A hétvégénk élményekben gazdag, programokkal bővelkedőre sikeredett. Minka megkapta az első szentségét, melyet kis arcrándulással, álmában abszolvált. Utána jó hangulatban, kedves baráti és családi társasággal beszélgetve megebédeltünk, majd hazajöttünk.

(képre kattintva előbújnak a további fotók is)

Nagyon jó érzés volt körbenézve azokat az arcokat látni, akiket szeretsz és akikről tudod, hogy szeretnek. Ritka és értékes pillanatai ezek az életünknek. Megbecsülendők.
Számomra akkora erőbombát adott, mely kitart jó sokáig, dacolva a szürke hétköznapokkal.

After poszt: ami még eszembe jutott, avagy kulisszatitkok a keresztelőről.
Pár másodperccel a templomba vonulásunk előtt, Minkára rátankoltam még egyet a biztonság kedvéért, vegetatívan működő jánykám azonnali válasz-macicsapatait azt hiszem nem kell külön részleteznem. Joghurtszagú, anyatejes, ezáltal kellően diszkrét, pöppet azért izgultam, nehogy abból a jóféle mindennen áttörőből jöjjön. Szerencsénk volt, időnk sem lett volna kivakarni belőle, nomeg váltóruha sem állt rendelkezésre.
Node: amint elfoglaltuk a helyünket odabent és néma csönd lett, Hunorvirágszál is útnak indította barátságosnak egyáltalán nem nevezhető medvecsapatait. És ha minderről a gyülekezet nem szerzett volna tudomást, cinege hangon kaka, káká felkiáltásokkal tarkítottan ujjacskáival mutogatott is a fara felé.
Mindannyiunk arcára fagyott mosolyát egy huszárvágással Huncom kerezstapja oldotta fel: elvezettette a telipelenkásit.

Hunor előszeretettel alszik el extrém helyeken, ám az utóbbi időkben egészen konszolidáltan, ágyban, kanapén tette, így ma konkrétan röhögőgörcsöt kaptam, amikor szólt a Dédi, hogy ezt látnom kell. És tényleg. Nomeg dokumentálnom:

És igencsak el vagyok maradva a Szépleány fejlődésének lejegyzésével. Míg ezelőtt két évvel örömtáncokat lejtettem, hogy Hunorvezér a negyedik hófordulójára megörvendeztetett egy hasról hátrával, most teljesen természetesnek vettem, hogy kicsilányom alig két hónaposan hasról hátra, alig háromhónaposan meg hátról hasra forgolódik.

Valamelyik este megörökítettem a konvencionális hasról hátrát, íme: 

Ha ittlenne, tudom, most büszke lenne rám... mindig is szeretett volna belőni egy számára élhető irányba, én pedig mindig is foggal-körömmel tiltakoztam az ő iránya ellen... később, talán túl későn, rájöttem, csak jót akart, azt szerette volna, ha elhúzhatná előlem azokat a falakat, amiknek ő már nekiütközött, amik őt földhözverték. Mára már azt is tudom, túl sok mindenben hasonlítunk, annak idején, ultraliberális (vagy csak igazságosztó kamasz?) lelkem, mégis prüszkölt a patriárchális nézeteinek súlya alatt.

Akaratomon kívül éppenolyan életet élek, amilyent magának és a családjának kívánt.

A legfájóbb, hogy úgy ment el, hogy egy banálissá évült vita következményeként, évek óta nem beszéltünk egymással. Fel sem merült egyikünkben sem, hogy mennyire nincs már időnk, hogy mennyi mindent nem mondtunk ki, mert azt hittük ráér...

Napok óta figyelem az udvarunkon áttelelő növényeket, próbálom felfogni, mi hol bújik meg és ki, és hová mit kell pótolni. A hálószobaablakunk alatt egy kis zöld fűcsomó egy ideje bíztató jelekkel fejlődik. Nem vagyok kertész, még műkedvelő növényésznek sem titulálom magam, éppenhogycsak megpróbálom életben tartani őket, így erről a burjánzó valamiről sem tudtam megállapítani, hogy mi az.
Ma reggelre kinyílt az első tavaszköszöntőnk. Egy nárcisz. Véletlenül éppen Gábor napon. Véletlenül ez volt a kedvenc virága.

Amikor eldöntöttük, hogy több gyermeket szeretnénk, az első gondolatom nekem is az volt, mint általában minden anyukának, vajon szét tudok-e kellőképpen forgácsolódni minden gyermekem számára, és sikerül-e mindannyiuknak megadnom azt a figyelmet, amire személyenként szükségük van. Arra sosem gondoltam, hogy fogom-e tudni úgy és annyira szeretni a többediket, mint az elsőszülöttet, mert azt valahol éreztem, hogy ha úgy nem is fogom tudni szeretni, mint Huncost, egészen másképp méginkább.

Aztán megszületett Minka, és csont nélkül elfoglalta a helyét a családunkba. Besimult. Teltek a hetek és bennem kimondatlan gondolatok kavarogtak. Minka sokkal hálásabb minden felé irányuló mozdulatért-törődésért, mint anno Hunor volt. Szerepcseréltünk. Két éve még én toporogtam az alvó Huncos ágya felett, lestem álmában és alig vártam, hogy felnyissa centis pilláit, most pedig örülök, ha Minka alszik, és megpróbálok nagyon halkan beosonni hozzá, ha mégis be kell mennem, ő pedig kézzel-lábbal rúgkapálva jelzi, ittvagyok, felébredtem, vegyél fel! Anyai szívem olykor össze is facsarodik ettől...
Valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy ha figyelemre lesz szüksége a kicsinek, azt érezni fogom. Valahogy jelezni fogja. És aztán mégsem vettem észre, közel három hónapon keresztül, amíg harcoltunk az anyatejkiütéseivel, amik időközben ekcémává fejlődtek.

Az elmúlt két és fél hónap alatt gyakorlatilag a békaszem és a varjúmáj főzet kivételével mindent rákentünk a dedre, elimináltam az étrendemből a tejtermékeket, a patikai fürdetőnket lecseréltük még semlegesebbre (és jóval drágábbra), féltucat többezres kencét kipróbáltunk, gyógyszertáriakat és gyáriakat egyaránt, az anyatejes bekenéstől az ezüstkolloidig bezárólagosan. De áldoztunk a homeopátia oltárán is, ez bizonyult a leghatásosabbnak, már ott tartottam, hogy rózsacsokros Minkafotóval hálálom meg a patikusnéni ötletét, de ez a  csoda is csak 3 napig tartott.
Végső soron maradt a jóöreg szteroidos (Elocom) krém, bár tudom, ez csak tüneti kezelés. A legfontosabb az okokat megszüntetni, melyek általában lelki eredetűek.

Elővettem egyik kedvencemet, amelyben az alábbiakat találtam:

"A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése azoknak az anyáknak szól, akik csecsemőiket nem érintik meg elégszer, illetve érzelmileg elhanyagolják. A kiütés a csecsemő és az anya között lévő láthatatlan fal láthatóvá tétele, az izoláció áttörésére tett kísérlet. Az ekcéma ezzel szemben az anyák eszköze, amellyel kauzálisan igazolják gyermekükkel szemben érzett ellenszenvüket. Ez általában különösen „esztétikus” anyákat érint, akik nagy súlyt fektetnek a bőr tisztaságára."

Elgondolkodtató dolgok ezek.

Mindenestre a hozzátáplálást érdemes lesz kicsit szigorúbban venni, hiszen a csecsemőkori ekcéma a későbbi allergiák melegágya. Bízom benne, kinőjjük.

Arról, hogy a kéthónapig elhúzódó Minka-arcmizéria miként is gyógyult meg, egy hosszabb bejegyzésben készülök beszámolni. Alaposan körbejárva a témát, és főt hajtva a főhajtanivalók előtt.
A lényeg ezeken a fotókon van, széparcú lett a kisasszony:

És Hunor, aki szintén társ a hordozásban:

A hétvégénk kertgondozással telt. Az eredmény számtalan harci sérülés testszerte, valamint bőrkeményedések és vízhólyagok tömkelege. És szembesültem azzal, hogy ott is vannak izmaim, ahol sosem gondoltam volna. Mint ahogy azt sem, hogy egy szelet kenyér levágása kemény hátizommunka eredménye. Vidéki fitnessz.
Kompenzál a tudat, hogy idén nyáron már saját ződségek kerülnek az asztalra.

Azt hiszem, semmi másra nem volt szükségem az elmúlt időszakban, mint egy kis cirógató-melegítő tavaszi napsugárra.

A mai nap címszavakban:

-terasz-sikamika, miközben Hunor hadakozik Göncöllel a lábonmaradásért, Dédi és Minka napsütést élvezve pihen. Nyálasan idilli, belátom.

- Teljes stábbal átlibbennünk a szomszédközértbe, ahol Hunor ottragad. Nem és nem akar hazajönni, a közérteslánnyal aszfaltrajzol, meg polc szervizeskedik, megérkezett árut pakol ki, ottebédel (vajaskenyeret paradicsommal),  meg ropizik és katyikat (=kavicsokat) dobál, és minden belépő vásárlót öleléssel vagy nadrághozbújással fogad. A végén még a közérteslány autójába is bepattanhat, és mindezeket bűntetlenül teheti. Minka a teraszon brümmög és bubinyálakat fúj, néha Göncöl megcsócsálja a lábát, vagy ringat egyet a hintáján. Én a  konyhaablakból lesem az idillt, miközben készül a túrógombóc. Ez aztán már tocsog a nyáltól, valóban.

- és ezen felül megemlíteném, hogy a nap folyamán, sikerült a barátnőim keménymagjával is beszélnem telefonon. Ha olvasnám valahol, el sem hinném.

Pedig de. Az élet szép és kerek. De nagyon.

Napsütéstől megborult elmém akkor csúcsosodott ki igazán, amikor felhívtam a ház urát felvázolni az idillt és mintegy mellérebegtem meghatottságtól elcsukló hangon, hogy én életemben nem voltam még ilyen boldog és hogy én még sok-sok gyereket szeretnék, mert ez a legjobb dolog a világon. (ezt a rossznapokra írtam be ide)

Minden reggel úgy ébredek, hogy előttem egy hosszú nap, ezer tervem van, amit szeretnék abba a bizonyosba besuvasztani. Persze a tervezetek általában átcsusszannak a következő napra (majd a következőre, aztán a következőre...). Az utóbbi időben valahogy sosincs időm unatkozni.
Minkesz egyre hosszabb időt hajlandó ébren tölteni és egyre több időt tölt el a köreinkben. Például már napok óta tudok pár perceket olvasni mellettük a gyerekszobába: Huncmackó legózik, Minka pillangókat kapkod a játszószőnyegen. Idill van itt, kéremszépen.

Mióta lett egy háziDédink, igyekszünk hozzávetőlegesen azonos időpontokban reggelizni-ebédelni (nem rossz dolog ez a rendszeresség...), koradélután a kicsik nagyjából ugyanazon időben alszanak... ööö, és én is rákaptam a délutáni szunyára velük egyetemben. A délelőtt hamar elszalad, kis takarítás, kis ebédfőzés, Hunor lelkes segítőtárs mindenben, egész használható munkaerőnek bizonyul újabban, apróbb feladatokat lelkesen teljesít, kicsiHugi meg beéri azzal, hogy ücsörög mellettünk és telítődik belőlünk. Aztán hipp-hopp már délután 2 óra, dolgoznom kell, közben Hunor mellettem engem imitálva teszi ugyanezt, Minka szintén pihenő állásban issza a látványt. Van mit.

Még kicsi legózás, vacsora, és máris azon kapom magam, hogy már eresztem a fürdővizüket. Bár az esetek túlnyomó részében egyedül bonyolítom az estéket, elégedett vagyok magammal, egész jól összehozom és csak nagyritkán marad kint a fürdőköppenyük és talán ha egyszer felejtettem Huncost bent a kádban.

Hunor okos kis fejében összeállt a dolog, ha nincs itthon a ház ura, ellenkezés nélkül a gyerekszoba felé veszi az irányt, egyedül alszik el... ha itthon a papa, képtelenség egymásról levakarni őket. Öööööm, hogy is van ez? engem azzal áltattak, hogy a fiúgyerekek anyásak... háááát, minálunk nem ez a jellemző.

Mindent összevetve állítom: két gyerekkel valahogy könnyebbek-gördülékenyebbek (egyelőre) a mindennapok. De komolyan. (a miértekre még keresem a választ, magam sem értem, de tényleg így van, becsszóra!).
Meg azt is állítom: sok fölösleges időm (mondjuk magamra) nem is akad.

Rövid és csöndes megemlékezés volt kisfalunkba, amire éppenhogy odaértünk, a gyerkőcök elhúzódó délutáni alvásának köszönhetően. KokárdásMinka nagy sikert aratott faluszerte. Jó érzés, hogy már akadnak ismerős arcok, kedves szavakkal fogadnak, van kivel váltanunk pár szót... jó itt élni... szeretem.

Marikanéni gondoskodott az itthoni hangulatról is, nemzetiszínű csokitortával készült. (Hunor keze általi sérüléseket szenvedett a torta):

"A hazát ott találod lovaknak szemében,
Felszántott föld szagában, gyümölcsök ízében,
A himnusz bánatában, temetők csendjében,
Apám minden szavában s nagyanyám hitében

A vadak békéjében, erdők magányában,
A béke vadságában, börtönök falában,
Szerető ölelésében, feleség csókjában,
A gyermek sírásában és minden mosolyában

Kutyák hűségében, madarak röptében,
Fecskéknek fészkében, gólyák szerelmében,
Márai eszében, Petőfi dühében,
Pilinszky lelkében és Wass Albert szívében

A tanító vérében az utca porában,
Cipők talpán és gyilkosok szavában,
Minden ellenségben s anyák sikolyában,
Nagyapák emlékében s a kézszorításban

A zászló színében s a lerakott fegyverben,
Leszegett fejekben, a nem múló szégyenben,
Megtartott esküben és abban a szóban, hogy "nem",
Ott van tebenned és itt lapul énbennem."

Délelőtt arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 3 hónap megannyi változást hozott az életünkbe, mintegy mellékesen megemlítve, hogy hová is röppent úgy el?!

3 hónappal ezelőtt a délelőtti órákban túl egy alvégi vizsgálaton, rövidebb-hosszabb fájásokat produkálva, fal-színeket válogattunk az álomházunkba. A vége már nem volt túl kellemes, voltak pillanatok, amikor kétrét görnyedve igyekeztem kellő összeszedettséggel felvázolni elképzeléseimet a festőnek.
A kocsiúton hazafelé megkönnyebbültem. 7 perces rendszereseket produkáltam, de tudtam, még otthon vár a munka.
Otthon már tudtam, mennünk kell, amint befejezem...

Túléltünk egy költözést, majd mire fellélegezhettünk volna, újabb szituáció adódott: generációk költöztek egy fedél alá, annak minden szépségével és nehézségével együtt. És megint akadt tanulni- és megértenivalóm jócskán: amikor már azt hiszem, mindent tudok, mindig kapok egy újabb pályát, és rá kell döbbennem, maximum sejtek dolgokat.

Bővült a háziállat-állományunk, lettek új kapcsolataink. A régiek változtak-átalakultak. Úgy is fogalmazhatnék, mások hosszú esztendők alatt élnek meg ennyi fordulatot, továbbra is sokvégén égetjük a gyertyát, mindig is ilyenek voltunk, ebben semmit sem változtunk.

És a legfontosabb, ami az elmúlt három hónap alatt történhetett velem: egy ilyen mosolygós, 7030 grammos, a hihetetlen békéjéről már számtalanszor tanúbizonyságot tevő,  tündér-picilány (pici?) boldog anyukája lehetek.

Ismét eljött a legendás kiskörtés rugdalózó ideje.

Bízom benne, hogy a történet itt még nem ér véget és pár éven belül újabb kiskörtéseket fotózhatok... A rugdalózó még elbírja.

Amilyen tökéletesre sikeredett az első különalvós éjszakánk, olyan ellentmondásosra a következő.

Korábban írtam már a józsarú-rossz-zsaru házi felállásunkról. Amióta ketten vannak a kölökök, egyre inkább szükség van határokra, melyeket ugyebár a htb mivoltom miatt, nekem kell meghúznom. A másik lehetőség a mindennapok túlélésére, egy saját tulajdonú kendermag-ültetvény lehetne. Mivel ilyenünk nincs a kertvégibe, maradnak a limitek.
Az első különtöltött éjszakánk sikerén felbuzdulva és mindenkinek eldicsekedve, izgatottan és magabiztosan vártam a következő esténket. Nem számoltam viszont a nehezítő tényezővel, a ház urával, akinek jelenlétekor miden csúszik-borul. Így történt tegnap is, csúszott a vacsoraidő, a fürdés, az alvás is 9 órára tolódott ki, és háperszehogy -édesgyermek kihasználva Zapjuk gyöngeségét- a miágyunkba.

Új szabály született: ha a fádör itthon van, együtt alszunk, ha nincs, akkor szó nélkül a saját szobájába veszi az irányt. Mint ahogy ma este is tette. Na, ezt nevezik minálunk kompromisszumképes következetességnek.

Hunor a kiköltözésünkkel egyidőben varázsütésre rendbe szedte estéit. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt önmagától tette. Legkésőbb 7-kor vacsorázik, fürdik, aztán 8-kor már pizsiben, pár percet tévézik, majd jelzi, hogy indulandusz a hálóba. Lassacskán még a mesére is megérik.

Pár napja gondoltam először arra, mi lenne, ha rápróbálnánk a külön szobás alvásra, semminemű kötelezettség és erőszak bevetése nélkül. Aztán teltek a napok (hetek?), és nem volt erőm, kedvem a teszteléshez. Ma délután megpendítettem a legénynek, hogy este különszobába alszik... különösebb reakciót nem váltott ki belőle a szónoklatom, én mégis megvetettem az ezeréve nem használt ágyat, amíg Hunorvirágszál a kádban áztatta habtestét.
Fürdés után következett a szokásos bepillantás a kereskedelmi tévék által sztárrá avanzsált egyének magánéletébe, majd kisfiam mutatta, elérkezett a lefekvés ideje. Eléggé egyértelműen teszi: villany leó, tévé kikapcs. ...és egyetlen rápróbálás nélkül, a gyerekszobába vette az irányt, felmászott az ágyára, lefeküdt és megpaskolva  a mellette lévő helyet, közölte, hogy csücs. Melléfeküdtem, ő szorosan hozzámbújt, adott egy puszit és nem egészen 5 perc alatt már álomföldön vadmotorozott. Fölöttébb giccses szitu.

Tejtől és mindenféle érzésektől dagadó mellel jöttem ki a szobájából, és lelkesen hívtam a kicsik apját, hogy jelentem, nyóc óra és mindenki a helyén durmol. Apjuk, meg fancsali hangon csak ennyit mondott, nekem úgy fog hiányozni Mancika...
Amúgy meg nekem is, hiszen közel 2 éven át aludt velünk-mellettünk-köztünk.

Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy innenstől soha többet nem jöhet a miágyunkba, sőt. Inkább csak azt érzem, hogy megintcsak nem csaptak be az ösztöneink, amikor azt éreztük, ha eljön az ideje, lesz külön szobája, külön ágya.
Felnőttél, picibabám...

A másik történelmi pillanat, az tegnap volt. Kimenő napunk volt a ház urával, adtunk a kulturának, ránk fért. Hosszú hónapok óta nem jártunk már kettesben sehol. Hunor indulásunk pillanatában úgy döntött, mégiscsak inkább velünk tartana, nehezen volt lebeszélhető róla, még a gumicsimmáját is magára kapta, úgy igyekezett. Persze, volt sírás-rívás, hiába no: ritkán mozdulunk ki nélküle, bár állítólag percekkel később teljesen megvígasztalódva dögönyöztette magát agyon a kutya által.
A nagyobbik bibi Minkaleányka volt. Ugyanis én úgy gondoltam, jól feltankolom, meg hagyok is itthon egy nagyadagnyit, becummedlizheti kedvére. A leányka mégis inkább az éhségsztrájkot választotta, nem volt hajlandó elfogadni a műcickót, helyette hosszasan skálázott. Őszintén: meg sem fordult a fejemben, hogy ebből baj lehet, bár Minka sosem cumizott, és így utólag belegondolva, cumisüvegből sem fogyasztott.
Mondjuk, van aranytartaléka rossz napokra, mégis éjjel kettőkor soron kívűl rámcsatlakozott.

Ma megejtettük a hathetes csípőszűrést is. Negatív a leányka csípeje, dottore bácsinak egy maroknyi macicsapattal jattolt a vizsgálatért. Hálás beteg.

Tulajdonképpen az én fiam beszél. Összetett mondatokban. Kicsit ma figyelmesebben vizslattam és megvilágosodtam. Hiszen mi beszélgetünk!

Reggeli öltöztetős jelenet: Tátyi? kérdezi kérdőjellel az arcán, holott pontosan tudja hol van. Apa dolgozik, válaszolom a megszokott módon. Tátyi vauvau -mondja ő. Igen, Apa kutyusokat gyógyít.- válaszolom én. Me' ciccci- derül fel az arca. Igen, meg cicákat is gyógyít. Tátyi brubru- folytatja. Igen, Apa autóval ment dolgozni. -érkezik részemről a megértést igazoló felelet.

Amint ma öltöztettem Hugit, egyfajta kellemes bizsergést éreztem ott szívtájékon. KicsiHugi belenőtt. Sőt.

És eszembe jutott a jóhangulatú fotózás, az a felejthetetlen vágyakozás... Istenem, mennyire vártam ezt a kislányt, mennyire bizakodtam, reménykedtem, hogy sikerüljön életet adnom neki... Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az összes fájdalmával és szépségével együtt... valahányszor ránézek Huginyuszira, a szívem megtelik valami furcsa eredetű büszkeséggel  és a torkomban egy maroknyi gombóc képződik, és csak ölelem és szorítom magamhoz...

Majcsak kiürülnek ezek a fránya hormonok... bár azt hiszem, azok már rég kiürültek, és helyüket az anyaság foglalta el, ami sejtésem szerint, örökre itt marad...

Rég nem írtam Hunor beszédfejlődéséről. Nem véletlenül. Velünk továbbra sem hajlandó a minyelvünkön kommunikálni.
Még szerencse, hogy sűrűn megfordulnak nálunk barátok-családtagok. Velük csacsogva egyre többször szólja el magát.

Vasárnap például narancsba harapott, és a kesernyés illóolaját nyalogatva megjegyezte nem jó. (háperszehogy nemjó fiam, ki mondta, hogy a  héját rágcsáld?!)
A húsleves csigatésztáját következetesen dodónak hívja. Ebből korlátlan mennyiséget hajlandó beburkolni. Mondhatni 90:10 százalékos megosztásban fogyasztja a tésztát a levessel. Ha éhes, hamma felkiáltással, tátogva jelez. Van még egy ilyen rejtelem, a sót totónak hívja. Litylitty az ivóüvege. Huváhuvá bármilyen húskészítmény gyűjtőneve. Oljó-oljó kinder csokigolyó. Minden piszok és valódi végtermék is kaka vagy káká vagy káku lett. Hangulatfüggő becézgetések. Iiiii az igen, apa a Tátyi, anya a Nyányi, Nagyi Ágyi (ha igazán szüksége van valamire, akkor volt már Nagyi is), nagypapa Pápá, Dédi, néni, bácsi, Vava a kutya, Ciccci a macska, cici, ha szerinte Minka éhes, Vú a Vuk, csücsü csücsülni, brubrá autó, pipi madár, mi én, enyém. Ha ledől az épített legovár, akkor hoppá van. Néha beficcen egy-egy köszi, tették, jó, szijjj (szia) is.
Alapszavaival tökéletesen megérteti magát a külvilággal. Megkockáztatom, egy évvel ezelőtt, több -számunkra- érthető szóval fejezte ki magát.

És Minka hasról hátra gurult ma. Félelmetesen megy az idő.

Házifogadásunk továbbra is áll: Minkesz hamarabb fog beszélni (is), mint Huncmester.

Esti kanapébitorlás:

és iskolapélda arról, hogy a ducilányok is lehetnek csinilányok:

Minka két napja úgy nyálzik, mint egy veszett kutya, ami kéznél van, azt gyűri a szájába. Gyanítom, beindulhatott a fogzása, bár messzemenő következtetéseket nem merek levonni, Hunor esetében is így kezdődött és majd' 9 hónaposan bújt ki az első gyöngyszeme. Jóslásban nem vagyok túl jó.
Minka bubinyálakat fújkál és közben danolász. Mert telepocakkal szép az élet.

Nos, az van, hogy a lányom esténként varázsütésre, spontán és egyedül, a saját ágyában alszik el. Egyelőre nem igényli a szimbiózist. Mondjuk megértem: szívesen kihagyja az esti Hunor általi ugrabugrát.
Viszont ennek úgy látszik ára van: ugye hajnal 4-kor átpenderül közénk, éhes-szomjas, aztán hajnal 5-kor úgy dönt: party-time van, nyüsszög-nyekereg-sikkantgat, majd nyomatékosít: előbb engem kaparász éberré, majd tutira megy: Hunort bökdösi-piszkálja, aki először nem-nem, Nányi, nem-nem, felkiáltásokkal próbálja távol tartani magától Hugit, de a kicsi a bors, de erős elv alapján végül Huggancs győzedelmeskedik. És életbe lép a dominó-elv is: Hunor éberré simogatja-dédelgeti hőnszeretett Tátyiját. Hajnal 6 körül kitámolygunk mindannyian, még a kávégép gombján sincs a mutatóujjam, amikor visszanézek a hálónkban, hogy vajh mit csinálhat Hugi?

Hugi, a magányos ágyfoglaló, ekkor már szétterülve alszik. És teszi mindezt 11 óráig. És még a körbeporszívózás sem ébreszti fel. A fenébe.

Sűrű napokat tudhatunk ismét magunk mögött, melyekben szerepel költözés, ismerkedés valami nagyonújjal, Nagyi látogatás, barátnős pletykálkodás.

A kicsik a tavaszfuvallattal egyidőben egyre többet vannak levegőn, rójjuk a faluköröket, így tegnap a hírhedt szempillájú megejtette bemutatkozó földhözvágólagos hisztijét a nagy boltban. Az ok: egy meg nem vásárolt mikuláscsoki. És arra is rájöttem, hogy miért is jó igazán hordozni: másképp hogyan is lett volna két szabad kezem arra, hogy kivonszoljam a dühtől elvörösödöttfejűt a boltból?! A bolt előtt még volt kicsi őrjöngés, motordobálás, miközben lassacskán körénkgyűrűződtek az ismeretlen ismerősök. Élmény volt. Aztán egyszercsak megnyugodott az úrfi, hozzámbújt, ikegett még párat majd könnytől maszatos arcán már ott ült az örökmosoly és mintha mi sem történt volna, motorra pattant és ezzel a hévvel újdonatújan megismert barátnőjét kísértük hazáig. A ház előtt csak lazán szájrapuszival búcsúztak, és mint kiderült egyidősek, tehát van esély arra, hogy a lamour az oviban is folytatódni fog.

Minkóca hétvégén megejtette élete első gurgulászós nevetését a Nagyijának. Sajna, későn értem oda a felvevő apparáttal, így csak kettő gurgulázóst örökítettem meg. (fél perc környékén). Háttérzaj Hunor, szembefény nap. Nembeállított. Látszik.