Karácsony első napja, hatalmas alvásokkal és még hatalmasabb, közösen elköltött evésekkel telt. Voltak nagy pattogatott kukoricázásos családi mozifilm nézegetések a nagyobbikkal, miközben minilány a hálónkban durmolt. A két legifjabb tökéletesen belesimult az életünkbe és potenciális partnernek bizonyultak az édes semmittevésben.

Tegnap a jóidőre való tekintettel gondoltunk egy merészet és megejtettük az első sétánkat Hugival. Igaz ő mindebből mit sem érzékelt, indulás előtt jól feltankoltam, meglátogattuk Dédnagypapát, ott Hunor kicsit szétszedte a lakást, majd érezvén magunkban még az erőt, nekivágtunk egy nagyobb túrának: kilátogattunk a hásziendánkhoz, hiszen én csak a színek kiválasztását intéztem két fájás között, de a végeredményt csak telefonos fotókon láttam. Minkamanka továbbra is durmolt, sőt egész ottlétünk alatt ezt tette, csak induláskor ébredezett, ekkor ismét feltankoltam és hazáig szusszantott békésen.
Huncost meg zavarta a napfény, így kölcsönkapta zapja napszemüvegét, melyet nagy elégedettséggel viselt az egész hazaút alatt:

Hazaérve ösmét nem tudtam ellenállni a tőtöttkáposzta vonzásának. Éppen, mint kettő évvel ezelőtt. Igaz, csak kicsit ettem belőle és káposztát alig, (meg különben elsőgyerekesnek sem hittem el, így hát másodikgyerekesnek sem hiszem el, hogy a káposzta valóban puffaszt-pocakfájást okoz), ennek ellenére az esténk Minkus félrenemértelmezhető görcsölgetésével (meg az enyimmel) telt. Nomeg róttuk a lakásban felváltva a kilómétereket vállunkon a Minilánnyal. Előkerült a kamilla tea, főztem egy bilinyit, megittam, átalakítottam Minkinek és éjfélkor már aludtunk is. Hurrá. Hajnal 4-ig. Ekkor mindenruhánáthatoló rottyantással és éhhalál közeli élményekkel ébredt a pindurlány.
És ismét megdőlt egy teóriám: hogy én aztán ringatni sosenem. Ez is babafüggő. Míg Hunor békésen elaludt amint betettem a kisrácsosba, úgy Minka szemei éppen akkor pattannak ki. Vagy rajtunk, vagy sétafika közben méltóztatik elszenderedni.

Azt csak halkan jegyzem meg, hogy romantikus estét terveztünk (filmnézéses összebújást értek ezalatt, végre szigorúan kettecskén a zurammal és végre felnőttfilmet nézve...), ugyanis a nagy kirándulásra való tekintettel, Hunor felett 8 nulla-nullakor kiütéssel győztek az álommanók. A programot most Minkalány lőtte meg.
Újabb törvény: a gyerekek számának növekedésével egyenes arányban csökken a kettecskén eltöltött szabad esték száma...

Idővel persze, minden a helyére került. Igaz, semmi sem úgy, ahogy azt mi elterveztük, de nem is ez volt a lényeg.
A fát végül nem 23.-án éjjel, hanem 24.-én koradélután rohamtempóban dobtuk össze, ugyanis gyermekeink valami csodálatos lelki ráérzéssel nem voltak hajlandóak karöltve 23.-án fél 1-ig (igen, éjjel fél egyig) elaludni. Természetesen, az előre lefaragott fenyőtörzsről kiderült, hogy mégsem volt kellően lefaragva, így még nagyobb gyermekkori dezsavüm volt, miközben a lépcsőházból beszűrődött HuncApu kopácsolása és bizonyos időközönként a semmivelösszenemtéveszthető mormogása. Feltehetőleg nem így adott hálát az ünnepnek...

Végül minden sikerült: lett vacsoránk, lett bejglink, lett megilletődötten pillogó szempárunk, ajándékkicsomagolós örömködésünk, harmónia és béke. És délutánra még jutott egy lelketsimogató telefonhívásom is, egy olyan igazi karácsonyos szeretetes, lélekemelő. Asszem, a legszebb karácsonyi ajándék mégiscsak az, ha adhatsz annak, akinek szüksége van rá. És ezáltal válik minden letisztultan ünnepélyessé...

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK, ERRE-LÁTOGATÓNAK NAGYON BOLDOG ÉS MEGHITT ÜNNEPET KÍVÁNUNK! 

És eljött az a pillanat, amikor azt érzem, beterítenek a hullámok. Seholse tartunk, térdig retekben élünk, játékok és játékalkatrészek mindenfelé (vajh, amikor még azt gondoltam, naívan és gyerekmentesen, hogy én aztán arra fogom tanítani gyermekeimet, hogy használat után mindig a helyére kerüljenek a játékok... ehhez képest, sítlusosan, van négy kutyatápos dobozunk, amibe zanzásítva élnek a játékok... bár az első 2 dobozig egészen ura voltam a helyzetnek)

Másodszülöttünk épphogycsak a mivilágunkra érkezett, és bármily furcsa, máris rendelkezik saját játékokkal... döbbenet... ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, karitatív óvodát nyitok vagy ruhaboltot... vagy mecénása leszek egy gyerekotthonnak...

Szóval az őrület határán táncolunk, időközben felrémlenek valahonnan mélyről gyermekkorom hasonszőrű emlékei: apám művi rezignáltsága, anyám mindentmegoldó rendezkedése, miközben tűzdeljük a bébipulykákat és töltögetjük az ünnepi káposztánakvalót, mindezt szigorúan gyerekaltatás után, éjszakai műszakban. A nappali menet alatt legyártódott (így, szépmagyarosan), egy újabb raklapnyi mézeskalács (szokás-e a mézekalácsot féldióval dekorálni?! és ez nem csak költői kérdés, egy adott pillanatban vérremenő jelentősségű volt...) és egy bödön húsleves.

Fánk is lesz, talán ma, ismét éjszakai műszakban díszítjük. Huncmackó is részt vesz a rendrakásban a maga megvesztegethető módján, ugyanis a Jézuska csak akkor hoz a fa alá sok-sok ajándékot, ha tisztaság és rend fogadja. Brusztol kőkeményen.

Fénybenéző (főállásban) kézzel varázsló (mellékállásban) Hugi továbbra is gyökkettő módban üzemel, nagyokat eszik-nagyokat alszik, alig merem leírni, mert félek elromlik, de: éjjel továbbra is egyszer ébred. Ekkora mákunk nem lehet. Vagy a lányokkal tényleg ennyivel könnyebb lenne?

Huncmaci meg őrkutya. Imád Hugi mellett üldögélni, pattogatott kukoricázni és karácsonyi meséket nézni. Néha ráhajol, rápuszil, hozzádörgölőzik. Szereti. Én meg őket.