falatnyi tündéreink az életünkbe...

Még minidg nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy Hunor könnycsatornamosott szemváladékozása minden esetben ómen, a rákövetkezendő nap taknyolódását előzi meg. Ilyenkor inkább igyekszem nem tudomásul venni, majd másnap rádöbbenek, hogy na, igen, tegnap váladékozott a szeme...

Éppen ezért este már érezhetően teli légutakkal fektettük le, én bíztam benne, hogy reggelig zökkenőmentesen alszunk, főként úgy, hogy zapjuk hajnalhasadásra ment műteni. Háperszehogy 4-kor riadóztatott a kisember, kicsit megelégedettséggel töltött el, hogy most nem engem, hanem az apját. Mondjuk dosztmindegy, mert szenvedő a férfiember, így végig aktív tanúja lehettem lágyszívű emberem elhajlásának, így egymás után kétszeri különkiadással jelentkezett virradat előtt kislakunkba az új kedvenc Lúdasmatyi, valamint felváltva kért vizet, orrtörlést, új vizet, több helyet kettőnk között... én közben igyekeztem félálomban maradni, így csak pár jópofa mondat volt képes beszivárogni a meséből álmaimba (férjem nékem sose vót, aki vót, meg rég meghótt -mondá a vajákosasszony).
Kis idővel később hallom, hogy csipog apjuk telefonja, látom, nem mozdul rá, gondoltam, biztos hallja, mindjárt kel. A következő kép, az eszméletlen horkolás: félnyolc, banyek, elaludtunk, átnyúlok, rázom a hitös uram... helyén a dedet, ugyanis ő horkolt ilyen férfiasan és kába bambasággal nemérti, mit akarok. Aztán, ő visszaalszik, én meg nem bírok. Megkávézom, várom, hogy ébredjen. És naperszehogy fél 11-ig nem teszi meg. Nembaj, közben email restanciákat válaszolgattam meg és csevegtem a neten. Amolyan nőcisen, mint rég.

HuncApu délután töredelmesen megvallotta: neki ilyen csapnivaló éjszakája gyerekkel még sose volt. Sokmindent visszanyelve, szerényen megjegyeztem: nekem több mint egy éven keresztül mindegyik ilyen volt. És nemsokára újra ez jön. Megcsillant a szemében a tisztelet (vagymi?) fénye.

Az időváltozás eredményeként mára megszűntek a fájások, örülünk, még nem szeretnék szülni. Az elkövetkezendő hetek sűrű programtervezetébe ez most nem fér bele. Kicsit emancipált kárrierista nőcisre véve a figurát, a jövő hónap vége felé keresek egy szabad estét az eset lebonyolítására...

Most pedig tessen aggodalmaskodni és drukkolni ezerrel Naninak, aki már a kórház felé tart, hogy életet adjon kiscsodájának, Nórinak!

Én már nem is emlékszem, hogy ennyire nehezen viseltem volna a Hunorral való uccsó időszakot. Hormon-borulgatásaim is vannak, billegális lelkiállapot, hiperérzékenység és nagyfokú türelmetlenség jellemzi életemet. (szegénydrágajóuram, tudna mesélni...) Az elmúlt napokban nem csak rendszeres méhösszehúzódásaim vannak, hanem konkrét fájásokat is képes voltam mára produkálni.

Éjszakáim zöme azzal telik, hogy igyekszem megtalálni a tuti alvós poziciót, majd mire meglelem, mosdókör következik, és hipp-hopp már hajnalodik is. Nempihentető.

Minka aktív, rúgdos, ficereg, éjjel-nappal, sosem alszik, ennek tudom be a normálisnak mondható méhösszehúzódásokat, dolgozik a rendszer, jól is van ez így. Viszont a mai sétafikkancs közben hívnom kellett Huncom jóidösapját, ugyan kaparjon már össze az utca sarokról, mert elég távol vagyunk az otthonunktól, és bezony hogy erős fájásaim voltak... meg-megállva, gyökkettővel haladtunk kislakunk felé...

A hideg beköszöntével, egyre kevesebb kedvem van róni a környék utcáit napi kétszer 2-3 órában, így valami tartalmas és Hunorlefárasztó program után kutakodva találtam rá a Mazsola játszóházra. Rögvest ki is próbáltuk egy hosszúranyúlt délelőtt erejéig, szívből ajánlom mindenkinek, Hunor percek alatt otthonos csatatérré varázsolta a helyet, én zavartan igyekeztem helyreállítani a rendet (persze sikertelenül), de rosszalló pillantások helyett kedves mosolyokat kaptunk. Hadd játszon a gyerek, hiszen ettől gyerek! A fentebbemlített gyerek huncut vigyorral az arcán, ezt a feloldozást maximálisan ki is használta, aztán Gabinénivel együtt kiflicsücsközött, majd áldomást ittak találkozásukra -csapvízzel. Valamiért azt érzem, nem utoljára jártunk ebben a játszóházban.
Az innen történő hazasétálás alatt kezdődtek a rendszertelen, de erős fájások... még nagyon nincs itt az ideje, így igyekeztem tapintatra és türelemre inteni délután Pelenkási uraságot, és minél többet vízszintesben pihenni. Szerintem csak a hidegfrontra reagál így, Hunor sem szerette sem odabent, sem idekint a hideget.

Így most pihenünk... már amennyire lehet.