Újévi fogadalmam, ha jól emlékszem, sosem volt, de kiskrumplijaink mégiscsak tehettek valamit, merthogy huszárvágásos a változás:

- Kismici január elsején megindult, és ugyan még csak egy napja lépeget, szinte óráról órára ügyesebben, hosszabban halad kétlábon. (videó folyamatban, egyelőre azonnal négykézlábra vetődik és telivigyorral caplat felém, ha megpróbálom meglesifotózni)
- Huncorgó varázsütésre mondatokban beszél (anyu, én úgy szeretel... *szipp-szipp*, hogy csak egy kedvencet említsek), és tegnap óta állandóra Anyu lettem, az apja pedig következetesen Apucici. Hosszas udvarlással tudok még egy kis Nányit kicsikarni belőle, ha úri kedve is óhajtja. És Minka sem Nina már. Számonkérve Pinka, teee vagy becézgetve Finka.

Kicsit azért rettegek a holnapoktól.

Az idei szilveszterünk éppen olyannak ígérkezett, amilyen eddig még sosemvolt. Itthonülős, punnyadós.

Az alapkoncepció az volt, hogy mindenki addig és úgy marad fent, ahogy azt jónak látja, semmi sem kötelező, semmi sem muszáj.  (kis túlzással egészen hétköznapinak is nevezhetném az esténket, annyi kiegészítéssel, hogy éjfélkor kötelezővé tettem a lencse-virsli fogyasztást, gazdasági okokra hivatkozva). Pirotechnikai perverzióval megáldott kedvesem a gyerekek egészséges érdeklődését helyezve előtérbe, jó alaposan bevásárolt mindenféle tűzokádóval estére. Én pedig egykedvű nyugalommal viseltem Hunor felfokozottságát, Minkus álmosságából eredő nyűgösségét. (sztoikusságom fakadhatott az este folyamán elszopogatott pohárka mennyei nedűből is)

Este 10-kor eldurrogtattuk a kertvégibe a petárdáink nagy részét, a kicsik gurgulázó nevetéssel honorálták, Hunor az elmúlt évek alatt látott már ilyet, Minkus számára teljesen újat mutattunk, de apjavére csögedez az ő ereiben is, szemcsillogtatva figyelte.

Pindurék újravacsoráztak, aztán 11 magasságában végleg búcsút vettek az ébrenléttől, mi pedig vártuk az éjfélt. Én közben onlájn buliztam Ercsivel, és viszketett a bugi a lábamba, aztán rábeszéltem Tátyinkat, inkább a ház előtti téren durrogtassuk el a maradék tüzeseinket, mint a kertvégibe, amire nagy eséllyel felébredhetnek a gyerekek is. Koccintás után kitobzódtunk a ház elé, enyhe csalódottsággal konstatáltam, hogy rajtunk kivül senki-sehol. Az első bátortalan durrogtatás után (amikor megkockáztattuk azt is, hogy vagy a templomtornyot lőjjük ki vagy jó pár órára elintézzük kisfalunk áramellátását), lassacskán kimerészkedtek a szomszédaink is az utcára. Volt kollektív örömködés, újév köszöntés, majd kommunálisan bevonultunk a sarkiba egy áldomás elfogyasztására. Elég nehezen szabadultunk szerető körükből, miközben felelősségteljes Tátyink ellenőrizgette kiskorújaink békés álmát.

Szalonspiccnél egy fokkal emelkedettebb hangulatban tértünk haza, és ha mindez nem lett volna még elég, hajnalhasadásig életmód-tanácsokkal láttam el a vaksötétben pötyögve egy kedves barátnőmet, akit a sors e késői órán, gyanútlanul onlájnra vezérlet.

Még szerencse, hogy Minkus már csak alig tart rám igényt, így kimaradt a gasztronómiai repertoárjából az előre langyított pezsgőstej.

Hát így telt az első nyugodalmasnak és családcentrikusnak tervezett szilveszterünk.