Korareggel öltöztetem, közben metakommunikálunk. Mindkét kezével csápol, pár napja így játszik madarat, röpköd, kérdem: madárka vagy? vigyorogva bólogat, majd pilinszka ujjacskáival fölfelé mutat, oda repül a madárka?, fejcsóva (micsoda érthetetlen anyuka?!), Tááá -mondja ő, a fénybe repül a madárka? elégedetten bólogat és boldogan hagyja tovább öltöztetni magát.

Mostantól idejegyzem furcsaságait.

Most vagy a telefonom vacakszik, vagy ismét sikerült elállítanom valamit a számítógépünkön (vagy a telefonomon?), mert képtelen vagyok szemcsétleníteni a délután készült videókat. Megjegyzem a telefonon tökéletesen élvezhetőek...
A körvonalak alapján a szereplők nagyjából felismerhetőek, kis segítség: a kishavas Hunor, a nagyonkisfeketehavas Göncölkutya, a nagyhavas az H&M Apuka, a háttérben a narancssárga folt: Minka alszik békésen a báránybőrrel bélelt babakocsiban, és végül az idétlen, olykor szinte a hisztérikusság határát súrolóan vihorászó  vágó és operatőr, a lelkes anyuka, aki minden percet meg akar örökíteni. (tejóég! mi lesz itt óvodai szereplésekkor?! no, arról is megtudtam a szomszéd kisboltban, hogy ehelyt hagyományőrzés folyik, idén a csodaszarvast adják elő a kicsik az oviban, és igazi íjakkal is lőnek- áááá!, meg tököt gyalulnak (?) és fazekaskodnak is és mindenki szereti az óvónéniket, mert jófejek)

Nos, operatőrünk leginkább a helyi életérzést szerette volna átadni silány minőségű filmecskéje segítségével:

"Nálatok
laknak-e állatok?
Várnak-e rátok
régi barátok,
kutyák, csalafinta macskák
szimatolva a lábatok,
hogy merre jártatok?"
                         (Kaláka)

Ki hitte volna, hogy kiköltözésünkkel egyenes arányban növekedni fog az állatállományunk?! Egy éber házörzőre igazán szükségünk van-volt, hiszen tavasszal érkezik a baromfiudvar és itt a bátor Vukok igencsak bemerészkednek éjjeli tivornyára a faluba. Szóval elkél a háznál egy jóvágású jelző-őrző eb, aki a gyermekeinket sem akarja megkóstolni,  feladatai végzése közben. Hosszas tanácskozás-eszmecsere után, az élet ismét az útunkba kavart egy kis pumi-puli-komondor-mujzli keverék leánykát, akit jószívvel fogadtunk be.

Az sosem volt kérdés, hogy az ösztönös nevelés mellett, mindketten igyekszünk természetközeli nevelésben részesíteni gyermekeinket, hogy értékrendjükbe alapvető kincsként épüljön be a természet szeretete és tisztelete. Ez pedig nem működhet másképp, minthogy aprótalpú koruktól együtt nőnek az állatokkal, gondozzák őket, felelősséget vállalnak irántuk.

H&M-Apuka tegnap reggel úgy ment el dolgozni, hogy elmondta Huncorkájának, délután érkezik a kutyájával... ugye, mondanom sem kell, hogy a tegnap déli alvás botrányos fordulatot vett, és koradélutántól kezdve kiscsizmában beöltözve, minden motorbúgásra ajtóhoz rohanva várt haza az apját?!

Az ismerkedés percei kisszőrössel, akinek egyelőre nincs neve:

Update: a délutáni Gömböcözés és Gombócozásból kifolyólag, rátalált a kisszőrösre a neve, amire még ő is elégedetten rávakkantott, így pásztorkutyákhoz méltó neve lett: Göncöl.

A jóhírt meg mindig lefelejtem! Tegnap reggel 10 óra 35 perckor világra jött gyermekeink első másod-unokatesója messziÁmerikában, Braden Botond, 3253 grammal és 46 centiméterrel érkezett szülei közzé! Mindenki jól van és boldog, mi meg alig várjuk, hogy élőben is megcsodálhassuk őket!

 Kicsifiú,  egészséggel és szeretettel bőven bélelt életet kívánunk Neked!

Hunor virágszál kettős személyiségéről tesz újabban tanúbizonyságot, gyakorlatilag minden téren, légyen az játék, evés, bármi. A pillanat törtrésze alatt képes angyalból ördöggé válni. Mint ahogy arra is képes, hogy reggelire sajtkrémes sonkás kiflit egyen tejszínhabbal, mindezt egy vödörnyi bodzaszörppel kísérve.

A nap további részének a folytatásáról inkább nem nyilatkoznék (és a szomszéd kisközértes nénit sem ér megkérdezni!), mert előbb vagy utóbb tényleg családlátogatást kezdeményez a gyámügy mifelénk. Legyen annyi elég, hogy szerepel itt túrórudi, gyerek tejszelet, chips, mandula, anyaféle kókuszossüti, séták során kikunyerált apróságok, szomszédolások termékei. És bármíly furcsa, mindezek mellett, még rendes ebédet, vacsorát is fogyaszt.

Egyre többször szólja el magát, tegnap hosszasan skandáltam a dol-goz-ni szócskát, mindkét kicsi vigyorgásos örömére (én annyira nem vagyok sztahanov, hogy ettől vigyorogni tudjak, bár elég bárgyún festhettünk, én skandálgatom a szlogent, Hunor sikítva ugrál mellettm az ágyon, Minka meg öblösen nevet), egy idő után kiscinege hangon Hunc is utánam ismételte a dol előtagot.
Felkerült a szobájába a függönye, amikor elégedett vigyorgásában megkérdeztem, tetszik?, szinte azonnal válaszolt tetszik.
Este meg fürdetés után megkértem csücsüljön le, még mielőtt viharos ugrabugrájában önmagában és Hugicában is kárt nem okozna, szintén azonnal ismételte, hogy csücs.
Ma meg meglátva önmagát a számítógép monitorán, megkérdeztem, tudja-e ki van ott? én jött a válasz szinte azonnal.
Talán nyárra lesz ebből valami... bár mi az apjával titkon, egészen korrekt módon fogadásokat kötünk, hogy Minka hamarabb fog beszélni, mint Hunor, ugyanis egyedül hagyva a szobában is képes sikkantgatni, gurgulázva nevetni, heőzni és guázni. Kommunikatív a kislány.

Minka arca megszépült, azzal egyidőben, amikor is  enyhén hisztérikusan elintéztem elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy szombaton fogad minket az új doktorbácsi. Még mindig földreszállt angyal üzemmódban él, számomra meg minden nap egy rácsodálkozás a világra, hogy jé, ilyen gyerek is van, pedig ugyanarról a tőről fakadt ő is.

Amúgy meg takarítunk-takarítunk-takarítunk, meg havat lapátolunk, meg élvezzük a szánsájnt. Közben meg bosszankodom, mert a HResek gyöngye három adatból kettőt elpötyögött, meg lefelejtett egy pöcsétet is, így dejó, hétfőn bebumlizhatunk mindannyian az nagy székesfővárosunkba ügyintézni, és jószokásunkhoz híven a rövidke délelőttre elvégezhetetlen mennyiségű feladatot veszünk a vállunkra, -hamár úgyis ottvagyunk címszóval-, mer az jó.

Mióta vidéki életet élünk, gyermekeink angyal üzemmódra kapcsolva legkésőbb fél 9-kor alszanak már. Minka egyszer éjfélkor és egyszer 4 körül éhezik meg, Hunor -érthető okok miatt- (csak) reggel 7-ig nyomja  az álommanókkal a bulit megszakítás nélkül (kivételt képez, ha okosapu a pincébe hasít éjjel 1-kor aprófát), szinte ugyanekkor ébred Minka is, de ő peluscserével kombinált reggeli langyos után alszik 10-11-ig.

Az alábbi videó a kicsik ma reggeli éberdését rögzítette: (kicsit szemcsés, kicsit reszketős, kicsit fénytelen, kicsit sokat dumálós, kicsit telefonos, de a lényeg elcsíphető: Hugi eszméletlen nagy odaadással figyeli Nagytesót...): 

Szombaton, amíg a normális emberek felszusszannak, vagy kikapcsolódnak egy kellemes helyen, mi fúrtunk-faragtunk, de nem ám egyszerűen, hanem hajnalhasadástól éjfélig. Látványos a haladás a házban és ha így folytatjuk az ősz hajszálaink megjelenése és agytekervényeink kisimulása is látványos lesz.

Persze, ismét teljes stábbal dolgoztunk, a szokásos felállásban: Minka javarészt nézgelődött-szendergett, Hunor teljes terjedelmével élt, pakolt, magyarázott, Zuram aktívan segédkezett a nálunk vendégeskedő házitündérünknek, én meg sápítozva takarítgattam utánuk. Közben megspékeltük az egészet a lehulló 40 centis hav eltakarításával. (az értelmes vita azóta is tart, hogy építhető állagú volt-e a lehullott hó, vagy sem?!) 

3 kávé és túlsok munkásóra elteltével, Huncosom (este 10 óra magasságában) rajzolgatni kezdett a színes és lemosható (!!!) filceivel. Kérésre bármit lerajzolt, Kokó cicát, Nati cicát, Nyányit, Tátyit és brübrüát is. Leginkább az impresszionizmus jeleit véltük felfedezni műveiben.

Aztán egyszercsak megkérdeztem Elsőszülöttemet, hogy milyen színű vagyok? Vigyorogva hozta a lila színű filcet. Kedvet kaptunk, továbbkérdeztük: Tátyi narancsárgát, Minka  (akit következetesen Tááá-nak szólít; de Tá a tányér is, táá a fény, lámpa is, a hangsúly más kicsit), sárgát, saját magának pedig piros színűt választott. Kutakodom az értelmén, de hiszem, hogy ő ilyennek lát minket. Vagy valamit körülöttünk.

Ma délelőtt hosszas egyeztetés és beszélgetés után átmms-eztem a Minka kiütéseit a gyerekorvosnak, (vivát 21. század), szerinte is tejkiütéses a Ded, ha nagyon aggaszt és nem javul, hét vége felé rápillant.

Remélem, nemsokára tényleg levedlük (vagy levedeljük vagy az már más? hogy kell ezt ragozni, vajh?!) nervózus mivoltunkat, és föllélegzünk, mert az összes létező gyereknevelési elvünkön gázolunk újabban át, jópár sáros, 42-es katonabakanccsal...