Csak ámulok-bámulok ennek a szépfiúnak a stílusán, nomeg azon, hogy honnan is vonzza be ezeket, mer' az apja itthon hótziher, hogy nem így beszél velem.

Este úgy de úgy megtáncoltatta a meglátogatott barátaink 4 és fél éves Szonjusát, hogy mi csak pillogtunk, aztán kardozott is vele, szépen felényújtva csatába hívta, majd összekuckósodva Süsüt néztek. Én meg őket. Kikerekedett szemekkel. (aztán Huncos a babakonyhában vacsorát főzött kettejüknek, amit kisasztalnál elfogyasztottak, majd konszenzusra jutottak ovikezdés ügyben is. Jófejek, megvárják, míg kigyüvök ebből az ugatósdiból, aztán kezdünk is)

Ülnek a kádban kishugival, a szokásos vízi háborúk egyike zajlik, ami bokáig érő vizes fürdőszobát, és átlag negyed óra nyugalmat okoz nekem. A szöszmötölés-sikongatás alapzaját egyszer csak Don Juan cinegehangja hasítja ketté: Királynőm! Óvatosan bepislantok az ajtó résén és még elkapom azt a mozdulatot, amint Hunor fejét lehajtva átnyújtja kedvenc tűzoltóautóját megilletődötten kuffertvakargató Minkucinak. (megint kiütődött sejtelmesen a csepplány és most viszket is neki)

Fodros-csipkés fehér bádit választ a bratyó Huginak, ráadom, Hunc elégedetten szemléli, majd közli szép. Látom, valami még van a bögyében, kis hatásszünet után füligérő vigyorral így fogalmaz: pillangó, egy tündérpillangó.

Ma pedig a legszebb bókot kapta Minkus tesótól, miközben tipegett az egy számmal nagyobb macis overáljában, Eperke. Ez most Huncos kedvenc rajzfilmje. Igen, még mindig a végletek embere.

Én nem tudom, mi lesz itt, de ha ez a tendencia megmarad és nem veszít Minimacsónk a fiatalos lendületéből, igen komoly hölgykoszorúval kell nemsokára szembenéznem.

Két megesett kecskelányunk is súrolja a túlhordás dátumát, de hát ebben a családban ez már megszokott, csak Huncos érkezett naprapontosan, bár ő is kis rásegítéssel.

Napok óta lessük a jeleket, csodálattal és sajnálattal nézzük, ahogy egyre nehezebben állnak fel, ahogy szuszogva megpihennek. Délután nem voltunk itthon, egy baráti gyerek-összeeresztéses délutánon jártunk, ami belecsúszott egy kicsit az estébe is.  Mire hazaértünk, a fiatalabb menyecske már büszkén csutakolta-döfködte -az elsődleges megállapítások alapján-, kis bakkecskéjét.

Ő Csiribiri, egy dúspuhaságú, csóváló farkú, tisztaapja kisgida (válasz, a hogyan lehet egy hófehér kecskének barnásfekete gidója? kérdésre, és ez nálunk szintén nem egy szokatlan tulajdonság).:

Az elmúlt napok fetrengése után, kicsit összeszorult gyomorral jelentem meg a doftor úr esti rendelésén, főként úgy, hogy miután elmeséltem a kis kálváriámat, felkészített a legrosszabbakra is. Lelki szemeim előtt üres petezsákok lebegtek, sőt már a hasam is laposabbnak tűnt, mint reggel, amikor felfeküdtem a kényelmesnek nem nevezhető vizsgálóasztalra. KisMucc persze kikérte magának az alaptalan vádakat, kapálózva integetett, erőteljes szívdobogva, mind a 38 milliméterével. (10+2 napos terhességnek megfelelő méretek)

Fotót is kaptunk ismét, örömködtem is egy sort, és ezennel KisMuccot hőssé is nyilvánítom. Mert megérdemli.

Holnap védőnő (kiskönyv). Ugye, ha már megszületik, igazán is felfogom, hogy nemsokára három gyerekem lesz?!

Gyermekeim a konyha dekorálására is fordítottak időt, sajnos, élőben nem láthattam, de a fényképezőgép letöltésekor szembesülhettem vele. Édes is a közös munka:

Szeretem az álmos reggeleket, amikor ráérősen ébredünk, amikor együtt kávézunk, amikor van idő összebújni és egy lusta ritmusban köszönteni a napot. Szeretem a hétfő reggeleket, mert azok általában ilyenek. Szeretem így indítani a hetet. És tudom, hogy hiányozni fognak, ha már Huncos óvodás lesz...