Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.