Lassacskán megértem, hogy az ördögöt miért a kecskékről mintázták, sőt a napokban gyakran jutott eszembe az a mondás is, hogy ha nem tudsz káromkodni, vegyél egy kecskét.

A két megesett kecskelányunk (anya és lánya, névszerint Picur és Kispicur), március elejére várják gidóikat. A részletekbe most nem mennék bele, legyen annyi elég, hogy napi egyszer meg kell őket fejni. Többéves szoptatási gyakorlatomnak köszönhetően (muhaha), nem éreztem úgy, hogy ez nekem gondot okozna. De. Ugyanis azzal az egyszerű dologgal nem számoltunk, hogy ezeknek a Szépleányoknak ezidáig gazdapukájuk volt, aki olyan fájó szívvel vált meg leányaitól, hogy még egy könnycseppet is elmorzsolgatott, mielőtt kilépett volna a karámból. A szoros szálak bizonyítékaként, a lányai még órákon át búslakodva kukucskáltak ki a kapu résein keresztül... Az eddigi gazdasszonyuk inkább csak az ételosztó Marikanéni szerepét töltötte be, és ezek pontosan ezt a szerepet szánják nekem is.
A tegnapi első fejés ennek megfelelően botrányosra sikeredett: nekem nem adtak ugyanis egy csepp tejet sem, bárhogy próbálkoztam. Pár napja, egy helyierő ugyan mondta, hogy a kecske nem engedi megfejni magát bárkinek, csak akinek ő akarja, de én ezt városi legendaként kezeltem. A mai második nekifutásra Picur meg is csócsálta a karomat nyomatékosításképpen, hogy takarodjak már ki végre a tőgyei közül. Kecskefejés problematikája ezennel -részemről- megoldva, miközben apjuk gyömöszköli, Hunorral gyerekdalokkal és fülbeduruzsolással szórakoztatjuk őket a bővebb tejtermelés érdekében:

A vellanypásztor, hiába 6 soros és másfél méter magas, meg se kottyan nekik, alatta már átsimultak párszor, ami nem túl jó, mert akkor beszabadulnak a kertünkbe, és köztudottan nem válogatnak, már ami a növényeket-virágokat-fákat illeti.

Lesznek itt még vicces szituációk.  (majd ellés után a napi kétszerfejés pölö, hogy csak egyet emíltsek). Persze boldogsággal tölt el, hogy kb napi egy liter kecsketej boldog tulajdonosai vagyunk, amit javarészt Huncos fogyaszt el még langymelegen.

11 hó 11.-én a 11. 4. házassági évfordulónkon, a zapjuk meglepetésszerűen Márton-napi libavacsorára invitált. Az órákon át tartó, kényelmes, bőséges és finom vacsora nyugodt körülmények közti elfogyasztása, meglepő fordulattal kápráztatott el: egy romantikus  és felejthetetlen éjszakát tölthettem el a porcelán istennőnk társaságában.

Továbbra is a számok bűvöletében maradva, a közel 11 kilás, ma éppen 11 hónapos Buncilány meg frontol, vagy fogzik, vagy fejlődési ugrik, vagy hasfájol, vagy éhezik, én már igazán nem tudom, de valami ördögség beléjebújhatott, mert nem szenvedi, ha 1 méternél messzebbre távoznék, és nehezen tolerálja, ha az 1 méteren belül maradva, ő éppen nem csatlakozhat rám. Napszaktól független az úri hóbortja.

Pár napja kezdte el ellesni a mozdulatainkat, a  lapos, telefonhoz hasonlatos tárgyakat bájosan az arcához szorítja és bababázik, meg tetetézik lelkesen. Konferenciabeszélget. Tesóval kukucs-játékol, reggelente öblöseket nevetnek, a Nagyfiú finoman felborítja a Kicsilányt, majd meggörgeti az ágyon, és nevet, hogy Nina elgurul, ezzel hosszú percekig elszórakoznak. Minkusz elgurul, majd fölül, négykézlábra áll és megpróbál elmenekülni, Huncos én elkap felkiáltással vetődik a kicsi után, persze elkapja, gurítja, csikizi. Imádnivalóan bájosak, döcögve nevetősek.
Az idill természtesen pillanatok alatt átválthat sírásba, kicsiszumólány ösztönösen megérzi, nyalkaHunor nem bírja, ha korlátozva vagyon bármiben is, vagy ha nincs szabad mozgása. Háperszehogy ráfekszik, és Hunc nehezen vagy alig, tud vagy akar, kimászni alóla.

Emlékszem, sokan riogattak az első évvel a két picivel, ha azt túlélem/jük, onnanstól nyert ügyem/ünk van. Nem tudom, én sosem éreztem annyira keménynek, sőt.  És most is azt érzem, hogy az elmúlt év szinte egy szempillantás alatt elröppent, mindig történt valami, nem volt időm sokat merengeni az apróbb nehézségeken, valahogy csípőből megoldódott minden.
Amikor megszületett Hunor, bármennyire is szerettem volna ösztönből nevelni, sokszor voltak bennem kételyek-kétségek, motoszkáltak kérdések vagy akaratlan összehasonlítgatások. (az éngyerekem mért nem alussza még mindig át az éjjeleket, az éngyerekem mért nem eszik rendesen, mért nem beszél, mért nem rajzol, mért nem jár és még sosolhatnám...) Minka valahogy sokkal nagyobb természetességgel érkezett meg a családunkba, és foglalta el bélelt páholyát, és ugyan teljesen más a jellemük, az éjszakáink nem lettek átalvósabbak, a nappalaink sem kevésbé karonülősek, mint az elsőszülöttünknél. Talán annyival könnyebb most minden, hogy előttem a példa, hogy eljönnek majd az átaludt éjszakák, hogy eljön majd a természetes és -számomra- olykor fájdalmas leválás, ha eljön az ideje. Már nem csak hinni akarok benne és megoldások után kutatok, hanem tudom, hogy így van és hagyom, hogy az idő kibogozza a szálakat.
Azt látom, hogy ezek ketten nagyon jó barátok lettek, hihetetlen csibészek és elválaszthatatlan társak. Egyre tökéletesebb kiegészítői egymásnak, talán annak is köszönhető ez, hogy Huncos kicsit lasabban halad minden téren, Kismici pedig viharos sebességgel veszi az akadályokat. Összenőnek észrevétlen...

Egyrészről: szeretném, ha gyermekeim azt tanulnák meg fogyasztói társadalmunkban, hogy a játékaik, könyveik, ruháik értékek, melyekre vigyázni kell, meg kő becsülni.

Másrészről meg azt az elvet vallom, hogy ezek csak tárgyak, melyekhez köthet emlék, kellemes érzet, a földalá mégsem tudjuk magunkkal vinni őket, és az igazi értékek kézzel megfoghatatlanok.

Hunor már kapiskálja a lényeget, persze, a tőle megszokott sajátos módon. Kismici ma beleszakajtott az annapetije egyik lapjába (báh, halálos bűn), Huncos az első döbbenettől csak kikerekedett szemekkel nézett (én visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor kell leválasztanom egymásról a küzdő feleket), majd oroszlánüvöltéstől eltorzult arccal kezdett el zokogni, persze a megnemértett művésznő azonnal kontrázott, én még mindig tanácstalanul csöndben, várva a végkifejletet. Az okozott hangzavartól Huncos is megijedt, majd nyugtatgatni kezdte kicsihugit, hogy nembaj, nembaj. Végül elmagyarázta, hogy a megtépázott annapeti most már a Minkuszé, neki új kell.

A szituációs gyakorlattal még nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de a tendencia szimpatikus.

Ugyan nem írtam róla, de egy ideje már rendszeresen erről suttogtunk, amikor aludtak a kicsik. Annyira belelovaltam magam, hogy már határidőhöz is kötöttem a nembeszélését, hogy aztán szakemberhez forduljunk: mégpedig Hunor 3. születése napjához. Hogy ő ebből mennyit érzékelt-értett meg, azt már sosem fogom megtudni, így csak a száraz tényekre vagyok kénytelen hagyatkozni.

Ahhoz, hogy minden világos legyen, pár szóban el kell mesélnem a reggeleinket. Van egy titkos, kinemmondott egyességünk a Ház Urával, az éjszakák mindig az enyémek, cserébe megnyerte a reggeleket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy 6 magasságában indít Micu, aki felpiszkálja Bátyust-Apust, majd kimennek a konyhába reggelizni-kakaózni-kávézni. Kinek mi az óhaja-sóhaja. Pelenkacserére is sor kerül általában, mire én 7 körül kitámolygok. Innen veszem át a stafétabotot. (és másnap reggelig magamnál is tartom jó szorosan fogva...)

Hétfő reggel azzal fogad a Hitös, hogy Hunorral tökjót beszélgetett reggel, meg hogy milyen aranyos volt. El is eresztettem a fülem mellett, különösebb jelentőséget nem tulajdonítotva ennek, hiszen ők ketten akkora szerelemben vannak, hogy jobbnapokon szavak nélkül is vígan eléldegélnének.
Napközben vettem észre, hogy mindent mond előttem-utánam, és ha jobban odafigyeltem, értettem is a szavait. (ebből meg azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg egész nap motyogok, miközben teszek-veszek, csak már észre sem veszem... ésjájj, hát csoda, hogy ez a eszös gyermök ezidáig nem jutott szóhoz?!) Igaz, a híresztelésekkel ellentétben (aki későn kezd el beszélni, az nagyon szépen, tisztán fogja azt tenni), Hunor nem beszél teljesen tisztán, előfordulnak hangzócserék, ellenben szépen hangsúlyoz, és érthetően formálja a szavait. 

Kedden egész nap csacsogott a barátnőimmel, elkérte többször a telefonomat, minden kérdésre válaszolt, távirati stílusban ő is elmagyarázta mi történt itthon, a ház körül, mivel foglalatoskodott azidáig, hogy vannak a kecskék, a cicák, hogy hívják őket, mit csinál a Hugi vagy éppen ő, hogy kisvakondos mesét nézett, vagy éppen vajas pirítós kenyeret evett paprikával. Mindezt egész nap, a teljes ébrenléti idejében. Tudom, nekem semmi sem jó. De amikor arra vágytam, hogy beszéljen, hogy vicceseket mondjon, arról totálisan megfeledkeztem, hogy ezzel egyidőben, nem képződik rajta kikapcsológomb.

Ma folytatja töretlenül felfelé ívelő pályáját. És rájöttem, hol a bibi: míg én már megszoktam, hogy bárminemű reakciók nélkül mondom a magamét 7/24-be, addig a fiam tőlem igenis elvárja, hogy figyeljek rá, hogy megértsem, hogy válaszoljak a kérdéseire, hogy beszélgessek vele. 

Úgy érzem, újabb tanulási fázisba léptem türelem és a szerteágazás képességfejlesztése terén.

... a Sok kicsi mozgalomra. Újra itt van és amit érdemes tudni róla dióhéjban: 15 gasztroblogger és 15 szervezet tesz különböző gasztronómiai ajándékcsomag vagy programjellegű felajánlásokat (amíg fény derül rájuk, addig is érdemes szemlézni a tavalyi nagyszerű választékot). A nyereményjáték során a SoSe Közhasznú Alapítvány számára támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a 30 izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolunk. ( a támogatottakról részletesebben ITT olvashattok)
A támogatások felajánlása és a sorsjegyek kiválasztása december 1-től december 14-ig lesz lehetséges a Nyereményjáték menüpontban.

Huncos talán valóban megtanul lassanként beszélni. (erről napokon belül szeretnék bővebbet is). Igazi kis farmer lett belőle, reggelente csizmát húz, elmagyarázza -javarészt- a maga nyelvén, hogy hová megyünk, mit csinálunk, egész nap dumál, általában ugyanazt mondogatja egész nap:  vává hámmá (kutyákat etetni), , kuku dudá (tyúkok tojtak-e), cicá hámmá (cicák etetése), lúny kislúny? (megnézni, hogy születtek-e új kisnyúlak), Pici é Poci hámmá (a kecskéket megetetni). Aztán répa-répa indulj, én fa, Nina fa (meg kell nézni a kertben a répákat, konstatálni, hogy már nincsenek, aztán továbbsétálva meg kell állapítanunk, hogy már nincsenek levelek sem a fákon), majd ezek után bejöhetünk ozsonnázni. Jókedvében danolász, úgy tűnik használt a megöntözés, a bocibocitarka klasszikus első sora után, megtartva a jól ismert dallamot, mindent megénekel. (a hugát, a pelenkatartalmát, az aktualitásokat...). Másik nagy kedvence az Erdő-erdő-erdő. Az véletlenül nekem is.
Este beszélgettünk a karácsonyról, a születésnapjáról, a Mikulásról. Hogy el kell mondania nekünk, hogy mit szeretne, és mi majd tolmácsoljuk az illetékeseknek. Szülinapra dvágyvá tortát kér (autós torta), a Mikulástól dvágyvá-ért brusztol (szintén autó), és a főajándékot a Jézuskának tartogatja, azonnal rávágta, hogy dvágyvá, majd gondolkodott pár másodpercet, és hozzátette jó dvágyvá. (valami menő verdát óhajt, úgy pasisan...)

KicsiHugi pár éjszakája nagyonsokszor ébred, számát nem tudom, de azt igen, hogy keserves felsírásai vannak, amik pár korty langymelegtől rövid időn belül megoldódnak.

Hunor továbbra is nagyritkán alszik napközben egy-egy órácskát, Hugi egyszer, én lassacskán zombivá váltam. És akkor jön Huncos, hogy táncolj, ama (Alma zenére kell táncolnunk), és mi mindannyian kitáncoljuk a kitáncolnivalónkat, és hangosan röhögünk, meg lehuppanunk egymás hegyén-hátán a földre és még mindig nevetünk, már magunk sem tudjuk, hogy min, de feltöltődünk és erőt kapunk valahonnan.

Ilyen zenés-táncos-mulatós napokat élünk.