Ahhoz képest, hogy az oviban már gyönyörűen beszéli a minyelvünket a migyerekünk, itthon mégis egyre több szóújítás kerül terítékre. Én meg belül sírok-mosolygok, mert tudom, hogy ez annak (is) szól, hogy érzi a kisbüdös a változás szelét, és foggal-körömmel igyekszik fenntartani és egyre jobban megerősíteni a mi kettőnk kapcsolatát. Gazdagodtunk pár kardinális kifejezéssel, úgy mint puci (csoki), pucijá (beugrató, ugyanis nem a csoki szó ragozása, nem-nem, hanem a labdá-t hívja így), dudá (tojás).

Nina meg... aminek úúúúúgy örültem kezdetekkor, annak most már annyira nem. Könyvzabáló. A szó legprofánabb értelmében. Mert írott sajtó, sőt nem írott sem maradhat meg egy méter alatt. (beleértve a polcon, szépen feltornyozott wc papír gurigákat is -okos anya, alul tartja, magára vessen). És hiába büntetés, és csúnyán nézés, elvonszolás, ahogy picit lankad a figyelmem, már hallom is, amint sercen a könyv lapja és már csak a vigyorgó, szájából kilógó fecnit csíphetem el. Apropó: büntetés. Na ez a lány... Elég emeltebb hangon szólnom ahhoz, hogy Nina hatalmas könnyeket potyogtasson és hosszú percekig itassa az egereket. Én meg képtelen vagyok kezelni a szituációt, mert legszívesebben magamhozölelve csitítgatnám, másrészről meg éppen mérges vagyok a sallangra tépett könyveimért.
(Hunor egészen másképp viselkedett és viselkedik a mai napig szankciókor, ő dacosan összeszorított szájjal ellenáll, majd szikrázó szemekkel néz, nem sír, tudomásul vesz.)

És akkor az újabb megdőlt teóriám: Hunor esetében hangoztattam bőszen, hogy a gyerek elől nem elpakolni kell 1 méteres magasságban, hanem megtanítani arra, hogy ne bántsa a könyveket, ne tegye tönkre a dísztárgyakat. No igen, könnyű volt ilyen koncepciót kreálni, egy olyan gyerek mellett, akinek eszébe nem jutott tépni- vagy megkóstolni, csak pakolgatta a könyveket és ideig-óráig elcsomagolta a távírányítókat.