Néha elég egy piciny fordulat ahhoz, hogy az nem várt események sorozatát vonja maga után. Mondhatnám, hogy a történések sodortak magukkal, de hiszek abban, hogy az ember egy bizonyos pontig maga alakítja az életét, hogy aztán ráfoghassa a sorsra, vagy a végzetre. 

Az, hogy most elindulhattam ezen az úton, nem a véletlennek köszönhetem. Mindig is lételemem volt a zsizsegés, a szervezkedés, fontos volt éreznem, hogy adhatok, hogy segíthetek. Most pedig furmányos módon becsusszant az életembe egy olyan opció, amelyen először harsányan felröhögtem, majd átgondolva, megláttam benne a lehetőségeket. Végre azt csinálhatom, amit szeretek, és ott, ahol érzem, hogy valóban tehetek is valamit. Pici lépések ezek, és biztos lesznek nehezebb időszakok is, ám jelenleg kedvem töretlen.

Internetünk sem volt pár napig. Úgy fogtam föl, eljött a befelé nézés ideje, talán nem most kell dokumentálva kikommunikálnom, sokkalta fontosabb a valóságban lenni, lépni, megélni.

Szombaton ad hoc módon ugyan, de végrevégrevégre eljutottunk az egyik legcsodálatosabb környékünkön fellelhető kirándulóhelyre is, a Remete barlanghoz. Társas utazásunk volt, egy baráti párral és annak 3 hasonkorú gyermekével vágtunk neki a távnak. A kompnak is nagy sikere volt, Mici gurgulázva nevetett ahogy kikandikált a hajóablakon. Primadonnánk háton utazott, a felfelé vezető emelkedőkkel gazdagon tarkított erdei útat gyakorlatilag végigaludta.

Hunor kezdeti lelkesedését, hamar felváltotta előbb a nyüsszögés, majd a határozott és földhözvágólagos hisztis tiltakozás a meredély ellen, így a haladás érdekében, apjuk hóna alá kapta elsőszülöttjét. A túrát közepes erősségűnek gondolom, bő fél óra alatt kényelmesen teljesíthető a hegygerinc-menet. 

A lábunk alatt kanyargó Duna látványa minden izzasztó pillanatért kárpótolt. Hosszú perceket töltöttünk ott fent abban a békében, a gyerekek közben megmászták a sziklákat az érkező turisták nem kis megrökönyödésére. Mondjuk, amikor cirka 2 méter magasságból sikkantgatott a kismacsóm, nekem is csatakosra izzadt a tenyerem. 
Kismici közben a maga négykézláb módján felfedezte a tűzrakó helyet, annak összes ezeréves égéstermékével együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy négyünkről még nincs is klasszice szépcsaládvagyunk fotó. Akkor most megmutatnám a legjobban sikerültet, amikor sem Huncos nem rúg a kamera felé tiltakozásképpen, sem kismici nem próbálja meg kikukázni a hátizsákba gondosan elcsomagolt szemetünket.
És jusztis ott fog majd ficeregni a szobánk falán ez a kép is, ha egyszer majd odajutok és kiválogatom a legmegfelelőbbeket:

A bejegyzés trackback címe:

https://kismamavagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr862363567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TOFI! 2010.10.13. 12:22:58

Nagyon aranyos lett ez a kép!:) És gyönyörű a hely, jajjj...

PBea · http://pappb12.freeblog.hu/ 2010.10.13. 13:21:01

A fél órát két gyerekkel a hónod alatt, vagy gyerek nélkül érted???
A családi képről pedig nagyon átjön a jó hangulat, annak ellenére, hogy egyedül csak HuncApunak sikerült szemét összehúzva a kamerába néznie:)

cucka 2010.10.13. 14:06:26

@PBea: ööö, ha lábon haladós lett volna Huncos, akkor is max 1 óra, bögyörke-szöszmösz- és makkszedésestől mindenestől. :D
amúgy szembenap volt, könnyű úgy kamerába mosolyogni. :)))))

Anita... 2010.10.13. 21:29:27

Szépek vagytok! :) Most jut eszembe, nekünk nincs is olyan képünk, amin négyen vagyunk. :O Gyorsan pótolni kell. :)

Pocakos Macska 2010.10.19. 11:08:23

Klassz lehetett a kirándulás és nekem nagyon tetszik a családi kép is! Szép család vagytok!
süti beállítások módosítása