Az alapkoncepció számomra mindig is az volt, hogy ha vége az ifjonti hevességünknek, egy nagyváros-közeli kisfaluban telepszünk le, nagy családot alapítunk, sok gyereket nevelgetünk.

Aztán megszületett Hunor egy harmadik emeleti, lift nélküli panelba. És nincs is ezzel semmi gond, gyerekek milliói nőnek pontosan így fel. Aztán várandós lettem Minkussal. És ott volt a nyár, a lakásban a számomra elviselhetetlen 40 fokkal és legoptimálisabb esetben is, a minimum egyszeri bevásárlásos játszóterezéssel. A három emeletnyi Hunor- és vásárolt termékek cipelése, a többkörbeni föl-le mászkálás kedves emlékeket csalogat elő belőlem.  Akkor már tudtuk, belátható időn belül elköltözünk, talán csak ez adott erőt. És még a bizonytalanság, az ismeretlen sem tudott félelemmel eltölteni, mert hittem benne, annál csak könnyebb lehet.

A döntésünkön mindenki meglepődött. Messzebb lett belőle, mint azt elsőre terveztük. Sokan nem értették, miért gondoljuk azt, hogy a gyerekek kertre és családi házra vágynak? Talán ez csak az önös érdekünk, és rákenjük a gyerekekre, hogy nekik van erre igazán igényük. Lehet, hogy így van, és az is lehet, hogy vastagon benne vannak a mi érdekeink is, de erről meg azt gondolom, egy kiegyensúlyozott anyuka-apuka már félsiker egy boldog gyermekkor számára. Mert szinte teljesen mindegy, hogy mit mondasz a gyereknek, ő még tisztán lát és érez, és tudja, mert érzi a rezgéseiden, mikor mondasz igazat.
És nem, most nem akarok belemenni olyan részletekbe, hogy ki miként fog majd érvényesülni a nagyvilágba, ha falusi vagy nagyvárosiként születik. Én akkor leszek a legelégedettebb, ha a gyermekeim azt csinálják majd felnőttként, amiben boldogságukat lelik, amiben kiteljesednek, amitől csillog a szemük, ha szóba kerül. Szeretném, hogy megérezzék, ők mire születtek, hogy megtalálják a saját útjukat és bátran vállalják fel érzéseiket, gondolataikat, véleményüket. És ha ez így lesz, akkor majd elmondhatom: elég jól végeztem a dolgom.  (persze, azt sem bánom, ha a választott "szerelmükből" képesek lesznek megélni is).

Sok minden nem pont úgy alakult, ahogy azt elterveztem magamban, ahogy azt előre elképzeltem. Helyette egész más pályák vártak itt, és azt hiszem, éppen most növök fel. Ellentmondásos ez bőséggel, hiszen a mindennapjaim nagy százalékában éppen a csodalátást tanulom újra a kicsikkel, és mégis. A lelkem egyre idősebbé, magabiztosabbá, céltudatosabbá válik. Egyre inkább előtérbe kerülnek az igazán fontos dolgok, és eltörpülnek, elvesznek valahol menet közben a lényegtelenek, az intrikák, a rosszindulatú, olykor irigy szóbeszédek. Valahogy fölé kerültem/kerültünk ezeknek és már nem tudnak ártani a lelkünknek. Letisztulás. Talán csak tavasz van, a hosszú tél után ideje megfürdetnünk magunkat a ragyogó napsütésben és újjászületnünk, talán csak mert újra babát várok, és ismét eljött a jólismert befelé fordulásos időszak. Nem tudom, mindenesetre jó most. Nagyon jó.

És hogy most igazán semmivel sem tudnak úgy istenigazából kiakasztani a gyerekek, az is hótziher. Pedig Kismici, a minimaca, bőven szolgáltat kamikaze mivoltából fakadóan, szinte minden napra valami felejthetetlent. (ugyanazon napon sikerült leszaltóznia a kanapé háttámlájáról és a számítógépasztalról, minimális sírás, kettő perc múlva újrapróbál. mindenhova felmászik, mindenre felül és végtelenül elégedett önmagával)
Ha kintlétre vágynak, csak kinyitom a teraszajtót és máris a napsütésben szöszmötölhetnek. Ha a konyhában vagyok, rálátok a csemetékre. Ha meg eltűnnek a látótérből, akkor rosszban sántikálnak, olyankor érdemes megkeresnem őket. (ma pl Bunci szánalomra alapozva, úgy ismerkedett az utca népével, hogy a kerítésen kidobta az üres butykosát)

Egy nehéz gyermekkor margójára, éljen a feketemunka:

(megérkezett a kecskék lucernája)

cucka 2011.04.15. 16:10

Mélyrepülés

avagy a Bolsojban a helyük:

Ismét oviból hazahozott finomság döngölte földbe családunk ivarérett tagjait. A kicsiknek pont semmi bajuk, Huncos enyhén táknyolódott/táknyolódik, Kismici még egy tüsszentést sem produkál, de viccesnek tartja a monoton orrfújásunkat és vigyorogva utánoz, mi a hitössel konkrétan kifeküdtünk. Természetesen ő jobban, mert férfi, én meg alig, mert nő vagyok, mert valakinek azért fognia kell olyankor is a gyeplőt.

Tegnap próbáltam alkudozni Hunccal, hogy nézzen gyarló szüléire és legyen néminemű tekintettel rájuk, hanyagoljuk ezt az ovinapot, de ő kikerekedett szemekkel közölte, hogy oviba KELL menni. Meghalni kell, édes fiam, egyebet nemigen, persze ezt nem mondtam neki, hanem magamrakapkodtam valami utca kompatibilis ruhát, arcomba toltam a  sztárnapszemüvegemet, mely egész arcot takaró, és nekiindultunk az ovinak. A max 10 perces út alatt többször majdnem alulmaradtam az életbenmaradásért folytatott küzdelemben, hol légszomj gyötört, hol elárasztott egy zsáknyi trutymó. Álommenet volt.

Délelőtt tovább nyalogattuk sebeinket, ágyban fetrengve, míg egyetlen leányunk akkurátusan szétkapta a ház alsó egy méterét és felbátorodva sikerein kisszéket tolva megpróbálta birtokba venni és leamortizálni az egy méter fölötti területeket is. Közben főztem egy bödön nagymama-ízű húslevest, majd ebből erőt merítve nekivágtam az önnön K2-esemnek: hazahozni Huncost az oviból.

Kicsit korábban érkeztem, így még elcsíphettem, a Szonjával közös fogmosás romantikáját, valamint válthattam pár szót az óvónénikkel is. Állítólag, (mert most már árgus szemek figyelik az alakulófélben lévő románcot, ilyesmire nagyon régen volt már precedens az ovi történetében), a kishölgy viselkedése az utóbbi időben megváltozott. A pálfordulás egész pontosan Hunor népszerűségével egyenes arányban következett be, Huncmaci ugyanis osztatlan sikereket könyvel el a konyhai szolgálataiért a lányok-asszonyok körében. (állítólag kávéfőzés előtt még azt is megkérdezi, ki hogyan szereti inni a feketét?). Szonja igazi társként kisegíti Huncost, pl leemelte a fogmosópoharát, amit nem ért el, és feltűrte a ruhája ujját, hogy ne legyen vizes, sőőőőt, egy közibükálló heleskisszöszkét egyetlen hanyag könyökmozdulattal tolt ki a képből. Hunci meg csak derűs mosollyal "kötönöm Tonjá"-zott. Délelőttönként meg versenytmotoroznak az oviudvarban és egyre többször láthatóak kézenfogva különvonulni.

Este rántottasütés közben pedig gazdagabb lettem egy újabb lakberendezési információval: Hunor égbőlpottyantan közölte, nekik famutatós faliórájuk lesz az emeleten. Oké.

És a 24 óra alatt teleormányolt papírzsepi versenyre én egy 100 darabos teljesítménnyel nevezek be. Asszem sose volt még ilyen. Szeretünk oviból jövő undormányok!

Hétfő délután sor került az első ovis szülőire. A kezdők izgalmával készülődtem, hiszen még sose volt ilyenünk, leszámítva az elsőszülőit, még tavaly.

A két csoportból viszonylag kevés szülő ért rá/érdekelte a gyűlés, erről 3 év múlva talán majd másképp fogok nyilatkozni, most mindent felülírt az újdonság izgalma. Egy rutinos anyuka mellett foglaltam helyett, és úgy viselkedtünk egy idő után, mint az általánosban a rossz gyerekek: kuncogtunk a strébereken. (azért azt vicces volt látni, ahogy a 30-40-esek egy kisszék-kisasztal segítségével mennyire vissza tudnak menni gyerekbe, és csatározni majdnem jelentéktelen dolgokon, gondolok itt olyan volumenű döntésekre, mint pölö ovi nyílt napkor esőnap esetén milyen színű legyen a sátorponyva)

Megismerkedtünk az ovi új logopédusával, aki azzal töltötte az elmúlt időszakot, hogy felmérte a kicsik/nagyok állapotát. Én majdnem biztosra vettem, hogy a mifiunknak szüksége lesz kis korrekcióra, ehelyett megdicsérte, hogy nagyon szépen formázza a szavakat, és tisztán ejti a betűket. Annyi szépszót kaptunk a  beszédére, hogy egy idő után késztetést éreztem, hogy tisztázzuk, hogy biztos, hogy az én Hunoromról van szó?! És biztos.

Valamint megtudtam, hogy nagyon ügyesen viselkedik, nagyon kedves a kicsikkel-nagyokkal, a rajzos foglalkozásokban nem vesz részt (ezen meglepődtem volna, ha igen), ellenben azalatt ő szépen főz a kiskonyhában. (ezt majd megírhatod fiam, az "Egy Michelin csillagos szakács gyermekkorá"-ban). Bár ezt a rajzolósdit, itthon egészen másként interpretálta, állítólag az óvónéni azt mondta, neki nem szabad tojást festeni (kivágott tojás alakú lapokat rajzolnak most tele akármilyen motívumokkal, így készülvén a húsvét előtti igazi tojásfestésre), Andinéni meg úgy mesélte, hogy megkérdezte Huncost, hogy volna-e kedve tojást festeni, mire sértődötten közölte, hogy ő nem szeret rajzolni és elvonult a kiskonyhába tojást főzni.
Szófogadó, közreműködő, barátságos és segítőkész. Bátortalanul megkérdeztem, hogy az oviban is sokat verekszik-e, mert az apjával állandó a dirrdurr, meghogy ott is akarat bajnoka-e, állandóak-e az ebből fakadó hisztik, erre kikerekedett szemeket kaptam válaszul, és azt, hogy soha nem verekedett és soha semmiért nem hisztizett. Erre is meg van a logikus magyarázat, valahol ki kell engednie a gőzt. Kérdés, hogy a következőknél is szeretném-e azt, hogy ez a valahol az otthonunk szintere legyen? de ahogy kismicit elnézem, ezt menthetetlenül elbazseváltuk már, talán a hármas számú versenyzőnknél még  nem késő és bejöhet a képbe a rideg tartás.
(Apropó hármas számú: kedd reggel óta érezhetően rugdalkozik odabent, reggelente erre ébredek. Napközben csöndespihenőzik, egyelőre a reggeleim első perceit birtokolja, és ma a tenyerembe is fickándozott egyet a minihalam.)
Hunor mindenből kétszer eszik, két tányér leveshez, két tányér második fogás dukál, és általában hazafele jövet, már betermeli a délutáni uzsonnáját is. Közvetlenül ebéd után. Szerintem hízott és nőtt is, de minekutána széplányom Minkamagasságból földhözcsapta a mérlegünket, mely most engem tízezerháromszázhúsz kilóra taksál, nem tudom, hogy mekkora, viszont, ha ölbekapom, már egyre jobban érzem a súlyát.

A szülői értekezlet egyeneságú következményeként könyvelem el, hogy napok óta tojáson élünk, ugyanis húsvétra az ovisok kukút (helyesbítve kukó, én se tudtam mi az: kifújt tojás) festenek, így azon röhög a család, ahogy kapirgálom hústűvel kétvégén a tojásokat és fújkodom a rántottánakvalót, apjuk szerint ősi rítussal így hálálom meg a tyúkoknak a sok-sok tojást és közvetve csókolgatom a seggedelmüket.

Aztán lesz ovis nyílt nap és amilyen barom vagyok büfésnéni is leszek, meg sütök pogácsát is karitatívan ovijavára, és ha meghalok, a főtéren minimum egy mellszobor (bár jobban örülnék egy naiv csoportképnek a gyermekeim körébe) dukál, így emlékeztetvén az utókort erre a hősanyára, aki itt élt és tevékenykedett. (ha már az uramnak beletört a bicskája a tanácsba, legalább emígyen javítsunk valamit a családi renoménkon)

Az elmúlt kettő hét dottore látogatásai rendre elmaradtak, orvosunk szülesztett. Tegnap délután -mi késtünk- végre sikerült összehozni egy időpontot, ahol a hosszú hetek óta zajló bizonytalanság elmúlt, a kinemmmondott kérdések megválaszolódtak.

A doktorbácsival hosszasan beszélgettünk és még hosszasabban vizslatva ultrahangozta meg Harmadik gyöngyszemünket, aki ezalatt szemmel láthatóan visszadumált és az öklét rázta felénk. Kedves gyermek, már most tiszta apja. Úgy tűnik, sem az elmúlt hetek kóbor vírusai, sem a ránkkiabált bárányhimlő nem fogott rajta, egészséges 15 centis, fürge-ürge. Ééééééssss az előzetes lábközötti dolgok állása szerint, szeptember végén egy újabb kiskrapekkal gazdagodunk!

(lentebbi képen a félreértések elkerülése végett, a feje látható)

 

BPD (fej átmérő): 36 mm
TAD (mellkas körfogata): 31 mm
FL (combcsont hossza): 21 mm
Jó magzati szívműködés, homogén placenta a fundusban látható, zárt hasfal, gerincoszlop követhető, végtagok láthatóak. Gyomor és hólyagtelítődés látható. (további magzati méretek ITT találhatóak. Levonva a konzekvenciát, mi folytatjuk a sort, nagyfejű-nagypocakos, lóratermett kurtalábú gyermeket növesztek ismét odabent)

Grav.s. 15+1 nap (ő is naprababa, majd a születése körüli időkre igencsak kíváncsi leszek) 

Öröm van, bódottá.

Vasárnap este, közvetlenül az esti fürdés után, az én hőnszeretett elsőszülöttem éppen egy guriga vécépapírt gyűrt galacsinná (ó, bocsánat "vijjág"-gá), majd betömködte egy üres legósdobozba, így készülve a másnap reggeli Szonjával való találkozásra. Kiábrándítottam a kismacsót, miszerint én felmértem kisoroszlán(y) Szonja képességeit, (sok mindenben magamra ismertem és ennek megfelelően igyekszem segíteni is -méghogy én nem nem fogom húzogatni a gyermekeim elől a falakat...), és szerintem Szonjus sokkal jobban örülne, ha igazi virágot szedne neki, majd reggel. Gondoltam, úgyis elfelejti.

Másnap reggel (mit reggel? már hajnalban, pizsamában) kellett kimenni az udvarra és megrövidíteni az amúgy is gyatra -kutyáknak hála- virágállományomat, de nem ám egy szállal, hanem, ha már lúd, legyen kövér alapon, vágódjunk be az óvónéniknél is, név szerint felsorolva, mindegyiküknek külön letépett egy-egy szál káprázatos illatú jácintot.

Ebéd után, hazafelé jövet beszélgettünk a sikereiről, minden hölgy elalélt a virágtól, Szonjus állítólag annyira, hogy egész délelőtt vasalt (???), míg Minimacsóm ebédet főzött neki. (rekonstruálva az óvónénikkel ez a románc pontosan úgy zajlik, ahogy én elképzeltem: a majd'ötéves oroszlánsága teljes tudatában hódító Szonja, hosszú-pórázon tartja a szépfiamat, ugyan egymás mellett ebédelnek, meg hintáznak, meg ha szükség van egy bátor lovagra, hívja a kicsit, de alapvetően a barátnőivel sutyorogva nevetgél a sarokban, ahová Hunor nem mehet oda, és ha már túl közelinek ítéli a széphölgy a közeledést, egész egyszerűen levegőnek nézi a kisembert.)

Este elalvás előtt ismét interaktív mese volt, most Hunor mondta nekem. Ha nagy lesz, sok pénze lesz és megveszi a mellettünk lévő házat, és odaköltözik Szonjával. Míg volt erőm és ébren voltam, megkérdeztem, mért nem inkább ideköltöznek, az emeletre? Ezen elgondolkodott, majd azt találta ki, ha lesz külön bejáratos lépcső, akkor idejönnek és akkor már nem fog velünk aludni (hálistennek, nem bánom), mert akkor már felnőtt lesz, és Szonjával fog aludni, meg a gyerekeikkel. Kicsit várt, majd hozzáfűzte sok gyerekük lesz, az ujjain számolta így: egy, kettő, három, négy, sok. 

Nocsak.

cucka 2011.04.01. 11:30

Családi hierarchia

Mivel Hunor egyik napról a  másikra (vicces) mondatokban beszél, így az első gügyögések kimaradtak, nem sikerült lejegyeznem őket. Talán nem is baj. (bár az utóbbi időben sűrűn hangzik el az kérdés, hogy és "erre a gyerekre mondod azt, hogy nem beszél?", szóval lehet, hogy már évek óta dumál, csak belőlem hiányzik az a gén, mely biztosítja minden anyának, hogy egy félhangból megértse dedét)

Mostanában farkas lázban ég a gyermök. (és sincs párhuzam a Twilight vérfarkasaival, hacsak nem él még köztünk a tudatalatti kommunikáció). Így hamar leosztódtak házon belül is a szerepek: Tátyi az Apafarkas, Huncos csak egyszerűen Farkas, Mici a Traktor farkas, és én... nos hát az én megnevezésemre pár pillanatot várt, majd odabökte a huncutul csillogó szemeivel: Ninó farkas. (rendőr, ugyanis vannak szavak amiket továbbra sem hajlandó a minyelvünkön mondani, ilyen a dudá-tojás, kákuku- kakaó, bádá- pelenka, bidudu- pirítós, ninó- rendőr)

Azt hiszem, ebből már nem jövök ki jól. Igen, én vagyok a ház terroristája.

2 komment

Címkék: hunor duma

A szemfülesebb függők már biztosan tudják, hogy idén tavasszal is útjára indult a mára  példátlan népszerűségre szert tevő civil blogkezdemény, a Segítsüti. Idei támogatottjuk a Down egyesület lesz és az előző év tapasztalatait levonva, két szálon futnak az események: van mód magánemberként és cégként is ringbe szállni. Nem marad más dolgunk/dolgotok, mint rákattintani az alábbi képre, megcsodálni az ínycsiklandó desszerteket, kiválasztani az igazit és licitálni!

A licit ma indult és április 2.-án, szombaton 23 óra 59 perckor zárul!

Csak, mert már rég volt róluk fotó, így ücsörögnek a konyhapulton (és felváltva piszkálják egymást), amíg készül az ebéd:

(és a "bádit dobjuk fel egy laza nyáriruhával" kombinációt pöttömpanna maga találta ki, hozta-kérte-ráadtam-örült-elégedettkedett-így én is)

Egy reggeli 14+2-es, és azért emelném ki, hogy reggeli, mert délutánra, rejtélyes okokból kifolyólag (gravitáció?) majdhogynem a duplájára ereszkedik-puffad:

És tegnap lett volna az újabb dokker-látogatás, de zsinórban, egymást követő (két) keddenként szülésre viharzott el a magánrendelése közepiből, így jövő hét kedd a következő megcélzott dátum.

cucka 2011.03.29. 06:20

A Harmadikrúl

A drágajó másik felem, szintén este, aggodalmaimra, (mely szerint szegény-szerencsétlen, már most elhanyagolt Harmadikunk, akiről azt se tudom, hány centi és mit csinál éppenmost odabent, mije fejlődik és mennyire), azt találta mondani, hogy na, most már nem lehet egy szavad se lehet a kisebbségi, tizedik gyerekét váró és a terhességét észre sem vevő asszonyokra. A nagylevegővételnél még nem tudtam mit fogok mondani, egy dologban biztos voltam, mondanivalómmal kevés sikert aratnék egy szépirodalmi előadóesten, aztán rájöttem, hogy igaza van. Valahol.

Így most gyorsan összeszedem a KisMuccos gondolataimat egy csokorba.

KisMucc egészen másképp viselkedik, mint az előző kettő várandósságból adódó rutinom szerint ez várható lenne. Hunorral bebizonyítani készültem, hogy a kilenc hónap alatt az elfogyasztott sütimennyiség következményeként igenis szert lehet tenni tökéletes gömbölyűségre. (20 kilónál szerencsére megálltam). Minkussal az első trimesztert végigémelyegtem-étvágytalankodtam-aludtam, aztán is csak finnyorogtam, meg vaníliás- tejszínes-túrós világban éltem. (alig 10 kiló, persze aggodalomra semmi ok, még mindig nem téveszthettek össze egy etióp éhezővel, ugyanis a szopi-kilók alattomosan rámrakódtak és  hűségesen maradtak is). A harmadikkal étvágytalankodtam-finnyorogtam-émelyegtem, fogytam. (szintén no para, maradt bőven vésztartalék és nem csak úszógumi szinten). Az egyetlen elfogadható táplálék az első trimeszterben számomra a mandarin volt, ennyire szélsőséges még egyik várandósságom alatt sem voltam, napi 2-3 kilót (!!!) fogyasztottam el az esti tévékucorgás alatt. (ha lány lesz, a Mandarina nevet kapja a keresztségében, bár ilyen alapon Huncos a Trüffel, Mici pedig a MilliMia névre is hallgathatna akár)
Mostanra minden tünetem megszűnt, még a mandarin-fogyasztásom is váratlanul elapadt, és ha nem gyarapodna ily látványosan a körfogatom el sem hinném, hogy növekszik bennem egy pici lélek.

Amennyivel könnyebb így -két picivel- várandósnak lenni, annyival nehezebb is. Könnyebb, mert nincs időm agyalni, nincs kedvem/energiám babafejlődéses oldalakat böngészni,  kitöltik a napomat és amikor este végre elalszanak, szívesebben kuporgok a ház ura mellé vagy éppen olvasok. Ennek persze az a hátulütője, hogy az ember lányának akaratlanul is összefacsarodik egy pöppet a szíve, és önkéntelenül is érez egyfajta igazságtalanságot a másik kettővel szemben. És persze tudom, hogy ez így van rendjén és azt is tudom, hogy ha majd itt lesz köztünk, ő is meg fogja találni a módját annak, hogy felhívja magára a figyelmet, ha éppen arra van szüksége. Mint ahogy azt is tudom, hogy nem véletlenül választott minket, tudja, hogy már van két nagytesója, és tudom, hogy amint megérkezik, tökéletesen be fog tudni illeszkedni szeleburdi családunkba.

Álmomban kisfiúnak láttam és annyira sietett, hogy nem jutottunk el a kórházig, így itthon született. Vágyaimban egy újabb kislány képe élesedik egyre inkább. Talán mert Micivel most kezdődik el úgy igazán a mi kettőnk csajos élete, és mert ez egyre inkább tetszik. Hunor szerint kiskrapek, és már alig várja, hogy megérkezzen, hogy együtt dirrdurrozhassanak (birkózás) a nagyágyba.

Az előzmények tudatában mindkét variációt el tudom képzelni és kíváncsian várom az újabb megtapasztalásokat.

Aszongya ma este nekem ez a szépfiú, akinek benemáll a szája és percenként 43 megválaszolhatatlan kérdéssel tud -hála a lépfenénknek- egész nap bombázni, hogy:

-Anya, ennek a a béemvének milyen kereke van? (kiegészítésképpen: pár napja nyári gumira váltott a családi kedvenc, ezért most központi téma a kisfiam életében a kocsik kereke)
-
szerintem nyári kereke van már neki is
- de milyen márkájú?
- háátööö, nem tudom, kicsim, de mindjárt itthon lesz apa (hárításból jeles, isten lássa lelkem, estére meg tudok ám fáradni), kérdezd meg tőle
- nem tudod? mér nem tudod? te anya vagy, neked mindent-mindent tudnod kell.

Mért érzem úgy, hogy ez még csak a kezdet?!

A nagy káosz közepibe volt időpontunk egy bőrgyógyászati rendelőbe. Miután elméletben végigfuttattuk az összes lehetséges kombinációt:
1. mindannyian megyünk, felvértezve arra a pár órára egy kisebb patikával, és egy szekérderéknyi pelenkával
2. az érintett személyek mennek: a páciens, és a vezetésre jogosult családfőHuncmackóval meg kettecskén héderelnénk egy régmegérdemeltet a nagyágyba. (lassan tényleg pótolnom kellene ilyen irányú elmaradásomat, bár egy friss jogosítvánnyal kétlem, hogy bátran nekivágnék egy akármennyire rövidke útnak is a 3 kiskorúval a hátam megett, és az engedéllyel egy időben egy saját autó slusszkulcsát sem nyújtanák át).
3. mindkét pelyhesállú elkíséri az apját, én meg végre alszom egy nagyot (ezt persze a két férfiembör azonnal elvetette, elvégre elvesztenék a kiszolgáló személyzetüket, aki ropit/vizet szolgál fel a kimerítő út alatt)

Maradt az első verzió, bár minden idegszálammal tiltakoztam ellene, a napsütés marta a retinámat, a kialvatlanság meg porrétegként csikorgott a bőrömön. Késéssel, de nekivágtunk. Redcomet értékes hozzászólása (képtelen vagyok csak azt linkelni, tessen lefelé görgetni az egerentyűt, az utolsók között megtalálható), melyet ezúton nagyon szépen köszönök, több ponton is elgondolkodtatott és egyre több kérdést fogalmazott meg bennem.
Az út alatt csak kétszer álltunk meg pelenkacserére, (és ezúton is riszpekt a nagytesónak, aki önérzetességét beáldozva visszavette a pelenkáját erre a pár órára nappalra), és egyszer orrot törölni a kicsinek.

A rendelőben nagyon kellemes meglepetés ért, hozzáértő és kedves doktornő, aki sokszor szemöldökfelhúzogatva hallgatta, ahogy megpróbálom a  két gyerek hangerején átkiabálva összegezni az elmúlt hónapokat. A bárányhimlős résznél a szemei is elkerekedtek, mint ahogy a párhetesen felírt szteroidos krémre is. (én meg már inkább nem mondok semmit, azért alapjáraton NEM annak kellene lennie a normális szülői hozzáállásnak, hogy ha egy gyerekorvos, akiben maradéktalanul megpróbálsz megbízni, felállít egy diagnózist, akkor azonnal rohanj még legalább kettő darab szakorvoshoz, az első diagnózisának az alátámasztása/megkérdőjelezése érdekében...)
Empatikus volt és gyerekbarát, alapvetően nem támogatja a drasztikus tiltások bevezetését egy ilyen jellegű (bőr)problémás gyerek életében, hiszen a lelke jobban sérül, mint a testében okozott károk. (értsd nincs tiltva az esti kádbanfürdés a tesóval pölö, hanem  kis átalakítással megoldható: fürdés előtt tetőtől talpig bekenem Buncót patikai mosdatókrémmel, így nem szárad ki a bőre a pancsolás alatt, ám az élmény mégis megmarad)
A rengeteg pötty pedig egy tipikus megbolygatott immunrendszer felfokozott reakciója volt. Huncos megkezdte az ovit, hazahoz ezt azt, előtte én napokig ágybanfetrengőztem, valószínűleg Micin is átfutott valami vírus, ami így jelentkezett.

A diagnózis egyértelműen atópiás dermatitisz, a státusza ekcéma. Kaptunk 3 fajta krémet, mind magisztrális készítmény, reggel-délben-este szájon át bevehető antihisztaminokat (Aerius és Fenistil csöpp), hogy ne viszkessen, mert a vakarózás rögzül. A kencék két nap alatt elmulasztották a még meglévő pöttyeit is, napi 5-6-szor krémezem kéjhölgyünket, aki már ismeri ennek menetét és amint meglátja a földre helyezett törölközőt dücögve közelít, ráfekszik, majd dünnyögve viseli a kényeztető masszázst.
Az allergiatesztnek pedig lényegében semmi értelme 6 éves kor alatt, egyedül a tej-tojásnak, valamint a gluténérzékenységnek (ujjbegyből gyorsteszt, jövő héten Kismicinél kilőjjük),  bár szülői kérésre megcsinálják (hö???), a mi esetünkben meg főleg nincs, hiszen Minka még mindig szopik, és ez befolyással lehet az eredményre. 

1 hónap múlva kontroll, addig meg gyönyörködöm Buncilány visszanyert szépséges bőrében.

Amikor már azt hiszed, hogy a gödör alján ücsörögsz és várod, hogy érkezzen az a bizonyos, kiszabadításodhoz nélkülözhetetlen kötélhágcsó, mert most már tényleg jönnie kell, na akkor döbbensz rá, hogy vannak még sötétebb bugyrok is.

Az utóbbi időkben hatalmas tehetséggel keltem életre az összes tudatom mélyén megbúvó szörnyeteget, hihetetlen valóságossággal öltenek testet a mindennapjainkba. Kezdődött ugye a rettegett bárányhimlővel, és folytatódott tegnap este, amikor is a Buncilány egész napos levihetetlen lázzal lifegett rajtam. Ő tegnap volt a csúcson, nem evett, nem aludt, nyöszörgött, sem kúp, sem lázcsillapító szirup nem használt. Ha hagytam, a hője buzgón súrolta a 40 fokot, alapállapotában 38,5-39 között libegett, általában karban, szorosan összebújva vegetáltunk. Az elmúlt egy hét  nemalvása következtében egy késő délutáni összebújásunk elbóbiskolásba csúszott át, így igazán azt sem tudtam, mi történik, amikor először megéreztem az ütemes rázkódást. Kismici a karomban, szemei fennakadva, teste görcsberándulva reszketett. Amilyen félelmetesnek tűnt, annyira hamar elmúlt, és mivel a ház ura meg a gyermekorvos doftor is tanácsülésen múlatta az időt, kénytelen voltam saját kútfőből, gyermekkori emlékekből (hjájj istenem hányszor ébresztettem a családot az ágyban a testemmel kopogtatva... és hány éjszakán kötöttünk ki az ügyeleten...) és egy csipetnyi internetből megoldanom a helyzetet. A görcsök után Minkus végre úgy tűnt, hogy aznap először, de békésen kidőlt. Közben megmértem a hőjét, 40,2. Király. (na, ezt nem pont így mondtam magamban). Elkezdtem ereszteni a fürdővizet, eközben persze fölébredt a bágyadt kiskirálylány. Beültettem, közben fokozatosan engedtem a kádba a hideget. Egy 20-25 perces végigüvöltött fürdetés után, napok óta először Micc, láztalan volt.
Később, álmában még borogattam nedves törölközővel a csülkeit (ezt de utáltam gyerekként, de valóban hasznos), és az éjszakánk csöndben telt. Most megint lázacskás, de már tényleg van fény az alagút végén: KisMici egy fél ökörnyi mennyiséget fogyasztott el reggelire.

Következtetés: -bár szerintem, még kapok 1-2 sárgalapot, míg valóban beépül a tudatomba- a félelmeket el kell engedni, különben testet öltenek és életre kelnek. Ámen.

(bár konkrétan éjjel, félálmomban fejben blogolva, hascsikarva a szottyadt kölök mellől nem pont ezek a szavak jutottak eszembe)

Hunor ugyebár nagybötüs óvodás és házi immunrendszer erősítő mester lett. Múlt héten egy laza taknyolódást maszatolt szét kiccsaládunkon, semmi komoly, köhögős-orrfolyósos, mindannyian lábon abszolváltuk, láztalanul. Az ovi tetszik neki, szereti, nekem is egyfajta lazaságot kölcsönöznek a délelőttök, én is szeretem. Hétfő óta már ott is ebédel. Az első ebéd  (zöldségleves-krumplis tészta kombó) annyira ízlett neki, hogy rögvest két tányérral burkolt be belőle. Így nem is csodálkoztam, mikor pár órával később a hasát fájlalta, majd könnyített magán többszörösen. Még viccesnek is találtuk, meg a zapja szerint kísérteties a hasonlóság elsőszülöttjével, ő is minden belakmározott vendégeskedés éjjelét a trónon hasfájlalva töltött.
Hétfő éjjel magamban somolyogva, álmomban a másik oldalamra fordulva hallottam, ahogy szobatiszta magzatom életem párját hívja egy romantikus törlésre. Reggel konzultálva az óvónénivel, arra jutottunk, mivel más baja nincs, ha menni akar (és menni akart), menjen. Ebéd után mentem érte, addig hatalmasakat játszott, láztalan-macitalan délelőttöt tudhatott maga mögött.

Itthon aztán elszabadult a pokol, olyannyira, hogy estére már lett láz is, meg hidegrázás, meg a múltheti hazahozott taknyolódásos sírdogálás (melynek keretében -hálisten, hogy beszél- jajveszékelve siratta önmagát, hogy ő hjajj, de beteg, de ő most tényleg annyira nagyon beteg, mint még soha, a csúcson a miért??? fuldokló brühühübe csapott át, férfi no), többrendbeli békésnek már rég nem nevezhető bűzös medvecsapatok szabadultak ki belőle. (ezeket már nem is nevezném macicsapatoknak, vízszerűek és ződek, bááá...  hajnal kettőkor életem kisrókája már nem jutott el a tojilettig, így volt ágyneműcserés átöltöztetés, és korareggel egy fődrecsattanóhoz is lehetett közeli szerencsém)

A helyzeten az sem lendített sokat, hogy éjjelre én is elkezdtem a hidegrázás-hascsikarásos játékot, így igazán örülünk, hogy két szinten van két slozi, bár, ha a gyerekszaporulat megmarad, hamarosan építenünk kell minimum egy pottyantóst a kertvégibe.

12 komment

Címkék: betegség

Napok óta próbálom a fejemben cikázó gondolatokat mondatokká szelídíteni. Nehezen megy, lassan mégis meg kell tennem, le kell ráznom ezt a képlékeny és zsibbadt masszát magamról, amit a felfoghatatlanság és valami különös bizarrság épített.

Gyakorlatilag az idők kezdete óta ismertük egymást. Az általánost egy iskolában, párhuzamos osztályba kezdtük, a kis létszám miatt, sokszor együtt tartották az óráinkat. Közösen néptáncoltunk, az év végi záróink is közösen zajlottak. Amit ő testesített meg a D-ben, az voltam én az E-ben, ennek megfelelően a rivalizálás is folytonos volt köztünk.
A békét, a gimis közös osztályos első napok hozták meg. Gyámoltalanok voltunk, az idegen nagy épületben, szinte belevesztünk a nyüzsgésbe. Egymásba kapaszkodtunk az ismeretlentől félve, aztán már csak azt vettük észre, így is maradtunk. És hogy jó így.

Elválaszthatatlanok voltunk, a legdacosabban tomboló tinédzserkorunkban együtt követtünk el minden nemodaillőt. Lázadtunk mindenhol, az iskolai rendszer ellen, az otthoni rezsim ellen, a világ ellen, a saját magunk korlátai ellen, összes bevethető eszközünkkel. Tankönyvbeillő kamaszok voltunk, nagypofájúak, simlisek, olykor mély depresszióban, máskor a föld felett 2 méterrel, a napba mosolyogva.

Az érettségi után elváltak útjaink. Tudtuk, hogy így lesz, különböző álmokat, különböző vágyakat dédelgettünk szívünkben. A ballagós albumunkba bekerültek azok a mi egyezményes mosolygós keep smiley figuráink, melyek különböző színűek voltak és melyeket egy hullámos vonal kötött össze, azt jelképezve, hogy barátok maradunk örökké.

Az évek teltek, nem volt már meg a mindennapi kapcsolat, de a végtelenséget jelképező, láthatatlan hullámos vonal tényleg összetartott minket. Tudtam a nehézségeikről, tudtam, hogy nagyon sokáig vártak a kisfiúk pocakbaköltözésére, és tudtam arról is, hogy mennyire boldog és kiegyensúlyozott életet élnek azóta, hogy ez megtörtént. Az igazi áttörést a blogom életre hívása okozta. Ekkortól újra működött köztünk az intenzív kommunikáció.

Aztán megtudtam, hogy baj van, nagyon nagy baj. Volt idő, mikor úgy tűnt, győzedelmeskedik, hogy aztán elementáris erővel, újra a földbe döngölje ez a szörnyű kórság. Küzdött, emberfeletti módon. Már rég nem önmagáért, a szöszke-fürtösért tette. Az iszonyatos fájdalmakon és megpróbáltatásokon át, már csak az az erős szeretetgyűrű támogatta, ami szorosan körülfogta és próbálta elhitetni vele, hogy ez így a végtelenségig működhet.
Abban bíztam, hogy nála megtörténik a csoda, hiszen vele ez nem fordulhat elő! Nem akartam beengedni a tudatomba a történéseket, mert féltem, hogy akkor valóssá válnak. Amikor utolért a hír, nem voltam képes felfogni, elhinni... nyomtatásban kellett látnom ahhoz, hogy el tudjam fogadni, hogy életre keljen a döbbenet... Világtalan zaj, zajtalan világ... azt hiszem, menthetetlenül felnőttünk, abban a pillanatban, mihelyst eltemetjük az első kortársunkat...
Úgy alakult, hogy nem tudtunk már személyesen találkozni. Talán, jobb is így, hiszen bennem akként a 18 éves lányként él tovább, aki akkor volt, a napsugár-nevetésével, a fáradhatatlan jókedvével. Nézegetem a fotóit és próbálom meglátni az arcában a sorsát,  a vonásaiban a tragédiát, a szeme csillogásában a jövőjét. De nincs ott semmi, csak kíváncsi pajkosság és hamvas huncutság.

Nyugodj békében, Andykám! Igazad lett: valóban örökre barátok maradtunk! Remélem, megtalálod a békéd és tényleg szabaddá válsz! Szeretünk.

A nagybötűs lavina pontosan azon a múltheti szerdai napon indult meg, amikor teljes stábunk, frissen fodrászolva beesett a védőnőhöz a kismamakönyvemért. A kezdeti könnyed beszélgetésünkbe rövid időn belül becsöppentek a kocsiban felébredt aprótalpúak is. Kismici ekkor már köbö 3 napja volt kiütődve aprócska vizes tetejű pattanásokkal, hasonlatosak a melegkiütésekhez, javarészt hát- és hastájékon. Talán túlzottan lazának tűnhetek, de szépleányom születése óta szenved az atópiás dermatitisszel, mely néha-néha átbillen ekcémába, ilyenkor a zsírozó patikai krémek mellett egy kenésnyi időre beficcen a rettegett szteroidos krém is, hogy aztán hetekre teljesen megszűnjön minden tünete. Sejtettem, hogy a hozzátáplálás körül akadhatnak kisebb-nagyobb gondjaink, de ezidáig semmi hasonlatos bőrproblémával nem találkoztunk. A kicsiaprók megjelenése előtt az egyetlen rendszer-idegen termék a töltött tojás volt, melyet Huncos etetett meg egy óvatlan pillanatban Mickóval.

A védőnőnk nézegeti a pöttyösmici nyakát, majd lazán megjegyzi, hogy szerinte ez bárányhimlő (de azért nézessük meg gyerekorvossal is), én próbálkoztam ellenkezni, hogy de azok nagyobbak-csúnyábbak, ám felülkerekedett egy számomra vitathatatlannak tűnő érvvel: idén, a mi tájékunkon ilyen fajta aprócskás volt a barihimlő. Előbb csak viccelődtünk, hogy mire volt jó ez a nagy ovikerülés, ha végül Micócica mégiscsak hazahozta rejtélyes körülmények között, ám ekkor értünk a kitöltendő nyomtatvány azon pontjához, hogy anyuka gyerekbetegségei. Mondom semmi. Barihimlő se? Asse. Hát ez baj. És akkor eszembe villantak a tankönyvek ide vonatkozó részei, meg az első trimeszter.

Az elkövetkezendő két óra szédült telefonálgatásait senkinek sem kívánom. Orvostól orvosig cikáztam, és rövid időn belül elvesztem a kétértelműen csomagolt burkolatok között, mely szerint erős a kockázat, magas a százalék és el kell erősen gondolkodnunk.  Rossz gondolatok cikáztak bennem, hiszen nincs jogom/jogunk dönteni az életek felett, ám mégis meg kell hozni egy döntést, ha a már megszületett két gyermekemet nézem. Ám: van-e jogom hozzá? a birtokában vagyok-e annak a tudásnak, mely lehetővé teszi, hogy dönthessek. Van-e rálátásom, és végül: kinek higgyek? kiben bízzak meg 100 százalékosan, ha két egymást követő beszélgetésből szögesen ellentétes következtetéseket vonhatok le?
Csak teltek a percek, órák, mégis azt éreztem, ez nem velünk történik meg, ez velünk nem történhet meg... Kívülről láttam magam, ahogy intézkedek, ahogy vizslatom ezredjére Minkus pöttyeit, ahogy próbálom elbagatellizálni, vagy éppen ahogy pánikbaesve még többet és durvább foltokat vélek felfedezni. Mint már sokadjára bebizonyosodott: az internet NEM ad megnyugtató válaszokat, sőt! Ajánlatos kerülni.
Végül sikerült kieszközölnöm egy extra vérvételt másnapra a László kórházba. Ott Bunci pöttyeire egyértelműen nemleges választ kaptunk, inkább valamilyen hirtelen felbukkanó allergia.

Másnapra elkészült az eredményem, mely bizonyította, hogy a 33 évem alatt valóban nem sikerült átesnem a bárányhimlőn. (azt már csak halkan említeném meg, hogy az aktuális fertőzés kimutatására szükséges tesztek hiánycikkek a magyar egészségügyben...). Maradhatna az a megoldás, mely szerint 3 hét múlva megismételjük a vérvételt, és újra megnézik, hogy átestem-e már a fertőzésen. (mert közben felmerült alternatívaként a múlt héten magas lázzal fetrengésem, mint egyfajta felnőttkori bárányhimlős fertőzés is, erre persze ismét két ellentmondásos szakvélemény érkezett: 1. a bárányhimlő sosem jelentkezik bőrkiütés nélkül, 2. az oltások miatt kialakul egyfajta vírus-mutáció, és igenis jelentkezhet kiütések nélkül is, sőőőt, ha elég erős az embör immunrendszere úgy is áteshet rajta, hogy gyakorlatilag tünetek nélkül, pár napos ismeretlen eredetű hőemelkedés mellett ).
A speciális esetemre való tekintettel végül eljutottam telefonon a László Kórház védőoltási szaktanácsadójához, akinek végre sikerült gördülékenyen beszélnie és némiképp megnyugtatnia. Létezik ugyanis egyfajta "ellenanyag", (immunglobulin), melyet ilyen esetekben a kismamák megkaphatnak. Ez minimálisra csökkenti a magzati károsodás esélyeit. Így most az eredményektől totálisan függetlenül, ha jelentkezik az indokolatlanul magas láz vagy a bőrkiütés, uzsgyi László kórház. Persze, föllélegeztem. De az első hetek gondtalanságát már képtelen vagyok visszavarázsolni. És már írni sem tudok a bennem kavargó érzésekről, mert szerencsére elmúltak és emlékezni sem akarok rájuk. A megkönnyebbülő sírást végül egy sms húzta ki belőlem, amiért ezúton is hálás vagyok, mert a lehető legjobbkor érkezett, amikor a kicsik messzitávol voltak tőlem. Így felszakadhatott, aminek föl kellett.

Tudom, hogy az elmúlt hetekben nem voltam/nem vagyok bárányhimlős. Mint ahogy Minka sem volt/sem az. Az első dolog, ami eszembe jut ennek a történetnek a kapcsán az a felelőtlenség, a könnyelműen kimondott ítéletek. A következő meg a vállvonogatás és a hárítás. És aztán dühöt is érzek, és az elmúlt napok megtörtek bennem valamit, elvették tőlem a felhőtlenséget, félelem tűfejet ékelve belém. És ez nem jó. Még akkor sem, ha a józan eszem tudja, hogy nincs baj. És ma betöltöttem a bűvös 12. hetet is. De még ez is eltörpül. Mert ettől sosem féltem.

Jövő héten el kell indulnunk és ki kell vizsgálnunk mi okozhatja ezt a csúnyaságot, mely leginkább a kontakt dermatitiszre hasonlít (a fotó nem Miciről készült, de mindenhol ilyenjei vannak), és mely mára szinte az egész testére átterjedt. (lábfej, tenyér, nyak, arc, hát, has, hajlatok: könyök, térd, hónalj). Nem változtattunk semmilyen kozmetikumon, születése óta ugyanazzal a kímélő fürdetővel fürdetjük, ugyanazzal a babamosószerrel-öblítővel mosok, és új étel sem került bevezetésre.

Ha reggel nem itt kezdek, talán el is felejtettem volna, hogy Rókabéka éppen ma négy esztendős és talán semmilyen különösebb jelentőséget sem tulajdonítok annak, hogy ma történt ez a nagy esemény. Pedig véletlenek ugyebár nincsenek.

A Szonjás időszámításunk óta naponta többször mesél arról, hogy milyen is lesz az, amikor ő óvodás lesz. Ma korán keltünk, a nevelt lányaink miatt, és teljesen meglepődtem, amikor Huncos közölte, hogy akkor ő öltözik és megy az oviba. Éreztem, hogy komolyan gondolja, így felhívtam Jutkanénit (mehet-e?), meg Szonja apukáját (tutira megy ma a lánya?), és minekutána mindkét helyről zöld jelzést kaptunk, megbeszéltük, hogy Apjuk viszi, de ő megy is tovább dolgozni, és egyeztettünk, mikorra menjek érte. (az ebéd előttit választotta). Váltás ruhát csomagoltam, valamint a másik felem lelkire kötöttem, mindenképp értesítsen a történésekről (volt B terv is természetesen: ha mégiscsak meggondolná magát a fiatalember a kapuban, akkor max 10 percen belül érte is tudok menni). Az idő ólomszárnyakon pergett, percenként lestem a telefonomra van-e térerő, nem maradt-e lehalkítva, de már 9 óra is elmúlt, és nem csörgött a dög. Ekkor nem bírtam tovább felhívtam a hitöst, aki nem is értette mért zaklatom, amikor minden a legnagyobb rendben zajlott, Rókabéka maga vetkőzött, futott be a csoportjába, és még a búcsúpusziért is kuncsorognia kellett. (persze itt is volt B terv: óvónéni tudta a telefonszámom, ha úgy ítélte volna meg, hogy Hunornál valami nagyon nem kerek, hívott volna, hogy bemehessek)
A délelőttöm furcsán telt: egyfajta indokolatlan csönd jellemezte, valamint sikerült az átlagos 10 perc helyett 1 perc alatt abszolválnom a mosogató- illetve mosógép elindításának szakfeladatát, megírtam a blog-bejegyzésem röpke negyed óra alatt egy egész délelőtt szakaszossága helyett, többször kilátogattam a fogadott négylábú gyermekeimhez, megválaszoltam pár ezer éve halogatott levelet, lebonyolítottam egy-két barátnős beszélgetést és hipp-hopp máris 11 óra lett. Közben Kismici aludt egy délelőttöset, felöltöztünk és csakcsajok nekiindultunk a 10 perces útnak az oviig. Minkuci már hetek óta nem hajlandó babakocsizni, mindenhova kétlábon jön, ami a haladás hatékonyságát igencsak lecsökkenti. Hunor mellett abban az elkényeztetett helyzetben voltam, hogy benne bízhattam, tudtam, sosem megy le a járdáról, akármilyen gyorsan is motorozik/biciklizik, míg Kismicit ezer szemmel kell figyelni, mert elég egy óvatlan pillanat és menekülőre veszi a figurát, természetesen, ha tehetné, egyenest az útra futna ki.

Amint beértünk az oviba, már láttuk, hogy a kicsik az udvaron játszanak, próbáltam megkeresni Huncost a szememmel, de sehol se láttam. A másik csoport óvónénije elkapott, mesélte, hogy minden rendben volt a kölökkel, még nem igazán érti a csoportok közti különbséget, ugyanis vígan átjárt a Holdacskából a Napocskába, ha éppen ott volt valami fogáravaló játék, és vice versa.
Andinéni beszámolt arról, hogy 11 magasságában megkérdezte Hunc legörbülő szájjal, hogy Anyuci hol van?, de aztán megozsonnázott egy almát és máris elmúlt a hiányérzete. Annyira jól érezte magát a társaságban, hogy otthonosan még mackózni is elvonult. Ami érdekes volt, hogy egész délelőtt alatt szinte alig foglalkozott Szonjussal, úgy látszik számára ez a kislány jelenti a biztonságot.
Közben elcikázott mellettem a kisember, utánaszóltam, hogy legalább egy köszönést bökjön már felém. Odabökött és már rohant is tovább. Nem tudom, meddig tartott volna ez az idilli állapot, ha Huncos véletlenül nem vesz be rosszul egy kanyart a bicóval és az nem esik szét elemeire. Éktelen zokogásba csapott át a pár perce még gondtalan fiatalember, szinte vigasztalhatatlan volt, azonnal haza akart jönni, hiába ajánlotta fel egy dadusnéni, hogy a férje megjavítja neki, nem hagyhattuk ott, mert apa javítja meg és kész. Még a váltás ruháját is haza kellett hoznunk, mert ő oda többet soha nem megy vissza. Csatakosra izzadtam míg hazaértünk a 200 méterre lévő oviból, egyik karomban a zacskóba szuszakolt bicikli törmelékkel, másikban néha Kismicivel, egyedül Hunor viselkedett férfihoz méltóan, amíg közelharcot vívtam a kisebbikkel, addig ő szavakkal próbálta jobb belátásra bírni. (meg néha egy kis kézfogásos/kapucnis megrángatással...)

Itthon kidőlt egy kétórás alvásra, és utána átbeszéltük a mai napot. Délelőtt fúrt egy nagy fúróval (???), aztán sokat játszott ninó autóval (???). Azt mondta, végeredményben nem volt jó napja, mert eltört a biciklije, de minekutána megígértem, hogy szerdára megjavíttatjuk (valahogy), így beleegyezett, hogy akkor természetesen újra megy oviba.

Nagyon büszke vagyok Rókabékára, mert tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor ő fogja kérni az ovit és én voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy kivárhattam ezt a pillanatot. Bíztam az ösztöneimben, és bíztam a kölökben. Most is azt érzem, innenstől nem lesz gond, lassacskán én is megszokom a szabad délelőttöket és mire rájönnék, mennyire jók is tudnak lenni, következik a nyári szünet meg a harmadik gyerek.

Egy biztos: magam sem tudtam mekkora lehetőségek voltak a kezemben egygyerekesként, amikor még tényleg az voltam. Akkor úgy éreztem, soha semmire sincs időm, minden kifolyik a kezeim közül, most meg Minkussal kettecskén nem tudtunk mit kezdeni a fölösleges időnkkel.

cucka 2011.03.11. 09:26

Túlnőtt

Van az úgy, hogy egy apró rutin túlnő az emberen, és a hógolyó csak gurul-gurul a hegytetőről, és te meg csak állsz előtte és magad sem hiszed el amit látsz, hiszen ez nem történhet meg veled, de ekkor már sodor is a lavina, és visz magával, neked meg annyi időd sem marad, hogy felocsúdj. Az elmúlt napok történései velem tették ezt, és mivel még mindig bizonytalan és képlékeny minden, (bár egyre inkább tűnik valószínűtlennek), hagyom, hogy leülepedjenek a dolgok, és minden a helyére kerüljön. Természetesen, fogok írni róla, de most még nem megy.

A természet viszont ismételten tökéletesen alkalmazza az elterelés művészetét. Tegnap előtt este megszületett az újabb kecskefarm, és most tényleg így van, mert szépleányunk a röpke 40 perces vacsoránk alatt 3 gidónak adott életet: 2 fehér és egy tarkabarka.

Azt sejtettük, hogy a mámi számára nem lesz sétagalopp a helyzet, eleve 2 csöcsre három éhes száj nagy feladat. Mi is hibáztunk, mert miután megbizonyosodtunk róla, hogy tudnak szopni, valamint megszárítottuk és egészségesnek ítéltük őket, bejöttünk és tovább rágódtunk a mirágódnivalónkon, aztán reggel csak egy röpkét pillantottunk rájuk (ekkor készült a fönti kép is), majd rohantunk is teljes stábbal a nagyvilágba.

Kora délután érkeztünk meg, kis idővel később már láttuk, nagy a baj. A kicsik közül kettő teljesen elfeküdt, a harmadik bánatosan mekegett összegörnyedt derékkal. Behoztuk őket, előbb csak az alsó szintre, radiátor közelibe, addig mamócát vizslattuk. Mellgyuszkó-szerűje volt, a kicsik mégsem tudtak enni, lefejtük, előkerült egy békebeli aventes kezdő cumi, kicsit tágítottam a lukán és kezdődött a buli! Viszonylag korán rájöttem, a testületben döntésthozó férj hiányában, magamra maradtam két szinten 5 darab kiskorúval. Nem sokáig gondolkodtam, kipakoltam a gyerekek járókáját, kibéleltem egy nemhasznált törölközővel és a kecskuszok beköltöztek a gyerekszoba fűtőtestje elé. Ekkora már kettő gidó túl volt a bőralá infúzión, egy magától magára találva benyalt 3 üvegnyi tejet,  a második éledezett, elkezdett végre enni, a harmadik egyre inkább odavolt.
A gond ott kezdődött, hogy az okosok szerint a kisgidák óránként esznek viszonylag kis mennyiségeket, ellenben a mama lefejt teje fogytán volt. Nem csűröm bizarr történetünket tovább, de képbe került Minkucifuci fagyasztóban pihenő csak végszükség esetén kibontandó anyateje is. Szerencsére erre nem került már sor, mert ezek a csöppök (akiknek már kibújt a foguk 2 naposan!), kidőlve-összebújva végigaludták az éjszakát a gyerekszoba járókájában, egyedül a pitymallat hozta meg számukra a farkaséhséget. A Harmadik viszont hajnal 2 és 3 között gyereksírást imitálva, a karomba kelt át a Sztüx folyón.
Amúgy meg édesek és viccesek voltak, ahogy anyjukként tekintve rám, mekegtek meg hivogattak, meg bökögettek, és próbáltak követni a lakásban, az állandóan szétcsúszó pilinszka lábacskáikon.

Reggel visszapróbáltuk az anyjukhoz a maradék kettőt, aki egész éjjel kétségbeesve mekegve kereste leányait (mindhárman csajok voltak). Úgy tűnik, most már tudnak együtt működni, azóta jártam kint náluk, csiszolódnak.

Ismét tanyasi lájf rovatunkat olvashatták.

Csak ámulok-bámulok ennek a szépfiúnak a stílusán, nomeg azon, hogy honnan is vonzza be ezeket, mer' az apja itthon hótziher, hogy nem így beszél velem.

Este úgy de úgy megtáncoltatta a meglátogatott barátaink 4 és fél éves Szonjusát, hogy mi csak pillogtunk, aztán kardozott is vele, szépen felényújtva csatába hívta, majd összekuckósodva Süsüt néztek. Én meg őket. Kikerekedett szemekkel. (aztán Huncos a babakonyhában vacsorát főzött kettejüknek, amit kisasztalnál elfogyasztottak, majd konszenzusra jutottak ovikezdés ügyben is. Jófejek, megvárják, míg kigyüvök ebből az ugatósdiból, aztán kezdünk is)

Ülnek a kádban kishugival, a szokásos vízi háborúk egyike zajlik, ami bokáig érő vizes fürdőszobát, és átlag negyed óra nyugalmat okoz nekem. A szöszmötölés-sikongatás alapzaját egyszer csak Don Juan cinegehangja hasítja ketté: Királynőm! Óvatosan bepislantok az ajtó résén és még elkapom azt a mozdulatot, amint Hunor fejét lehajtva átnyújtja kedvenc tűzoltóautóját megilletődötten kuffertvakargató Minkucinak. (megint kiütődött sejtelmesen a csepplány és most viszket is neki)

Fodros-csipkés fehér bádit választ a bratyó Huginak, ráadom, Hunc elégedetten szemléli, majd közli szép. Látom, valami még van a bögyében, kis hatásszünet után füligérő vigyorral így fogalmaz: pillangó, egy tündérpillangó.

Ma pedig a legszebb bókot kapta Minkus tesótól, miközben tipegett az egy számmal nagyobb macis overáljában, Eperke. Ez most Huncos kedvenc rajzfilmje. Igen, még mindig a végletek embere.

Én nem tudom, mi lesz itt, de ha ez a tendencia megmarad és nem veszít Minimacsónk a fiatalos lendületéből, igen komoly hölgykoszorúval kell nemsokára szembenéznem.

Két megesett kecskelányunk is súrolja a túlhordás dátumát, de hát ebben a családban ez már megszokott, csak Huncos érkezett naprapontosan, bár ő is kis rásegítéssel.

Napok óta lessük a jeleket, csodálattal és sajnálattal nézzük, ahogy egyre nehezebben állnak fel, ahogy szuszogva megpihennek. Délután nem voltunk itthon, egy baráti gyerek-összeeresztéses délutánon jártunk, ami belecsúszott egy kicsit az estébe is.  Mire hazaértünk, a fiatalabb menyecske már büszkén csutakolta-döfködte -az elsődleges megállapítások alapján-, kis bakkecskéjét.

Ő Csiribiri, egy dúspuhaságú, csóváló farkú, tisztaapja kisgida (válasz, a hogyan lehet egy hófehér kecskének barnásfekete gidója? kérdésre, és ez nálunk szintén nem egy szokatlan tulajdonság).:

cucka 2011.03.01. 19:33

Kukkolda

Az elmúlt napok fetrengése után, kicsit összeszorult gyomorral jelentem meg a doftor úr esti rendelésén, főként úgy, hogy miután elmeséltem a kis kálváriámat, felkészített a legrosszabbakra is. Lelki szemeim előtt üres petezsákok lebegtek, sőt már a hasam is laposabbnak tűnt, mint reggel, amikor felfeküdtem a kényelmesnek nem nevezhető vizsgálóasztalra. KisMucc persze kikérte magának az alaptalan vádakat, kapálózva integetett, erőteljes szívdobogva, mind a 38 milliméterével. (10+2 napos terhességnek megfelelő méretek)

Fotót is kaptunk ismét, örömködtem is egy sort, és ezennel KisMuccot hőssé is nyilvánítom. Mert megérdemli.

Holnap védőnő (kiskönyv). Ugye, ha már megszületik, igazán is felfogom, hogy nemsokára három gyerekem lesz?!

Gyermekeim a konyha dekorálására is fordítottak időt, sajnos, élőben nem láthattam, de a fényképezőgép letöltésekor szembesülhettem vele. Édes is a közös munka:

cucka 2011.02.28. 08:12

Frissenébredtek

Szeretem az álmos reggeleket, amikor ráérősen ébredünk, amikor együtt kávézunk, amikor van idő összebújni és egy lusta ritmusban köszönteni a napot. Szeretem a hétfő reggeleket, mert azok általában ilyenek. Szeretem így indítani a hetet. És tudom, hogy hiányozni fognak, ha már Huncos óvodás lesz...

Ma már annyira életre keltem, hogy sikerült szembesülnöm egy hét masszív tétlenségével. A lakótérből egy zacskó száraz kenyeret és kiflit gyűjtöttem, igyekeztem megbarátkozni az időközben besurranó új játékokkal, majd újabb karként hozzám nőtt a porszívócső. Az új mekis játékokból és az itt-ott fellelhető papírdobozokból könnyűszerrel rekonstruálhattam családom elmúlt heti táplálkozási szokásait is. Nem egy reformkonyha nyomaira bukkantam.

És hogy mért is nem vagyok még mindig engedelmes, jó feleség? Mert szerda-csütörtök magasságában az az áldottjó hitös önként felajánlotta, hogy megy egy csíkot a porszívóval, én pedig az összes maradék erőmet összeszedve tiltakoztam ellene. Több okból kifolyólag: 1. háklis vagyok, mert ő tényleg egy csíkot megy. A földönfelejtett többtucat játék és ruhadarab közt szlalomozik, hihetetlen technikával, semmit sem mozdítva el a helyéről. Én ettől sokkot kapok, és sikítófrászt. (tudom, tanulnom kő még a nagyotnyelést és örülni, hogy legalább felmerül benne a gondolat); 2. az a fixa ideám, hogy rajtam kívül senki sem tud olyan tökéletes precizitással pornyívózni, mint én. Legalábbis szűk családon belül biztos, hogy nem. 3. a legprofánabb oka az a masszív fejfájás volt, mely a gyerekkacajra is agyatrepesztett, hát még egy monoton burrogásra.

Bár így utólag, ha tudtam volna mi vár rám, nem lamentáltam volna ennyit, hanem hátat fordítva, takarót a fejemre húzva horpasztanék, amíg valaki kitakarít helyettem.

süti beállítások módosítása