Mindig is sokgyerekre vágytam, bár menet közben voltak olykor-olykor fenntartásaim.

Emlékszem arra, amikor megszületett Hunor. Az első közös évünk abból állt, hogy őriztem álmát, könnyeimet nyeldesve figyeltem ennek a kicsi életnek a csodáját. Nem eresztettem, burkolva-csodálva szerettem. Óvatosan simítottam apró ujjacskáit, csókolgattam formás puhaságát. Elmerültem természetadta tökéletességében.
Aztán elkezdtünk egyre többet beszélgetni egy újabb babáról. Könnyű volt a nemalvásos éjszakákra fogni a bennem tomboló kételyeket. Mert annak ellenére, hogy hittem a szeretet önmagát megsokszorozó mechanizmusában, mégis féltem. Hogy mennyire fogom tökéletesnek látni a kistestvért. Hogy fogom-e tudni annyira és éppenugyanúgy szeretni Őt, mint az elsőszülöttet. Hogy maradt-e még bennem szeretet egy második gyermek számára.

Aztán beköltözött a pocakomban ez a napsugár, akiről akkkor még nem tudtam, hogy be fogja ragyogni mindennapjainkat. Aki először csak kétségeket és bizonytalanságot ébresztett bennem. Úristen, egy láááány! De hát én fiús-anyuka vagyok?!

Amikor 9 közös hónapunk (és jó pár napunk) szimbiózisa végét megkoronázta életem legszebb éjszakájával, már akkor tudtam: ő egy különleges ajándékkal érkezett közénk. Egy teljesen új képességével annak, hogy őt egészen különleges módon szeressük.

Ha döntenem kellene, hogy melyiküket szeretem jobban, nem tudnék. Néha rosszat tesznek, haragszom rájuk, számtalan kellemetlen helyzetet is köszönhetek nekik, de a szeretetemen ez semmit sem változtat. Csak osztódik napról-napra, óráról-órára.

Úgy érzem, idebent készen állok a következő fokozatra. Ami talán keményebb lesz, másabb, de pontosanugyanilyen varázslatos.