cucka 2011.06.23. 14:29

Variációk egy témára

Apa ma nagyon sokáig dolgozik.

Apa holnap reggel nagyon korán el kell induljon, nem biztos, hogy el tud vinni oviba, mert a rendelése előtt még címei vannak.

Apa ma este nagyon későn jön haza, azt kérte, addigra már feküdjetek le.

Apa ma nem tud hazaugrani délután (sem).

Napok óta azt kéri, ha hazajön az oviból a Nagyfiú, hogy a szokásos Traktor Tom helyett, nézegessünk képeket Apáról a számítógépen...

Így tegnap csaptunk egy előre egyeztetett görbe koradélutánt a két rendelés között és kilátogattunk ide, ahol  én bepusziltam egy giga-retró hamburgert, mellé elszürcsöltem egy jeges kávét, apjuk felváltva csúszott a kicsikkel, és még a megbotránkozó szempillantásokat is igyekeztem visszapattintani magamról, amikor az aprótalpúak szandált és pólót ledobva, izzadtan hengergőztek a homokozóban.

... és előre rettegek a július utolsó egy hete- egész augusztust érintő oviszünettől. Ilyenkor eszembe jut, mennyire nem volt tudatos a gyermekvállalásunk...

Már tudom, milyen érzés a lelki félelmek elernyedése utáni, fizikai fájdalommal járó izomláz.

 

(a blog.hu-val hetek óta nem tudunk közös nevezőre jutni: ha van pár szabad percem, éppen nem akar működni, szolgáltatóváltáson ügyködök, de vagyok annyira hűséges és a szokások rabja, hogy még kitartok. elméleti és gyakorlati segítséget azonban szívesen elfogadok fríblog vagy blogszpot vonalon rutinosabb felhasználóktól)

 

Az alábbi párbeszédek cirka 3 perc eltéréssel zajlottak ma délután a konyhánkban.

Miközben derékig behajolva a konyhaszekrény legalsó polcára, szuszogva* próbálom kiszabadítani a meggymagozót, hátulról egy nemvárt ölelést kapok és egy cuppanós puszit mellé. Ezt most miért kaptam? kérdezem meglepett örömmel. Azért, mert nagyon jó anya vagy, mert nagyon szép vagy és mert szeretlek, anyuci!

Épphogy magamratalálok aléltságomból és a belső énem képzeletben megvállveregeti a külső énemet, hogy mégiscsak jó ez az út, amin járunk, a gyerek érzelmileg stabil és képes is az emocionális attitűdök kifejezésére, amikor is könnybelábadt szemeim végigsimítanának elsőszülöttemen... ám megakadnak. Ugyanis a következő életkép fogad: szépfiam éppen a nyomós májkrém általa kirágott végét igyekszik a szájába illeszteni, de ekkor már nyomja is a tubust és persze győzött a gravitáció, toccsan a paszta a konyhakövön.
Légy szíves töröld fel, ennyit sikerül csak kipréselnem magamból, az előbbi eufória szinte már tovaszállt. Anyuci, én felnyalom, és ekkor összenézünk és kirobban a röhögés mindkettőnkből. Mert tényleg felnyalta. 

 

* egy rövid telefonbeszélgetéstől is képes vagyok már hosszú perceken át fújtatni, és jajj, hol vannak még az igazi végidők...?!

cucka 2011.06.06. 19:04

Kétképes-sokbeszédes

Általában igyekszem objektíven tudomásul venni gyermekeim fejlődését, persze nekem is vannak túlkapásaim, én a szépségük-tökéletességük csapdájában vérzek el.
Semmiért nem cserélném el Huncos esti hozzámbújásait, ahogy elémkifliződik, bár mostanság a hasamra való tekintettel inkább mögém szeret, és közben esti mesét mond nekem és a hajamat simogatja, ahogy nem is olyan régen még én tettem ezt vele. 99 százalékos sikerrel esténként rendre álomföldre zavarja idösanyját.
Napról napra meg tud lepni valami roppant felnőttes dologgal. Ma reggel például az ébredését követő első mondata az volt, hogy ő azt gondolja, el kellene mennie fodrászhoz. Majd amikor felajánlottam, hogy megbeszélek egy időpontot az énkingámmal, akkor azt válaszolta, ő ahhoz a fodrászhoz szeretne menni, ahova a Dédi is jár. És ezek után délben találkoztunk is a fodrászlánnyal, akihez szó szerint bepofátlankodta magát. (mert ő ma AKAR fodrászhoz menni, és nem, nem ér rá jövő héten)
Mici meg maga a céltudatos báj. Macskalány ő, ízig-vérig, ám mégis kemény, erősebb fából faragott, mint a nagytesó. Talán ezért is barátkozom meg egyre jobban a kereken bambafejű macskával, aki mostanáig nemszeretett vendége volt lakunknak. Most meg már vadászom rá, mert tényleg kiemeli Mickó finomságát, és mert ő is szereti-keresi a cicófejet a ruháin. Itt ugyan még nem tartok, de már nem merem azt mondani, hogy soha nem is fogok.
Buncóleányka puha kezeitől olvadok el, amikor átfogja az arcom vagy simogatja a karom düdörögve. Mesepillanatok ezek.

Rövidke bevezetőm után, megmutatnám a tesók alkotásait. Hunor ugye mostanában kezdett el rajzolni, eddig nem akart, mi meg nem kényszerítettük, bíztam benne, a türelem most is elhozza a kívánt eredményt (akárcsak a hajmosás vagy a beszéd ügyében). Az első "komolyabb" rajzai egyike az alábbi, melyet saját maga úgy magyarázott, hogy a létra az égbe vezet. (és akkor megint akaratlanul is eszembe jut a múltkor látott/olvasott Molnár V. Jóska bácsis előadás a gyerekrajzokról, a lelki tisztaságukról és arról a láthatatlan szálról, ami őket még a mennyhez köti):

Aztán itt egy gyöngyszem Micitől, aki csak ücsörgött az építőkockák között és szemöldök-összevonva koncentrált, majd büszkén felemelte művét. Én pedig pislogva beküldtem az apjához, ugyan nézzen már rá, mit rakott össze egymaga ez a nincs-még-másfél-éves. A felmenő ősök között az építészmérnök alapok igen szép számmal adottak, no de akkor is, nem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva, meg különben is:

És kész az első saját sajtunk, és nem azért, mert perszehogy elfogult vagyok, de ezzel nem lehet betelni! Az állagát tekintve orda-szerű, sima és likacsos és kellemesen sós, kiváló kiegészítője egy szelet zsíros-kenyérnek. Szóval megérte a kétnapos maceratúrát, és már tudom, hogy ismét új dimenziók nyíltak meg előttem, mert a legközelebbi már fűszerezett(ebb) és formatált(abb) lesz.

cucka 2011.06.05. 21:30

Sokmindenes

Ha tehetném, mindenhova diktafonnal mennék, akkor talán valóban megörökíteném a vicces illetve a fontosnak ítélt gondolataimat. Ehelyett hagyatkoznom kell a memóriámra, amely ülepítéssel dolgozik és így mire idejutnék, hogy írjak, a történések kopottabbakká válnak.
Kereshetnék ezeregy okot, hogy mért nem ücsörgök itt hosszabban, a legigazibb Zsigu-mester, aki továbbra, olykor szemmel is láthatóan ücsörög bennem, fejét szorosan a jobboldali bordáimhoz préselve. Vicces ez így, de amikor sem ülni-sem állni, csak egy oldal-madárfogásos pókasszony balra dől figurában létezem, miközben az aprótalpú népség maradandót alkot, akkor nem mindig a röhögés jut elsőre eszembe. Talán csak másodszorra. Vagy inkább csak harmadszorra.

Csütörtökön kimenős voltam. Barátnőzős-vásárolós. Megnyugodtam, még mindig le tudok menni vihogós 16 évesbe, ám az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hiteles. Kisebb, ám annál lényegesebb célokat tűztem ki: gyorséttermi vacsora, kávéházas kávézás és ruhavételezés- szigorúan saját használatra. Az első kettő fontosságát egyetlen kisgyerekes anyukának sem kell részleteznem, mennyei volt cukor- kávéskanál- és tejhab-kuncsorgása nélkül, csak önmagammal megosztozni az édeshaboson. A ruhavásárlást még gyakorolnom kell, bár úgy gondolom, hiányosságomban vastagon benne vannak a marketingesek is, akik az édibédi falatka gyerekrucikat közvetlenül a női osztály mellé/bele rejtették. 
Ha nem éltem volna tizenx évet székesfővárosunkba, talán még bele is férhetett volna, hogy jegyüzértől veszek jegyet, hogy majdnem rossz irányba szállok metróra és hogy büszke vigyorral konstatálom, hogy elsőre megtalálom a randi helyét. (nem mellesleg cirka 6 évet laktam a közelében)
Persze az itthonmaradottak is kirúgtak a hámból, a kisbüdösek képesek voltak este nyolckor kikunyerálni az apjukból a faluvégi rertohamburgerest, így nem is baj, hogy egy jóval későbbi járattal értem haza, mert ördöggombócaim este 10-kor még indiántáncot lejtettek a szobájukban.
Hazaérve két bárgyúmosolyú teraszon szivarozgató-borozgató férfiemberrel találtam szembe magam, állítólag a cimborára is szükség volt az esti dzsemborihoz és aztán annnnnyira hosszú menet volt, hogy lazítaniuk kellett. (másnap azért halkan megkérdeztem, hogy eztántól nekem is ér estére kellemes szalonspiccesre fröccsöznöm magam valamely segítő barátnőm társaságában?)

Pénteken a sajtgyártás csúszott, részint eszközhiány miatt (70 fokig mérő hőmérő és sajtformába való nehezék), részint nem állt össze az a fránya gyakorlati rész sehogy se a fejembe, és ahány metodikát átbogarásztam, annyiszor kavarodott még jobban össze bennem minden.

Szombaton bográcsoztunk, kisebb összezördülések mellett, a kánikulára való tekintettel felállítottuk az idei évi gyerekmedencét a teraszon. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Micike szárazon, még fújás közben fejest ugrik a betonra, így most van egy húszforintos nagyságú színjátszós tipli a homlokán.

Ma végre nekiálltam a sajtkészítésnek, és bár az időket-fokokat olykor nehezemre esett betartani a két segítőm aktív gyűrűjében, (mit tehettem, ha éppen 5 fokkal/5 perccel a cél előtt estek le, mentek el mackózni, kértek májkrémes szendvicset?) gyermekeim most formába öntve-préselve csöpögnek és várják a holnapi sós leves öblögetést. (első kóstolásra átmennek a szigorú zsűri rostáján, ismét közösen cuppogtatta Mici Kokócicával a zsendicét)

Az alábbi képnek igencsak profán oka volt, közvetlenül a trágyahordás előtti hangulatot hivatott dokumentálni:

a kis-ténsasszony bejárja birtokát:

in ekzsön (előtérben a hagymáim-sóskáim):

és végül ők azok, akik nélkül a sajtkészítés továbbra is csak álom maradt volna, a lányaink gyűrűjétől körülölelve Csiribiri:

cucka 2011.05.29. 17:28

Gyermeknapos

Mint a házurával már többszörösen megállapítottuk, a mi gyerekeinknek minden nap gyereknap, meg amúgy is, kicsik ők még egy egész napos programhoz (én meg fáradt és önző), így okosszülők módjára este, a nagykádas fürdés közben rávezettük az elsőszülöttet, mihez is lenne ma kedve. A válaszát borítékolhattam volna: hinta nagyjátszótéren.  Ami a mi olvasatunkban azt jelenti, hogy az ünnepre való tekintettel, nem elég a kéthintás-egylibikókás-nagyhomokozós falusink, hanem szomszédolunk egyet a nagyjátszótérre. És ezt meg mi már összekötöttük azzal, hogy akkor ottebédelünk, és a lelki szemeink előtt, az azt követő jólmegérdemelt pihenés is ott lebegett... mindig kihagyom a számításaimból, hogy van két, váltott nappali műszakban alvó ördögfiókánk.

Mert reggel már pitymallatkor el kellett kezdenie Huncosnak a buzdító noszogatást, szándékának komolyságát egy önálló felöltözéssel is alátámasztotta. (az már csak egy mellékes szál, hogy nyári pizsamáját télire váltotta, és attól juszt sem volt hajlandó indulásig megszabadulni, egészen pontosan az utolsó aduász bevetéséig, mely szerint ő nem jön velünk, hanem itthon marad pizsamanapot tartani). Hugira pillanatok alatt átragadt a hangulat, aki ugyan még csak 2 szavas mondatokat használ*, így azokat rikkantotta elviselhetetlenül magas hangon. (Áppá, gyere!- eközben a kezénél fogva rángatta apját; indulu kiii!- ez már a menjünkmár kategória)

Az effajta presszúra hatására viszonylag hamar elindultunk, hamar odaértük és gyorsan konstatáltuk, hogy a hivatalos gyereknapról lemaradtunk ugyan, (mert az tegnap volt), amit egyáltalán nem bántunk, így a játszótéren az egy négyzetméterre eső felnőttek/gyerekek száma nem haladta meg az elfogadható kategóriát. Kicsit föl is lélegeztem és egy árnyékos padon szégyenszemre beletemetkeztem az egyik letehetetlen könyvembe, míg Apjuk bírta a két egy méter alatti gyerek-két ellenkező irány felállást, aztán átvettem, hol egyiket-hol másikat. Annak ellenére, hogy azt gondoltam eddig, hogy ez az a játszótér, ahol 3 éves kor alatt nem nagyon tudnak mit csinálni az ifjak, (egy darab babahinta található benne össz-vissz), Kismici ma rálicitált alaposan: kisruhában mászta meg a méteres létrákat, hogy fölérjen a toronyba, és erről meg két dolog jutott eszembe, egyrészt, hogy tavaly ilyenkor mennyire bizonytalanul nem találta a helyét Hunor ugyanitt, másrészt meg, hogy mekkora ősi tudással érkeznek ezek a kisemberek hozzánk. Csak figyelnünk kell rájuk. (nomeg, hogy kismici tulajdonképpen rejtőzködő kisöcsi a jelek szerint)

Aztán elsétáltunk egy falatozóig, ahol Királyleányka már igencsak Rombolda üzemmódra kapcsolt, ebből már sejtettem, hogy minden lesz, csak konszolidált étkezés nem, ha nem tudjuk kiütni valahogy. Egy külföldi csoport szúrós pillantásai közepette suvasztottuk be a kishölgyet egy jólbevált autós kiskörre, és éppen kettő perc alatt ütötte ki magát, földöntúli üvöltésekkel kísérve. Ennek tükrében nekünk is gyereknap volt, mert végre nyugodalmasan ehettünk, (ezt egy pohár serrel is megkoronáztam), Hunornak meg übergyereknap, mert az étlapról kakaóspalacsintát választhatott ebédre. (mert az apjuk még mindig kellően rutintalan és a választható ételek sorát a palacsintával indította)

És végül hazaértünk, és olyan jól esett volna egy fél órácskát ledőlni, ám abban a pillanatban, amint begurultunk az udvarra, Minkus szemei kipattantak és ott folytatta, ahol abbahagyta és persze azóta is pörög éteri magaslatokban. Legalább a skacok aludtak.

 

* ezért Hunor 3 éves korában a fél karomat odaadtam volna.

cucka 2011.05.25. 15:05

a zárójelekről

(milyen érvényes
lett arcom: két tenyered
zárójelében)

(Fodor Ákos)

Túléltük. Buzgómócsing Anyuka oldalam előrevetítetten kicsit túlvállalta magát (2 kiló kenyér szendvicsei és két kiló liszt kakaóscsigái), talán ennek köszönhető, de a délutáni ovibuli külső megfigyelőjeként voltam csak jelen. Legalább fotóztam.

Volt konflisozás a faluban (még szerencse, hogy én ekkor javában nemvoltamkész, így akár még azt is elsüthetném, hogy voltam annyira gondos, hogy a falu legelőnyösebb pontjáról fotóztam, a teraszunkról):

majd egy egyórás táncház következett, melyen ha részt vettem volna a tűző napon, 5 kilóval könnyebben és egy újszülöttel gazdagabban zárhattam volna a napot:

Mici képviselte családunkat a kifutón, akinek annyira tetszett a táncmulatság, hogy egészen közelről szívta magába a népzenei ütemeket. Mindeközben megéhezett legényünket lefotózhattam sármos amorozzó hangulatában (háperszehogy cicává arcfestett Szonjával).  Igazság szerint legalább tucat kép készült elsőszülöttem idétlenebbnél idétlenebb bazsalygásairól, melyeket olykor bandzsulással párosított, de ezeket inkább megtartom a későbbiekre, addig is szövögetem zsarolási terveimet.

A tombolák sorsolását izgatottan vártuk, az apró játékok/kiegészítők mellett voltak igazán komoly nyeremények (étterem-fagyizók-cukrászdák felajánlásai, kozmetikai kezelések, és mi itthon azon rötyögtünk, -mert perszehogy óhatatlanul is szmk-s lettem-, hogy jövőre lesz állatorvosi csomag is a nyerhetőek között). Egész szépen gazdagodtunk a fellelhető összes törékeny, javarészt kerámia alkotással (lett teakiöntőnk, üveghattyúnk, rózsaszínbohócos perselyünk), végül már csak én izgulhattam a sorsolás kimeneteléért, mert a gyermekeim cserbenhagytak és leléptek motorozni. Kismicit meg tiszteletbeli óvodássá és túlélővé minősítettük, együtt motorozott-homokozott-csúszdázott a nagyokkal és végigkunyerált mindenkitől minden élelmet:

A tombolán nyert esernyőnknek majdnem gyakorlati hasznát is vehettük hazafelé jövet, de persze annyira adta magát a dolog, hogy Huncos még kicaplatott a nagyernyővel a teraszra és Hugival szarrá áztak kipróbálták a lehetőségeiket fürdés előtt.

Ringató-altató senkinek sem kellett, fél 8-ra régnemhallott csöndbe borult hajlékunk.

cucka 2011.05.19. 10:57

Kétperc

Pontosan ennyi időt (se) vesz igénybe nálam egy délutáni gyors pisiléses kávégombmegnyomás. És pontosan ennyi időbe került a  két trónbitorlónak feltérképezni és elfoglalni a gondosan felépített és hátsóteraszvégibe elbújtatott szigorúan titkos objektumomat.

Reggel Hunorvirágszál abbéli csalódottságában, hogy ma nem mennek sehova kirándulni az ovival, félredobta a hátizsákját és tüntetőleg egy szál fütyiben táncra perdült a szobájában, Minkus nem kis örömére, aki meg igyekezett megcsípni a lábközött lógót. Néha sikerült is neki. Olyankor elmúlt Huncos felhőtlen öröme.

Ilyenek a reggeleink.

cucka 2011.05.16. 11:12

Mindhalálig Ákos

Szóval a koncert. Meg a beszámoló.

Szombaton egész nap gyűszűnyi gyomorral közlekedtem, tényleg mint egy elsőrandis tinilány. Izgultam, hogy Mici ne lázasodjon be (nem tette), hogy Hunor kis orrfújásai ne legyenek többek, mint kis orrfújások (nem lettek), hogy legyen mit felvennem és még én is tűrhetően érezzem magam benne (pipa, sikerült egy farmer-póló-blúz kombóra bukkannom), annak ellenére, hogy a ház ura csípőből azt válaszolja a hogy nézek ki című vígeposzra, hogy jól, egy kismamának mentsége, hogy kismama és majdnem mindegy (???) mit vesz fel (férfi!), hogy odaérjünk időben (odaértünk, sőt).
És minden annyira-de-annyira flottul ment, hogy már a kandi-kamerát vártam vagy azt, hogy valaki bejelentse, nem is lesz itt ma semmiféle konszert. Egy neonvillogó mellényes embör éppen a mi autónkat terelte el egy üres parkolóba, ami közvetlenül a bejárat előtt volt, ott ugyan -részemről- volt kis tanácstalanság, míg megpróbáltam a közel azonos betontömbök között leledzve elmagyarázni Szőlőlánynak a koordinátáinkat, még egy biztonsági őr is próbált a segítségemre sietni mondja azt, hogy Déli kapu, ami ugyebár  két szőke esetében nem volt igazán nagy segítség, nem úgy a börgerking tábla, vagy ha legalább egy Zara vagy egy H&M működne a szomszédságban.

Aztán bejutottunk és ugyan még bőven volt időnk, de üdítő és bármi más vásárlása helyett mi inkább a helyünk megkeresésére koncentráltunk, ott gyorsan elmajszoltam egy csokit, csak úgy a vércukkerem karbantartása végett. (és az idegességem tompítására)

Aztán elkezdődött és lúdbőröztem a gyönyörtől és egyáltalán nem bántam, hogy sokkalta zúzósabb feldolgozást hallhattunk, mint a lemezeken megszokottak, így csak egy számon bőgtem, de ott nagyon, mert sok minden eszembe jutott. Egy másik dal pedig éppen ott erősített meg, ahol gyengültünk. Azt hiszem, rég nem töltődtem fel ennyire... rég nem kaptam ennyi energiát...

Egy dolgot sajnáltam. Mégpedig az ülőhelyet. Úgy érzem, nem esett volna nehezemre azt a két órát állva végigtombolni, még nagy pocakkal sem, így is a végén már nem bírtam/bírtunk a pezsgő véremmel (és az előttünk ülő többszöri rosszalló pillantása ellenére, ami nem is tudom igazán minek illetve kinek szólt: a nagyhasamnak? annak hogy "ilyen állapotban" is ki merészeltem mozdulni otthonról? esetleg a többmásodperces sikkanataimnak?  vagy...?), a visszajátszás alatt már állva tomboltam.

A felpörgetett hangulatomhoz hűen társult Zsiga is, aki az első taktusok alatt még mocorgott párat, aztán fejére húzta a méhlepényt és igyekezett kizárni a külvilágot, miközben húzogatta a bosszú rovátkáit megérezte az adrenalinbombát és békésen szunyókált úgy éjfélig, akkor ő is bulizni kezdett, követve az anyja stílusát, csápolt és rugdosott, mindkettőnk szerencséjére a felfokozottságtól hajnal 3-ig én is forgolódtam.

Egy potyakoncertes, anyja konszolidáltan ülő korszakából:

Szóval elvarázsolódtam, feltöltődtem, függő lettem újra, belezuhantam a csodába, és még az sem tudott ebből kilendíteni, hogy a mi sorunkban volt a legnagyobb a fluktuáció, az egész szektorban nem vándoroltak annyit az emberek, mint minálunk.

cucka 2011.05.13. 09:50

Semmiről és mindenről

A napjaink önző módon telnek. Esküszöm, rosszabb vagyok, mint egy 14 éves tinilány, napközben többször is képes vagyok elbőgni magam annak a gondolatára is, hogy ottlehetek, úgy várom az így, csupa nagybetűvel íródott KONCERTET! Így most megszűntek az Alma dalos bulik, nincs több Kolompos, az elmúlt egy hétben még az esti levezető densz is a lemezbemutató zenére történik. Minka szintén nagy rajongóvá vált, talán mert ő a nagyfiú oviban tartózkodása alatt is kap egy adagot belőle, Hunor meg már csak megadóan építgeti a vonatsíneit, miközben egy erőtlen Alma? kérdéssel próbálkozik.
A szombati bulit egyetlen dolog árnyékolja be, mégpedig hősies Kismici második napja perzisztáló láza, ami ugye várható volt, a múlt heti oltás következményeként. TankAranka megtagad mindennemű lázcsillapítást, a kedélye jó, bár minimálisan étkezik (annyit, mint általában Hunor itthon, tehát aggodalomra továbbra sincs okom), így nem is abajgatom, bár az éjszakai felsírásai, meg a hajnal ötös hányásos kelése a hátam közepibe se hiányzott. És persze figyelgetem, mert ugye királylányunk már bizonyítottan hajlamos a lázgörcsre.

Mindeközben olvasok. Sokat és sokfélét, és mindig nagyon meg tudok örülni annak, ha sikerül egy igazi gyöngyszemre bukkannom. És az ezenfelül is fennmaradó szabadidőmben pedig kötögetek, viszonylag szépen haladok itt ezzel, bár egészen másképp kötögetem, és az eredeti tervvel ellentétben: nem fog debütálni a vállaimon szombat este, azon profán okokból kifolyólag, hogy nem lesz kész.  Szegény csáládom sínyli meg újkori befordulásomat, akár 2-3 napig is ugyanazt a főtt ételt kénytelen fogyasztani, cserébe viszont hajlandó vagyok a leglehetetlenebb kéréseknek is eleget tenni, mint pölö az este tízórai rántotta-készítés. (azt viszont megközvélemény-kutatnám, hogy Hunor azt kérte, hogy kössek neki egy olyan manónadrágot, amiben dirrdurrozhat, és ennél több pontosításra nem volt hajlandó... WTF??? ilyenkor -is- látszik, hogy nem vagyok a kreativitás csúcsán szédelgő anyuka)

Úgy látszik, csak írnom kellett róla és máris helyrebillentem, mert persze az ittemlítettet azonnal meg kellett sütnöm, isteni finom, a recept örökös tagságot nyert, amit aztán majdhogynem egyedül kellett elpusztítanom (nem esett nehezemre), apjuk nem édesszájú, bár erről még ő is elismerte, hogy finom, a büdöskölköknek meg zsenánt volt érinteni a ragacsos csiguszokat, így inkább egyáltalán nem foglalkoztak vele. Azaz Hunornak még volt pofája ártatlan babaszemeivel megkérdezni, hogy mást nem sütöttem-e? Szóval a kakaóscsigák mellett észrevétlen bekúsztak a zöldségek is, valahogy új dimenziókat fedeztem fel, ahogy a zöldségeshez belépve szaglászva válogatok, aztán persze általában csalódás ér, mert a paradicsomok isteni illata mellett az íze igenis felejthető, a kerti zöldhagymánk viszont még mindig dobogós aranyérmes. (holnap kihagyom!)

Lett egy vadiúj lízing kecsként ismét, Folti. Így már komolyabban is bele kellene vetnem magam a sajtkészítés rejtelmeibe, mert lassan tejben-túróban fürdünk, és a legyártott mennyiség messze meghaladja a fogyasztásunkat, sőt a szomszédok/barátok kapacitását is.

Hunor meg rácuppant a Spongyabobra, amit én ezidáig csak egy kedves figuraként éltem meg, meg ugye hajdanában Huncos fogai nőttek spongyabobosan, köztük ikarusznyi hézaggal. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak reggel van és csak én nem tudom felfogni a poénjaikat, vagy a készítőik tényleg elszívtak egy zacskó cuccot mielőtt nekiültek rajzfilmet csinálni, és ahogy tolultak az agyukból a gőzös gondolatok, úgy adták azokat válogatás nélkül a szereplők szájába.

És most már tényleg csak egyet kell aludni, (beleszámítva a koradélutánimat kettőt), és a szakadó eső sem tud eltántorítani. (legfeljebb egy bőröndnyi rucival készülök).

cucka 2011.05.05. 10:29

Arcok

Általában meggyőződésem, hogy a blogot telibenyomatom az édebédi gyerekeim fotóival, így egészen meglepődtem tegnap, amikor jópofa képeket keresve a kicsikről, rá kellett jönnöm, hogy 1. sokkal kevesebbet fotózok, mint régen; 2. a vélekedésemmel ellentétben ritkábban/alig vagynak idefönt fotóink.

És persze hogy akkor pótolom egy csobogó Micissel, ami nálam most abszolút favorit:

meg egy egyedül fürdős:

és a hab a tortán egy közös táncolós. Oké, Micikisasszony mozdulatain van még mit csiszolni:

Büszke anyai szívem azt sem bírja magába fojtani, hogy tegnap kapta meg a hölgyemény a csúsztatott MMR oltását (amit nagyon szerettünk volna elbliccelni, többek között a cikkben boncolgatottak miatt is, de egy pereskedéses rész nélkül is van épp elég bajunk, persze a fülbebogár mindig ott van, főként, ha "véletlenül" épp egy erről szóló könyv akad az ember kezébe), és ismét bebizonyította, hogy méltó rá a Golyóálló név. Az oltás azon momentuma frusztrálta egyedül, amíg hárman fogtuk le, amint elengedtük, már bújt is az anyjához ...helyett a doktorbácsihoz! Egyetlen könnycsepp nélkül! Nem utolsó sorban a napokban kinövesztette a két felső vámpír szemfogát és a két alsó is kitörésre kész, és tette mindezt mindeféle éjjeli partik nélkül. (14 fogú, ha jól számolom, de matekban -is- egyre kevésbé vagyok megbízható)

cucka 2011.05.02. 15:21

Amikor semmisem

Röviden: ÍGY, bővebben alant, érthetőbben: azt hiszem, elfáradtam egy kicsit.

1. Anyák napja: -házi verzió: szüttyögősen zokogósra sikeredett, mert a  hitös kivárta azt a lélektani pillanatot, amikor már nem bírtam tovább a soromra várni (az állatok/embergyerekek már túl a reggelin) és elduzzogtam zuhanyozni, ahol önsajnálatot gyakoroltam és jól kibőgtem magam, majd amikor totális meztelenségemben alsónemű után kutattam, ők hárman betotyogtak kézenfogva, Hunor cinegehangon Boldog Anyáknapját kívánt, Kismici meg csak vigyorgott és jó szorosan ölelt meg cuppogósan teleszájas nyálpuszikba borított
-ovis verzsön ma délelőtt: itt kuckósított ünnepség zajlik, az anyukák előre megbeszélt időpontra érkeznek, az óvónénik vezényletével egy előre elkészített, az ünnepnek megfelelően feldíszített kis kuckóba mennek, ahol a gyermök énekkel/verssel/saját szavakkal köszönti idösanyját. Nálunk a történet több ponton elcsúszott: elkövettem ugyanis azt a hibát a rutintalanok bájával, hogy egy délelőtti féltizenegyest céloztam meg. Hunor még kicsi, és akárhányszor is hiszem azt, hogy mekkora nagyfiú is ő már, mindig ráébredek, hogy ő még csak egy hiperszenzitív hároméves. A ránehezedő stressz súlyától megvadult az én kiscsikóm, ütött-vágott magakörül, majd elsírta magát és belémfúrta a fejét. Nem volt jó érzés ezt látni, mert életemben először éreztem azt, hogy tanácstalan vagyok, hogy nem tudom csitítani, megnyugtatni, és azt, hogy ott és akkor nem is az én dolgom volt ez. Andinéni gyakorlottan kezelte Hunor kitörését, a háttérben kellemes zene szólt, lassan mindannyian megnyugodtunk, Huncos választott nekem egy kiültethető virágot, és végül megkaptam az általa készített batikolt terítőt is, amit saját maga és egyedül készített több napon át és abszolút váratlanul ért, mert még el sem szólta magát, de már nem volt hajlandó ebédre ottmaradni az oviban, haza akart jönni velem, fáradtságra hivatkozva.

Az úton együtt elénekeltük az orgona ága, barackfa virágát. És ismét csurogtak a könnyeim.

2. Minden külső behatás késként hasít belém, fáj a bőröm, még az érintés is égeti.  És teszi mindezt bármilyen különösebb ok nélkül. Ha éppen nem ficeregne/csuklana egész nap a pocakomban a neve is van már KisMucc azt hinném éppen premenstruábilis korszakomat élem. Ennek köszönhetően egész nap szortyogok, homályosan látok és gombóccal a torkomban közlekedem. Ugye nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljam, hogy örökmosolyú Kámici ma mért sírdogál, elégedetlenkedik, drámaian zokog egész nap?

3. kinyiffantottam a kedvesbarátnőmtől kapott orchideámat, nagyon odavolt szegénykém, gondoltam teszek ma egy próbát és elviszem a virágosnénihez hátha újraéleszthető még, vagy tud valami ősi rigmust amit a szottyadt leveleire olvashatna. Állítólagosan agyon szerettem, megfojtottam a túlzott gondoskodásommal. (és ez persze a legjobbkor érkezett, mert alig gondoltam tovább, hogy ez mit is jelenthet...)

4. hétvégén Zebrus, arany malacunk is átkelt a Stüx folyón, így most az éjjeli mosdójáratok alatt már csak hallucinálom a sikításait. (tujánk árnyékában lelte  meg örök nyugodalmát)

5. labilissá vált az itthonról is végezhetőm, és ugyan az elmúlt évek alatt többször farkast kiáltva emlegettem, hogy sokkal jobb lenne nélküle, mint vele, most mégis  leheletnyit kétségbe-ejt és elgondolkodtat. Egyfelől azt érzem, hogy igenis szükségem volt arra a szálra a külvilággal ahhoz, hogy megőrizhessem az önállóságomat, a saját életem egy apró darabkáját, másfelől meg a végekben mindig benne van egy új kezdete, egy totálisan más lehetősége. Hagyom még ülepedni, de gondolatok vannak és talán mégiscsak behódolok és elfogadom a közvetett ajánlatokat, vagy pedig egy egészen más irányba indulok.

Szerettem volna egy névnapi piskótát összedobni, de a fentiek tekintetében már azt sem merek, mert vagy nem nőne fel, vagy leragadna, vagy a közepe nyers maradna. S hogy milyen névnapot is ünnepelünk ma? Hát Zsigmondot, hétköznapibb nevén KisMucc közlegényt, akinek pár napja azt tanácsolta az okos bátyja, hogy jöjjön ki játszani és este menjen vissza. Hogy már most ennyire szófogadó-e vagy a változékony időjárás teszi-e nem tudom, de két napja vízszintbe-görcsölve-magnéziumolva létezem. No, ennek sem örülök igazán, ettől még megfosztottabbnak/kiszolgáltatottabbnak érzem magam.

Egy hét láblógatós pihenésért sok mindenre hajlandó lennék.

cucka 2011.03.20. 15:40

Ez sem lesz vidám poszt

Napok óta próbálom a fejemben cikázó gondolatokat mondatokká szelídíteni. Nehezen megy, lassan mégis meg kell tennem, le kell ráznom ezt a képlékeny és zsibbadt masszát magamról, amit a felfoghatatlanság és valami különös bizarrság épített.

Gyakorlatilag az idők kezdete óta ismertük egymást. Az általánost egy iskolában, párhuzamos osztályba kezdtük, a kis létszám miatt, sokszor együtt tartották az óráinkat. Közösen néptáncoltunk, az év végi záróink is közösen zajlottak. Amit ő testesített meg a D-ben, az voltam én az E-ben, ennek megfelelően a rivalizálás is folytonos volt köztünk.
A békét, a gimis közös osztályos első napok hozták meg. Gyámoltalanok voltunk, az idegen nagy épületben, szinte belevesztünk a nyüzsgésbe. Egymásba kapaszkodtunk az ismeretlentől félve, aztán már csak azt vettük észre, így is maradtunk. És hogy jó így.

Elválaszthatatlanok voltunk, a legdacosabban tomboló tinédzserkorunkban együtt követtünk el minden nemodaillőt. Lázadtunk mindenhol, az iskolai rendszer ellen, az otthoni rezsim ellen, a világ ellen, a saját magunk korlátai ellen, összes bevethető eszközünkkel. Tankönyvbeillő kamaszok voltunk, nagypofájúak, simlisek, olykor mély depresszióban, máskor a föld felett 2 méterrel, a napba mosolyogva.

Az érettségi után elváltak útjaink. Tudtuk, hogy így lesz, különböző álmokat, különböző vágyakat dédelgettünk szívünkben. A ballagós albumunkba bekerültek azok a mi egyezményes mosolygós keep smiley figuráink, melyek különböző színűek voltak és melyeket egy hullámos vonal kötött össze, azt jelképezve, hogy barátok maradunk örökké.

Az évek teltek, nem volt már meg a mindennapi kapcsolat, de a végtelenséget jelképező, láthatatlan hullámos vonal tényleg összetartott minket. Tudtam a nehézségeikről, tudtam, hogy nagyon sokáig vártak a kisfiúk pocakbaköltözésére, és tudtam arról is, hogy mennyire boldog és kiegyensúlyozott életet élnek azóta, hogy ez megtörtént. Az igazi áttörést a blogom életre hívása okozta. Ekkortól újra működött köztünk az intenzív kommunikáció.

Aztán megtudtam, hogy baj van, nagyon nagy baj. Volt idő, mikor úgy tűnt, győzedelmeskedik, hogy aztán elementáris erővel, újra a földbe döngölje ez a szörnyű kórság. Küzdött, emberfeletti módon. Már rég nem önmagáért, a szöszke-fürtösért tette. Az iszonyatos fájdalmakon és megpróbáltatásokon át, már csak az az erős szeretetgyűrű támogatta, ami szorosan körülfogta és próbálta elhitetni vele, hogy ez így a végtelenségig működhet.
Abban bíztam, hogy nála megtörténik a csoda, hiszen vele ez nem fordulhat elő! Nem akartam beengedni a tudatomba a történéseket, mert féltem, hogy akkor valóssá válnak. Amikor utolért a hír, nem voltam képes felfogni, elhinni... nyomtatásban kellett látnom ahhoz, hogy el tudjam fogadni, hogy életre keljen a döbbenet... Világtalan zaj, zajtalan világ... azt hiszem, menthetetlenül felnőttünk, abban a pillanatban, mihelyst eltemetjük az első kortársunkat...
Úgy alakult, hogy nem tudtunk már személyesen találkozni. Talán, jobb is így, hiszen bennem akként a 18 éves lányként él tovább, aki akkor volt, a napsugár-nevetésével, a fáradhatatlan jókedvével. Nézegetem a fotóit és próbálom meglátni az arcában a sorsát,  a vonásaiban a tragédiát, a szeme csillogásában a jövőjét. De nincs ott semmi, csak kíváncsi pajkosság és hamvas huncutság.

Nyugodj békében, Andykám! Igazad lett: valóban örökre barátok maradtunk! Remélem, megtalálod a békéd és tényleg szabaddá válsz! Szeretünk.

Két megesett kecskelányunk is súrolja a túlhordás dátumát, de hát ebben a családban ez már megszokott, csak Huncos érkezett naprapontosan, bár ő is kis rásegítéssel.

Napok óta lessük a jeleket, csodálattal és sajnálattal nézzük, ahogy egyre nehezebben állnak fel, ahogy szuszogva megpihennek. Délután nem voltunk itthon, egy baráti gyerek-összeeresztéses délutánon jártunk, ami belecsúszott egy kicsit az estébe is.  Mire hazaértünk, a fiatalabb menyecske már büszkén csutakolta-döfködte -az elsődleges megállapítások alapján-, kis bakkecskéjét.

Ő Csiribiri, egy dúspuhaságú, csóváló farkú, tisztaapja kisgida (válasz, a hogyan lehet egy hófehér kecskének barnásfekete gidója? kérdésre, és ez nálunk szintén nem egy szokatlan tulajdonság).:

cucka 2011.02.25. 19:22

Ölbekuporgós buksisimi

A múlt hétvégi, ismét szolidra sikeredett rendezvényünk után (egy konnektororrú hepajtól nem mentes feldolgozása és a helyszínen a falu közössége által történő elfogyasztása volt a cél), elsőként apjuk adta meg magát a sok hetes stressznek (és a másnapnak- *cinikus feleség*), majd hétfőn már nekem is kapargatta valami a torkomat, meg olyan ólmosan fáradt voltam, hogy a kicsik fürdetése után, talán én voltam az első, aki önként odavetette magát az álommanóknak. Aztán hajnal kettőkor arra ébredtem, hogy valahogy nem úgy működöm, ahogy szoktam, csatakosra izzadtam, rázott a hideg és valószínűtlen rémálmaim vannak. Felkel, pisil, lázat mér. 39.4. Hűba! Nem is emlékszem, hogy valaha is lett volna ennyire magas lázam, bekaptam egy fél algopyrint, és visszakúsztam. A keddi és a szerdai nap lázálmos fetrengéssel telt, 38 fok alá nem nagyon tudtam levarázsolni a hőm, túlzás nélkül, minden kimaradt, percekre voltam képes fölébredni, teát inni, beküldeni egy fél algot. A legméltatlanabbul a kedd esti hűtőfürdő érintett, szinte fizikai fájdalommal fájt ez a lehetetlen helyzet.
Úgy tűnik, a szervezetem egy 48 órás áramkimaradással jutalmazta az elmúlt hetek idegbetegségét.

Aztán persze, aggódtam, mert mért ne, hogy vajon az a picibogár odabent, hogyan viseli az anyja két napos lázas vergődését, és bízom benne, hogy erősen kapaszkodik és a jövő keddi ultrahangon virgoncan lubickol majd.

Mára már eldőlt, hogy megmaradok. Bár voltak pillanatok, amikor még a humorom is elhagyott és nyüsszögve szenvedtem, akár egy férfi, felhozva példaként a hét elején az örökzöld legelőkre távozott kecskénket, hogy ő is egy kis náthával kezdte, aztán most meg a patológia asztalán fekszik.

Ami öröm az ürömben, hogy annak ellenére hogy szanaszét fröcsköltem magamból a fertőző borzalmakat, és hogy mindkét gyerekem bizonyos időközönként odabújt, megcsókolgatott, hogy visszahozzon az életbe, mindkettő makkegészséges, kicsattanó formát ölt.

Azt leszámítva, hogy a havazás előszelét érezve, fej-fej mellett délután 5-kor kidőltek, és még mindig felébreszthetetlenül alszanak. Node micsoda bulizós iccakánk lesz ma éjjel ezek után?! elvégre kipihentem magam az elmúlt napokban. (csak az a randa krahácsolós ugatásom maradna már el)

cucka 2011.02.18. 13:23

Lélekbugyor

Előre leszögezem, az alábbi történet nem feltétlenül az érett-gondolkodású felnőtt énemet hívatott alátámasztani.

Amikor -Anyuss és a köz szavaival élve- a gyüttment* életformát választottuk, megkoronáztuk azzal, hogy ugyan csak látszólagosan ismertük az ittélőket (egyes számú hiba**), beindult bennünk valamiféle szociális láncreakció, és késztetést éreztünk, az azonnali segítségnyújtásra. (kettes számú hiba***). Mentségemül szolgáljon, hogy -bár vidéki kislánynak születtem- a fővárosban eltöltött másfél évtized kiölte belőlem az elővigyázatosság csíráját is, szegény hitös számára meg teljes mértékben ismeretlen volt a közeg.
A választások előtt többen megkeresték a másikfelem, vállalja már el a képviselőséget, fiatal is, tanult ember is, jól is beszél, véleménye is van, amit sokszor még véka alá sem rejt. Könnyes szemeimet pillogtatva támogattam őt, teljes (tejtől duzzadó) mellszélességgel, hiszen ki más álljon a falu élén, mint a  föntebbi tulajdonságokkal rendelkező egyén? (tudom, túl sok Mátyás király mesét olvashattam, harmincakárhány évem alatt  megtanulhattam volna, hogy a politika sosem az igazságosságról és lelkiismeretességről szól, véleményem szerint már akkor sem, csak a krónikások is "szerettek" csak a szépről/jóról írni. Ma már azt is tudom, hogy akinek az Isten hivatalt ad, észt nem feltétlenül oszt mellé.) Természetesen, szívmelengető szavazatszámmal bekerült a tanácsba.
Először minden szép és jó volt, aztán ahogy egyre jobban akaratlanul is beleláthattunk a dolgokba, úgy kerültek egyre inkább központba az anomáliák, a sztereotípiák. És mi még akkor is hittünk abban, hogy a jó, az igazság győzedelmeskedik, hiszen ép ésszel végiggondolva, biztos, más is látja, érti, így gondolja.

A sort folytattam én egy ártatlan flash mobbal: felvettem a kapcsolatot az iszapkárosultakkal és célirányosan gyűjtöttük/küldtük a segítséget. Leírom, mert igenis büszke vagyok a résztvevőkre, hogy 2 furgonnyi (kisteherautónyi) hideg élelmet, tisztítószert és ruhaneműt sikerült összehordaniuk a falubelieknek -a házunk teraszára, melynek elszállításáról egyedül gondoskodtam. Nem kértem/vártam hálát és/vagy köszönetet, aki ismer az pontosan tudja, nem ezért tettem. A kicsinyes visszhang azonban napokra hazavágott, mely szerint nem volt véletlen a gyűjtés helyszíne, bőséggel elraktároztunk az adományokból.

Hogy hol fordult meg ennyire a világ... napok óta keressük a pillanatát. Újra- és újra átéljük/átgondoljuk a döntéseinket, a kinyilatkoztatásainkat és mégsem tudjuk, hol hibáztunk.

Azaz de: aki nem akar kikecmeregni a gödörből, azt ott kell hagyni megtikkadni. Mert bármilyen kedvesen és segítőkészen is nyújtod felé a kezed, ő csak azt látja, hogy te kívül vagy, magasan és lenézed őt. Mert egy beteg lélek, csak beteg gondolatok megformálására képes.

És még egyet: a politikát nem lehet tisztán csinálni. Az pedig, aki érzékeny a kritikára és maximalista, az ne vegyen részt benne. Kivételt képez, ha mazochista az illető. 

És mindezt továbbgondolva, arra jutottunk, a saját házunk tájéka fontosabb és értékesebb annál, minthogy a családfő pattanásig feszült és megtépázott idegekkel esténként összeomoljon, és a gyerekeit csak elalvás után lássa. Nem feladás ez, csak összegzés. Nincs az a jóügy, amiért ennyit kell küzdeni, és bennem egy ponton túl az igyekezet átlendül ellenérzésbe, haragba.


*gyüttment: azon idegeneket neveznek a falusiak eme barátságosan bátorító jelzővel, akik nem ott születtek, hanem betelepültek. Általában a gyüttmentek évtizedekig azok maradnak, akárcsak leszármazottjaik, tapasztalataim szerint a szépapákig ragadványnév marad. Megszabadulni csak egyféleképpen lehet tőle: ha elköltözöl egy másik faluba, hogy ott legyél gyüttment.

** már a régiek is megmondták, sok ház ég belül, de nem látszik kívül.

*** sürgősen meg kell tanulnunk ignorálni az életünkből a nem oda illő dolgokat

cucka 2011.02.14. 23:55

Hófordulós mulatós

Buncileányka betöltött 14. hónapját egy szürke-mindennapokból lecsalt hosszú hétvégével ünnepeltük. Régóta szervezzük korai nyaralásunkat, és igen nem elírás, idén sajna ennyivel kell beérnünk. (nem egészen egy hónap múlva születnek a kecskegidóink, aztán már napi kétszer kő fejni őket, az én hasam sem lesz már kisebb, sőt, itt a kert az állandó munkálataival, szóval amikor nyaralóvidéket választottunk otthonunknak, akkor még sugallatunk sem volt afelé, hogy mennyire könnyelműen dobálóztunk a vérkomollyal...)

Nem vágytunk csodahelyre. Csak szerettünk volna lazítani, pihenni kicsit és nem foglalkozni német turisták rosszalló pillantásaival, amikor a gyerekek sikongatnak a medencében vagy az esti vacsoránál nyűgösebbek a kelleténél. Így a választásunk ismét a nyáron már beváltra esett. És most sem kellett csalódnunk. A szálloda alkalmazottait és a hozzáállásukat továbbra is csak szuperlativuszokban említhetem. Hunor könnyedén oldódott, kétrendbeli Reni-óvónénis barátságokkal gazdagodott, sőt még Buncóleányzót is otthagyhattuk egy órácskára (kevés szállóvendég volt), míg kettesben romantikáztunk Apjukkal. Vasárnapra becsatlakozott -Hunc szavaival-  (N)Agyi is. Azt hiszem, könnyedén el tudnám viselni hosszabb távon is, ha karnyújtásnyira lehetnének (és jobban ráérnének) a nagyszülők. Nem feltétlenül önös-gyereklepasszolós érdekből, sokkalta inkább azokért a semmihez-sem-fogható pillanatokért, azokért a szívet-lelket melengető csillogó szempárokért, amiket csak a nagyszülők jelenléte tud okozni. És szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy képesek ki is fejezni azt, hogy fontosak számukra, hogy hiányolják, hogy várják, hogy ragaszkodnak hozzájuk.

Megérkezésünk után pár perccel már igazi parasztokként viselkedtünk, előkerült a kolbász-töpörtyű (mentségünkre szóljon: zsírt nem vittünk befőttesüvegben), a kicsik rávetődtek a jóféle hazaira egy diszkrét csemegézés erejéig:

És memento Kismicinek, ha tizenévesen (vagy akár két év múlva, lásd bratyó) azon sírokrívok, hogy nem eszik a gyerök. Volt idő, mikor evett. Általában kétszer-háromszor annyit, mint Huncos:

Tényleg olyan, mintha túlélő túrán lettek volna, mesenézéses gyümölcsözgetés is volt, szigorúan pizsiben, az éttermi tetemes mennyiségű vacsora elfogyasztása után (nem beállított kép, a kicsi mindenhová felmászik):

Hogy ne csak az evésről szóljon minden, volt játszóterezés, meg fürdés is, meg végre egy akár normálisnak is nevezhető családi fotó. (meg képdömping).

Ma még kicsit lebegve rugdosom magam, hogy felvegyem újra az itthoni ritmust. Nehezemre esik. (Huncos hazaindulás előtt a szálloda szekrényébe bújt, hogy mégse jöjjünk el, és erre buzdította mindenben cinkos kishúgát is, és ha nekem is szól, esküszöm én is melléjük kuporodom)

cucka 2011.02.06. 11:52

Hallgatásunk okai

Elsődlegesen megemlíteném a lustaságot, mint okozati tényezőt. A sort követhetné a történettelenség, de ez nem fedné a valóságot, mert kettő darab négy év alatti kiskorú, nullától huszonnégyig, 7/24-ben mindig tud alkotni valamit.Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ezer apró, fontosnak hitt pillanat, lepkeszárnyon tovaszáll, mire odakerülnék, hogy mondatokká alkotva elmentsem a krónikánkba. (meg átértékelődik, és kevésbé válik esszenciálissá, mint menet közben gondolnám... ööö, ezt nevezem felelősségteljes bloggolásnak)

Még mindig gyönyörűeknek látom őket, és még mindig elfogult vagyok velük. De hát, hogy a búsba' ne legyek az, amikor húsok ők a húsunkból, vérek a vérünkből, és tényleg a legtökéletesebb dolgok, amiket valaha is alkottunk?! Még mindig imádok fölfedezni a mimikájukban, a mozdulataikban, a szokásaikban valamit, ami a mienk, és még mindig el tudnak varázsolni tisztaságukkal, természetes őszinteségükkel.

Ami eszembe jut az elmúlt napokból, az Minkus puhasága és hihetetlen tanulásivágya. Selymesen bújik, dünnyögve dödörög, az egész lényéből árad a báj, a kedvesség, a huncutság. Úgy egy hete, fürdetések előtt megállt a porcelánistennő előtt, kérdőjellel a kis szívalakú arcocskáján. Elsőre nem értettem, mit szeretne. Sőt, másodszorra és harmadszorra sem. Aztán úgy szerda magasságában felültettem a szűkítős deckára, ő pedig pillanatokon belül boldog mosollyal csurgatott. Továbbra sem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva. Ha így folytatja, nyáron megszobatisztul spontán-dalolva.

Hunor meg csak a szokásos. Egyre viccesebb kinyilatkozásai vannak, olykor megdöbbentően jövőbenézőek, máskor elgondolkodtatóan aktuálisak. Gyakorlatilag már folyékonyan locsog, bár vannak szavak, amiket nem tud/nem akar továbbra sem kimondani, azokat el- vagy megmutogat. Nem beszél tisztán, nem programozni akarok, de jelen állás szerint nehezen tudom elképzelni, hogy idővel ne kötnénk ki egy logopédus rendszeres rendelésén.

Együtt bármire képesek. Verhetetlen páros. Felmásznak, kibontanak, kinyitnak, kihúznak, eltolnak, ki- és bepakolnak, kiborítanak, feltörölnek (a szárítón található tiszta ruhákkal vagy tépnek wc papírt...), megrágnak, megkóstolnak, sokszor a sikítófrász kerülget, amikor az énszépokosnagyom korát meghazudtoló butaságokat készül elkövetni (vagy véghez is viszi) a kishugi szivacstekintete előtt. Egy ártatlan példával illusztálnám is: este szembefújta magát citromsavval (vízkőoldó), volt néminemű izgalom, sírás-rívás, szemöblögetés és társai.

Hát így telnek hétköznapjaink.

cucka 2011.01.30. 17:56

Egyensapkások

Van abban valami báj, hogy ha az emberlányának a gyermekei összeöltöznek. (a valósághoz jobban közelítve: összeöltöztetődnek). Annál már csak az lehet bájosabb, ha ezek a sapekok egyenest a nepáli sokadalomból érkeztek, kézzel  készítettek és arra hivatottak, hogy megvidámítsák a kicsiket. (...és az anyjukat)

cucka 2011.01.23. 17:48

Házi matek

Éppen ma egy éve költöztünk ide ki a messzitávolba. A napokban keresgéltem a fotók között, akkor találtam párat, a megérkezésünk utáni sokkot volt hivatott megörökíteni. (a hitös volt a dokumentáció nagymestere, de így utólag nem bánom, bár akkor sírógörcsöt kaptam a kétévessel és a hathetessel erre a látványra a ház egész területén, bútorok nélkül...)

A kinőtt ruháink nagy része még mindig zsákokban, a könyveink szinte teljes egésze. Még szerencse, hogy onlájn rendelésben is jó vagyok, és hogy még ide a világvégére is szállítanak a könyvesek. Így a nappali szobánk polcain a még mindig nem felfúrt Apuka kedvenc kütyüi és hivatalos papírok mellett, már pár könyv is látható. És hála gondoskodó Nagyfiamnak, -aki valamilyen nagyonfontos dolog keresésekor bukkant rá-, pár keretbe foglalt, ezeréves szerelmetes fiatalkorunkat idéző családi fotó is előkerült.

Körülbelül ezidőtájt, késő délután jöttem én át a gyerekekkel. A fiúk délelőtt pakolták ki a régiotthonunk, aztán én a két kicsivel még ott maradtam az üres visszhangzó falak között. Elaltattam őket, majd elbúcsúztam minden sarkától. Mécsest gyújtottam és emlékeztem.  Hagytam, hogy vezessenek a gondolataim. És annak ellenére, hogy folyamatosan jöttek a jelek menet közben, akkor és ott engem mégis belülről martak a kétségbeesés kérdései. Hiszen mindent feladtunk-otthagytunk, barátokat-jó ismerősöket, egyetlen tollvonással a házasságnál is erősebb köteléket írtunk alá 30 évre. (Ha minden flottul megy, az unokáink már megszületnek az uccsó törlesztőnk pezsgőbontására).

Hogy jól döntöttünk? nem hiszek a jó vagy a rossz döntésekben. Az élet folyamatos döntések meghozatalából áll. És az adott szituációban ez tűnt az akkor meghozható legreálisabbnak. Ma már tudom, mit tettem volna másképpen. Örülök, hogy itt lakunk, örülök ennek a csodálatos környezetnek, amiben felnevelhetem a gyerekeimet. Örülök annak, hogy -bár számomra nosztalgikus varázsa van a fővárosi szmognak, amiből kevéske ott-tartózkodásunk alatt könnybelábadt szemekkel mélyeket szippantgatok-, már én is tudok különbséget tenni a haraphatóan tiszta levegőtől, a megfoghatatlan nyugalomtól, ami jellemzi az itt élőket.

Ha ma felhívhattam volna felköszönteni, tudom, valamivel nagyon meg tudtam volna örvendeztetni. És nekem még kétségeim voltak, akkor, amikor  éppen a  születése napján költöztünk... Az én Anyukám, aki odaföntről sem engedi el a kezem, ma lenne 60 éves.

cucka 2010.12.27. 22:31

Karácsonyi pillanatok

négyenhóban-féle Nagyis-séta:

mézeskalácsos Mici:

telefonnak örömködő Bunci:

hóhányó Hunormackó:

cucka 2010.12.16. 19:05

Kétmondat

A kislányom, az az áldottjó-féle, a gondoskodó jelenlétem mellett megevett egy fél zacskó alutasakos csirkés macskaeledelt. (és én még örültem, hogy milyen szépen eljátszik, amíg én bekészítem az ebédet). Aztán egyedül felpattant a bátyja motorjára és elhajtott.

Hogy van-e összefüggés a két dolog között, azt nem tudom, mindenesetre értelmet nyert EZ a reklám.

(Mindenki jól van, kismici azóta rátolt még két és fél virslit is, Chanel lányunk neheztel egyedül az elorzott ebédje miatt)

cucka 2010.12.14. 10:17

Szülinap, első fejezet

Egyelőre csak képekben, a szöveges részhez szükségem lenne egy egyedülálló fél órára, ami jelen állás szerint létezhetetlennek tűnik.

(bár nem látszik, de ezzel a párpercessel is sikerült sok-sok értékes órát elvesztegetnem az életemből, konvertáltam, meg alakítottam, meg letöltöttem, meg kituggyamégmit, amíg egy recsegős nézhetetlen valami nem lett belőle, ma mindenféle alakítgatás nélkül feltöltöttem és múkodik. no így.)

Az elmúlt napok hóesése meghozta az ilyenkor szokványos hólapátolást és a játékos hóember készítést.

Kisfalunkba ma látogatott el a Nagyszakállú, a rendező bezottság árukapcsolásos ünnepséget szervezett: jótékonykodás is volt, az óvoda javára. Többkilónyi mézeskalácsot ajánlottunk fel, tegnap 11 órán keresztül sütöttem, a skacok pedig díszítették a macikat, autókat, csillagokat, szíveket és traktorokat. A  dekorálás tetőfokán születtek "Mackó" felíratú sima medvék, vámpírmacik, nővérkemacik (a hitelesség kedvéért a megfelelő helyeken piros cukormázzal), amőba játékkal borított rénszarvasok-elefántok is. Mint utóbb kiderült, az őrült agyszüleményű alkotásoknak volt a legnagyobb sikere, többen kifejezetten a kuriózumokra vadászva vásárolták fel őket.

Sötétedéskor érkezett a Mikulás, Huncos tapsikolva fogadta, bár a közelébe nemigen jutottunk, olyan szoros gyerekgyűrű kísérte. Aztán a nagykönyvből sorra felolvasta az ajándékozott gyerekek nevét, hosszan és döcögősen ment, minden gyerek készült valami apró meglepetéssel a Pirosruhásnak. Amikor Huncos került sorra, Mikulásunk összemosta a két kicsi tulajdonságát, így azzal fogadta, hogy szerbusz Hunor, ugye te vagy az a kisfiú, aki szereti a pörköltet? Hunci bátran köszöntötte (szia, én Hunor, igen, szeret pörkő), bezsákmányolta a csomagját, kis anyai presszúrára meg is köszönte és már jött is nagy boldogan. A csokimikiket azon izibe kivégezte még a téren, a mandarint vacsorára tartogatta, a narancsot megkaptam én. Anyai szívem olvadozott, egészen addig, amíg meg nem kóstoltam és így már értettem is a nagylelkűségét: soha savanyábbat én még nem...

Idei és egyben első nagytömegű Mikulás ünnepség abszolválva.