Elsődlegesen megemlíteném a lustaságot, mint okozati tényezőt. A sort követhetné a történettelenség, de ez nem fedné a valóságot, mert kettő darab négy év alatti kiskorú, nullától huszonnégyig, 7/24-ben mindig tud alkotni valamit.Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ezer apró, fontosnak hitt pillanat, lepkeszárnyon tovaszáll, mire odakerülnék, hogy mondatokká alkotva elmentsem a krónikánkba. (meg átértékelődik, és kevésbé válik esszenciálissá, mint menet közben gondolnám... ööö, ezt nevezem felelősségteljes bloggolásnak)

Még mindig gyönyörűeknek látom őket, és még mindig elfogult vagyok velük. De hát, hogy a búsba' ne legyek az, amikor húsok ők a húsunkból, vérek a vérünkből, és tényleg a legtökéletesebb dolgok, amiket valaha is alkottunk?! Még mindig imádok fölfedezni a mimikájukban, a mozdulataikban, a szokásaikban valamit, ami a mienk, és még mindig el tudnak varázsolni tisztaságukkal, természetes őszinteségükkel.

Ami eszembe jut az elmúlt napokból, az Minkus puhasága és hihetetlen tanulásivágya. Selymesen bújik, dünnyögve dödörög, az egész lényéből árad a báj, a kedvesség, a huncutság. Úgy egy hete, fürdetések előtt megállt a porcelánistennő előtt, kérdőjellel a kis szívalakú arcocskáján. Elsőre nem értettem, mit szeretne. Sőt, másodszorra és harmadszorra sem. Aztán úgy szerda magasságában felültettem a szűkítős deckára, ő pedig pillanatokon belül boldog mosollyal csurgatott. Továbbra sem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva. Ha így folytatja, nyáron megszobatisztul spontán-dalolva.

Hunor meg csak a szokásos. Egyre viccesebb kinyilatkozásai vannak, olykor megdöbbentően jövőbenézőek, máskor elgondolkodtatóan aktuálisak. Gyakorlatilag már folyékonyan locsog, bár vannak szavak, amiket nem tud/nem akar továbbra sem kimondani, azokat el- vagy megmutogat. Nem beszél tisztán, nem programozni akarok, de jelen állás szerint nehezen tudom elképzelni, hogy idővel ne kötnénk ki egy logopédus rendszeres rendelésén.

Együtt bármire képesek. Verhetetlen páros. Felmásznak, kibontanak, kinyitnak, kihúznak, eltolnak, ki- és bepakolnak, kiborítanak, feltörölnek (a szárítón található tiszta ruhákkal vagy tépnek wc papírt...), megrágnak, megkóstolnak, sokszor a sikítófrász kerülget, amikor az énszépokosnagyom korát meghazudtoló butaságokat készül elkövetni (vagy véghez is viszi) a kishugi szivacstekintete előtt. Egy ártatlan példával illusztálnám is: este szembefújta magát citromsavval (vízkőoldó), volt néminemű izgalom, sírás-rívás, szemöblögetés és társai.

Hát így telnek hétköznapjaink.

Buncilány újabban magától öltözködik. Ízig vérig nő, amint a vállára kapja az alkalmi kinevezett kiegészítőjét (lehet énbugyim, Huncos pulcsi, takaró, gyakorlatilag bármi), máris megjelenik az arcán egy földöntúli mosoly. A lábát papucsba dugja és úgy tipeg. (vagy eldől, de tökéletesen korrigál esés közben, így sok baleset nem éri). Pózol, szempillogtat és elvarázsol. Itt éppen az én sapkámban teszi. (méghogy nem nagyfejűek a gyerekeim...)

Hunor gyűlöli a hajmosást. Gyakorlatilag születése óta, túlzás nélkül állíthatom, a két kezem ujjai bőséggel fedezik a hajmosásai mennyiségét. És ez tényleg mindennemű túlzástól mentes. Hogy ez abból fakadhatott-e, hogy kezdő idegeskedő szülőként sikerült majdnem megfojtanunk az első fürdetéskor vagy csak egyszerűen ezt (is) hozta magával, sosem fogom megtudni.

A fejbőre tisztántartására kerestünk alternatív megoldás(oka)t (gyengébb idegzetű, főként tisztaságmániás olvasóim, most ugorják át bátran ezt a bekezdést, ugyanis részletezni fogom az elmúlt 3 év hajmosásait), az első évben csellel-furfanggal, minidg sírás lett a vége, aztán hanyagoltuk, vízzel öblítettük le óvatlan pillanatokban. Próbáltam megbezsélni vele, figyelte, ahogy mi mossuk a hajunkat, de ő továbbra sem kért belőle. Ideköltözésünk portengerében erőszakkal megmostam, velőtrázóan üvöltött, öklendezésig. Akkor majdnem vele sírtam, és megfogadtam, soha többet nem teszem. Helyette kialakítottunk egy speciális hajmosásnak csak csúfolható megoldást: kis tálkában feloldottam vízben a sampont, ezzel bekenegettem a fejét, amennyire lehetett felhabosítottam, aztán egy vízbemártott textilpelenkával törölgettem le a nagyját. Ha pedig már nagyon koszos (koszmós) volt a fejbőre, ezelőtt a művelet előtt olajba mártott régifogkefével felkapargattam.

Bíztam benne, előbb vagy utóbb megérik a hajmosásra (is). Úgy tűnik, a mai nap estéje hozta el a várva várt pillanatot, fürdés közben elővette a sampont és kérte, hogy mossam meg a haját, annyi kikötése volt, hogy igénybe vehesse a már sokszor felajánlott szemtakaró törölközőt. Pillanatok alatt abszolváltuk a feladatot egyetlen könnycsepp és nyöszörgés nélkül és lett egy ragyogó mosolyú, jóillatú hajú kisnagyfiam.

Zárójelben megjegyezném Micivel sosem voltak ilyen jellegű gondjaink, hetente-kéthetente mosom a haját, igény szerint (ha benne landol a túrós tészta vagy a krumpli leves, akkor értelemszerűen sűrűbben), sírás nélkül. Sőt, imádja a hajszárítót. A lelkem meg repes, mert ismét kaptak az ösztöneim egy vaskos rovátkát, hiszen bíztam és hittem magamban, a fiamban és tudtam, hogy erőszak nélkül is túljutunk ezen is. Akárcsak az ébredésekkel sűrűn teletűzdelt közel másféléven át tartó éjszakákon. Hiszen mindennek eljön az ideje. Majd egyszer annak is, hogy ágyasaink saját szobájukba/ágyukba költözzenek.