2010.09.12. 17:15
Elsőnap-hóforduló helyett
Néha történik valami és az ezeddig überfontos dolgoknak hittek totálisan háttérbe szorulnak. Ezért maradt el Huncos első ovisnapos beszámolója (ígérem, pótolni fogom), ezért csúszom a szokásosan jól elkapott pillanatok Nagyifotóival (ezt talán még ma), sőt Minilány hófordulósával is (napok kérdése).
A külsős történés -részemrőli- tehetetlensége fojtogat, a bárcsakok és sehogysék pedig konkrét fizikai tünetekkel (fejfájással) jutalmaztak. Az elnemvágott Hunoros köldökzsinór pedig csodálatosan bejelzett: lelkembőlszakajtottam éjszaka befulladt, róttam a köröket a frisslevegőjü teraszunkon és szinte kivülről láttam magam, megállt a világ, tapinthatóak voltak a gondolataim, kitisztult a kép. Hajmász lázálmaim félelmei keltek életre. Szívbemarkoló érzés azzal a tudattal élni, hogy mekkora hatással vagyok a fiamra, hogy félelemtől reszketve is képes volt követni az utasításaimat, ahogy próbált lassítani a fuldoklásból és ahogy hozzámbújva, a szívverésem hangjára képes volt elaludni. Az egészet belengte egy ilyen már volt egyszer érzet, talán emiatt is, de képes voltam higgadt maradni. A falhoz dőlve egy másfajta tudatállapotú ébrenlétben töltöttük az éjszakát, próbáltunk mindkettőnk számára megfelelő poziciót találni, és miközben megszoptattam Minkust, óvatosan magam mellé helyeztem a nagyobbikat, a kezemet ösztönösen a mellkasán tartva... megnyugtatott az ütemesen fiatalos dobogás ritmusa. És ebben a félálomban vártam, hogy csorogjanak a percek, vánszorogjon az az ócska mutató előrébb... a kényszerességem ékes bizonyítékakén, a hajnal ötöt tűztem ki... ha addig nem lesz baj, aztán sem lesz... hiszen aztán már kivilágosodik... (nem tudom elengedni a sokéves kórházas gyakorlatot, a baj mindig éjjel jött... talán valóban így van, talán csak az éjszaka csöndjébe nagyobb zajt kelt a kövön guruló kocsi kereke... )
Kibírtuk... utána mindketten belezuhantunk egy álomtalan szakadékba és reggel 8-ig kialudtuk magunkból az éjszakát.
Meg kell tanulnom elengedni a hozzám már nem tartozó dolgokat, oldanom kellene a görcsösségemen, a megfelelési kényszeremen és a világ terhének a vállamra vételén... vajon hány és hány figyelmeztetésre lesz még szükségem...?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kendemami 2010.09.12. 21:26:31
Viszont a Nagyikép csodálatos!!
Dius_78 2010.09.12. 22:44:32
Tudod.. Te is olyan vagy, mint én. Rég túlléptél már önmagadon, mégis görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy mindent érts. Pedig minden itt van a szívünkben. Az összes válasz.. a ki sem mondottakra is.
És nem az a kérdés, hány figyelmeztetés kell még, hanem hogy minek még egy is, mikor mindent tudsz már? :) (mondom ezt én, aki másfél éve készül az egyes reiki-re, és mégsem ment még.. és aki szintén megvárja az utolsó pillanatot mindenre, aki "megfojtja" az összes gyerekét a saját félelmeivel.. és aki 32 éve keresi önmagát, pedig mindig is meg voltam)
Vigyázz magadra.
Puszi
gneke 2010.09.13. 09:57:46
Ügyes, tündéri gyermekeid vannak (következő posztra)! Jó nézni, ahogy szeretik egymást, és talán már írtam a legrosszabb, ha veszekednek, nálunk néha verekednek is egymással.
Hozzászólások: