cucka 2010.10.31. 21:08

Kakukktojás(ok)

akik majdnem beépült(ek) a munkások közzé, avagy így készül az ötcsillagos kecskelak:

(mellékesen megjegyezném, hogy Buncilány vérbeli parasztjány lett, akit képtelenség beimádkozni a házba, és a kutyáink csatakosra nyalták, Kismici meg csak döcögve nevetett)

cucka 2010.10.31. 12:53

Mégegyszerugyanaz

Említettem a villás menetet az előbbi bejegyzésben, hát akkor ím, Buncika  amint éppen magához veszi 3 darabból álló felkarikázott virsli ozsonnáját:

Vicces dolog azért ez a gyereknevelésesdi. Egyiket sem kergettem az asztal körül és nem támasztottam eléjük semmilyen -számomra-  irreális követelményt az étkezésüket illetően. Hunor sem csinálta rosszul szerintem, de Hugica akkora precizitást és fejlettséget mutat a finommotorikus mozgásában, hogy néha csak pillogok. Ügyesen fog, tart, csippent, kisautót tologat, legó kockákat rak össze és szed szét, valamint tollal ír (rajzol). És talán még elfogult is vagyok vele. Kis csodamacskám.

Tulajdonképpen lehet, hogy csupáncsak az a titka, hogy van egy nagyokos bátyja, akitől mindent elles.

cucka 2010.10.29. 22:04

Táplálkozik

Kismici étkezési ritmusával sosem volt problémánk. Lassacskán leáldozóban van a  kétlábonjáró tejtározója ideje, már csak a táplálkozás utáni szomjoltókra használ, valamint az iccakai párkortyokra.

Régóta egyedül eszik, gyakorlatilag a hozzátáplálódás első percétől kezdve hagytuk, hogy élvezze, hogy maga csippentheti fel a tányérből a darabos ételt, hogy maga választhat mit szeretne enni. Pár napja az ölemben ülve megragadta a villámat és a sokathasználtak rutinjával, a célnak megfelelően applikálta. Kicsit segítettünk felszúrni a tésztát, tetszett neki, gurgulászva kacagott a sikerén. Az aznapi vacsora ennek fényében telt: Buncilány mindenkit etetett, a legjobban ennek Huncos örült, aki az etetőszék mellé állva, szájtátva várta a falatokat.

Ma kiskanállal próbálkozott, kevesebb sikerrel, ezek már a végső pörköltszaftos krumplidarabkák voltak:

Háttérben -természetesen- Hunor hallható, aki először azt nehezményezi szenvedő hangon, hogy ő bizony nem bírja kettévágni a krumpliját (nem vág, nem vág, én nem), a folyamatos csattogás ellenben azt igazolja, hogy mégiscsak sikerült neki, aztán a sikkantás és a náni potó pedig egyértelműsíti, hogy mellékszereplőnk szeretne újra rivaldafénybe kerülni. De most nem hagytam.

cucka 2010.10.28. 14:41

A süti segít

Volt egyszer még az őskorban egy nagyrabecsült civil blog-kezdeményezés, mely az évek alatt hatalmasra és csodálatra méltóvá nőtte ki magát. Koraszülött osztályokon segít, jelképesen, mennyei sütikre licitálva, bebizonyítva azt, hogy igenis működik az összefogás, becsületesen és tisztán, hogy csakugyan oda és olyan formában érkezik a segítség, ahogyan az a "rászorulónak" támogatás.

A kezdetektől részesei vagyunk ennek a csodának, jó érzés tagja lenni a csapatnak, jó érzés adni, pajkosan évődni, izgatottan emaileket váltani, aztán kiváncsian várni a postát, mikor érkezik meg A Csomag. 

Idén már ketten örültek Beckzsu kiskosárnyi aprósüteményének: 

  

És igen, ez az a pont, amikor megszűnnek a kételyek, a félelmek, háttérbe szorulnak az ittragadt pillanatok, a közelgő évfordulók, az újra feltépődő sosemmúló sebek. Mert érdemes. Hinni egy jobba-szebbe mindenképp. Mert van. Az ilyen apró dolgok a bizonyítékok rá.

És talán most már újra visszatér az íráskedvem is, és talán már nem csak fejben-mindenhol fogok posztolni, hanem újra itt, és nem fogom bambán hosszú perceken át bámulni a villogó kurzort mielőtt kikapcsolom a gépet, talán majd most újra jönnek a szavak és láncot alkotva mondatokká gurulnak. És talán újra képes leszek hömpölyögtetni őket a magam alkotta mederben.

cucka 2010.10.21. 19:55

Mindennapi kétkedvenc

A bejegyzések csúszására ezer mentségem akad, ezekből ragadnék ki most kettő jellemzőbbet:
- Hunor most már nem hajlandó aludni napközben hetek óta egyáltalán. Ez maga után vonja azt, hogy legkésőbb fél 8-kor kidől este, és alszik reggelig. Egyrészről jó, mert végre korán elalszik,  annak ellenére, hogy vannak ezáltal nehezebb periódusaink nap közben, másrészről meg van egy angyali húgocskája, aki jusztse így napirendeződik. Hugica napi kettőt durmol (délelőtt 11 magasságában egy rövidebb órácskásat és 4-5 óra magasságában egy 2 órácskásat), ezzel meg az a baj, hogy mire mindkettő megfürdik-megvacsorázik, egyik kidől, másik életre kel. Kismici újabban nagyon is, mondjuk úgy éjjel 11-ig bírjuk össznépileg a fárasztást, aztán együtt elvonulunk aludni.
- belevetődtünk a nagybötüsbe, kisfalunk kulturális és településfejlesztési mikéntjén agyalunk kicsiben meg sokkalta nagyobban is, nehéz ügy ez, bár előre tudom, úgysem lehet majd mindenki szája íze szerintit főzni, ezért inkább csak megpróbálunk tiszták maradni és tenni is valamit. Egyelőre vannak falak bőséggel, melyeket talán ki lehet lukasztani, de persze itt is igazak az örökokosságok, melyek szerint, semmi sem az, aminek látszik, meg setétben minden tehén fekete, valamint minden szentnek maga felé hajlik a keze. Hogy csak pár gyöngyszemet említsek.

Node, élünk-virulunk, megvan a helyünk a világban, szeressük az életünket és azt gondolom, ez a lényeg. Meg az, hogy Bunci imádattal tapicskol a házi kecsketúróban:

cucka 2010.10.17. 22:34

Gyurma 4evör

Hunor imád gyurmázni. Legalábbis ő az anyag atomjaira tépését  érti ezalatt.

Minka imádja fölcsippenteni majd viharos sebességgel szájbatömködni a földön fellelhető bárminemű maradványt.

Én gyűlölöm percenként kissöprű-lapát kombinációval körbetáncolni gyermekeimet és ronggyá gyűrnöm az idegeimet azzal, hogy a nagyonolcsó gyurma mely alkotórészétől szenvednek maradandó károsodást a gyermekeim.

Így eldöntöttem, igen a fogyasztói társadalom prominens képviselőjeként, beszerzek egy agyonreklámozott jófajtát. Aztán előbújt az ökomami énem (vagy ha úgy tetszik a sóherebbik felem), és elkezdtem kutakodni a  neten a biomassza után. Több receptől gyúrtam az alábbit, és azóta órákra nyugodalmam van: a fiam különböző ízesítésű pizzákat és ipari mennyiségű sütiket gyárt naphosszat. Valamint csigagyárunk van,  de készülnek kerékmintás lapótyák is, a massza pedig nem ragad, nem morzsálódik, nem szárad ki, kellemes tapintású, és pár perc alatt elkészíthető, minimális befektetéssel. És minden összetevőjét ismerem, ergo egyék, ha ízlik nekik.

Hozzávalók:
- 20 deka liszt
- 10 deka só
- 1 evőkanál olaj
- 1 zacskó citromsav
- 3 deci víz

A hozzávalókat egy edényben fakanállal összekevertem, majd feltettem főni. Folyamatos kevergetés mellett (hamar besűrűsödik!), 2-3 percig melegítettem, majd a konyhapultra kapartam és hagytam kihűlni. Ekkor az állaga miatt még nem volt sok bizodalmam a sikeremben, de kb 10 perc múlva, amikor már kézlangyosra hűlt, könnyedén átgyúrtam és létrejött álmaim gyurmája. Azóta kiscsaládunk 0-24-ig alkot. Tetszik. Nem szárad ki, könnyen formálható, puha, nem törik, nem repedezik. Szeressük.

És azóta Hunor is formáz és nem tépked.

Legközelebb színesíteni fogom ételfestékkel vagy kakaóval (bár akkor ezek itt ketten megeszik...)

(öööhm, a lábast illik beáztatni...)

cucka 2010.10.16. 12:24

10hósan

Tízhósan a Buncilány kapaszkodás nélkül ácsingózik, hosszú másodperceken keresztül. És rettentően boldogan tapsikolva sikongat közben. Azt hiszem, emiatt sem bír hosszabban álldogálni, örömében meginog, pelenkára tottyan. A konyhában a nadrágomba csimpaszkodva dülöngél nevetve. Simogat, bújik. Egy varázslat ez a kislány.  Egy kiscica. Egy pihepuha álom.

Gügyög, magyaráz, hol szemöldökösszevonva, hol füligmosollyal. Ha idegenekkel találkozunk, szégyenlősen, bajsza alatt somolyogva hozzámbújik. Az ismeretlen simogató kezeket határozott mozdulattal lekulcsolja magáról. Kevésbé közvetlen, mint a Nagytesó, ám ha valakit megkedvel, azt széles mosollyal és puha mancsokkal arcontapogatja. Teljesen új érzetek ezek nekem, a Nagyfiú sosem viselkedett így. És tetszik, nagyon tetszik a mássága. Az egyedisége. A finomsága. A kíváncsisága. A bája.

Türelmes, ám határozott elképzelései vannak a dolgairól. Ha éhes, pár napja kinyújtott nyelvvel, csettintgetve közelít felém, amennyiben nem tudom azonnal kielégíteni az igényeit, finoman megharapdál. Ha még mindig nem reagálok, erőteljes bokanyalogatásba és nadrág rágcsálásba kezd. A múlt héten nálunk állomásozó számítógépes embörnél ez árcsökkentő tételnek bizonyult. (amíg dolgozott, Minkus szisztematikusan nyalogatta a bokáját...)

Étkezési szokásai nem sokat változtak, javarészt anyatejes, de mindent megkóstoló. Olyan rossz mégsem lehet a menü, 9900 grammos és 80-86-os ruhákat hord. Tényleg be fogja érni Huncost rövid időn belül. De már nem annyira babahájcis. Kaptunk pár nyári esküvős felvételt, azon még Michelin lány volt, mára már inkább erős testalkatú, masszív kislánynak titulálnám, pocakon kis rengőhájas díszítéssel. (MiniMe).

Továbbra is imád olvasni, pár borító bánja figyelmetlenségemet. Szereti a fiókokat, kihúzgálja, átrendezi, rendes lány, visszapakol belé, bár az eredetitől igencsak eltérő tartalmakat. (válasz a hogy kerül a ruhásszekrénybe a krumplinyomó? kérdésre). Kukucsol lelkesen, elbújik a takaró alá, a vasalnivaló ruhák alá,  mielőtt megteszi azt amit nem szabad, huncut mosollyal csillogó szemekkel szinte kérdezi, hogy most sem lehet? (számítógépzsinór, vasalózsinór).

Hatfogú, meg egy pöttyfogú. Ami pár hete növekedésnek indult, az azóta is stagnál, vicces, mert elviekben párosan nőnek a fogak, úgy tűnik, Kismici mégsem olvasta az idevonatkozó részeket.
Túlzott negatív élményei nem maradhattak a szülésről, imádja a szűk helyeket, naponta többször szorul be a kanapé-fotel, szék-számítógép-asztal közzé. Akarva-akaratlan ilyenkor a Nyuszihoz látogató Micimackóra asszociálok, miközben kiszabadítom a delikvenst.

Éjszakáinkon nem érzek változást, 2-3-szor biztos ébred, de mivel köztünk alszik, különösebben nem visel meg a dolog. Önkiszolgál, bújik. Hol hozzám, hol a tesójához. Valamelyik éjszaka arra mentem be aludni, hogy ezek ketten összekifliződtek, a Nagyfiú átkarolta a Kicsilányt és úgy aludtak. Elbűvölt ez a látvány, képtelen voltam mozdulni, fényképezőgépért rohanni, inkább csak ittam be jómélyre ezt a csodát. Majd homlokon csókoltam őket és melléjük bújva még hosszú percekig gyönyörködtem szépségükben, tökéletességükben, tisztaságukban.
Örülök, hogy nagyágyunk van. 

Az elmúlt napokban kicsit elsikkadt a blogírás, nem tudom, hogy ez mennyire fog állandósulni. Képtelen vagyok megígérni a rendszerességet és ugyanazt az intenzitást, ami eddig volt. Egy őrült sebességgel közlekedő valóvilágos vonaton ülünk, ahol egyre kevesebb hely jut a virtuális létnek. 

Pár hete vendégségben jártunk kedvesbarátnőmnél, kicsit beszélgettünk, aztán szóba került egy könyv, amit ő olvasott és amiből kiragadott egy gondolatot, mely szerint a blogírás  nem egyéb, mint egyfajta érzelmi inkontinencia.  (azóta már én is olvastam, sok ponton egyezik a véleményem az íróné asszonysággal, sok ponton vitába tudnék szállni vele. Talán, mert személyesen is van szerencsém ismerni őt, és vagyok annyira emocionális lény, hogy a kettőt nem tudom különválasztani egymástól ). Sokat gondolkodtam azóta ezen, és azt gondolom, vagyok annyira kontinens, hogy tudom a megfelelő helyén kezelni a virtuális és a valós létünket. Sok ismerőst, barátot köszönhetek a blogírásnak, és sok csalódás is ért, amikor olyan tulajdonságokkal ruháztam fel a virtuális barátaimat, melyek a többszörös találkozások alkalmával, fokozatosan rongyokká feslődve lekoptak róluk. Az elmúlt évek alatt voltak nagy, mély találkozások és egészen említésre sem méltóan pöttömök. Mindegyik csiszolt, finomított rajtam, a jellememen, a  gondolkodásmódomon. És ez jó is így.

A legfőbb indok amiért ez a virtuális napló még él és funkcionál, az az emlékeim egy helyen tárolása. Ritkán visszaolvasom a két évvel ezelőtti gondolataimat, hogy mennyire másként éltem meg egygyerekesként az akkori életünket, és hogy mennyit változtam-változtunk. Szeretek írni. Szeretek ide írni. Szeretem tudni azt, hogy azok az emberek, akik tőlünk messzitávol élnek és szeretnek, tudnak rólunk, kicsit belelátnak abba a sávba, amibe szeretném, hogy belelássanak. Tudom azt is, hogy nálam nem működne a levelezés, mert pocsék levélíró vagyok. Már tizenévesen is ezért maradtak el mellőlem a nyári táborokban megismert barátnők, mert minden levelemet azzal a mondattal indítottam, hogy exkuzáltam magam a lassú válaszomért. Aztán egyszer már csak nem volt pofám válaszolni se.
Még egy bizonyíték: Minkus születésekor kaptam egy csodaszép, vastag, ropogóslapos emlékkönyvet, melyre letettem a nagyesküt, hogy rendszeresen fogok vezetni olyan személyes gondolatokkal, melyeket kizárólag a kislányomnak szánok. Máig üresen áll... de már legalább lapozgatom és barátkozom vele.

Konklúzió: blog marad, mert szeretem, és nem vagyok érzelmileg inkontinens. Pont.

Néha elég egy piciny fordulat ahhoz, hogy az nem várt események sorozatát vonja maga után. Mondhatnám, hogy a történések sodortak magukkal, de hiszek abban, hogy az ember egy bizonyos pontig maga alakítja az életét, hogy aztán ráfoghassa a sorsra, vagy a végzetre. 

Az, hogy most elindulhattam ezen az úton, nem a véletlennek köszönhetem. Mindig is lételemem volt a zsizsegés, a szervezkedés, fontos volt éreznem, hogy adhatok, hogy segíthetek. Most pedig furmányos módon becsusszant az életembe egy olyan opció, amelyen először harsányan felröhögtem, majd átgondolva, megláttam benne a lehetőségeket. Végre azt csinálhatom, amit szeretek, és ott, ahol érzem, hogy valóban tehetek is valamit. Pici lépések ezek, és biztos lesznek nehezebb időszakok is, ám jelenleg kedvem töretlen.

Internetünk sem volt pár napig. Úgy fogtam föl, eljött a befelé nézés ideje, talán nem most kell dokumentálva kikommunikálnom, sokkalta fontosabb a valóságban lenni, lépni, megélni.

Szombaton ad hoc módon ugyan, de végrevégrevégre eljutottunk az egyik legcsodálatosabb környékünkön fellelhető kirándulóhelyre is, a Remete barlanghoz. Társas utazásunk volt, egy baráti párral és annak 3 hasonkorú gyermekével vágtunk neki a távnak. A kompnak is nagy sikere volt, Mici gurgulázva nevetett ahogy kikandikált a hajóablakon. Primadonnánk háton utazott, a felfelé vezető emelkedőkkel gazdagon tarkított erdei útat gyakorlatilag végigaludta.

Hunor kezdeti lelkesedését, hamar felváltotta előbb a nyüsszögés, majd a határozott és földhözvágólagos hisztis tiltakozás a meredély ellen, így a haladás érdekében, apjuk hóna alá kapta elsőszülöttjét. A túrát közepes erősségűnek gondolom, bő fél óra alatt kényelmesen teljesíthető a hegygerinc-menet. 

A lábunk alatt kanyargó Duna látványa minden izzasztó pillanatért kárpótolt. Hosszú perceket töltöttünk ott fent abban a békében, a gyerekek közben megmászták a sziklákat az érkező turisták nem kis megrökönyödésére. Mondjuk, amikor cirka 2 méter magasságból sikkantgatott a kismacsóm, nekem is csatakosra izzadt a tenyerem. 
Kismici közben a maga négykézláb módján felfedezte a tűzrakó helyet, annak összes ezeréves égéstermékével együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy négyünkről még nincs is klasszice szépcsaládvagyunk fotó. Akkor most megmutatnám a legjobban sikerültet, amikor sem Huncos nem rúg a kamera felé tiltakozásképpen, sem kismici nem próbálja meg kikukázni a hátizsákba gondosan elcsomagolt szemetünket.
És jusztis ott fog majd ficeregni a szobánk falán ez a kép is, ha egyszer majd odajutok és kiválogatom a legmegfelelőbbeket:

cucka 2010.10.07. 13:43

Pro és kontra

Most már a kismorgó leányka is IT szakember lett, olyan pillanatok alatt kapcsolja ki- illetve be az asztali számítógépünket, hogy még sikkantani sincs időm.

Node: valami égi tehetséggel sikerült úgy megbuherálnia ma délelőtt a zsinórokat, hogy gyakorlatilag gyerekzárolta az internetet: a postaládámon és pár blogon kívül, semmilyen oldalt nem lehet semmiképpen sem elővarázsolni. Beleértve az üzenetküldő szolgáltatásokat is. Pedig próbálkoztam már többszörös újraindítással, idegrohammal, fenyegetőzéssel és zsarolással, ki-be dugdosással, szolgáltatóval onlájn, higgadtan és kevésbé, órákra kikapcsolódással. Semmi.

Viszont: kivasaltam, ebédet főztem és kitakarítottam a fürdőszoba-szekrényeinket.

cucka 2010.10.05. 20:30

valami más

Írhatnék az átsírt éjszakáinkról, a nemalvásai(n)król, Minka 8. fognövesztése körüli mizériáról, a frontérzékeny primadonnánkról, akinek piciny súlyától beállt a derekam, de minden nehézséget és fáradtságot most csak megtört mosollyal tudok fogadni. És hálát adok ezekért a percekért, hálát adok az összes csínytevésükért, huncutságukért, foglalkozásigényükért. Hálát adok az egészségükért, mely minden földi kincsnél értékesebb. Csak ölelem és húzom magamhoz őket. Nem tudok betelni velük. Csak, mert a világon vannak.

Sok minden kórság zajlik körülöttünk. Nehéz úgy boldognak maradni, hogy tragédiák sora csapódik be körénk. Igyekszem vattafalakat vonni magunk köré, nem akarom beereszteni a külvilágot, meg akarom óvni magunkat örökre, mindentől.

Anyaságom húsába vág, ahogy egy nagyonvárt törékeny legényke roppant bátran, sokkal hamarabb kibújt a mivilágunkra, mint annak itt lett volna az ideje és ösztönösen beleköltöztek ők a mindennapjainkba, durrogtatjuk az üres frázisokat, miközben várjuk a jóhíreket, izgulunk, aggódunk, reménykedünk és imádkozunk. Mert semmi sem biztos, mintha egy lélekvesztő libegne egy viharos tengeren...
És kimondatlanul is hálásak vagyunk azért, hogy ez nem velünk történik meg.

 

„Nőjj, növekedj olyan nagyra, 
    Mint kertben a szép olajfa,
      Mint a szegfű, szépülj szépen,
      Szállj, mint sólyom száll az égen,
      Fuss, mint a víz fut medrében,
      Ugrálj, mint a nyúl a réten.
      Lábad hasztalan ne járjon,
      Aki meglát megcsodáljon!”
      (ford. Nagy László)

cucka 2010.10.04. 14:59

Meglátogattuk Tátyit

A programok úgy alakították vasárnapunkat, hogy az utolsó egy órában becsúsztunk Tátyi rendelésére. A benntöltött egy óra alatt a kicsik szétkapták picit a rendelőt, Hunc vezette a műtőasztalt, Hugi hangos kacaja kíséretében:

miután mindent alaposan megkóstolgatott, Hugica körbetörölte egész rózsaszín-fehér-testtömegével a rendelőt:

(úgy tűnik, egyelőre még semmit sem nyaltak be onnan...)

Aztán Huncos potózkodni szeretett volna Icivel, de a kistucat képből egy sem sikerült igazán. Ők azok, akikről képtelenség normálisat kattintani: (Hunoron a Hugi virágos kissapkája, melyhez tágítás céljából én is hozzájárultam):

És végül egy vígkedélyű vastagcsíkos reggelitváró (akinek a bátyuskája ma egyedül ott maradt az oviban egész délelőttre, és csak ebéd előtt mentünk érte, sosem ismert csönd honolt ma minálunk, és Huncos, talán az elsőnapra való tekintettel, könnymentesen és hősiesen abszolválta a mait):

Mehettünk volna kirándulni is akár. Vagy tevékenykedhettünk volna a ház körül. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ám mégis a csöndes benti foglalkozás mellett döntöttünk, főként, hogy 1. föl kellett számolni a kertben még fellelhető babot, karalábét, körtét, zellert; 2. már a reggeli kisbevásárlás alkalmával  eldöntöttem, ma nem mászkáló-napos hangulatban leledzek, sokkal inkább láblógatós pihenősbe. (halljátok, vasalnivalók?)

Először segített a kisszakács babot aprítani, sárgarépát-karalábét rágcsálni (és értelmesen mosolyogni...) :

Aztán elővettük a még sosem próbált vízfestéket, kicsit nosztalgiázva beszereztünk egy trendi retró viaszosvászon terítőt (Hunor választotta a mellettünk-működőből, szó, mi szó elég extrém darab a szeccesszióra emlékeztető gyümölcs-áradatával). Hunor hihetetlenül kiváncsi volt a festékre, befogadó volt, kivételesen türelmes és érdeklődő, így 4 lapnyit telerajzolt magaválasztott mintákkal és színekkel. Ezt se gondoltam volna pár héttel ezelőtt! És még egy félórányit gyurmázott is. (azt csak zárójelben említem meg, hogy aztán fél órán keresztül tüntettem el a gyerekszoba egész területéről a mm-esre tépkedett gyurmamorzsákat...).

És ím az alkotásai, a bal alsót faként nevezte meg a többire halandzsanyelvet használt. Ami elsőre szembetűnő, az a balra-húzás, a bal felé dőlés minden rajzon. A készítési sorrend pedig bal fölső, jobb fölső, bal alsó, jobb alsó.

Update: azt mondta a zuram, hogy neki a balfölső kép fekete foltjaira kutyát mondott a kölök.

cucka 2010.10.01. 22:43

Kisördög

Úgy alakult, hogy ma bevillámlátogattunk fővárosunkba és úgy is alakult, hogy a kocsi első motor-brümmögésére szinkronalvást mutattak be a kicsik. Aztán úgy alakult, hogy meghitt beszélgetésbe mélyedtünk a Hitössel (úgy, mint régen), és a pillanat varázsában rákérdeztem, (bár tudom, hogy olyan nincs is!), hogy mi az a tulajdonságom, amit nem szeret bennem. Nem merte sorolni, kis nógatásra, zavart mosollyal ezt sikerült kiböknie: reggelente olyan nehezen ébredsz.

Az első gondolatom a felcsattanásos védekezés ezer módja volt. Aztán -és ezt utólag a gyermekeim megszületésével és velük töltött itthonlétemmel hozom összefüggésbe- egy nemrégóta kibontakozó-félben lévő tulajdonságom bújt elő, higgadt maradtam és be kellett látnom, hogy van benne valami. Hogy ne menjünk messzire pár nappal ezelőtt magam is beismertem, hogy nehezemre esik a reggeli megindulás.
A kanyargós úton a gondolatok fénysebességgel cikáztak bennem, elöntött ezeregy emlék és próbáltam megkeresni az okot, hogy mért lehet ez.

A munkahelyeimre is már úgy emlékszem, hogy hiába a korai kelés, az olykor  hajnal 7-es munkakezdés, én csak kb délelőtt 10 órára csatlakoztam az ébrenlévők táborához, addig javarészt gépiesen végeztem a munkám, néha teljesen kimaradtak az addigi történések.
A fősuli kötelező délelőtti gyakorlatait sokszor blicceltem el mindenfélékre hivatkozva, mert képtelen voltam felkelni.
A gimnázium nulladik óráira sokszor nem értem be, pedig nem laktam messze a sulitól. Sőt. Ilyenkor beültem a tanodával szemben üzemelő Szegfűszálba kávézni. Ha mégis mellbedobással beestem, a hátsó padban sokszor elbóbiskoltam az első órák alatt. (ilyen vallomások után hogyan lehet jópéldát statuálni a későbbiekben?)
Aztán eszembe jutott az általános iskolába indulásos veszekedős reggelek bármelyike. Anyu gyakorlatilag álmomban öltöztetett fel, indított útnak és még így is sokszor előfordult, hogy amíg ő is készülődött, én fogmosás helyett visszabújtam egyenruhástúl a puhameleg vánkosok közzé. Pedig korán elaludtam este, családunk szabályainak egyik alappillére a kora esti lefektetésem volt. (7-8 óra, szigorúan híradó előtt).
Az oviról nem tudok ilyen dolgokat felidézni. Ott éppenhogy az volt a gond, hogy még hétvégén is hajnal 6-kor kukorékoltam fel a családot az ártatlannak tűnő apró trükökkel. (csak a szokásos éhes vagyok, szomjas vagyok, mesét nézek, és hopp, máris 8-9 óra is lett...)

Szóval, valahol az óvoda és az elemi között csúszhatott be a hiba a mátrixba, aminek sacc per kábé életem végég fogom inni a levét. A geriátriai inszomniában van minden reményem.