cucka 2010.12.31. 15:52

Hátöööö

mi ekkora elánnal vetődünk bele az új esztendőbe:

És kívánunk ezúton is minden kedves szerettünknek, látogatónknak, rendszeres és rendszertelen olvasónknak, sikerekben, örömökben, boldogságban, békében és egészségben gazdag új esztendőt, minden titkos álmuk és vágyuk beteljesedésével!

Talán elcsépeltnek tűnhet, ám mégis, minden szava és gondolata helyt- és időtálló:

cucka 2010.12.30. 12:38

Óvoda rulez

"Arra született, hogy kisgyerek legyen,
Anyja mellett játsszon hosszú éveket."

Az ajtónkon dörömböl az óvodakezdés, így a mindennapjaimat (sok egyéb más érdekes "véletlen" történés mellett) a beszoktatás ideje alatti délelőttök, Minka-felügyeletének a megszervezése köti le.

A hétfő és szerdai apukás délelőtt adott Táty munkabeosztásából fakadóan, és talán a pénteki is, szintén Tátyis cserés megoldással működhet. Maradna a kedd-csütörtök, amiből egyet -előzetes pontosítások után-, a bébiszittyónk el tudna vinni. Ha jól számolom, egy nap még így is lóg a levegőben. Logisztikázásomat és minden kétkedő gondolatomat félretéve, erőt gyűjtöttem és fölhívtam Jutkanénit, egy kis léleksimogató bátorításért, valamint a mikéntek konkretizálásáért.

A nagyon hosszas beszélgetésnek két konklúziója bizton született:

1. mért nem mentem át egy finom teára, miközben kivesézhettük volna a menet közben felmerülő mindennapi életünket is foglalkoztató dolgokat?
2. az óvoda nem egy kiképzőtábor, de még egy katonai támaszpontnak sem nevezném. (főleg nem ezt a család- és emberbarát ovit nem)

Helyette viszont: egy olyan helyként kellene a közvéleménybe épülnie, mely a családra alapozva besegít azok életébe, szocializációra és közösségre neveléssel tarkítva.
Megmagyarázom: az óvónéni szerint ne támasszak fölösleges elvárásokat a gyerek elé, hiszen még olyan pici, helyette engedjem, hogy jól érezze magát, és azt se várjam el, hogy egyik pillanatról a másikra napi 8-10 órában ottmaradjon. A kezdetekben elég, ha heti 3-4-szer megyünk, 3-4 órára, amennyi mindannyiunk számára megoldható és belefér. És aztán majd látni fogom fogas rókán, hogy mennyire érzi jól magát és azt is, miylen intenzitással bontakozik ki, simul bele az ovi életébe, mennyi ott-tartózkodásra van igénye.

Tudom, szerencsés helyzetben vagyok, hiszen nincsenek határidők, amik végére újra munkába kell állnom. Minden képlékeny és rugalmas lehet. Ahogy neki-nekünk megfelelő. És ha erre gondolok, mázsás kövektől szabadulok meg, melyek a szívemet nyomják. Hiszen nem szakadunk mi el egymástól, ááá dehogy, csak megváltozik a proximitásunk. Újabb szintre lépünk, újabb érzéseket ismerünk meg, újabb csodákkal gazdagodik a kapcsolatunk.

Azt hiszem, szeretni fogom a jövő évet.

cucka 2010.12.28. 19:22

Mérföldkő

Emlékszem még, amikor Huncos egy éves lett... hirtelen annyi mindent másképp csinált, mintha azon a bizonyos napon valamiféle metamorfózison esett volna át. Hirtelen másabb lett, mondhatnám, hogy erősebb, ügyesebb, nagyobb, de ezek a szavak nem fednék a valóságot. Mintha még a szemei is mélyebbenlátóak lettek volna. Megváltozott.

Talán már rég meg is feledkeztem volna minderről, ha most nem ugyanezt élném át a kicsilánnyal. Reggelente tátottszájas puszival ébreszt. Kisdömperem, finoman átmászik rajtam, rámfekszik, és két kicsi kezével szorítja az arcom, várja, hogy kinyissam a szemem. Én igyekszem húzni az időt, kíváncsi vagyok, miként ébreszt. (nem, nem úgy, mint anno Huncos tette, aki kifeszítette a szemem, vagy ha azt nem érte el, akkor hozzámvágta a tévé távirányítóját/papucsomat/akármit). Amint meglátja, hogy rezdül a pillám, már tetetezve vigyorog és bújik a buci fejével, a vékonyodó arcocskájával a kezemet keresi,  belesiklik a tenyerembe, akárcsak egy doromboló kiscica.

Napközben felém tipeg, 2-3 bátortalan lépést tesz, és igazán nem tudom eldönteni, hogy ennek ki örül jobban, ő vagy én. Kis bújós virágszálam. Egészen másképp működik, mint Hunor, ő képes órákon át eljátszani, átbügyörgetve egyesével a játékokat, alaposan megtanulmányozva minden oldaláról. Elég, ha belátható távolságon belül vagyok, és néha összemosolyoghatunk.

Éjszaka már nem ébred, a feje mellett van a kulacsa, önkiszolgál-iszik álmában. Napközben 1-2-szer csatlakozik már csak rám, általában étkezések után igényli még az összebújást. Finom, kecses, erős és vasakaratú (akárcsak Minka nemzetesasszony, elvégre a név kötelez), ha valamiben nem érvényesülhet az akarata, durván erőszakossá válik (harap, elég erőteljesen, ha pedig érzékeltetem vele, hogy ez fájdalmas és leteszem az ölemből, szirénázva zokog). Ízig-vérig nő. Ha megdícsérem a szépségét, a  csinosságát, felcsillan a szeme, tágul a pupillája és ha nem látnám, talán el sem hinném: rebegteti a szempilláit.

És mégis Minkus az engedékenyebb, a lazább. Jó testvérek. S ha ez így marad, és a varázst meg tudják őrizni, már nem éltem hiába.

cucka 2010.12.27. 22:31

Karácsonyi pillanatok

négyenhóban-féle Nagyis-séta:

mézeskalácsos Mici:

telefonnak örömködő Bunci:

hóhányó Hunormackó:

cucka 2010.12.25. 10:27

Párképes-párszavas

A végére persze nagyrohanásos, de talán először az életben sikeredett stresszmentesre. És ennek ellenére minden a helyére került, két gyerekkel díszíteni álom, csak halkan megjegyezném, a kicsi ezerszer erőszakosabb, mint Őurasága. Kiskirálylány nyakában a többméteres girlanddal grasszált egészen addig, míg meg nem próbáltuk viszaszerezni, no akkor jött egy mélyreható ária szoprán, karácsony tiszteletére. Ilyenkor nem bánom, hogy kiköltöztünk a panelból, már rég napi vendégünk lenne a gyámügy.

Aztán volt sok ponton elcsúszó Jézuska-eljövetel, a koncepciót jövőre jobban össze kell hangolnunk, mert rafkós rókafiú már most is kétkedve vonogatta szemöldökét bizonyos részeknél. A varázslat márpediglen kell, úgyhogy a mi feladatunk ennek megőrzése. (de azt nem gondoltam, hogy ehhez ennyi furfangra van szükség...)

Kicsit aggódtam azért, mert 5 óra magasságában derült ki, hogy arról a talpról, amelyről mindketten tuti biztosan tudtuk hol van (természetesen két különböző helyről voltunk teljesen meggyőződve), az nem volt ott egyik helyen sem, így kis körtelefon után sikerült egy belefaragós talpat kölcsönkérnünk. Gyermekkorom legszebb karácsonyai jutottak eszembe, amikor Apám szentségelve faragta bele a talpba a belevalót. Utólagosan megállapítottuk, ezt csakis Ő küldhette nekünk, valamit tanulnunk kell belőle. (Tátyi pölö önuralomra gondolt, egyetlen káromolás nélkül szuszogta bele a fát a talpba, én meg emlékezésre tippeltem, furcsán meghasonul olykor múlt és jelen, cserélődnek a szerepek, ám mégis vannak érzések, amelyek állandókká válnak)

Kis nehézségek akadtak díszítés közben is, Minkával felfogásbeli eltéréseink voltak, ugyanis pilinszka ujjacskáival gondosan leszedegette a már felrakott díszeket és alapos átnyalogatás után visszahelyezte a gömböket a dobozba, hogy aztán én újra föltehessem. Végül az alsó egy méter gömbök nélkül maradt, a szaloncukrokért pedig közelharcot vívtunk.

Vacsora után csöngettek az angyalkák (no itt is volt kis baki, mert az angyalkák Nányi kezeit használták csöngetésre, füles róka meg kiszaladt a konyhába egyenest a hang irányába, én pedig alig bírtam elrejteni a böhömnagy agyag csöngettyűt a kenyeres kosárba...), Huncos megkapta a régóhajtott jó dvágyváját, egy szirénázó rendőrautó képében, Minkus pedig szöszkebabát örökölt, amit este tátottszájjal puszilgatott és szeretete jeleként jó sokszor összebújt vele. (mondhatni ráfeküdt)

Aztán kierőszakoltunk egy időzített beállítottat is. Ez itt a legjobb. Többször nem futottunk neki. Viszont megért bennem az elhatározás, hogy talán majd egyszer (most már biztos, hogy igen) eljutunk egy profi fotóshoz is. Csak előbb lefogyok.

cucka 2010.12.24. 10:12

Áldott, békés, boldogságos ünnepet kívánunk Minden Kedves Olvasónknak!

 

cucka 2010.12.21. 22:55

Kula bácsi, az ünnepi

Kérem tisztelettel a fenenagy ömlengések közepibe történt meg az ELSŐ és NAGYBÖTŰS, Hunor általi megfelelő helyre intézett, barnamackók elhelyezése.

Történt vala, hogy a tegnapi ünnepi pelenkavásárlás keretén belül kifakadtam. Gyors fejszámolással kikövetkeztettem a haza-kocsiút alatt, hogy az elmúlt 3 évben hányszázezret (igen, többet is) költöttünk Hunor pelenkáira.
Hazajőve és blogokat olvasva, megláttuk Matyit az oviban, aztán beszélgettünk Hunorral és példálóztam neki elmeséltem neki, bármekkora hátszele is van nekije kicsiny közösségünkben, akkora még neki sincs, hogy pelenkával induljon a csatába. Percekkel később levette magáról a bádubát (pelenka, a Hunor nyelvet nem ismerők számára), és nem kért újat. Ellenben kérte a régelcsomagolt wc szűkítőt, felült a trónra, és mint Kovácskatinak danolás közben, úgy dudorodtak az erek a nyakán az erőlködéstől, közben nyögdösött is az erősebb hatás érdekében, de eredménytelenül. Ezt eljátszottuk jópárszor, hol kiküldött a helységből, és az ajtót is becsukatta velem kívülről, hol kérte, hogy maradjak és öleljem át, én elétérdeltem, ő belémfúrta a fejét és teljes átéléssel játszotta szerepét.
Megunva, bevetettem a genya-anya csalit, hogy abban az esetben, ha esetleg  mégiscsak sikerülne valamicske produktumot prezentálnia, szerintem el tudnám intézni, hogy vacsorára Tátyi egy gyorséttermi menüvel honorálja igyekezetét. (ritkán kap ilyet a kölök és állítom a mai gyerekek genetikailag kódoltan rajonganak a gyorséttermi cuccokért).
Végül az engedékeny Tátyi megelőlegezett egy reggel teljesítendő macicsaládot, amit Hunor megígért, alku telefonon megköttetett, árú leszállítva, volt öröm-bódottá.

Ma reggel folytatódott a tegnapi menet, kiegészítve a hideg wc deszkára panaszkodással, szomjúsággal, fázással. Már a feladás határát súroltam, amikor végre meghallottam a semmihez sem hasonlítható pottyantás hangját, a sikkantását, az örömét, majd megláttam a győzedelmes mosolyt a tükörben. Megnéztük, megcsodáltuk, örömködtünk,  sőőőőt, elsőszülöttem még egy potót is készített remekművéről. (és igen, azon izibe el is mms-eztük a ház urának... báááh)

Meghasonulok, ím eljött az a pillanat, amikor eufórikus örömöt érzek attól, hogy két kolbászka végre a számára kijelölt tartályba landolt.

Ez már tényleg a vég.

cucka 2010.12.21. 11:05

Ünnepre hangolva

Nehezen ment idén a ráhangolódás. Aztán történt valami, ami lemarta rólam a többéves rozsdát és végre beindultak a fogaskerekek. (még hány és hány gyomorszájra intézett rúgásra lesz szükségem vajh ahhoz, hogy az apróbb figyelmeztetésekre is odafigyeljek végre?!)

Tudod-e, hogy az az ember, aki lelkileg erősnek tűnik, az valójában érzékeny és gyenge?

Tudod-e, hogy akik azzal foglalkoznak, hogy másokat védenek, azoknak van a legnagyobb szükségük védelemre?

Tudod-e, hogy könnyebb valamit leírni valakinek, mint a szemébe mondani, ám annál emez sokkalta értékesebb?

Kell ez a várakozás, a természet tudja a dolgát, mindig is tudta, csak figyelnünk kell rá, hallgatnunk a belső hangunkra, az ösztöneinkre. Mi sem bizonyítja jobban, mint az év végi adventi időszak. Várjuk a csodát, a  születést, az újat és reménykedünk egy jobba. És ha hagyjuk, hogy az áhitat átitasson, hogy az ünnep békéje megtaláljon, mi leszünk a legboldogabbak a világon.

cucka 2010.12.16. 19:05

Kétmondat

A kislányom, az az áldottjó-féle, a gondoskodó jelenlétem mellett megevett egy fél zacskó alutasakos csirkés macskaeledelt. (és én még örültem, hogy milyen szépen eljátszik, amíg én bekészítem az ebédet). Aztán egyedül felpattant a bátyja motorjára és elhajtott.

Hogy van-e összefüggés a két dolog között, azt nem tudom, mindenesetre értelmet nyert EZ a reklám.

(Mindenki jól van, kismici azóta rátolt még két és fél virslit is, Chanel lányunk neheztel egyedül az elorzott ebédje miatt)

Ilyen nekünk még sose volt (igen, Hunorral nem jártunk évfordulós státuszvizsgálatokra, elvesztünk a  nagyvárosi jótékony személytelenségbe, de az újvédőnénink elől képtelenség volt lelépnünk, így megjelentünk az előre megbeszélt időpontban), ezért gondoltam beszámolok róla.

Hunornak alapjáraton van egy fehérköpenyes parája, amit érteni nem nagyon értek, mert nem volt beteges fajta, két kezemen meg tudom számolni összesen hányszor voltunk orvosnál/védőnőnél, általában a kötelezőkön jelentünk meg. (vagy még azokon se, ugyebár), meg ugye az apja-anyja is a fehérruhások fajtájából való, szóval értetlenkedem kedvemre. 

Ahhoz, hogy önként dalolva velünk tartson, meg kellett ígérnem egy extra játszóterezést egy ilyen helyen, Bunci meg csak vigyorgott mit sem sejtve, ő minden sétának örül. Hunor a rendelőbe is diszkréten visszafogott maradt, sem védőnői kedveskedésre, sem anyai szigorra nem volt hajlandó megszabadulni a kabátjától, nem úgy Kismici, aki végignyalta a helységet, mérlegre állt döcögósen nevetve, kábeleket húzkodott, számítógépes egeret szerzett magának, amíg az ilyenkor szokásos kérdőívre próbáltam értelmes válaszokat adni. Aztán jött a megmérettetés: Kismici fogyott, kereken 10 kilót nyom, és 76 centi hosszú, Huncos 14 kiló és 90 centisre nyúlt. Az egyensúly akkor billent meg, amikor Hunorvezér kimenekült elindult az apjával a parkolóba, ekkor Bunci elvesztette minden barátságosságát és vígasztalhatatlanul zokogott az ajtót kapirgálva, ezért felróvandó megjegyzem, emiatt (is- meg az évvégi statisztikák miatt) csúszik a helyi baba-mama klub újraélesztésének a projektje is, hiszen a házi primadonna velőtrázó hangja mellett csak bólogatni, gesztikulálni, integetni és mosolyogni tudtunk, beszélni semmiképp. (a  sokat megélt, párnázott ajtajú háziorvosi rendelőben dolgozók is kilestek beazonosítani, hogy miként kínozhatják ezt a szegénygyermököt)

Most hosszú időre mindennemű orvoslátogatás kipipálva, gyerekek továbbiakban, bizonytalan ideig nem macerálva.

cucka 2010.12.16. 14:36

Levél a Jézuskának

A világegyetem nagy összekuszálódásai, avagy a minden mindennel összefüggés bizonyítéka, és ha jól odafigyelünk, kellően paranoidok is lehetünk, hiszen annyira de annyira klapfol minden mindennel, hogy az néha már félelmetes. Vegyük például most az én esetemet: hetek óta párhuzamosan jelen van a mindennapjaimban, -egészen pontosan azóta, amikor egyik sárkánykodásom alkalmával a simulékony szörnyeteg hitös (télicsizma igényem) megvesztegetésével próbálta ellapítani a családi göröngyöket-, a karácsonyi kívánságlista léte (avagy annak hiánya).

Ekkor jött egy régikedves ösmerős megkeresése, és máris legálisan ábrándozhatok. Következzen az én karácsonyi kívánságlistám, a teljesség mindennemű igénye nélkül: (hátha megértő fülekre talál... )

A legjobban talán pár szabadon felhasználandó órának tudnék örülni. Pontosabban a csöndnek, ami ezzel jár. És szeretnék egészen addig nem hallani semmit, amíg már szúrná a fülem a némaság.
Szeretném, ha a füst gomolyogna a házikónk kéményéből, ha békesség lenne köztünk, ha egészségben és szeretetben élhetnénk. Persze, ezt nem csak karácsonyra kérném. (telhetetlenség, asszony a neved). Aztán meg jó lenne az összes szerettemet karnyújtásnyira tudni, mert valamyilen furcsa képzet szerint, azt gondolom, akkor megvédhetem őket minden bajtól.
És igen, még mindig szeretném ezt a csizmát (vivát praktikum). Annak ellenére, hogy tudom, hogy idén ez nem fog összejönni.
És szeretnék újra moziba járni, és színházba, és reggelente lustálkodva ébredni (és nem úgy, hogy Zetor Nina áthalad az arcomon a finom kis térdecskéjével), újra gondatlannak és felelőtlennek lenni. Élni bele a nagyvilágba. (ez már asszem, az újrafiatalodásos vonal, engem is utolért... )
Szeretnék újra slim lenni, legalább pár napig, hogy újra felvehessem az ifjonti hévvel vásárolt nagyontrendi és übermárkás nacijaimat, amiket kidobni sajnálok, odaajándékozni sincs még lélekjelenlétem (hátha csoda történik és egy reggel 10-15 kilóval kevesebbel ébredek, mert érdemben képtelen vagyok tenni az ügyért), viszont jelenleg méltánytalanul hevernek egy zsák mélyén, jobb időkre várva. (és lassan, de biztosan kimennek a divatból...)
Kérnék még egy napsugaras kapucsinozós délutánt egy fővárosi kávézó teraszán, a régilányokkal, akikkel félszavakból és mozdulatokból is mindent tudunk-értünk. És talán ebből a napsugaras kávézgatásból éjszakába nyúló koktélozgatás is lehetne, meg izomlázig táncolás, és akkor én csak azt kérném, hogy reggel délig alhassak, és a velejáró macskajajt pedig egyáltalán nem kérném.
Jó lenne napközben azt csinálni, amit szeretek, jókönyvvel ágybabújni, melegteás bögrét földre helyezni, kedvencblogokat olvasni, sűrűbben írni, (az íráshoz tehetséget és szaktudást is kérnék), hitöst akkor ölelni, amikor az csak szeretné, meg az összes létező restanciámmal tisztába kerülni (megválaszolatlan levelek, orvoslátogatások -úgymint: nőgyógyász, bőrgyógyász, fogorvos, csontkovács)

És kérnék még: több türelmet, erőt és empátiát az emberi butaság elviseléséhez, és méltóságot a szőkenőből szőkeasszonnyá válásomhoz.

Zárósoraimban pedig ácsingóznék egy diszkrét összegért a lottóötösből, ami biztosítaná azt, hogy életben maradjunk, ha kifutna a lábunk alól a talaj, és legalább addig ne haljunk éhen, amíg újra összekapargatjuk önmagunkat a romjainkból.

Akiknek továbbadnám:

- Kinga, akivel éppen olyan rövid ideje, mint amennyire mélyen
- Mimikri, akinek a sorai mellett sosem tudok továbbgondolás és bólogatás nélkül elmenni
- BíborLili, akinél amennyire nagyokat tudok visítva röhögni, éppen annyira tudok egy százdarabost telesírni
- Dius, aki sokszor pontugyanúgy és éppenennyire
- Motyorgó virágszálam, aki a legfinomabb krumplispogácsa a habosbabos sütemények között
- Lepkevárék, akik rokonylelkek, és Tőlük már kaptunk egy dönörű karácsonyi ajándékot

A szabályok pedig:
1. Add tovább a listaírós feladatot további hét bloggernek. (csaltam-csaltam!)
2. Linkeld be őket.
3. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
4. Írd meg a karácsonyi kívánságlistádat.
5. Küldd el a listát a Karácsonyi ajándéklistára azaz a radmila.morgan kukac gmail.com címre.
6. Szurkolj, hogy teljesüljenek a kívánságaid.
7. Legyen boldog karácsonyod :)

A múltheti őrület csúcsán, már nem néztem sem embert, sem érzéseket, kibújt belőlem az önzület, zavart és fájt is, hogy nem mondhattam ki, hol és mi bánt, belül üvötve kellett nyalogatnom a sebeimet. Hiszen nincs jogom hozzá... Pokolba kívántam az előkészületeket, ezerszer megbántam a szokásos túlvállalásunkat... az elvesztés érzése, az ismeretlen ismerős távozása űrt hagy maga után, még akkor is, ha higgadt fejjel, megértem az okokat és miután a helyükre kerültek a dolgok, a miérteket is el tudtam fogadni.

Csütörtök-péntek a lázas készülődés hevében telt. Miközben éjszakábanyúlóan főztem-sütöttem és nappali üzemmódban tüzet okádva melengettem keblemre kiscsaládom, lassacskán észrevettem, hogy a majdnemegyéves éjszakára abbahagyta a szomjoltó kortyolgatást, így már nem is ébred, ha jól számolom, lassacskán két hete. Nappal is már csak egy-két alkalommal csatlakozik az anyamadárhoz, általában akkor, ha előbb említett aggodalmaskodik a tejtározói szétdurranása miatt. Hogy az elmúlt év felgyülemlett alvás-restanciái miatt vagy csak az évvégi fáradtság miatt, magam sem tudom, de az elmúlt hetekben a tyúkokkal fekszem és a hasamra süt a nap, amikor felébredek. Így az esti altatások körüli játékok (szomjas a Hunor, éhes a Hunor, esetenként kiprésel egy nyúlfarknyi kismacit magából) mókáiból kimaradok, általában már a Tátyi estikéi mesélése közben elalszom.

Péntek éjjel megvilágosodtam. Megosztom: arra törekedtem, hogy minden tökéletesen letisztult és szabályos legyen, miközben megfeledkeztem arról a picinyke, ám egyáltalán nem elhanyagolható tényről, hogy nem az angol királyi családot várom ebédre, hanem a barátainkat, a szeretteinket. Akik ismernek, akik pontosan tudják, milyenek vagyunk. Akik pontosan ilyennek szeretnek. Akik miattunk jönnek, és nem a külsős mázért. Akik boldogan lekapcsolják rólunk pár órára a gyerekeket, ha erre van szükségünk, de ugyanilyen lelkesen ötletelnek akkor is, ha a rendőr autós torta gyakorlati kivitelezésénél megakadunk.

És az ajándékokról is essen pár szó: megérkezett a kiskisasszony első jólismert-közkedvelt, csak nálunk ezidáig kiutasított, busafejű macskás figurája, egy ártatalan melegítőnek álcázva. Valamint kismici egy igazi mobiltelefon boldog tulajdonosa lett, sajnos nem lett megörökítve az üdvözült arca a kicsilánynak, aki akkora hálával tekintett nagyanyjára, mint eddg még senkire, talán csak a bátyjára tud így. A kismici ajándékai mind egy szálig Huncos kedvencei lettek, a mászó-síró babát megetette, elringatta, ágyba helyezte, majd kijött, suttogva felsóhajtott (ssssss, elalud) és beleroskadt a székébe. Kicsi groteszk tükröm.
Huncos verdás szerkóival hibázni nem lehet, valamint semmi olyannal, ami autókkal kapcsolatos, gondolok itt pölö az emeletes autópálya-autómosóra (itt is hálás köszönet a keresztszülőknek érte, naponta többször átmenthetem a járókába, majd onnan a Huncos ágyába és összepakolgathatom, ugyanis Kismici szétbombázná, Huncos nem engedi szétszedve elrakni, mert játszik vele, így sokszor eszembejuttok Kedveskéim), vagy a távirányítós bömbire, amivel még én is szívesen játszom, a délutáni alvásuk alatt. Kismiciből lányt faragunk bármiáron, babákkal gazdagodott, és bár ezidáig inkább csak autókat tologatott, talán most átragad valami Huncos gondviseléséből rá is. Lettek sajáttulajdonú formabedobói meg montessori tornyai, amikkel a hároméves nagybratyó előszeretettel játszik, miközben egyre magyarabbul magyaráz a Kicsinek.

A buli annyira jólsikerült, hogy hajnal 3.32-kor kollektíve egy-egy házipálesszal emlékeztünk meg az egy évvel ezelőtti eseményekre. És már igencsak pitymallott, amikor nyugovóra tértünk. Csak megköszönni tudom azt a sok-sok pozitívságot, ami ittmaradt a négy fal között.  Jövőre ugyanekkor-ugyanitt!

cucka 2010.12.14. 10:17

Szülinap, első fejezet

Egyelőre csak képekben, a szöveges részhez szükségem lenne egy egyedülálló fél órára, ami jelen állás szerint létezhetetlennek tűnik.

(bár nem látszik, de ezzel a párpercessel is sikerült sok-sok értékes órát elvesztegetnem az életemből, konvertáltam, meg alakítottam, meg letöltöttem, meg kituggyamégmit, amíg egy recsegős nézhetetlen valami nem lett belőle, ma mindenféle alakítgatás nélkül feltöltöttem és múkodik. no így.)

cucka 2010.12.07. 17:07

Csak egy kép

Mert gyermek lelkületű szülők vagyunk és mert nem bírtuk kivárni a tizenkettedikét, megelőlegeztük kismici szülinapi ajándékát. Kitörő örömmel fogadta mindkét kiskrumpli, akik azóta felváltva száguldoznak lakásszerte:

(igen, Bunci ismét tiplishomlokú, a legújabb kedvencjáték a függönybebújás. Mögötte orvul meglapul a radiátor, ő meg beleöklel, mint egy kiskecske. Az eredmény napokig látható, sebaj, szülinapra sminkelünk! És már nyolcfogú a művésznő: 4 fönt, 4 lent. Remélem, ezáltal kicsit szünetelteti az éjszakai bulikat, mert öreg vagyok én már ezekhez a partikhoz...)

Az elmúlt napok hóesése meghozta az ilyenkor szokványos hólapátolást és a játékos hóember készítést.

Kisfalunkba ma látogatott el a Nagyszakállú, a rendező bezottság árukapcsolásos ünnepséget szervezett: jótékonykodás is volt, az óvoda javára. Többkilónyi mézeskalácsot ajánlottunk fel, tegnap 11 órán keresztül sütöttem, a skacok pedig díszítették a macikat, autókat, csillagokat, szíveket és traktorokat. A  dekorálás tetőfokán születtek "Mackó" felíratú sima medvék, vámpírmacik, nővérkemacik (a hitelesség kedvéért a megfelelő helyeken piros cukormázzal), amőba játékkal borított rénszarvasok-elefántok is. Mint utóbb kiderült, az őrült agyszüleményű alkotásoknak volt a legnagyobb sikere, többen kifejezetten a kuriózumokra vadászva vásárolták fel őket.

Sötétedéskor érkezett a Mikulás, Huncos tapsikolva fogadta, bár a közelébe nemigen jutottunk, olyan szoros gyerekgyűrű kísérte. Aztán a nagykönyvből sorra felolvasta az ajándékozott gyerekek nevét, hosszan és döcögősen ment, minden gyerek készült valami apró meglepetéssel a Pirosruhásnak. Amikor Huncos került sorra, Mikulásunk összemosta a két kicsi tulajdonságát, így azzal fogadta, hogy szerbusz Hunor, ugye te vagy az a kisfiú, aki szereti a pörköltet? Hunci bátran köszöntötte (szia, én Hunor, igen, szeret pörkő), bezsákmányolta a csomagját, kis anyai presszúrára meg is köszönte és már jött is nagy boldogan. A csokimikiket azon izibe kivégezte még a téren, a mandarint vacsorára tartogatta, a narancsot megkaptam én. Anyai szívem olvadozott, egészen addig, amíg meg nem kóstoltam és így már értettem is a nagylelkűségét: soha savanyábbat én még nem...

Idei és egyben első nagytömegű Mikulás ünnepség abszolválva.

cucka 2010.12.03. 21:48

Szülinapi mulatságok

Álmaimban ezer felfújt lufi között kacagunk és nevetünk, minden embert szeretünk. Mindenki kisimult, időben érkezik, senki sem türelmetlen, nincs feszültség, szívünk minden szeretete jól és telibetalálja ezt a csöpp rókabékát.

(reggel kértem egy szülinapos mosolyt tőle)

Szeretném hagyományként elültetni a kicsikben az ünnepek fontosságát, az ő személyük jelentőségét családon belül. Hogy értsék-érezzék mennyi szeretet, mennyi várakozás volt a születésük előtt, hogy mennyire releváns ez a nap mindannyiunk életében.

Az alábbi történetet okulásképpen elcsomagolom magunknak, hogy mégegyszer így sose!  Idén először, az előre megbeszéltek alapján, hagytuk, hogy az ünnepelt alakítsa a napirendünket. Már korareggel 8-kor gyurmáztunk, aztán nagyot sétáltunk a hóban, közben voltak nagy összebújások (részemről), meg könnybelábadásos pillanatok (szintén részemről), meg hatalmas nevetések, hóangyalkázás (mindkettőnk részéről). A kisboltban választhatott magának valamit, ő bátortalanul ropit kért, majd cinegehangon mellétette kettő ropi! Alaposan kirúgott a hámból.
Ebédre pizzát rendelt az ünnepelt, saját maga választotta ki a feltéteket, (kaprika=paprika, palido= paradicsom, vuvavuva=hús mindenképpen legyen rajta), apjukkal egyeztettünk, mikorra érkezzen. Pizza itt, gyerek már nyüsszögős, mert perszehogy nem alszik ilyen felfokozásos napon, apjuk perszehogy késik, közben mindkettő elalszik, ház ura hazavetődik egy órás késéssel, de 6-ra már újra mennie kell. Hároméves felébred, mi rázúdulunk teljes fojtogató szeretet- és vaku-halmazunkkal. Huncos nagyon örül a kukaanton-nak, ez abból is látszik, hogy még mindig nem engedte meg Minkusnak, hogy megfogja, ellenben a régi kukásautóját már odaadta neki. Sajnos, mivel kevés időnk van együtt ünnepelni, erőltetten csacsogunk, vágjuk a pizzát, hozzuk a tortát, az ünnepelt megilletődött, sok az élmény, érzem-látom rajta, hogy baj van, a gyertya-elfújásnál eltörik a mécsese, alig eszik pár falatot, pedig a kedvencei sorakoznak fel előtte. Sok(k) volt ez így. Én is elmorzsolok pár könnycseppet, felejthetetlent akartunk, mégsem sült el túl jól.

Aztán mindenki megnyugszik, föllélegzik és később már eszik Huncos is és a telefonálóknak boldogan csivitelve mesél a tortájáról, a kukásautójáról, a csodáiról, melyet egy barátnőmnek szavakba is foglal, arra a kérdésre, hogy milyen volt a napja: bulinap.

Mindig meg tud lepni Huncos érzékenysége, hihetetlenül kimagasló szenzibilitása. Lassan meghasonulok, de ismét kettősségben lebegek, mert egyrészt csodálattal tölt el, hogy egy ilyen mélyérzésü legénykét terelgethetek, másrészről meg még jobban összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy az élet miként fogja keménnyé edzeni...

Buncó pár napja kisszumósként ácsingózik (alább látható módon), és a szülinapost egy bátortalan feléjelépéssel köszöntötte (nem megörökített).

(a háttérben a "nemfél" alatt, szépreményű szülinaposunk éppen a felfújható jegesmacinállás világcsúcsát készült megdönteni, önmagát biztatva, a dübörgés jelzi, most még nem sikerült neki)

cucka 2010.12.01. 17:57

B verzió

Volt pár napja az orvul lekapott A változat. Ma, a fényképezőgép utolsó simítása közben bukkantam pár vice versa változatra. Szintén orvul lekapottak.

Hangulatát tekintve, engem a cocamama malackáival csendéletre emlékeztet:

 

cucka 2010.12.01. 13:56

Csak, hogy megmaradjon

Nem leszek sem összeszedett, sem következetes. Leszek helyette gyomorideges (ezt mondjuk nehéz kiszúrni betűkön keresztül) , meg nosztalgikus, meg totálisan labilis. (így már nem érheti szó a ház elejit hitelesség ügyébe, ez a hónap amúgy is csöpög a cukormázas ünnepektől, belefér)

Indokolatlanul is idegeskedem. Huncimaci holnap lesz 3 éves. És persze tudom, ez nem ok arra, hiszen ez csak egy pontolyan nap, mint a többi 364 a naptárban, csak mi köszöntjük meg, házi csokitortával, a szűk család, az igazán nagy ünnepség jövő szombaton lesz, családdal-rokonokkal-barátokkal. Egybentartva a két kicsié. Meleg burokban, szeretetben.
Holle anyó meg reggel óta csak rázza a dunyháját, mindent beborít a puhafehér. És erről meg persze, hogy az jut eszmbe, hogy a telet csak Hunor születése óta szeretem. (melegszoba, kandalló, forralt bor, jókönyv, puha takaró, ablakból hópelyhek játékos tánca ezidáig is szerethető volt). De igazán 3 éve vizionáltam először azt, hogy lépteink ropogós hóba süppednek, miközben visszük haza a frissenszületettet a kórházból. És tényleg így volt. Miközben nézem a bohókás, mindentbeborító hóhullást, akaratlanul is könny szökik a szemembe. Szeretem ezt a nagyfülü kisrókát, aki annyi minden új érzést tanított nekem. Aki mindent elsöprő türelemmel nevelt anyává. Nagy szavak, persze hogy azok, elcsépelt frázisok, de mióta ők evilágra születtek, a szívem már kint is dobog. Megosztottan.

Aztán jön a Mikulás. Kislányként szerettem a csodát, vártam. Az iskolában, nyersen és azzal a nagyon ütni-tudó gyermeki kegyetlenséggel összetörték álmaimat, Anyu ragasztotta sokadszorra össze a mesevilágomat, abban az évben nálunk kétszer járt a Télapó: mert jógyerek voltam, hazafelé tartva az északi sarkra még belecsempészett egy cukorkát a kiscsizmámba. Évekig őriztem kincsként.

Alig egy hét múlva következik a Minka-születésnap, totálisan lesöpörve az eddig engem ünnepelt dátumot. Sebaj, hiszen tényleg ő a legszebb ajándék. Elröppent az elmúlt év minden keserve-nehézsége, tudtam már mire számíthatok, meg úgy amúgy is, Buncilány -leszámítva pár fogas iccakát- továbbra is Buddha lány.

Közben várakozunk, rákészülünk szívvel-lélekkel az eljövetelre, az újjászületésre, a csodára, miközben bőszen számot adunk, és próbáljuk megkeresni a válaszokat a kinemmondott miértekre. Néha nehéz békésnek maradni akkor, amikor tüzetokádva torkot harapnál át, vagy öklöddel suhintva az eget káromolnád.

Aztán jön a karácsony, a maga ezer apró fényével, csodájával, az aprótalpúak csilingelő nevetésével. 

Azt hiszem, nekem már a december marad a kedvenc hónapom, annak ellenére, hogy éveken át inkább a személytelen kórházi ügyeletet választottam a fa alatti kényszeredett tipródás helyett. A fény érkezésére, az örömszerzés ajándékára szintén a kicsik tanítottak meg.

És előre szóltam, hogy szirupos lesz.