cucka 2011.01.30. 17:56

Egyensapkások

Van abban valami báj, hogy ha az emberlányának a gyermekei összeöltöznek. (a valósághoz jobban közelítve: összeöltöztetődnek). Annál már csak az lehet bájosabb, ha ezek a sapekok egyenest a nepáli sokadalomból érkeztek, kézzel  készítettek és arra hivatottak, hogy megvidámítsák a kicsiket. (...és az anyjukat)

cucka 2011.01.27. 21:24

Hamár

Ha már beadtam a derekam, (értsd: elkészítették helyettem a blog profilját az egyik ismert közösségi portálon), egyfajta kötelezettséget is a nyakamba vettem, szóval illene rendszerese(bbe)n jelentkeznem. (amúgy meg imádom a magam tudatlanságát, ahogy rácsodálkozom arra, hogy ide egy klikk, meg oda egy klikk és rögvest olyan összefonódások keletkeznek, melyeket paranoidabb napjaimon, simán összeesküvés elméletekké alakíthatok majd)

Mondtam már, hogy szeretem nézni, ahogy együtt játszanak? röpke percekig tudnak közösen építeni, meg montessori tornyot rakni (bár kényszeres-Hunor itt is megmutatkozik, mer perszehogy nem mindegy a sorrend), és az együttjátszás elkerülhetetlen végkifejlete is hajszálra azonos: valamelyikük elveszti a türelmét. Íme:

Virtuális füzetem tavaszi fejléces reggelét minusz nyolc celsiussal kezdtük.

Délig tologattam a kimenetelt, addigra már diszkrét hószállingózással is meglepett a természet. (mondjuk, igazán nem tudom, miért érzem a plusz tizenakármennyit reálisnak január derekán). Így téliesítettük magunkat és össznépileg levonultunk egy posta-bevásárlókörre. Hunor gazdagabb lett egy tűzoltós matricás foglalkoztató füzettel, (ez volt az ára annak, hogy elintézhettem a posta-dolgokat), én pedig egy új arcával ismerkedhettem meg a kicsifiamnak, amint megkapta a füzetet, könnybelábadt szemekkel "köszönöm Anyuciká"-zott hosszú perceken keresztül, sok-sok ember füle hallatára. Leállíthatatlan volt, épp csak térdre nem borult előttem, csókolgatta a kezem, a ruhám, amimet érte, Twist Olivér tragédiája kutya füle a kölökéhez képest. Mikor már azzal fenyegettem meg fogvicsorogva, arcomon a ráfagyott mosollyal, hogy ha nem hagyja abba, visszaveszem a  könyvet, végre elcsendesedett a büdöse, de végig a szemibe csillogott az a huncut, játékos mosoly.

Sorban álló öreglányok látószerve bepárásodott és csak szófoszlányok jutottak el hozzám,  azok is bőven elegek ahhoz, hogy majd a föld alá süllyedjek... "szegény, milyen hálás kisfiú", "mennyire szereti az anyukáját", "biztos ritkán kap ajándékot, hogy így megbecsüli". Ezeket a szavakat ebben a kontextusban az én fiamra nézve, még sose hallottam.

Azóta hazaértünk és visszatért az igazi énje. Pár napja mindent akarok és kell. Egyelőre türelmesen javítom szeretnék és kérek-re. Játszik velem a kisbüdöse.

Mindentmegrágó Vilhelmina az éjjel folyamán, a harminckilencedik és a negyvenkettedik velőtrázó álombeli sikolya között, -amire szerencsére rajtam kívűl még ő maga sem ébred fel és amit szétcsúszott idösanyja, a leánygyermek ivóbutykosának a szájbatömködésével orvosol-, kinövesztette a 12. gyöngycsíkját. Így mind a négy első örlője bevetésre kész, már amennyire a fogíny áttörését annak nevezhetjük, a mogyorónyi bucik még jelen vannak.

Rafkós Tüneményünknek kifejezetten jól esik a dörgölésem, napközben szívesen járul a kezemhez tátogva, ekkor kéri az ujjbegyem általi masszázst, ha jól megnyomkodom, ő elégedetten dünnyög.

A manuális módszerek mellé ma délelőtt kiosztottam kettőfél milli panadolt is a békesség kedvéért, mert már az ölben létet is csak hátrafeszítve 120 decibeles hangerősséggel viselte.

cucka 2011.01.23. 17:48

Házi matek

Éppen ma egy éve költöztünk ide ki a messzitávolba. A napokban keresgéltem a fotók között, akkor találtam párat, a megérkezésünk utáni sokkot volt hivatott megörökíteni. (a hitös volt a dokumentáció nagymestere, de így utólag nem bánom, bár akkor sírógörcsöt kaptam a kétévessel és a hathetessel erre a látványra a ház egész területén, bútorok nélkül...)

A kinőtt ruháink nagy része még mindig zsákokban, a könyveink szinte teljes egésze. Még szerencse, hogy onlájn rendelésben is jó vagyok, és hogy még ide a világvégére is szállítanak a könyvesek. Így a nappali szobánk polcain a még mindig nem felfúrt Apuka kedvenc kütyüi és hivatalos papírok mellett, már pár könyv is látható. És hála gondoskodó Nagyfiamnak, -aki valamilyen nagyonfontos dolog keresésekor bukkant rá-, pár keretbe foglalt, ezeréves szerelmetes fiatalkorunkat idéző családi fotó is előkerült.

Körülbelül ezidőtájt, késő délután jöttem én át a gyerekekkel. A fiúk délelőtt pakolták ki a régiotthonunk, aztán én a két kicsivel még ott maradtam az üres visszhangzó falak között. Elaltattam őket, majd elbúcsúztam minden sarkától. Mécsest gyújtottam és emlékeztem.  Hagytam, hogy vezessenek a gondolataim. És annak ellenére, hogy folyamatosan jöttek a jelek menet közben, akkor és ott engem mégis belülről martak a kétségbeesés kérdései. Hiszen mindent feladtunk-otthagytunk, barátokat-jó ismerősöket, egyetlen tollvonással a házasságnál is erősebb köteléket írtunk alá 30 évre. (Ha minden flottul megy, az unokáink már megszületnek az uccsó törlesztőnk pezsgőbontására).

Hogy jól döntöttünk? nem hiszek a jó vagy a rossz döntésekben. Az élet folyamatos döntések meghozatalából áll. És az adott szituációban ez tűnt az akkor meghozható legreálisabbnak. Ma már tudom, mit tettem volna másképpen. Örülök, hogy itt lakunk, örülök ennek a csodálatos környezetnek, amiben felnevelhetem a gyerekeimet. Örülök annak, hogy -bár számomra nosztalgikus varázsa van a fővárosi szmognak, amiből kevéske ott-tartózkodásunk alatt könnybelábadt szemekkel mélyeket szippantgatok-, már én is tudok különbséget tenni a haraphatóan tiszta levegőtől, a megfoghatatlan nyugalomtól, ami jellemzi az itt élőket.

Ha ma felhívhattam volna felköszönteni, tudom, valamivel nagyon meg tudtam volna örvendeztetni. És nekem még kétségeim voltak, akkor, amikor  éppen a  születése napján költöztünk... Az én Anyukám, aki odaföntről sem engedi el a kezem, ma lenne 60 éves.

cucka 2011.01.21. 16:34

Rege az óvodáról

Ahhoz képest, hogy január elejei kezdést tűztünk a zászlónkra, Huncos* még mindig csak papíron óvodás. És egy darabig ez még így is lesz. Hogy miért? Elmesélem.

Kezdődött azzal, hogy óvónénije továbbképződik és utolsó vizsgája január 7.-én volt, ezt természetesen megvártuk.

Január 10.-ére előre betervezett közfodrászoláson jártunk, persze szintén halaszthatatlan volt. A lelkemért. Mert ha nem mehettem volna, sikítva futottam volna, a lassan a kertvégéig dagadó Dunának.

Mivel heti 3 napos kezdetet jelöltünk meg, maradt volna a szerda meg a péntek. Oltás rulez volt (lásd előző poszt bekezdése), így a múlt hét is az ördögé lett.

Folytattuk volna a nehézkes kezdésünket ezen a héten hétfőn, ámde már múlt hét vége felé jelezte az óvónéni, hogy bárányhimlő vs. fosós-hányós vírus tombol, csak úgy miheztartás végett. Egyetlen ellenkezés nélkül hajtottam fejet, nem vagyok a magam ellensége, valahogy el tudom képzelni az életem a két beteg gyerek ápolása nélkül is. Tudom, önző gondolkodásra vall.

Végül ma érkezett az újabb telefonhívás, kiszállt a nagytekintélyű intézmény képviselője, a köz érdekeit és a járványügyi szempontokat (úgymint orrcsöpögős vírusos atipusos tüdőgyulladás, fosós-hányós calici és az ezekhez képest diszkréten meghúzódó ártatlan barihimlő) szem előtt tartva, bezáratta az ovit február 15.-ig.

Így most láblógatunk. Egyáltalán nem érzem, hogy bármiről is lemaradnánk. Huncos évvesztes és még így is bő 3 évet fog oviba járni.

 

*A büdöse amikor mesélem ma, hogy saaaajnos, pár napig még nem tudunk oviba menni és sorolom az okokat, ő sírvafakad és brühühüzik, hogy de menni aha-kaha-rook. Mondom, oké, akkor öltözz fel, induljunk. Vigyorog egy hatalmasat, majd közli, neeeeeem, én gondolk, nem indulunk.

Túl a kötelező statisztikai teendőkön, (amikor is éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy aztán kiderüljön az összes belefeccölt idő és munka férlreértés volt, ekkor volt egy kis kirohanásom, majd drámai fordulatot vett a történet és bebizonyosodott, hogy mégsem volt haszontalan, sőt. nohát, íly izgalmas tud lenni az évvégi statisztika minálunk), végre ideülhetek én is a géphez és pótlólagosan rekonstruálhatom az elmúlt napokat.

Ma reggel frissen-fiatalon végre szembesültem gyermekeim fejlődésével, és örömmel konstatáltam, hogy van egy tízfogú kétlábon járó, minimális szókinccsel rendelkező lányom, valamint -engem is utolért az olykor unalmasságig fajuló anyuka-hiszti- van egy fénnyel táplálkozó fiam.
Bunci az elmúlt sírós napok valamelyikén kettú első örlőfoggal gazdagodott (bal fölső és bal alsó), és a jobboldaliak is mogyorónyi duzzanatok. Szépleányom kutyaugatásra vavázik, a rámvaló csatlakozást harsány tzitzivel és élénk haskitakarással egybekötött pólórángatással jelzi, nemet mondva fejet csóvál, ha jóllakott, valamint napjában többször nadrágszár-rángatva hamisan kakát kiáltva vigyorogva riaszt. (azon szerencsések számára, akik láthatták még a zapját a pinyó asztal mellett élet-halálra küzdeni, ismerős lehet a begyűrt nadrágszár mozdulata...) Papáz az apjának, puszit ad neki számolatlanul, sőőőőt, engem is reggelente így ébreszt, simogat, ölbekéredzkedik, ölel-szorít-bújik-simul. Egy SiMinka ő. Hiába, a név kötelez...

Bratyó meg... ma már ott tartottam kizavarom a szakadó esőbe, szívjon magába egy kis életerőt, mert többliternyi vizen és egy pohár kakaón meg egy  tejszeleten kívül sok mindent nem vesz magához. Nem tudom, éppen melyik fázisnál tart, mert utánaolvasva a jóöreg internetten értesüléseim szerint 21 napra van szükség a komplett átállásra a fénnyel való táplálkozásban, és az elmúlt napok munkálatai mellett pöppet elsiklottam étkezései nyilvántartása felett. Amit viszont tudok az az, hogy ma 3 általa rendelt ételből (saját háztáji tyúk húslevese csigatésztával, rizses hús, rántotta) sem volt képes kettő gyerekkanálnál nagyobb mennyiséget elfogyasztani. A macicsapatok érkeznek változatlanul, így nem aggódom, csak jegyzetelek. Látszólagosan egészséges, meg is van futtatva faluszerte, szobájába feltankolt zugédességei sincsenek -tudtommal. (azt meg már meg sem említem, hogy Kismici éppen kétszer-háromszor annyit és annyiszor fogyaszt ételből, mint Nagytesó, mert nem hasonlítgassuk az gyerekeket.)

(óhát, és most látom csak, hogy hiányoltatok... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kenegettek ilyenkor langyos hájjal... szóval köszönöm, itt vagyok. )

cucka 2011.01.12. 21:05

Generációk sétája

Régi adósságomat törlesztem most, leginkább magamfelé. Szeretnék bemutatni Nektek pár kedvencet, akiket talán már ismertek-szerettek is, és akiket nagy szeretettel mentek el a virtuális füzetecskémbe.

A sort kezdeném Nanival, aki a veleszületett kreatívságát kihasználva, előbb a saját kislánya babaszobáját álmodta meg, majd később barátok-ismerősök kérésének eleget téve, dekorációs hungarocell figurák gyártásába fogott. Eddigi munkái ITT találhatóak, kérésre bármilyen méretben és színösszeállításban vállalja a kedvencek elkészítését, jutányosan- rövid határidővel. (már amennyire egy 14 hónapos cserfes mellett működhetnek a határidők).  A gyerekek karácsonyi ajándéka ITT található, de a gyerekszobánk kaotikus állapota miatt még zacskóban hevernek, ám ígérem, amint legalább az egyik méhem gyümölcse birtokba veszi a szobáját, dekorálom-fotózom-pótlom.

A lakberendezés vonalán haladva említeném meg az alábbi oldalt is. Hosszú időn át el lehet veszni a honlapon, így már tudom, miként fogom létrehozni a fotós álomfalamat a gyerekek képeiről az étkezőben, a mifotóinkból a hálószobánkban, de ugyancsak ötleteket meríthetünk szobaátrendezésből, ha érkezik a kistesó, és virtuálisan még azt is megtudhatjuk, milyen színű lesz álmaink babaszobája, még mielőtt nekiesnénk a föstékkel a valós életben. És már azt is tudom, hogy ezt jövőre biztosan ki fogom próbálni!

Aztán az örök kedvencem: EZ. Imádok a sok szívetmelengető játék közt bogarászni és nosztalgiázni. (emlékeztek pölö erre?) Újra gyereknek lenni...

...majd hirtelen felnőni és nyálösszefutva megkívánni egy kedves bor-barátunk, a csillagszemű borász-szőlész semmivel össze nem hasonlítható frizzantéját.

(és már el is terelődtem a sok rosszról. meg kell tanulnom megkeményíteni a lelkem és csak azok véleményét átengedni a szűrőmön, akik igazán fontosak nekem. csak nehéz. bő 10 év személytelen fővárosi lét után, fájdalmasan nehéz visszazökkenni egy "mindenki-mindekit ismer és mindenkiről mindent tud" közösségbe, annak minden előnyével és hátrányával. nehéz  a hátbatámadások ellen védekezni. és talán nem is kell. )

Pár napja még csak egy bátortalanul bájos videóval tudtam dokumentálni Hugica lépegetéseit, mára már egy teljes stábbal lehetne követni girbe-gurba lépteit, eszement futkározásából merész négykézlábra vetődéseit.

Mozgásfejlődése napról napra durvul: kezdve azzal, hogy kisszéket tologat a konyhába, arra felállva konyhapulton machinál, folytatva azzal, hogy minden egy méter alatti polcot, fiókot kipakol és azok tartalmát megcsócsálja, megsemmisíti. Félelemetes, mert ő az a gyerek, akit kettő percre sem lehet magára hagyni. (pedig hjajjdemilyenjól elmotyorog magányában...) De tényleg nem. Rafkós és bivalyerős nyuszilány. Mindenhova felmászik, mindent megkaparint, ésszel-erővel.

Egészen máig jót mulattam csöppet sem gyöngéd igyekezetén, ma viszont betelt a képzeletbeli poharam: az összes féltett kinsem (női dolgok tömkelege, értsd sminkcucc, kozmetikum...sötöbö) finom praclijának áldozata lett, pont azalatt a kettő perc alatt, amíg leroskadtam egy egyperces elé. Az überszexi barackos rúzsomat derékba törte, a labellóm külső majd belső tartalmát elfogyasztotta (műanyag borítás ripittyomra törve, és csak reméleni tudom, hogy nem nyelte le, az ajakírból itt-ott darabkák hiányoztak) a nemkívánt maradékkal  járólapot fényesített, a barnító gyöngyeim is a földet színesítették, és szintén itt minősült át a professzionális(an drága, de nagyon jó) hajsamponom felmosószerré, valamint a saját ekcémája karbantartására vásározott szintén nem kétforintos fürdetőjét is beáldozta, meggyőződésem, hogy alibiként.

Ennyit az angyallányról. Feltételezésem szerint nem csak egy mérföldkő volt az egy éves szülinap az életében. Akkor járt le az egy éves csereszavatossága is.

cucka 2011.01.06. 07:10

Lépeget

Adós voltam egy Minka lépegetős videóval. Olyan igazi-igazival, amilyen anno Hunorról készült, továbbra  sem tudok szolgálni.

Helyette viszont, tegnap este így totyogott ki Kicsi és Nagy, kézenfogva a Dédi szobájából:

(csak a szokásos élvezhetetlen home-videók egyike: sötét és anya a háttérben artikuláltan nyávog.)

cucka 2011.01.05. 21:56

egykedvenc

cucka 2011.01.04. 23:48

A szeretetrűl

Mindig is sokgyerekre vágytam, bár menet közben voltak olykor-olykor fenntartásaim.

Emlékszem arra, amikor megszületett Hunor. Az első közös évünk abból állt, hogy őriztem álmát, könnyeimet nyeldesve figyeltem ennek a kicsi életnek a csodáját. Nem eresztettem, burkolva-csodálva szerettem. Óvatosan simítottam apró ujjacskáit, csókolgattam formás puhaságát. Elmerültem természetadta tökéletességében.
Aztán elkezdtünk egyre többet beszélgetni egy újabb babáról. Könnyű volt a nemalvásos éjszakákra fogni a bennem tomboló kételyeket. Mert annak ellenére, hogy hittem a szeretet önmagát megsokszorozó mechanizmusában, mégis féltem. Hogy mennyire fogom tökéletesnek látni a kistestvért. Hogy fogom-e tudni annyira és éppenugyanúgy szeretni Őt, mint az elsőszülöttet. Hogy maradt-e még bennem szeretet egy második gyermek számára.

Aztán beköltözött a pocakomban ez a napsugár, akiről akkkor még nem tudtam, hogy be fogja ragyogni mindennapjainkat. Aki először csak kétségeket és bizonytalanságot ébresztett bennem. Úristen, egy láááány! De hát én fiús-anyuka vagyok?!

Amikor 9 közös hónapunk (és jó pár napunk) szimbiózisa végét megkoronázta életem legszebb éjszakájával, már akkor tudtam: ő egy különleges ajándékkal érkezett közénk. Egy teljesen új képességével annak, hogy őt egészen különleges módon szeressük.

Ha döntenem kellene, hogy melyiküket szeretem jobban, nem tudnék. Néha rosszat tesznek, haragszom rájuk, számtalan kellemetlen helyzetet is köszönhetek nekik, de a szeretetemen ez semmit sem változtat. Csak osztódik napról-napra, óráról-órára.

Úgy érzem, idebent készen állok a következő fokozatra. Ami talán keményebb lesz, másabb, de pontosanugyanilyen varázslatos.

cucka 2011.01.02. 20:05

Lazy days, crazy days

Újévi fogadalmam, ha jól emlékszem, sosem volt, de kiskrumplijaink mégiscsak tehettek valamit, merthogy huszárvágásos a változás:

- Kismici január elsején megindult, és ugyan még csak egy napja lépeget, szinte óráról órára ügyesebben, hosszabban halad kétlábon. (videó folyamatban, egyelőre azonnal négykézlábra vetődik és telivigyorral caplat felém, ha megpróbálom meglesifotózni)
- Huncorgó varázsütésre mondatokban beszél (anyu, én úgy szeretel... *szipp-szipp*, hogy csak egy kedvencet említsek), és tegnap óta állandóra Anyu lettem, az apja pedig következetesen Apucici. Hosszas udvarlással tudok még egy kis Nányit kicsikarni belőle, ha úri kedve is óhajtja. És Minka sem Nina már. Számonkérve Pinka, teee vagy becézgetve Finka.

Kicsit azért rettegek a holnapoktól.

Az idei szilveszterünk éppen olyannak ígérkezett, amilyen eddig még sosemvolt. Itthonülős, punnyadós.

Az alapkoncepció az volt, hogy mindenki addig és úgy marad fent, ahogy azt jónak látja, semmi sem kötelező, semmi sem muszáj.  (kis túlzással egészen hétköznapinak is nevezhetném az esténket, annyi kiegészítéssel, hogy éjfélkor kötelezővé tettem a lencse-virsli fogyasztást, gazdasági okokra hivatkozva). Pirotechnikai perverzióval megáldott kedvesem a gyerekek egészséges érdeklődését helyezve előtérbe, jó alaposan bevásárolt mindenféle tűzokádóval estére. Én pedig egykedvű nyugalommal viseltem Hunor felfokozottságát, Minkus álmosságából eredő nyűgösségét. (sztoikusságom fakadhatott az este folyamán elszopogatott pohárka mennyei nedűből is)

Este 10-kor eldurrogtattuk a kertvégibe a petárdáink nagy részét, a kicsik gurgulázó nevetéssel honorálták, Hunor az elmúlt évek alatt látott már ilyet, Minkus számára teljesen újat mutattunk, de apjavére csögedez az ő ereiben is, szemcsillogtatva figyelte.

Pindurék újravacsoráztak, aztán 11 magasságában végleg búcsút vettek az ébrenléttől, mi pedig vártuk az éjfélt. Én közben onlájn buliztam Ercsivel, és viszketett a bugi a lábamba, aztán rábeszéltem Tátyinkat, inkább a ház előtti téren durrogtassuk el a maradék tüzeseinket, mint a kertvégibe, amire nagy eséllyel felébredhetnek a gyerekek is. Koccintás után kitobzódtunk a ház elé, enyhe csalódottsággal konstatáltam, hogy rajtunk kivül senki-sehol. Az első bátortalan durrogtatás után (amikor megkockáztattuk azt is, hogy vagy a templomtornyot lőjjük ki vagy jó pár órára elintézzük kisfalunk áramellátását), lassacskán kimerészkedtek a szomszédaink is az utcára. Volt kollektív örömködés, újév köszöntés, majd kommunálisan bevonultunk a sarkiba egy áldomás elfogyasztására. Elég nehezen szabadultunk szerető körükből, miközben felelősségteljes Tátyink ellenőrizgette kiskorújaink békés álmát.

Szalonspiccnél egy fokkal emelkedettebb hangulatban tértünk haza, és ha mindez nem lett volna még elég, hajnalhasadásig életmód-tanácsokkal láttam el a vaksötétben pötyögve egy kedves barátnőmet, akit a sors e késői órán, gyanútlanul onlájnra vezérlet.

Még szerencse, hogy Minkus már csak alig tart rám igényt, így kimaradt a gasztronómiai repertoárjából az előre langyított pezsgőstej.

Hát így telt az első nyugodalmasnak és családcentrikusnak tervezett szilveszterünk.

süti beállítások módosítása