Amíg mi LudMinkával a négy fal közé suvasztva, maratonilag összebújtunk, addig este a skacok a csillagszületés előtt lementek hóembert építeni a sűrűn hulló, pelyheses, világító estébe. Az viszonylag hamar kiderült, hogy ez a porhanyós hó sem hógolyózásra, sem hóemberépítésre nem alkalmas, így apa és fia unalomig rótták volna a köröket a hóesésben, ha éppen szomszédbácsi nem havat lapátolt volna. Így szóbaelegyedve, kicsit ők is lapátoltak, majd kiderült, véletlenül akad egy fölös szánkója a garázsban. (igen, hanyag szülők módjára idén mi nem készültünk arra, hogy fővárosunkba akkora hó legyen, hogy szánkózni lehessen, azt gondoltuk ennek beszerzésével bőven ráérünk még, ha testületileg is falusiak leszünk...)

Alakulunk.

Tények: Hunormackó bűbájmackó. És ezidáig -saját tudomása szerint-, egyeduralkodó is vala a képzeletbeli Pelenkási trónuson csücsülve. Aztán megtörtént a csoda, beköltözött Minkus a pocakomba. Hunor volt az első jelzője az eseménynek, még pozitív tesztem se volt, csak kóbor gondolatom, hogy talán, amikor ő az esti szopi után odafúrta a fejét a pocakomhoz és rápuszilt. Ekkor kérdeztük meg tőle, hogy lakik-e valaki a pocakomban, mire ő vigyorgott-bólogatott és mégjobban bújt. Másnap tesztet vettem és tényleg.
Ahogy gömbölyödtem, úgy lett ő egyre kedvesebb-bújósabb-puszilósabb a pocakommal. Nem tudom, mennyire tudta-fogta fel, hogy ez a valaki egyszercsak kibújik onnan, de a szülés közeledtével, egyre jobban levált rólam. Így történhetett meg az is, hogy abszolút flottul, számomra totál meglepő módon engedett el szülni, látogatott meg a kórházban mosolyogva, egyetlen legörbülő szájacska vagy könnybelábadó szemecske sem árulta el hiányomat. Mondhatni felnőttesen, példás önuralommal viselkedett, a kórházi napok alatt arra jutottam, talán azért (is) teszi mindezt, mert ezalatt a pár nap alatt feje tetejére állt a világ, minden az ő igényének és kedvének megfelelően történt. Azzal is magyaráztam még a dolgot, hogy mégiscsak jól működik ez a kötődő nevelés nálunk, hiszen 2 év nonsztop együttlét után, lazán tudta kezelni azt, hogy anya elment kistestvért szülni. Persze, ehhez az a fokú apa-fiú rajongásos kapcsolat is kellett, ami HuncApu és hőnszeretett trónörököse között leledzik.

A kórházban semmi okom nem volt panaszra, nagyon sokszor eszembe jutottak Gneke finoman megfogalmazott mondatai, amelyek arra utaltak, hogy hiába ez a 9 felkészüléses hónap, agyban szülésig még mindig csak egygyerekes anyuka maradtam, csak és kizárólag elsőszülöttem érdekeit szem előtt tartva. A látogatási tilalom kifejezetten jókor jött, nem zsibongott az osztály hajnal 7-től este 9-ig a látogatók tömegétől. (merthogy ebben a kórházban úgy szokás, hogy a látogatók bármikor jöhetnek a fentebbemlített időtartam alatt és gyakorlatilag bármeddig maradhatnak a sokágyas kórtermekben is!). Ott, és abban a szituációban értettem csak meg, hogy időre van szükségünk, Minkának és nekem ismerkednünk kell. Jó sokszor összebújni (nem is töltött sok percet a kórházi zsúrkocsiban), és jó nagyokat aludni napközben is. Közben megenni az ágybahozott reggelit, ebédet, vacsorát, olykor látogatókat fogadni, engedni a kényeztetésnek, és a nap 24 órájában nembetelni a királylányom szépségével. A három ágyas kórteremben, mind többgyerekes anyukák voltak, így volt közös témánk is, de mindannyian tudtuk értékelni a csöndet is.
Amint hazajöttünk, megosztottá vált a figyelmem, sőt: igazából a legkisebbre szinte alig jut idő, Hunor úgy varázsol, hogy leginkább vele és körülötte legyen elfoglaltságunk. Ha éppen nem éhes, akkor szomjas, és ezeket a dolgokat variálja és kombinálja napestig.

Szereti a kishúgát, puszilgatja, ha tehetné rápakolná az összes játékát, elhalmozza mindenféle földi jóval, de mindenemellett érezhetően vékony a jég... újra elkezdte rágni a körmét és az első itthontöltött napunkon, estére, amikor már kellően elfáradt, nem viselte el, hogy Minkát a miágyunkba szerettem volna megszoptatni. Végtelen türelemre van most szükség, hagynom kell, hogy saját kezüleg tapogassa, dögönyözze Minkát, hiszen a számtalan tiltás még nagyobb feszültségek forrása lehet. Néha nehéz... mert Hunc jószándékúan közelít, de nincs tisztában a négyszeres túlerővel, amit ő jelent a kicsi számára. Olykor megrángatja egy gyere felszólítással, máskor megcsípkedi, esetenként szeretné meglovagolni és néha szeretne vele is kutyásast játszani és megharapdálni... és olykor én is a türelmem határán táncolok, amikor egy napon belül cirka 228-szor használom, az óvatosan és az ésszel szavakat... Igyekszem feladatokkal ellátni, (pl.pelusozáskor ő hozza a pelenkát meg a popsitörlót), mindig adok választási lehetőséget Huncnak, (pl. tegyem vissza Minkust az ágyába vagy maradjon itt köztünk?). Sőt köldökcsonk ápolás közben bibibízve majdhogynem sírva nem fakad, szolidaritásból. Beválni látszik a dolog, ma önként kérte, hogy hadd vehesse ő kézbe Minkust. Odaadtam és ugyan csak egy villanásnyi ideig tartotta, utána hihetetlenül elégedett volt magával, vigyorgott és símogatta Hugit. Az esti elalvások a nehezek. Bízom benne, lassan lecseng az újdonság ereje.
Ma éjszaka megszomjazva, egyből a hugát kereste, adott neki egy puszit és mosolyogva aludt tovább. Nagy-okos bátyó.

Kis-erős hugi meg... igyekszik felkészülten fogadni a szeretethullámokat, igazi kis szumós módjára. Kicsit számokban: ugye ő 3160 grammal született szombat hajnalban, pár órával később, a csecsemőosztályon 2930 grammra mérték. Az első közös éjszakánkon 10 percenként csatlakozott rám, ennek koradélelőttre meg is lett a jutalma, vasárnap már igazi sárga anyatejet kortyinthatott. Kedden reggel jöttünk haza, új vezetéknevet ragasztottak a csecsemősök a kiskirálylányra: Döbrögi Minka lett (idomul a családhoz...), a zárójelentésén 3220 grammos súly szerepel. Szemmel láthatóan is gömbölyödik (főként arcra, mint a kölyökgólyák...), ám engem a kíváncsiság is vezérelt, amikor ma délelőtt ráhelyeztem a mérlegre: és azt hittem rosszul látok, egy hetesen 3640 gram súlyra tett szert! Mondjuk enni szeret, dől a tej, ebből is látszik mennyire jól is sikerült az a szombat esti tejfakasztó parti... Oly mértékben fakad a dolog, hogy a fagyasztás mellett Huncnak is kijár napi 2 deci frissen facsart... Így ismét élettársi kapcsolatban állok a mellszívómmal, ha mégis elfelejteném a dolgom, mint pl ma reggel, akkor Hunor az összeszerelt szerkezettel gyöngéden paskolgatva ébreszt...

Az éjszakáink továbbra is mintaszerűek: Minka 9 körül szopizik, belealszik, majd hajnal 3 és fél 4 között (véletlenül éppen akkor, amikor született...), minden éjjel felébred, eszik-rotyog-eszik-rotyog, kb fél 5-5-ig, majd reggel 8-ig alszik. Reggel szopi, nézeget, alszik, 10 után újra rámcsatlakozik, pár órát alszik (ekkor betársul Hunor is mellé), és 2-3 felé ismét ébred, eszik-rotyog, fénybenéz, majd alszik egy hosszabbat, amennyiben Hunor bátyó is úgy gondolja. Majd nézeget, szopizik néha és indul az esti fürdetés-evés-alvás. Megjegyzem: már most sokkal toleránsabb, mit Hunor volt ennyi idősen. Az éjszakáink meg ha tényleg ilyenek maradnak (gyakorlatilag egy-két ébredősek), egy szavam sem lesz.

Hunor újabb szavai: vuvávuvá (felvágott, hús), néni, kaka (ha tele a pelus... És mindenre az a válasz, hogy nem. Bármire irányuljon is a kérdés..

Még a kórházban sikerült elcsípnem egy féloldali Minkamosolyt. Ekkor volt 3 napos a kiskirálylány. Azóta igazibb mosollyal is képes már vigyorogni. Sőt: Hunor idétlenkedésén teli szájjal nevetni is szokott:

... stílszerűen, mi más is lehetne, mint egy esti alvós?!

A kép akár a Mindketten kitúrva a hitvesi ágyból címet is viselhetné:

Hősnőnk továbbra is eszik-alszik üzemmódban funkcionál, ébrenlevős perceiben nekem már jutott a mézédes mosolyából, de leginkább csak bizalmatlan pillantásokkal illeti föléje tornyosuló szülőpárosát.

Kattintgatnék én róla izgalmasabbat is, de javarészt továbbra is ez a kép fogad:

Hunor pedig pózol, ma kérte a maganyelvén, hogy fotózzam le, majd leguggolt az ágy mellé és ilyen bűbájosan nézett rám a csokitól maszatos arcával:

Engem puhára főz és kenyérre ken. Pedig már rutinosnak minősülök.

VIGYÁZAT: fenemód hosszú lesz!

Folytatva azt a bizonyos örökéletre emlékezetes pénteki napot...

Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte  lehetetlen. Két fájás közt befejeztem a munkám, telefonon értesítve mindenkit, hogy beláthatatlan ideig szünetelek. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a belsőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosemtapasztalt érzés. Huncmackó mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: hívjuk HuncNagyit, -felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, és menjünk be a kórházba, mert én bezony képtelen vagyok ennyifelé figyelni... Mire HuncNagyi átbumlizott a városon a pénteki csúcsban én összekészítettem a fennmaradó dolgaimat, elmagyaráztuk Hunornak, hogy elmegyünk Minkakukkra, aki nagy valószínűséggel megszületik. Hunor aranyember volt, bólogatott, nyögdösve, de engedékenyen eresztett el a nagy útra.
A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.
6 órakkor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egésznapos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, HuncApuval vigyorogtunk, miközben felhívott a szülésznőm, hogy mizú? Mondtam unatkozunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ez a kölök is az első medvecsaládját a magzatvízébe nyomta. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxytocinnal.  A legkényelmesebb akkor még a fotelbanülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. (zuram szerint klasszikusan hiperventilláltam...) HuncApu, hogy ébren tartsa magát úgy döntött kilátogat a közeli kisboltba valami vacsoráért (ááá, még véletlenül sem dezsavü!), eközben ahányszor csak hívott Drága Barátném, annyiszor erősödtek be a fájásaim. (szülésznő buzdított is, hogy hívjon csak gyakrabban...) Közben a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől...  nem részletezem... ösmét sem dezsavü, áááá, dehogy, Minka szívhangja hirtelen lezuhant... én kétségbeesetten próbáltam utolérni gyermekeim apját, hogy siessen vissza, mert befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxytocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag (értsd narkotikum) nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. (bár nekem meggyőződésem volt, hogy mindenkivel üvöltözök...) Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam...), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (HuncApu vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd' szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások...).
Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk... lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet... kemény szavakkal ostoroztam magam, ezt sem részletezem, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk! De ekkor már bennem konspiráció elméletek álltak össze, megvádoltam HuncAput is meg a szülésznőt is, hogy nem is igaz az egész, mindezt az én megnyugtatásomra találták ki, sose lesz ennek vége, max a halálommal, monológom részeként sokszorosan emlegetve egy bizonyos páratlanujjú patás jószág nemzőszervét. Ismét bepróbálkoztam egy műtétkérésesdivel, szülésznéni próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy nincs az az orvos, aki engem hatcentisnél megműt, ám én ekkor rövidrezárva közöltem akkor hazamegyek, nekem ebből elegem van.
A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem olykor beszélek is, azt tudom, hogy HuncApu finom megjegyzésére, mely szerint jobban kellene a levegővételre koncentrálnom és jó lenne, ha a végtagzsibbadásra bekapnék  pár szem szőlőcukrot, majdnem a torkának ugrok. Szülésznő leváltja (2 körül) és kiküldi egy kis friss levegőt szívni... közben egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel hol tartunk, azt érzem nemsokára szétszakadok, érzem ahogy egyre lejjebb van a lányom feje... önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni... szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett... kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek... újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez... elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók... ekkor múlt pár perccel 3 óra... HuncApu a jobbomon, a doki a ballábnál, szülésznő a jobblábnál... fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kintvan, dícsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és  tényleg mindjárt kint van... már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat...  hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként... még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben... gátmetszés szükségeltetett, közlöm is a dokival azon izibe, hogy azt ígérte, nem fog fájni, én mégis hallottam is, éreztem is (najó, tényleg nem fájt...). 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska... rámtették, én csak a könnybelábadtszemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk... megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el HuncApu... (csak zárójelben: szakmájából kifolyólag többszörösen meg kellett hallgatnom, hogy neki ez a köldökzsinórelvágás szinte semmit sem jelent, hiszen akár naponta is vagdosgatja őket... azért... most remegő kezekkel tette meg mégis... )
Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására mi mást is tehettem volna, mint csacsogtam... olyanokat, amiket mára már átértékelek, mintpl: akár most azonnal is hajlandó lennék nekifutni egy újabb szülésnek...  és mindenkitől sűrűn elnézést kértem a lehetetlen viselkedésemért (állítólag annyira nem is volt lehetetlen, csak egyfolytában motyogtam...). Dokibácsi és szülésznéni is csak vigyorgott rajtam, HuncApu romjaiban, felette technikai KO-val győztem, ő időt kér... sőt, azóta is elborzadva meséli mindenkinek: benne átértékelődtek az apás szülés körüli fogalmak... sőt, ha előre tudja, mi vár rá, talán nem lett volna ennyire lelkes...

Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Rohadtul fájt, (sőt mára a jólmegérdemelt "aranyérmem" is fáj cefettül), de megérte. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. HuncApuval -ha lehet ezt- egy még összecsiszoltabb csapat lettünk. Pedig azt hittem, mi mindenen túl vagyunk már... Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével... fájdalmasan gyönyörű volt minden...

- a csodasűrű és lebilincslően hosszú szempilla nálunk apáról fiúra száll. A lányoknak marad a szöszke anyaféle kurtajellegű.
- az ET ujjak ellenben anyáról bámelynemű gyermekre szállnak (remélem, az ő gyermekkorukat nem kísérti végig a csontvázkezű becenév...)
- Minka leginkább Hunorra hasonlít. És erről meg az jut eszembe, hogy olvastam egyszer valahol, hogy az ősi törvények jóvoltából, a gyerekek születésükkor általában az apjukra hasonlítanak, és fokozatosan alakulnak ki a vonásaik. (megkönnyítendő a vizuális  apának elfogadnia tulajdon gyermekét... ). Logikailag kikövetkeztetve: Minkának leginkább Huncosnak kell megfelelnie és elfogadásra találnia.
- akkor kellett volna jól megkövezni engem, amikor aszontam, hogy egy gyerek mellett semmit sem lehet csinálni, semmire sem jut idő. Jut. Bármire. Bármennyi. Szerény számításaim szerint az elkövetkezendő 1 év egy pokoltúrához lesz hasonlatos. Legalábbis addig mindeképpen, amíg Minka kicsi és tehetetlen.
- Minka egy tündérlány... nemtom meddig marad ez így, de egyelőre eszik és alszik, és rotyog, mindezt 24 órában. Éjszaka -pironkodva írom- egyszer kel.... mondjuk akkor viszont időigényesen, röpke másfél órán át. Eszik-rottyant-újratankol-újrarottyant... cirka háromszor.

Szüléstörténet apránként íródik...

Ma dél óta itthonvagyunk, ismerkedünk, örömködünk... az üldögélés gép előtt egyelőre még nagyon nehézkesen megy, nem is csak velem van a baj, mer én kipárnázgatom magam, sokkal inkább a Hunc-Minek kombóval, akiket még nem merek kettecskén hagyni, Huncbátyó ugyanis elhalmozza hugicáját mindenféle földi jóval (cumisüveg a fejbe, ráül, ráfekszik dünnyögve-szeretettel-csókolgatva...), állandóan tiltani sem akarom, így inkább hármacskán bújdogálunk össze, míg családunk feje az uccsó simításokat intézi a külvilággal egy pár napig. (patika, bolt, bank)

Azon meg aztán valóban könnyekig hatódtam, hogy mennyi-de-mennyi kedves gondolatot kaptunk (tényleg azt gondoltam bogyólányomIngridem igen csak eltúlozza... úgy tűnik valóban paranoid lettem, szülés közben is volt jópár konspiráció elméletes gondolatom, ezt majd alkalomadtán megosztanám, remélem nem felejtem el...), nem hiába sikeredett ennyire jól ez a szülésesdi, a pozitív energiák hegyeket mozgatnak meg. Ím a bizonyíték.

Igyekszem összefoglalni a tényeket és a bennem tomboló érzéseket is szavakká formálni. Katarktikus élmény volt, semmihez sem fogható. Nagyon hálás vagyok érte az Égieknek, a Jóistennek, de nevezhetjük Sorsnak vagy a dolgok ilyetén alakulásának, hogy megtapasztalhattam. Most béke van bennem és óriási harmónia. Ezért ma nagylábon élünk és ebédet rendeltünk. Sokfogásost, mert megérdemeljük mindannyian. Asszem a világ legszerencsésebb embere vagyok, mert minden vágyam teljesült...

Mégegyszer: KÖSZÖNÖK MINDENT! Stílszerűen akár egy Oscar díj átadón: Bogyóleánykám, Neked a rengeteg erőt, aggódást, gondoskodást, amikkel elláttál, és nem utolsó sorban a tudósítást, hiszen nélküled többnapra elvágódtam volna a virtuális élettől. HuncApunak, a türelmét, a szeretetét, az erejét, amit igencsak kiszivornyáztam a végére belőle. Hunormackónak a toleranciáját, az éles látását, a csodálatos (mondhatni tankönyvbeillő) fogadtatását ennek az igenis nagy traumának. Tudom, lesznek még csaták, ha végetér az idill, de most mrá azt is látom/tudom, hogy Hunor egy nagyon okos és értelmes Bátyó, aki a lehető leghiggadtabban kezelte ezt az egész fennforgást. Köszönet a családunknak a mobilitásért, a mindenre megoldást találásért, a segítő kezekért. És végül, de biztos nem utolsó sorban, köszönet NEKTEK, blogbarátok, azokért a sok-sok pozitív gondolatokért, amikkel elhalmoztatok!

Visszatérek nemsoká.