cucka 2010.11.27. 09:12

Estimesei kiskáté (is)

Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.

cucka 2010.11.26. 11:16

Kismici az ő fogaival

Van mögöttünk pár átüvöltött éjszaka, amikor az én tündibündi kislányom bizonyította, hogy van olyan, amikor még neki sem jó semmi. A legutóbbi ilyen bulin, a fiúk megzavart álmáért kapott piroslap miatt, közös életünk első alkalmával, áttettük rezidenciánkat a nappaliba. Mindezt hajnal 3 magasságában. Minden ilyenkor bevethető után (értsd paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító, risza-risza, simi-simi, súgás-búgás és az erre érkező elutasító magatartás: hátrafeszítés, eltolás, süvöltés), kezében az osanitos dobozt rágicsálva, fülén a fejhallgatóval EZT hallgatva aludt el, dünnyögve-nyögdécselve. Ez a dal (mely véleményem szerint, jobb mint az eredeti, jöhet a kőzápor), már többször röptette át nagyhatalmú primadonnánkat álomföldre, köszönet érte! BezzegHunornak még jó volt az anyja által fülbe-dúdorászott csitári hegyek alatt...

Persze, ahhoz, hogy ennyire konkrét jeleket kapjak, ismét bele kellett esnem a rutintalan anyák kútjába, (ITT olvasható egy hasonlatosan bájos történet, mellyel igyekszem kicsit javítani a renomémon, és ezáltal önibizalomnövelni minden gyakorló anyukát, tudunk ilyet, sokadszorra is...). Könnyeimet nyeldesve vettem tudomásul, hogy hát igen, kevés vagyok már a lányom táplálékaként, mint macisajtban a brummogás, degeszre tömtem kismicit, hogy csak ült és szuszogott az etetőszékében, persze napjában (éjjelente) kérésére többtucatszor csöcsrevettem (ahogy szerelmetes uram szok vala fogalmazni), és még magam is képes voltam elhinni, nincs is már igazán tejem, lánygyermekem éhezik a maga kis filigrán 11 kilajával (annak dacára, hogy egy náthás éjszakán, amikor kismici nem tudott  kortyolgatni orrdugulás miatt, reggelre karfájással ébredtem, éppenhogycsak megúsztam egy mellgyuszkót).

Buncilány nem tud tankönyv szerint fogat növeszteni, ez már bebizonyosodott a páratlan számú (hetedik) pöttye kibukkanásakor is. Ezt a bizonyos jobb oldalsó metsző pöttyöt sikerült csíkfoggá, majd mostmár lassacskán félfoggá emelnie. Kellően horrorisztikusan tette, volt itt véraláfutott duzzadt íny, és ki tudja mi még, mert alig értem a szájához, fájdalmában hátrafeszítve üvöltött. Inkább nem bolygattam. 

Az éjszakai móka akkor kulminálódott (mikor máskor?), amikor másnap reggel jelenésünk volt székesfővárosunkba, így kellően ziláltak voltunk mindannyian, azt már csak említésszinten közlöm, hogy apjuk kiccsaláddal rendelt délelőtt, aztán beviharoztunk egy bevásárlóközpontba négyünk téli ruhatárát kapkodtuk le rövidke egy óra alatt, megbotránkozó pillantások kereszttüzében, ami alatt Huncmester kétszer kürtölte világgá, hogy maci van a pelenkában, többször elveszett, személyzeti liftet riasztott. Igazi kaméleonná nevelt a kisfiam, szemrebbenés nélkül vagyok képes tologatni az alvó kismicit, miközben innen-onnan érkezik pár építő kritika.
A legaranyosabb történetet egy éltesebb korú, meglepően kedves és segítőkész eladóhölgy mesélte, (akkor, amikor nagyokat nevetett azon, hogy megemlítettem, ha valóban ennyire tetszik neki az eleven fiam, szívesen ittfelejtem pár órára), hogy pár napja tényleg történt egy ilyen, egy anyuka kisétált az alvó kisebbikkel, ottfelejtve a tombolóan jólszórakozó nagyobbat, és csak órákkal később vette észre hiányát, mikor már majdnem hazaért. Boldog tudnék lenni ennek a képességnek a birtokában. 

És ma este borvacsora, meg pár órás kikapcs, mert igazán megérdemlem.

cucka 2010.11.24. 11:22

Sok jó ember

... kis helyen is elfér:

cucka 2010.11.21. 22:15

Táncház

Huncos nem volt még másfél, Minka pedig számításaim szerint éppen pár napos zigótaként tengette mindennapjait, amikor egy balatoni hosszúhétvégén elkeveredtünk egy táncházba. Hőscincérünk, akkor még aligjárt, mégis hősiesen ropta, kavargott a felnőtt lábak között, zanyja párás szemeitől jócskán körülölelve.

A táncnak ereje van. Emberi mivoltunk hajnala óta ropjuk, örömünkben-bánatunkban, születéskor-halálkor, télben-nyárban egyaránt. Ismerhetünk termékenységi táncokat vagy akár természeti jelenségeket befolyásolni próbálókat. A néptáncnak különösen szakrális ereje van. A magyar néptánc egyesíti a teremtő gondolatot a teremtő mozdulattal, a tettel. 
Talán sosem hittem volna el mindezt, ha nem saját bőrön tapasztalom. Hunorral a pocakomban, a hetedik hónapos együttlétünk derekán volt a lakodalmunk. Sokan féltettek, aggódtak értem-miattunk, hogyan is fogom bírni az éjszakázást, a táncos mulatozást. A menyecske ruhámat egy székely asszony varrta rám nyaralásunk ott tartózkodása idején, 3 nap alatt. Gyönyörű lett, hiszem, minden szimpátiáját és pozitív gondolatát belevarrta.
Éjfélkor kezdődött a menyecsketánc, nem az a kimondottan konvencionális, igyekezték kímélni gömbölyűségemet. Persze a násznép megtáncoltatott, kézről-kézre jártam.  Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy szoros (óvó) körgyűrű képződött köröttem, és nagyon hosszú percekig táncoltunk, egyre felpörgetettebben. Dőlt rólunk a víz, pirultak az arcok és egy másfajta tudatállapotba kerülve hömpölyögtünk, vitt a lábunk, félelmetes energia szabadult fel ott és akkor. A bőröm zsibongásán  éreztem a szeretet védő erejét.
Azt hittem képzelődöm, a boldogság, a kompakt világ teljessége elvette a józan ítélőképességem. Aztán másnap-harmadnap beszélgettem a barátainkkal. Akik benne voltak a körtáncban, mindenki hasonló érzésekről számolt be, az én érzeteimtől teljesen függetlenül. Akik pedig kivülről figyelték, csak azt látták, mintha történt volna odabent valami. Mintha elszakadtunk volna evilágtól egy kis időre.

Ma táncház volt a falunkba. Hosszú évek csöndjét szakította meg a mai. És örülök, hogy a részese lehettem a szervezésnek, hogy a krumplis pogácsám pillanatok alatt elfogyott, jó volt látni a sok csillogó szempárt, rózsás arcot, akik közösséget jöttek építeni. S hogy lesz-e folytatása? Ha rajtam múlik, mindenképpen.

cucka 2010.11.19. 07:11

2 videó

Az elsőn Tincses Mici gyakorolja szülinapi tánckoreográfiáját:

A második videóhoz talán érdemes kis kommentárt fűznöm. Igen, sokat vagyunk a konyhában. Igen, az ételeink szerves részei a hús (vuvava) és a tojás (duda). Hogy hogyan lesz ebből süti? Az alábbiak szerint:

(feliratozva: tál, tojás, kever, kettő tojás, kever-kever... tojás, hús, kettő hús, kever-kever)

cucka 2010.11.18. 17:55

Válasz a Namivanmár-okra

Lassacskán 4. éve jegyzetelem kisebb kihagyásokkal a mindennapjainkat. Indulásakor egy nagyvárosi lány veszélyeztetett otthonülő  kismamaságából fakadó gondolataival volt tele,  aggódásokkal, barirózsaszín álmokkal, olykor élettel össze nem egyeztethető ideákkal. Az évek alatt változtunk, költöztünk, formáltak a gyerekek, és alakítottuk mi is egymást. A kozmopolita spinéből köztiszteletnek örvendő állatorvosné lett és a virtuális naplónk is  lassacskán viselhetné a www.falusivagyok.blog.hu címet is (most gyorsan ellenőriztem, a későbbiekre vonatkozóan, szabad még az oldal). Érthető, ha az olvasóim száma ezáltal exponenciálisan csökken, hiszen ki kiváncsi a kecskék lelkivilágára, amikor friss-hamvas rózsaillatú babablogok teremnek mindenfelé?!

És most ismét tanyavilági beszámoló következik, aki unja ugorja csak bátran át, gyerekekről kicsit később, kicsit rövidebben:

Nina kiskecskéje, a kis buta, mohó, egyik reggelre felszakajtotta a tápos zsákot és jó alaposan belakmározott belőle. Ezt nekik nagyon nem szabad, könnyen felfúvódhatnak a túl sok takarmánytól, szinte menthetetlenek. Óránként jártunk ki hozzá Hunorostul, simogattuk, dödölögtünk, a Pici egyre jobban odavolt. Délután már arra vetemedtem, hogy kecskés fórumokon regisztrálva kértem segítséget (mer az uram csak telefonon tudott a szolgálatomra lenni), senki sem kecsegtetett semmi jóval. Este bevetettünk pár különleges trükköt (úgy mint olaj itatás, élesztős víz itatás, lábközé vett kecskebüfiztetés, sétáltatás pórázon, az alternatív gyógymódokon kívül szurikat is kapott), reggel Huncos futott a Picihez, boldogan kontatálta, hogy él, aztán az apja szomorkásan az ellenkezőjét.
Volt sírás-rívás, javarészt Nina kecskétlenségét siratta a kisember, így kiegyeztünk abban, hogy a tejelőknek nemsokára megszületik a kiskecskéje (i) és akkor a legkisebb a Ninocsé lesz. Megástuk a gödröt, eltemettük a kertvégibe. Huncos később azt mondta, hogy a kisgida már az égben van, és boldog. Az ittmaradt Poci azóta egyre kezesebb.

Nyúlfarm: egy alomnyi édibébi nyuszómuszónk született egy igazán gondos, sokéves rutinnal rendelkező anyuka szárnyai alatt, a kicsik éppen leválasztás előtt állnak, köbö 3 hónaposak, sokszínüek, kedvesek. Elviekben volt még két időzített bomba kismamink, az egyik napok óta almot rak, szőrt tépked, csinosítja a gyerekszobát, a másik semmilyen hajlandóságot nem mutatott azirányba, hogy akárcsak vemhes is lenne. Erre ez a fekete-fehér pöttyös, anyák szégyene, ma reggelre megszült, de úgy... amerre járt arra pottyantott el egy kisnyuszit, a picik meztelenül tekeregtek a ketrecben, Hunorral karöltve  bábaszerepre váltva, kanyarítottunk kuckót nekik, együtt raktuk bele őket, de kétlem, hogy életben maradnának. Nem kimondottan egy anyatípus, persze ettől még belejöhet. Az esélyt megkapta.

Aztán a gyerekek. Ami elsőre eszembe jut, az az, hogy Hunor nagyon szépen fejlődik beszéd terén. Szinte mindent mond utánunk, imádnivaló kiscinegehangú, akkor vált vissza saját nyelvére, ha elfárad. Csodálattal nézem ennek a kisembernek a kibontakozó lényét, hihetetlen, hogy mennyire elfogadó a természet alkotta törvények iránt. Amikor eldöntöttük, hogy háztáji gazdálkodásba fogunk (jajjistenem, dehogy döntöttük el, maguktól fűződtek az események láncszemei sorsunk madzagára), már akkor tudtam, hogy azt szeretném, ha a gyermekeink, minél kevesebb hazugság-történetbe nőnének fel. Ahogy a mindennapjainkban jelen vannak az ünnepek, boldog pillanatok, ugyanígy jelen van a gond, a szomorúság, a halál is. Amikor Dörzsi elment, azt is megbeszéltük, a baromfiudvar természetes szelekciója következtében kialakult hiányokat (értsd: kirepülő tikok Göncöl kutyánk általi piroslapja: egy csőr és egyetlen kaparó maradt meg belőle), összenőttségünk egyenesági következményeként, gyakorlatilag velem egyszerre észlelte. Nem tudtam és nem akartam (ál)mesébe foglalni távozásukat. Megbeszéltük. Tudja, bízhat bennünk. Talán, ha majd jobban beszél, több kérdése is lesz. Látom rajta, megnyugtatják a válaszaim. Dörzsit a mai napig emlegeti. Mint ahogy az odaveszett tyúklányokat is.
Persze, a felpörgetett mivilágunkba könnyebb lenne, valami átlátszó hazugság mögé rejtve tálalni a történteket. Félünk a haláltól, ezért beszélni sem szeretünk róla. És próbálunk úgy élni, hogy ne kelljen rágondolnunk sem.

Kismici meg... lépeget, de nem ám úgy, hogy fogom a két kezét, aztán kétrétgörnyedve menetelünk, ádehogy, azt nem nekem találták ki, felágaskodik mellettem, megfogja az egyik kezem és velem együtt lépeget. Közben sikkant-visít-nevet-büszke. Mi is rá. Hunor tapsikolva örül Micu sikereinek, próbálná ő is sétáltatni, de vele még nem megy el Kismici.

"Napi élet a tanyán" cimű rovatunkat olvashatták.

cucka 2010.11.14. 19:34

Keeeecskéééééék

Lassacskán megértem, hogy az ördögöt miért a kecskékről mintázták, sőt a napokban gyakran jutott eszembe az a mondás is, hogy ha nem tudsz káromkodni, vegyél egy kecskét.

A két megesett kecskelányunk (anya és lánya, névszerint Picur és Kispicur), március elejére várják gidóikat. A részletekbe most nem mennék bele, legyen annyi elég, hogy napi egyszer meg kell őket fejni. Többéves szoptatási gyakorlatomnak köszönhetően (muhaha), nem éreztem úgy, hogy ez nekem gondot okozna. De. Ugyanis azzal az egyszerű dologgal nem számoltunk, hogy ezeknek a Szépleányoknak ezidáig gazdapukájuk volt, aki olyan fájó szívvel vált meg leányaitól, hogy még egy könnycseppet is elmorzsolgatott, mielőtt kilépett volna a karámból. A szoros szálak bizonyítékaként, a lányai még órákon át búslakodva kukucskáltak ki a kapu résein keresztül... Az eddigi gazdasszonyuk inkább csak az ételosztó Marikanéni szerepét töltötte be, és ezek pontosan ezt a szerepet szánják nekem is.
A tegnapi első fejés ennek megfelelően botrányosra sikeredett: nekem nem adtak ugyanis egy csepp tejet sem, bárhogy próbálkoztam. Pár napja, egy helyierő ugyan mondta, hogy a kecske nem engedi megfejni magát bárkinek, csak akinek ő akarja, de én ezt városi legendaként kezeltem. A mai második nekifutásra Picur meg is csócsálta a karomat nyomatékosításképpen, hogy takarodjak már ki végre a tőgyei közül. Kecskefejés problematikája ezennel -részemről- megoldva, miközben apjuk gyömöszköli, Hunorral gyerekdalokkal és fülbeduruzsolással szórakoztatjuk őket a bővebb tejtermelés érdekében:

 

A vellanypásztor, hiába 6 soros és másfél méter magas, meg se kottyan nekik, alatta már átsimultak párszor, ami nem túl jó, mert akkor beszabadulnak a kertünkbe, és köztudottan nem válogatnak, már ami a növényeket-virágokat-fákat illeti.

Lesznek itt még vicces szituációk.  (majd ellés után a napi kétszerfejés pölö, hogy csak egyet emíltsek). Persze boldogsággal tölt el, hogy kb napi egy liter kecsketej boldog tulajdonosai vagyunk, amit javarészt Huncos fogyaszt el még langymelegen.

cucka 2010.11.12. 23:22

Tizenegyesek a Kismicinek

11 hó 11.-én a 11. 4. házassági évfordulónkon, a zapjuk meglepetésszerűen Márton-napi libavacsorára invitált. Az órákon át tartó, kényelmes, bőséges és finom vacsora nyugodt körülmények közti elfogyasztása, meglepő fordulattal kápráztatott el: egy romantikus  és felejthetetlen éjszakát tölthettem el a porcelán istennőnk társaságában.

Továbbra is a számok bűvöletében maradva, a közel 11 kilás, ma éppen 11 hónapos Buncilány meg frontol, vagy fogzik, vagy fejlődési ugrik, vagy hasfájol, vagy éhezik, én már igazán nem tudom, de valami ördögség beléjebújhatott, mert nem szenvedi, ha 1 méternél messzebbre távoznék, és nehezen tolerálja, ha az 1 méteren belül maradva, ő éppen nem csatlakozhat rám. Napszaktól független az úri hóbortja.

Pár napja kezdte el ellesni a mozdulatainkat, a  lapos, telefonhoz hasonlatos tárgyakat bájosan az arcához szorítja és bababázik, meg tetetézik lelkesen. Konferenciabeszélget. Tesóval kukucs-játékol, reggelente öblöseket nevetnek, a Nagyfiú finoman felborítja a Kicsilányt, majd meggörgeti az ágyon, és nevet, hogy Nina elgurul, ezzel hosszú percekig elszórakoznak. Minkusz elgurul, majd fölül, négykézlábra áll és megpróbál elmenekülni, Huncos én elkap felkiáltással vetődik a kicsi után, persze elkapja, gurítja, csikizi. Imádnivalóan bájosak, döcögve nevetősek.
Az idill természtesen pillanatok alatt átválthat sírásba, kicsiszumólány ösztönösen megérzi, nyalkaHunor nem bírja, ha korlátozva vagyon bármiben is, vagy ha nincs szabad mozgása. Háperszehogy ráfekszik, és Hunc nehezen vagy alig, tud vagy akar, kimászni alóla.

Emlékszem, sokan riogattak az első évvel a két picivel, ha azt túlélem/jük, onnanstól nyert ügyem/ünk van. Nem tudom, én sosem éreztem annyira keménynek, sőt.  És most is azt érzem, hogy az elmúlt év szinte egy szempillantás alatt elröppent, mindig történt valami, nem volt időm sokat merengeni az apróbb nehézségeken, valahogy csípőből megoldódott minden.
Amikor megszületett Hunor, bármennyire is szerettem volna ösztönből nevelni, sokszor voltak bennem kételyek-kétségek, motoszkáltak kérdések vagy akaratlan összehasonlítgatások. (az éngyerekem mért nem alussza még mindig át az éjjeleket, az éngyerekem mért nem eszik rendesen, mért nem beszél, mért nem rajzol, mért nem jár és még sosolhatnám...) Minka valahogy sokkal nagyobb természetességgel érkezett meg a családunkba, és foglalta el bélelt páholyát, és ugyan teljesen más a jellemük, az éjszakáink nem lettek átalvósabbak, a nappalaink sem kevésbé karonülősek, mint az elsőszülöttünknél. Talán annyival könnyebb most minden, hogy előttem a példa, hogy eljönnek majd az átaludt éjszakák, hogy eljön majd a természetes és -számomra- olykor fájdalmas leválás, ha eljön az ideje. Már nem csak hinni akarok benne és megoldások után kutatok, hanem tudom, hogy így van és hagyom, hogy az idő kibogozza a szálakat.
Azt látom, hogy ezek ketten nagyon jó barátok lettek, hihetetlen csibészek és elválaszthatatlan társak. Egyre tökéletesebb kiegészítői egymásnak, talán annak is köszönhető ez, hogy Huncos kicsit lasabban halad minden téren, Kismici pedig viharos sebességgel veszi az akadályokat. Összenőnek észrevétlen...

cucka 2010.11.12. 17:36

Hogy is van ez?

Egyrészről: szeretném, ha gyermekeim azt tanulnák meg fogyasztói társadalmunkban, hogy a játékaik, könyveik, ruháik értékek, melyekre vigyázni kell, meg kő becsülni.

Másrészről meg azt az elvet vallom, hogy ezek csak tárgyak, melyekhez köthet emlék, kellemes érzet, a földalá mégsem tudjuk magunkkal vinni őket, és az igazi értékek kézzel megfoghatatlanok.

Hunor már kapiskálja a lényeget, persze, a tőle megszokott sajátos módon. Kismici ma beleszakajtott az annapetije egyik lapjába (báh, halálos bűn), Huncos az első döbbenettől csak kikerekedett szemekkel nézett (én visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor kell leválasztanom egymásról a küzdő feleket), majd oroszlánüvöltéstől eltorzult arccal kezdett el zokogni, persze a megnemértett művésznő azonnal kontrázott, én még mindig tanácstalanul csöndben, várva a végkifejletet. Az okozott hangzavartól Huncos is megijedt, majd nyugtatgatni kezdte kicsihugit, hogy nembaj, nembaj. Végül elmagyarázta, hogy a megtépázott annapeti most már a Minkuszé, neki új kell.

A szituációs gyakorlattal még nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de a tendencia szimpatikus.

cucka 2010.11.10. 10:07

Határidő

Ugyan nem írtam róla, de egy ideje már rendszeresen erről suttogtunk, amikor aludtak a kicsik. Annyira belelovaltam magam, hogy már határidőhöz is kötöttem a nembeszélését, hogy aztán szakemberhez forduljunk: mégpedig Hunor 3. születése napjához. Hogy ő ebből mennyit érzékelt-értett meg, azt már sosem fogom megtudni, így csak a száraz tényekre vagyok kénytelen hagyatkozni.

Ahhoz, hogy minden világos legyen, pár szóban el kell mesélnem a reggeleinket. Van egy titkos, kinemmondott egyességünk a Ház Urával, az éjszakák mindig az enyémek, cserébe megnyerte a reggeleket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy 6 magasságában indít Micu, aki felpiszkálja Bátyust-Apust, majd kimennek a konyhába reggelizni-kakaózni-kávézni. Kinek mi az óhaja-sóhaja. Pelenkacserére is sor kerül általában, mire én 7 körül kitámolygok. Innen veszem át a stafétabotot. (és másnap reggelig magamnál is tartom jó szorosan fogva...)

Hétfő reggel azzal fogad a Hitös, hogy Hunorral tökjót beszélgetett reggel, meg hogy milyen aranyos volt. El is eresztettem a fülem mellett, különösebb jelentőséget nem tulajdonítotva ennek, hiszen ők ketten akkora szerelemben vannak, hogy jobbnapokon szavak nélkül is vígan eléldegélnének.
Napközben vettem észre, hogy mindent mond előttem-utánam, és ha jobban odafigyeltem, értettem is a szavait. (ebből meg azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg egész nap motyogok, miközben teszek-veszek, csak már észre sem veszem... ésjájj, hát csoda, hogy ez a eszös gyermök ezidáig nem jutott szóhoz?!) Igaz, a híresztelésekkel ellentétben (aki későn kezd el beszélni, az nagyon szépen, tisztán fogja azt tenni), Hunor nem beszél teljesen tisztán, előfordulnak hangzócserék, ellenben szépen hangsúlyoz, és érthetően formálja a szavait. 

Kedden egész nap csacsogott a barátnőimmel, elkérte többször a telefonomat, minden kérdésre válaszolt, távirati stílusban ő is elmagyarázta mi történt itthon, a ház körül, mivel foglalatoskodott azidáig, hogy vannak a kecskék, a cicák, hogy hívják őket, mit csinál a Hugi vagy éppen ő, hogy kisvakondos mesét nézett, vagy éppen vajas pirítós kenyeret evett paprikával. Mindezt egész nap, a teljes ébrenléti idejében. Tudom, nekem semmi sem jó. De amikor arra vágytam, hogy beszéljen, hogy vicceseket mondjon, arról totálisan megfeledkeztem, hogy ezzel egyidőben, nem képződik rajta kikapcsológomb.

Ma folytatja töretlenül felfelé ívelő pályáját. És rájöttem, hol a bibi: míg én már megszoktam, hogy bárminemű reakciók nélkül mondom a magamét 7/24-be, addig a fiam tőlem igenis elvárja, hogy figyeljek rá, hogy megértsem, hogy válaszoljak a kérdéseire, hogy beszélgessek vele. 

Úgy érzem, újabb tanulási fázisba léptem türelem és a szerteágazás képességfejlesztése terén.

cucka 2010.11.08. 13:05

Talán még emlékeztek...

... a Sok kicsi mozgalomra. Újra itt van és amit érdemes tudni róla dióhéjban: 15 gasztroblogger és 15 szervezet tesz különböző gasztronómiai ajándékcsomag vagy programjellegű felajánlásokat (amíg fény derül rájuk, addig is érdemes szemlézni a tavalyi nagyszerű választékot). A nyereményjáték során a SoSe Közhasznú Alapítvány számára támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a 30 izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolunk. ( a támogatottakról részletesebben ITT olvashattok)
A támogatások felajánlása és a sorsjegyek kiválasztása december 1-től december 14-ig lesz lehetséges a Nyereményjáték menüpontban.

Huncos talán valóban megtanul lassanként beszélni. (erről napokon belül szeretnék bővebbet is). Igazi kis farmer lett belőle, reggelente csizmát húz, elmagyarázza -javarészt- a maga nyelvén, hogy hová megyünk, mit csinálunk, egész nap dumál, általában ugyanazt mondogatja egész nap:  vává hámmá (kutyákat etetni), , kuku dudá (tyúkok tojtak-e), cicá hámmá (cicák etetése), lúny kislúny? (megnézni, hogy születtek-e új kisnyúlak), Pici é Poci hámmá (a kecskéket megetetni). Aztán répa-répa indulj, én fa, Nina fa (meg kell nézni a kertben a répákat, konstatálni, hogy már nincsenek, aztán továbbsétálva meg kell állapítanunk, hogy már nincsenek levelek sem a fákon), majd ezek után bejöhetünk ozsonnázni. Jókedvében danolász, úgy tűnik használt a megöntözés, a bocibocitarka klasszikus első sora után, megtartva a jól ismert dallamot, mindent megénekel. (a hugát, a pelenkatartalmát, az aktualitásokat...). Másik nagy kedvence az Erdő-erdő-erdő. Az véletlenül nekem is.
Este beszélgettünk a karácsonyról, a születésnapjáról, a Mikulásról. Hogy el kell mondania nekünk, hogy mit szeretne, és mi majd tolmácsoljuk az illetékeseknek. Szülinapra dvágyvá tortát kér (autós torta), a Mikulástól dvágyvá-ért brusztol (szintén autó), és a főajándékot a Jézuskának tartogatja, azonnal rávágta, hogy dvágyvá, majd gondolkodott pár másodpercet, és hozzátette jó dvágyvá. (valami menő verdát óhajt, úgy pasisan...)

KicsiHugi pár éjszakája nagyonsokszor ébred, számát nem tudom, de azt igen, hogy keserves felsírásai vannak, amik pár korty langymelegtől rövid időn belül megoldódnak.

Hunor továbbra is nagyritkán alszik napközben egy-egy órácskát, Hugi egyszer, én lassacskán zombivá váltam. És akkor jön Huncos, hogy táncolj, ama (Alma zenére kell táncolnunk), és mi mindannyian kitáncoljuk a kitáncolnivalónkat, és hangosan röhögünk, meg lehuppanunk egymás hegyén-hátán a földre és még mindig nevetünk, már magunk sem tudjuk, hogy min, de feltöltődünk és erőt kapunk valahonnan.

Ilyen zenés-táncos-mulatós napokat élünk.

cucka 2010.11.05. 06:20

Bartel

Pár napja költöztek hozzánk, kisebb-nagyobb konfrontációk ugyan még előfordulnak az összeszokott baromfiudvarban, de úgy tűnik, már csak napok kérdése és konszenzusra jutnak a felek. (nem úgy, mint kisfalunk tanult vezetői, de ez már egy másik történet...)

Róluk van szó:

ők Pici és Poci (helyesbítenem kell, Giziből módosított Poci-kecskénk lett- by Huncos), a két gida lánytestvér. A baloldali a Pici, ami Huncos általi leosztásban a Nináé, a Gizi, az övé, mert az nagy(obb). És mondja is és tárja is a két karját amennyire bírja, akárcsak az egyszeri horgász, a nagy halfogás érzékeltetésekor.

Jövő héten érkezik még kettő darab megesett kecskelány, tavaszra várjuk gidóikat, addig szorgosan fejegetni fogom őket. (muhaha...) Már előre azon röhögök (kínomban?), hogy ha nem megy másképp, pösti lány módjára aventes kézi mellszívóra kapcsolom őket. Addig meg szorgosan bújom a kecsketartás kisenciklopédiáját. Mer hogy van már ilyenünk is.

Optimista jövőképemben diós és fokhagymás (meg lilahagymás, meg snidlinges, meg olivabogyós, meg füstölt...) kecskesajtok ízét érzem a számban...

cucka 2010.11.04. 22:03

Amikor még kislány voltam, nem volt tananyag 56. Szerencsém volt, mert olyan családba születtem, ahol nem voltak tabuk. Legalábbis, ami a tudomány-történelemmel kapcsolatos doglokat illeti. Nálunk a pszichés vonal elé volt egy többtonnás vasajtó vonva, rajta hetedhét lakattal...
Kérdezhettem. És kaptam válaszokat. Talán szubjektíveket. Életszerűket, saját bőrön tapasztaltakat. Olykor fájdalmasakat is.

Szeretném úgy nevelni a gyermekeimet, hogy bármikor feltehessék a kérdéseiket és tiszta szívvel válaszolhassak rájuk. Akár szubjektíven is.

Elfelejtenünk semmiképp sem szabad a történelmünket.

Ma értetek ég a mécses, lánctalpakkal taposott, elárult Ötvenhatosok!

cucka 2010.11.03. 08:15

Kézencipősek

Hogy leánygyermekünk született, annak összes genetikailag kódolt nőiességével együtt, ehhez szinte első perctől nem fért kétség. Hogy legóablakot vesz a karjára, miközben elégedetten pörgeti, mint széplány a legféltettebb nemesékszerét? megszoktuk már.  nadehogy... pár napja belebújik kétkezével a cipőnkbe-cipőjébe, gondosan összeválogatva, hogy nem cimborája, hanem a párja legyen? ez még új. Mindenestre máris divatot teremtett:

cucka 2010.11.02. 18:39

Szívdesszert

Az első hűvösebb napok egyikén, talán még szeptember elején, emlékezvén a tavalyi nagypocakkal történő babakocsi-téliesítésre*, úgy döntöttem, amíg alszanak a kicsik, összedobom a babakocsink hideg időkre teremtett dizájnját. (természetesen, hülyét csináltam magunkból, heteken át lábzsákba bújtatva tologattam Rozinántét a 30 fokban, mert jusztse voltam hajlandó szétszedni "arra a pár napra" már.)

  • *szereplők: hisztis Hunor, türelmetlenkedő apuka, izzadtságtól és nagyhastól szuszogó anyuka, a történetet a képzeletetekre bízom, legyen annyi elég, hogy tavaly nem volt téliesítve a babakocsi, überpreciziós germán csodánkba a lábzsák funkcionálisan be volt csavarva a gyerek alá...

Node, amiért mesélem: történt egy szintén napsugaras napon, hogy jószokásunkhoz híven a napi körünk egyikét a mellettünk üzemelő kisboltban kezdtük. Alapszokásunk az, hogy amíg lekapkodom a polcról, amire nekem szükségem van és amíg visszapakolom a polcokra azt, amikről Huncost sikerül lebeszélnem, hogy neki mégsincs rá szüksége, addig a közérteslány szórakoztatja Buncóleánykát. Most sem lett volna ez másképp, aztán valahonnan odatévedt egy nemfalunkbeli nagymamakorú túrázós néne (az arcára nem is emlékszem már), aki arra buzdított, menjek csak be nyugodtan, tudja milyen több kisgyerekkel az élet, intézzem el a bevásárlást, szívesen megvár. És szomorúan megemlített még valamit a családjáról is, a fiairól (menyéről talán?), amit az agyam azonnal tovább is eresztett... dolgunk végeztével megköszöntem a segítséget és seperetünk is a játszótér felé.

Ma reggel egy boríték fogadott a postaládában, benne 3 fotóval, az egyik hátulján pár kedves sorral, melyek hálával telítettek, hogy a  "pici" teljesen elvarázsolta és köszöni a vele töltött perceket, amíg vigyázhatott rá.  (erről sikerült beazonosítanom a nénit is)

Én köszönöm, hogy vannak még ilyen boldogság-bonbonok a mindennapjainkban...

cucka 2010.11.02. 11:43

Édes álom

A napokban jutott eszembe a tavaly előtti játékunk, mely szerint nagyot kellett álmodni, majd évente számot adni arról, mennyire jutottunk, mennyire sikerült a bevonzás. (totálisan novemberre emlékeztem, ezért is csúsztam meg vele... )

2 év múlva, 2010. október 23.:
Huncmanóval ovira próbálósat játszunk... közben KisTesó szedi szét az álomkuckónkat, mely távol van a nyüzsgő főváros zajától. Jó itt, végre elférünk kényelmesen, van pincénk HuncApu kedvenc borainak, mosókonyhánk, tágas nappalink és búboskemencénk. A kéményből cirmosan száll a füst az ég felé, a friss kenyér illatára még a környékbelieknek is mosolyra húzódik a szájuk. A cserekereskedelem újra virágzik: HuncApu kezeli az ebeket, a szomszéd Marika néni nagy tál túrós buktát hoz érte cserébe.

 

Huncmackóval eljátszottuk az ovirapróbálósat, több-kevesebb sikerrel. Szereti, tetszik neki, szívesen van ott, de csak akkor, ha én is jelen vagyok. Így a beszoktatást elnapoltuk, élő egyenesre januárra. (Már van B tervem is, ha mégsem működne).
Kicsi Hugi tényleg szétszedi az álomkuckónkat, és teszi mindezt oly csöndesen és finoman, arcán angyali mosollyal, mintha ösztönösen tudná, így úgysincs szívünk letolni semmiért.
HuncApu borai a kamrában állnak, pincénk nincs, mosókonyhám van, a nappalink valóban tágas (vivát minimáldizájnú bútortalanság), a búboskemencénk még várat magára, reményeink szerint a tavaszi  házmegújító prodzsekt része lesz. (addig apjuk szaporán gyűjtögeti a belevaló üres borosüvegeket... )
Friss kenyérillat nem jellemez újabban minket, süteményekre specializálódtam, ellenben a szagelszívónknak hála, minden készülő ételből illatmintát vehet az éppen erre sétáló. Kéményünkből  száll ugyan a cirmos füst az ég felé, ám ez a kandalló füstje, hűvösebb estéken befűtünk már.
Cserekereskedelem teljes gőzzel virágzik: néha napok telnek el, hogy kenyéren kívül másfajta élelmiszert nem kell vásárolnom. Naponta érkezik valami apróság a hálás gazdiktól. Vagy csak úgy, mert szeretnek. Alakul a kertünk is, innen-onann érkeznek a növények, állatok.
Marika néni (mert tényleg így hívják!), cicája végelgyengülésben eltávozott az örök egérhajkurászós paradicsomba, azóta nincsenek autentikus süteményeink. Előtte viszont valóban ontotta őket.

S hogy mi lesz egy év múlva? Beleolvasva a két évvel ezelőtti vágyaimba, azt gondolom, nem lesz nehéz teljesíteni őket. Sőt.

5 komment

Címkék: blog játék

cucka 2010.11.01. 10:57

Életfa

Hogy kitől ered ez a szokás, talán sosem fogom megtudni. A nagyapám is így tett, és a családi legendárium szerint a dédnagyapám is. Bár a nagy államosítások idején, nagyapám vidéken lévő családi birtoka, melynek udvarán éldegélt Apu kis fácskája, bement a nagy közös fazékba, (érthetőbben: megtetszett egy vezető beosztásban lévő elvtársnak a nyaraló), így az ő életfájának a sorsáról semmit sem tudok.
Amikor megszülettem, Apu is elültetett egy facsemetét a házunk elé, vadcseresznyét talán. A fa még áll, az évek terebélyessé, szinte felismerhetetlenné növesztették. (ki tudja meddig nem szúrja a szemét valakinek?), a régvolt családi ház, már évek óta idegenek tulajdona.

Mihelyst tudtuk, hogy valóra válik az álmunk és kertes házba költözünk, azóta motoszkál bennem, ez a továbbvivős gondolat.

A véletlenek furcsa összjátékaként, éppen mára sikerült elültetnünk gyermekeink facsemetéit. Kismici szelídgesztenyefát kapott, Huncos egyszilvafás nemes lett. Én pedig alig bírtam visszanyelni könnyeimet, miközben fotóztam őket (és remélem, odafönt is nagy a buli, miközben elégedetten leselkedik idelenti ténykedéseinket):

Amikor ideköltöztünk, és a családi örökséget totál beáldozva így döntöttünk, szinte könyörögtem, hogy küldjenek egy jelet, hogy a döntés helyes volt.

Az elköltözés előtti napokban hisztérikus állapotba kerültem, már nem elégedtem meg a jólbevált dátumos jelekkel, konkrétabbakra és egyértelműbbekre vágytam. Nem jöttek.

Azon a szombat estén, az utolsó csomagok között ücsörögve a kocsiban, nyeltem a könnyeimet és próbáltam beinni mindent, ilyen módon is elbúcsúzni az üres lakástól, amely eddigi életem legnagyobb mérföldköve volt. Az első otthonunk.
A sötét kanyargós hegyi úton, már patakokban folytak a könnyeim, és a jelek nem jöttek. És én azt hittem, cserben hagytak, hogy most már örökre elmentek mellőlem és így az elkövetkezendő idők összes döntésének a felelőssége az én vállaimat terheli ezentúl.

Teltek a napok és egyszercsak megindultak a jelek, a párhuzamok. Olyan ősi erővel vertek mellbe, hogy alig kaptam levegőt. Az első napokban becsöngetett egy úr, hogy ő a mérnöknőnél dolgozott jórégen. És hogy emlékszik rám, igaz akkor még nagyon kislány voltam, kétcopfos és mindenhova anyuval mentem. Bőgtem és megborzongtam, amikor elment. Karnyújtásnyira éreztem őket...

Perszehogy fáj a hiányuk, de talán idén először kétségbeesés és szorongás nélkül fogom tudni meggyújtani a mécseseinket. 6 év kellett ahhoz, hogy meg tudjam érteni, hiába adnám oda a fél karom azért, hogy újra láthassam őket, hogy újra beszélhessünk, erre már evilágon sohasem lesz módom. Hiszem, hogy érzik, mennyire boldog vagyok. A tetteimben, a gondolataimban, a hagyományainkban velem élnek tovább. Meghasonultam és ők egy részem itt bennem. És így van ez rendjén. Eképpen olvad össze a múlt a jelennel, miközben magot vet a jövőnek. Vagy facsemetét.