A napon száradó ruhák illata, a kertvégitől karnyújtásnyira Duna, a kölyökkutyák játéka, a csilingelő gyereknevetés, a békés parton nagyokat kortyoló Buncilány, az örömkönnyek, a napégette pír az arcunkon, a hazaértem nyugalma, a természet háborítatlan harmóniája, a saját termesztésű újhagyma selymessége, a tökéletes összhang, a mindigvágyott harmónia, a befordulás fontossága, a boldogság tapinthatósága.

cucka 2010.04.24. 08:27

Már nem...

Azt mondják, csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Amíg emlékszünk rá, beszélünk róla, addig velünk van, vigyáz ránk. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy ő most fizikailag ugyan nagyon messze vannak tőlem, ám valamilyen más formában mégis sokkalta közelebb, mint bármikor máskor. Hiszen velem maradt: bennem él tovább. Ha figyelmes vagyok, a gyermekeim mozdulatában, a szemük pillantásában elkaphatok még valamicskét belőle.

Nevelt. A legjobb tudása szerint tette. Erősnek. Patriarchálisan, spártaian, az érzelmek legminimálisabb kifejezése nélkül. Ha sírni látott, sajátosan vígasztalt: kifigurázott, degradálta érzéseimet. Ma már tudom, tehetetlenségében tette, sosem tanította őt senki érzelem-nyilvánításra. Más világban született... Istenem, mennyire hiányoznak azok a sohakinemmondottszavak.
Egy idő után kifejlesztettem a védőpajzsomat, már csak befelé sírtam. Aztán felnőttem. És ítéletet mondtam. És visszafordíthatatlan döntést hoztam.

A pajzsom sok mindentől megvédett az évek alatt. Keménynek látszom tőle. Megtanultam hálásnak lenni ezért is. Mint ahogy megtanultam észrevenni az apadó életerőt. Igaz, későn és saját bőrön tapasztalva, fájdalmasan. Mert ha a remény meghal, a lélek is hamarosan követi őt. Lélek nélkül pedig a test sem húzhatja sokáig.

Egy ideig elfordult az Istenétől, ám amikor pár hetesen élet-halál között lebegtem, sírva imádkozott a négy fal között napokon át, hogy ne vegyen el tőle...  A születésnapomra minden évben kardvirágot kaptam, azért, mert erős voltam. Mert életben maradtam. Mindig annyi szálat, ahanyadikat éppen töltöttem.

Már nem emlékszem az érintésére. Ritkán ölelt meg, olyankor is inkább darabos mozdulatokkal tette, hatalmas tenyereivel lapogatott. Idegen volt számára ez a gesztus. Ebből is tanultam. Az érintés fontosságát, a simogatás mélységét, az ölelés erejét, az átkulcsoló karok melegét. Ha  önmagamban nézve, keresem az alkalmat, az utolsó találkozásunk jut eszembe. Kiterítve feküdt, szépruhába öltöztetve. Az utolsó útjára  az ünnepi öltönyét választottam. Nem oda illő gondolat hasított akkor belém,  sehogyan sem illett az ingéhez az a nyakkendő.
Sosem láttam őt annyira békésnek, mint akkor. És nem mertem megérinteni a kezét. Féltem, a jéghideg érzettől, hogy megzavarom az örökbékéjében. Hogy akkor valósággá válik a felfoghatatlan. És talán féltem attól is, hogy kinyitja a szemeit, és számonkéri az elmúlt éveket.

Úgy alakult, hogy egyik unokáját sem ismerhette meg. És a lányát sem láthatta révbe érni. Ma lenne 64 éves.

cucka 2010.04.19. 22:24

Kardomba dőlök

Hunor: most már tuti, hogy valamelyik éjjel itt jártak a földönkívüliek és magukkal ragadták az én szívemből szakajtott magzatom és helyette itthagytak egy rosszul programozott űrlényt. Nem hallgat sem szépszóra, sem csúnyára, sem erélyesre, sem kedvesre. Bármit kérek-mondok-kérdezek az első szava a nem. És nem használ sem büntetés, sem közös programoktól való megvonás. Kedvenc viselkedési formája a magas cét kivágó visítás-sikítás. Nagyon nehezen működünk mi így együtt újabban... Miközben Józsika frászkarikán hegedülget, néha meg-megvillan a régi arcából is egy-egy foszlány... ma már elvonultam csöndben bőgicsélni, és próbálgattam kisilabizálni, hogy hol és mit ronthattunk el, utánamjött, átölelt és nányi-nányi felkiáltással, dünnyögve vígasztalgatott... mégiscsak emberi szív dobog odabent...

Minka: sokadik napja teli torokból üvöltve fogzik. Azt hittem, Hunor keményen csinálta. Kismiska volt ehhez képest. Sikerült ma bepillantanom a szájüregébe, döbbenetes volt a látvány. Egyszerre 4 különböző helyen fehérlik-dudorodik az ínye. Lokálisan kenegettem, pontsemmitsem használt, nurofent visszaküldte néminemű félig megemésztett tejjel a feladónak, tegnap estére belevarázsoltam életem első kúpját a hölgyemény hátsófelibe, viszonylag nyugodt éjszakánk volt, reggel viszont egy Pöttyös Panni pislogott a párnáról rám,  testszerte apró pici pöttyökkel, valószínűleg allergiás valamely összetevőjére. Hurrá. Marad a homeopátia.

Rózsaszín 4 hónapos fogzó és dacos kétésféléves. Csodás kombinációk.

cucka 2010.03.24. 15:06

If I...

Ha ittlenne, tudom, most büszke lenne rám... mindig is szeretett volna belőni egy számára élhető irányba, én pedig mindig is foggal-körömmel tiltakoztam az ő iránya ellen... később, talán túl későn, rájöttem, csak jót akart, azt szerette volna, ha elhúzhatná előlem azokat a falakat, amiknek ő már nekiütközött, amik őt földhözverték. Mára már azt is tudom, túl sok mindenben hasonlítunk, annak idején, ultraliberális (vagy csak igazságosztó kamasz?) lelkem, mégis prüszkölt a patriárchális nézeteinek súlya alatt.

Akaratomon kívül éppenolyan életet élek, amilyent magának és a családjának kívánt.

A legfájóbb, hogy úgy ment el, hogy egy banálissá évült vita következményeként, évek óta nem beszéltünk egymással. Fel sem merült egyikünkben sem, hogy mennyire nincs már időnk, hogy mennyi mindent nem mondtunk ki, mert azt hittük ráér...

Napok óta figyelem az udvarunkon áttelelő növényeket, próbálom felfogni, mi hol bújik meg és ki, és hová mit kell pótolni. A hálószobaablakunk alatt egy kis zöld fűcsomó egy ideje bíztató jelekkel fejlődik. Nem vagyok kertész, még műkedvelő növényésznek sem titulálom magam, éppenhogycsak megpróbálom életben tartani őket, így erről a burjánzó valamiről sem tudtam megállapítani, hogy mi az.
Ma reggelre kinyílt az első tavaszköszöntőnk. Egy nárcisz. Véletlenül éppen Gábor napon. Véletlenül ez volt a kedvenc virága.

Azt hiszem, semmi másra nem volt szükségem az elmúlt időszakban, mint egy kis cirógató-melegítő tavaszi napsugárra.

A mai nap címszavakban:

-terasz-sikamika, miközben Hunor hadakozik Göncöllel a lábonmaradásért, Dédi és Minka napsütést élvezve pihen. Nyálasan idilli, belátom.

- Teljes stábbal átlibbennünk a szomszédközértbe, ahol Hunor ottragad. Nem és nem akar hazajönni, a közérteslánnyal aszfaltrajzol, meg polc szervizeskedik, megérkezett árut pakol ki, ottebédel (vajaskenyeret paradicsommal),  meg ropizik és katyikat (=kavicsokat) dobál, és minden belépő vásárlót öleléssel vagy nadrághozbújással fogad. A végén még a közérteslány autójába is bepattanhat, és mindezeket bűntetlenül teheti. Minka a teraszon brümmög és bubinyálakat fúj, néha Göncöl megcsócsálja a lábát, vagy ringat egyet a hintáján. Én a  konyhaablakból lesem az idillt, miközben készül a túrógombóc. Ez aztán már tocsog a nyáltól, valóban.

- és ezen felül megemlíteném, hogy a nap folyamán, sikerült a barátnőim keménymagjával is beszélnem telefonon. Ha olvasnám valahol, el sem hinném.

Pedig de. Az élet szép és kerek. De nagyon.

Napsütéstől megborult elmém akkor csúcsosodott ki igazán, amikor felhívtam a ház urát felvázolni az idillt és mintegy mellérebegtem meghatottságtól elcsukló hangon, hogy én életemben nem voltam még ilyen boldog és hogy én még sok-sok gyereket szeretnék, mert ez a legjobb dolog a világon. (ezt a rossznapokra írtam be ide)

Tulajdonképpen az én fiam beszél. Összetett mondatokban. Kicsit ma figyelmesebben vizslattam és megvilágosodtam. Hiszen mi beszélgetünk!

Reggeli öltöztetős jelenet: Tátyi? kérdezi kérdőjellel az arcán, holott pontosan tudja hol van. Apa dolgozik, válaszolom a megszokott módon. Tátyi vauvau -mondja ő. Igen, Apa kutyusokat gyógyít.- válaszolom én. Me' ciccci- derül fel az arca. Igen, meg cicákat is gyógyít. Tátyi brubru- folytatja. Igen, Apa autóval ment dolgozni. -érkezik részemről a megértést igazoló felelet.

Amint ma öltöztettem Hugit, egyfajta kellemes bizsergést éreztem ott szívtájékon. KicsiHugi belenőtt. Sőt.

És eszembe jutott a jóhangulatú fotózás, az a felejthetetlen vágyakozás... Istenem, mennyire vártam ezt a kislányt, mennyire bizakodtam, reménykedtem, hogy sikerüljön életet adnom neki... Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az összes fájdalmával és szépségével együtt... valahányszor ránézek Huginyuszira, a szívem megtelik valami furcsa eredetű büszkeséggel  és a torkomban egy maroknyi gombóc képződik, és csak ölelem és szorítom magamhoz...

Majcsak kiürülnek ezek a fránya hormonok... bár azt hiszem, azok már rég kiürültek, és helyüket az anyaság foglalta el, ami sejtésem szerint, örökre itt marad...

cucka 2010.03.03. 14:14

Nagyizós-mindenes

Sűrű napokat tudhatunk ismét magunk mögött, melyekben szerepel költözés, ismerkedés valami nagyonújjal, Nagyi látogatás, barátnős pletykálkodás.

A kicsik a tavaszfuvallattal egyidőben egyre többet vannak levegőn, rójjuk a faluköröket, így tegnap a hírhedt szempillájú megejtette bemutatkozó földhözvágólagos hisztijét a nagy boltban. Az ok: egy meg nem vásárolt mikuláscsoki. És arra is rájöttem, hogy miért is jó igazán hordozni: másképp hogyan is lett volna két szabad kezem arra, hogy kivonszoljam a dühtől elvörösödöttfejűt a boltból?! A bolt előtt még volt kicsi őrjöngés, motordobálás, miközben lassacskán körénkgyűrűződtek az ismeretlen ismerősök. Élmény volt. Aztán egyszercsak megnyugodott az úrfi, hozzámbújt, ikegett még párat majd könnytől maszatos arcán már ott ült az örökmosoly és mintha mi sem történt volna, motorra pattant és ezzel a hévvel újdonatújan megismert barátnőjét kísértük hazáig. A ház előtt csak lazán szájrapuszival búcsúztak, és mint kiderült egyidősek, tehát van esély arra, hogy a lamour az oviban is folytatódni fog.

Minkóca hétvégén megejtette élete első gurgulászós nevetését a Nagyijának. Sajna, későn értem oda a felvevő apparáttal, így csak kettő gurgulázóst örökítettem meg. (fél perc környékén). Háttérzaj Hunor, szembefény nap. Nembeállított. Látszik.

cucka 2010.02.24. 19:48

Gyed betegen

A reggeli első gondolatom lelket simogatott: végre-végre beszabadulhatok a közelünkben lévő kisvárosba, igaz ügyintézés (tgyás rulez) címszó alatt és igaz, hogy mindannyian megyünk, de mégis mégha csak pár órára is, de újra összeszedettebb külsővel rendelkezhetek.

Az első forróvizes nyakonöntés akkor ért, amikor a nagyon kedves ügyintéző telefonon közölte, hogy pont semmi értelme becaplatni hozzájuk, ők továbbküldik székesfővárosunkba az egész paksaméta beadványt. Ekkor diagnosztizáltam magamon a gyed-betegeséget, ugyanis könnyekre fakadtam és úgy döntöttem, innenstől pizsiben, kávéval a kezemben katatón módon, a számítógép bűvöletében fogom a hátralevő életemet leélni.
A ház ura észlelhetett valamit az elkövetkezendő idők viharából, így alávetette magát a köz presszúrájának, ugyanis ekkor már Huncmackó is teljesen kész menetszerelésben vinnyogott az ajtóban. Minka a dráma kellős közepében is jóllakottan vigyorgott.

A második sokk akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy az este kimosott és szárítókötélre aggatott ruháim (azok a bizonyos ma bevetendő szépruhák), egész éjjel kedvenc Göncölünk almát és békés álmát biztosították. No, ekkor újra könnyes, áriával bőven feldúsított jelenet következett, melyben főhősnőnk közli, hogy ezek voltak a legjobb cuccai valamint a főhösünknek könnyű, hiszen ő minden nap elmehet dolgozni, bezárja az ajtót és kész, gondok itthonhagyva.

Végül akadt másik szépruha is, meg a kedélyek is lecsillapodtak és bababónuszoztam egyet. No és a világ legjobb kispasija motorral követett a sétálóutcán és sosem örültem még ennyire a füttyögő munkásoknak, akik amolyan mondd kiskócos, hol van a mamád stílusban bókoltak, én pedig olyan széles és magabiztos vigyorral lépdeltem el mellettük, ahogy már nagyon régen nem.
Hazajőve még kentem egy leheletnyi szájfényt magamra, egészen jól illik a piros macinacimhoz.

Hogy néha mennyire kevéske kell ahhoz, hogy a lelkünk helyrebillenjen.

A mélyzuhanást mindig magasröpte követi. (tán csak nem depresszió?) Nem vagyok hipochonder, de megboldogult lánykoromban előszeretettel húztam magamra mindenféle tanított betegséget, légyen az belgyógyászati, hematológiai vagy akár pszichológiai téma. Aztán jöttek a manapság oly divatos, öngyógyító, lélekmorzsolgató könyvek. Egész szép darabszámon rágtam át magam, ismét jó alanynak bizonyultam, nagyon sok új dolgot tudtam meg magamról. Aztán meguntam őket, gyerekeim születtek és az önmagam megtalálása-felépítése háttérbe szorult. Mint ahogy én is. Lett helyette munka, háztartás, gyereknevelés, házszépítés, minden más. Ezidáig sikerült elnyomnom lelkem jelzéseit, önmagamba mélyen beletaposva azt az érzést, hogy szükségem lehet valami másra is, de az elmúlt napokban igencsak tombolóan kitört a háttérbe szorított és elhanyagolt lelkem. Felőrölt a mindennapi mókuskerék.
A kitörés sok mindenre rádöbbentett: meg kell húzni kicsit a féket, különben értelmét veszti az egész eddigi utunk, borul a szekér és mi mindannyian lepotyogunk róla... tulajdonképpen örülök, hogy felszínre kerültek ezek a dolgok is... okot adtak arra, hogy módosítsuk az itthoni megszokottakat...

Aztán van nekünk egy hófordulós PuffancsLeánykánk is. Még mindig zökkenőmentes vele az élet. Eszik-alszik és olyan visszafogott, hogy sokszor már rég ébren van, ám mégsem szól, motoszkál-nézeget, néha a nevetésére megyek be. (az rejtély számomra, hogy ilyenkor min is nevet tulajdonképpen, a hálószobánk elég ingerszegény terep, össz-vissz egy ágy és egy dróton lógó villanykörte található meg benne, nomeg a sokszor emlegetett függöny!) Nevet, mindenen-mindig. Ha meghallja a hangunkat, ha meglát minket, ha Hunor rárobban. Bármikor. Csak akkor sír, ha éhesen ébred és valamilyen oknál fogva nem jut azonnal langymeleghez, hanem pl először tiszta pelust kap. A kiütései gyakorlatilag javulnak, bár néha bedurvul. Alapvetően száraz az arcbőre. Kenegetem. Napközben egyre többet van ébren, percekig képes rácsodálkozni a kezére, és szintén hosszú percekig fixírozza az arcom minden milliméterét. Egyre hosszabb ideig matat el a játszószőnyegen, miközben Hunorvirágszál legózik a saját ágyában. Legózni ott szeret, aludni köztünk. Mint ahogy Minka is. Továbbra is egyszer ébred, még mindig 4-5 óra magasságában. Álometetek, gyakorlatilag föl sem ébred rá egyikünk sem. Így jó ez mindkettőnknek.
Megmértük ma, mert úgy illik: 6230 gramm (90 gramm híján megduplázta kettő hónap alatt a születési súlyát...) és 62-es (68-as) ruhaméretű. Szépkékszemű, nagycsomagú mosolyvirágszál. Még mindig leginkább Hunorra hasonlít, csak sokkal lágyabbak a vonásai. Kislányom. Ízlelgetem a szót  és alig akarom elhinni, hogy ez a rózsaszín, tisztaszemű törékeny kicsilány tényleg az enyém... nem tudok betelni vele...

cucka 2010.02.09. 08:45

Van az úgy...

... hogy minden kerek, de Te mégis azt érzed, vannak néhol szögletek
... hogy minden vágyad teljesül és Te mégis azt érzed, kivülálló vagy és sehogysem találod a helyed a fenenagy harmóniába
... hogy az elvek magasba röpülnek egy 180 decibeles sikoltással és egy vörös tenyérlenyomattal, majd visszaesve apró, megragaszthatatlan üvegcserepekké törnek szét
... hogy legszívesebben felöltöznél és becsukva a kertkaput magad mögött hagynál minden gubancot... és ekkor döbbensz rá: nincs is hova menekülnöd menned, már rég nincs az, akihez odakucorodhatnál, aki a hajadat simogatva mindenre találna megoldást
... hogy tudod, hogy időre lenne szükséged, hogy helyére kerülhessenek a dolgok, de ebből van most a legkevesebb... nomeg türelemből

Szeretnék reklámanyuka lenni, szélesen örülni egy újabb foltnak, öblösen mosolyogva vasalni, hanyag mozdulattal eltüntetni a kutya-macska-gyerek-férj pusztításait, és kéjes örömmel figyelni, mikor keletkezik egy újabb tisztítanivaló a makulátlan otthonomban.

cucka 2010.02.05. 22:37

Dilemma

Most vagy a telefonom vacakszik, vagy ismét sikerült elállítanom valamit a számítógépünkön (vagy a telefonomon?), mert képtelen vagyok szemcsétleníteni a délután készült videókat. Megjegyzem a telefonon tökéletesen élvezhetőek...
A körvonalak alapján a szereplők nagyjából felismerhetőek, kis segítség: a kishavas Hunor, a nagyonkisfeketehavas Göncölkutya, a nagyhavas az H&M Apuka, a háttérben a narancssárga folt: Minka alszik békésen a báránybőrrel bélelt babakocsiban, és végül az idétlen, olykor szinte a hisztérikusság határát súrolóan vihorászó  vágó és operatőr, a lelkes anyuka, aki minden percet meg akar örökíteni. (tejóég! mi lesz itt óvodai szereplésekkor?! no, arról is megtudtam a szomszéd kisboltban, hogy ehelyt hagyományőrzés folyik, idén a csodaszarvast adják elő a kicsik az oviban, és igazi íjakkal is lőnek- áááá!, meg tököt gyalulnak (?) és fazekaskodnak is és mindenki szereti az óvónéniket, mert jófejek)

Nos, operatőrünk leginkább a helyi életérzést szerette volna átadni silány minőségű filmecskéje segítségével:

cucka 2010.02.01. 15:30

Színeink

Szombaton, amíg a normális emberek felszusszannak, vagy kikapcsolódnak egy kellemes helyen, mi fúrtunk-faragtunk, de nem ám egyszerűen, hanem hajnalhasadástól éjfélig. Látványos a haladás a házban és ha így folytatjuk az ősz hajszálaink megjelenése és agytekervényeink kisimulása is látványos lesz.

Persze, ismét teljes stábbal dolgoztunk, a szokásos felállásban: Minka javarészt nézgelődött-szendergett, Hunor teljes terjedelmével élt, pakolt, magyarázott, Zuram aktívan segédkezett a nálunk vendégeskedő házitündérünknek, én meg sápítozva takarítgattam utánuk. Közben megspékeltük az egészet a lehulló 40 centis hav eltakarításával. (az értelmes vita azóta is tart, hogy építhető állagú volt-e a lehullott hó, vagy sem?!) 

3 kávé és túlsok munkásóra elteltével, Huncosom (este 10 óra magasságában) rajzolgatni kezdett a színes és lemosható (!!!) filceivel. Kérésre bármit lerajzolt, Kokó cicát, Nati cicát, Nyányit, Tátyit és brübrüát is. Leginkább az impresszionizmus jeleit véltük felfedezni műveiben.

Aztán egyszercsak megkérdeztem Elsőszülöttemet, hogy milyen színű vagyok? Vigyorogva hozta a lila színű filcet. Kedvet kaptunk, továbbkérdeztük: Tátyi narancsárgát, Minka  (akit következetesen Tááá-nak szólít; de a tányér is, táá a fény, lámpa is, a hangsúly más kicsit), sárgát, saját magának pedig piros színűt választott. Kutakodom az értelmén, de hiszem, hogy ő ilyennek lát minket. Vagy valamit körülöttünk.

Ma délelőtt hosszas egyeztetés és beszélgetés után átmms-eztem a Minka kiütéseit a gyerekorvosnak, (vivát 21. század), szerinte is tejkiütéses a Ded, ha nagyon aggaszt és nem javul, hét vége felé rápillant.

Remélem, nemsokára tényleg levedlük (vagy levedeljük vagy az már más? hogy kell ezt ragozni, vajh?!) nervózus mivoltunkat, és föllélegzünk, mert az összes létező gyereknevelési elvünkön gázolunk újabban át, jópár sáros, 42-es katonabakanccsal...

cucka 2010.01.25. 12:52

Új élet

Sok-sok érzés kavarog most bennem. Újak, sosemérzettek. Fura az emberek kedvessége, ráérőssége, és az, hogy a szomszéd kisboltban ahelyett, hogy morózus pillantásokkal, esetleg cinikus megjegyzésekkel illetnék legifjabb fiatalemberünk polcpakolászásait, megmosolyogják, mert gyerek, mert szabad neki. Itt mindenkinek mindenre van ideje. Vagy inkább türelme. Még akkor is, amikor én már azt érzem, hogy izzad a tenyerem és gombóc van a torkomba, mert menni kellene, mert... (hova is? meg minek is ez a nagy sietség?). Megkellszokni, na.  Mint ahogy azt is, hogy nem fulladunk bele a személytelenség tengerébe.

A harapható friss levegőt hamar megszoktuk: a gyerekek mammut eledelnyi mennyiséget tüntetnek el étkezésenként, cserébe hatalmasakat termelnek az alvégen is alszanak, igaz, a miágyunkba, de hála az óriás matracnak, meg se kottyan még az sem, ha Huncmanó keresztbe fekszik. Mert természtesen Minkaleányka is mellettem durmol. Hiába a csudaszép, barifelhő-lámpás gyerekszoba, ott jó játszani napközben, aludni viszont velünk-nálunk-mellettünk. Ezt már megszoktuk.
Még kicsit alvásosdi: sosem gondoltam volna, hogy az én éjfél előtt aligpárszor elalvó kisfiam 7 óra magasságában már nagyokat ásít, alig éber fürdéskor és 8 előtt pár perccel önként dalolva lekapcsolja a villanyokat, pisszeg és bekúszik az ágyba és már alszik is. Remélem, ez a csoda nem csak 3 napig fog tartani.

Mint ahogy az én csodám se, aki világ életében azt vallotta, a lakás van miattunk és nem mi vagyunk miatta. Sokkörmöm bánja, ám mégis elégedetten éjfélig sikamikálom szépséges enyémkonyhámat. (és hajjdesokszor jut eszembe az, amikor még csak vigyorogtam azon, hogy tisztaságmániás barátosnőm, fogkefével sikálja a fugát... nakéremszépen, beálltam a sorba... ). Mert ez most más. Mert ez az enyém, a mienk. Mert ezért kőkeményen megdolgozunk, minden darabkája a mi pénzünkből készül-szépül. Mert így lett értéke és értelme mindennek.

Ma délelőtt lett világhálós kacsolatunk és televíziós kábelünk is. Pedig nem éreztem hiányát. Tényleg nem. Az esti alvások is mentek enélkül.

A világ kerek, a béke is lassan elhatalmasodik bennünk. Pedig nincs ágykeretünk, csak matracunk, nincs csillárunk, csak lóg egy izzó a plafonról, nincsenek szekrényeink, és jelen állás szerint, még hosszú hónapokig zsákokban-dobozokban fogunk élni. Viszont, reggelente a hálóból kinézve ez a mindenért kárpótló kép fogad:

Azt hiszem, szeretni fogom az új életünket, még akkor is, ha elmúlik a kezdetek idealizált lazasága és mindent felvált a mindennapok szürke monotonsága.

Hogy ez is megmaradjon: házasságpróbáló volt ez az ad hoc költözés. Voltak vibráló helyzeteink, melyek mindkettőnk felfokozottságából, vehemens habitusából adódott, olykor úgy tűnt, én mégsem költözöm, nameg a lányom sem, mert felelősségteljes ellátmányozó anyuka vagyok. Aztán ezt is túlélétük, átvészeltük. Már csak mosolygunk rajta.

cucka 2010.01.13. 15:18

Váltott műszakban

Minkus úgy döntött, itt az ideje gyakorolni tinédzserévei vadbulis korszakára, azaz mire elsőszülöttünk álomrahajtaná szöszke fürtjeit (kb. este 10 óra plusz minusz 1 óra), kislányunk úgy dönt, indulhat az esti party! Álalában hajnal 3-ig kéri a sétafikkancsot, öröm az ürömben: bármely szülő róhatja a köröket. (ma éjjel 1-kor finiseltem be a bulit, asszem megvan a tuti partikiller megoldás: még a legminimálisabb éjjeli fényt is ki kell iktatni, ekkor pár kör után elalszik... már csak az óvatos ágybahelyezés marad...)

Huncos meg a gyakori sztriptíz mellékhatásaként benyalt egy laza kis náthát: nincs láza, csak randán sípolva köhög, meg dől a sűrű trutyi az orrlukaiból (szeméből... ). Kedve töretlen továbbra is. Viszont ezzel az orrszívásosdival meglövi pont azt a pár óra egybefüggő alvást, amit hajnal 6-ig Mineklány engedélyezne. Még bírjuk.

Napközben se akarnak jusztse összecsiszolódni alvásügyileg: Minkus koradélutánig javarészt eszik-mackózik-alszik, ezidőtájban dőlne le Huncos sziesztázni, de mivel Minka ekkor kezd ébren bűvölni, Hunorvirágszál meg egyetlen pillanatról sem szeretne lemaradni, jobb esetben csúszik az alvása, rosszabb esetben kimarad. Ennek előnye, hogy este korán kidől. Mondjuk ez se kőbevésett, ugyanis tegnap este 7-kor ágynak dőlt, Minka párhuzamosan mellette, a nemvárt szabadidőn felbuzdúlva, HuncApu visszaküldte a karácsonyfát a Jézuskának, én kivasaltam, majd egy régóta halogatott restanciámat próbáltam véghezvinni, mégpedig Huncos kutyatápos-dobozba borított játékait szelektálni, rendszerezni, majd a fölöslegessé vált és leamortizált darabokat elbocsátani a nagy útra. Éppen a legnagyobb játékkupac közepén csücsültem (fél 11 körül), amikor megjelent az álomittas fiatalember a szobaajtóban és csodálkozó szemeivel méricskélt, hogy mit is csinálok én az ő játékaival? Hamar feltalálta magát, mellémhuppant és az addig szemétnek ítélt kupacnak örült meg a legjobban. Sírva röhögtem fel, amikor HuncApu szintén röhögve magyarázni kezdte gyermekének, hogy látod, anyukád éjszaka, amikor te alszol, a játékaiddal játszik suttyomba.
A nagy felébredéses ijedtségre Huncmackó jó alaposan bevacsorázott ismét, majd fél óra múlva már újra durmolt... szigorúan azután, miután már biztonságba tudta a játékait a gyerekszobába. (Megjegyezném: sikeres volt az akció, amíg újravacsorázott, gyorsan kiválogattam és egy hanyag mozdulattal berejtettem a kidobandó kacatokat a kanapé mögé... ) Így most újra minden elfér a játékdobozokban. (Terveim közt szerepel  a továbbiakban 4 egységcsomag gyártása az újházban, melyben mindegyik tartalmaz autókat, formabedobókat, logikai játékokat, plüssöket, zenélő borzalmakat, csörgőket, és ezek vetésforgóban történő alkalmazását fogom presszionálni. )

És most csak Minkus pár szóban: hófordult tegnap, de a sűrű napok miatt (vendégeket fogadunk, élünk, örülünk a megélt pillanatoknak, miközben dagonyázunk a nemalvásban-költözés előkészületeiben- náthában), a virtuális életünk-naplónk pöppet háttérbe szorult. Szóval a leányzó példaértékűen teljesít: az esti pelenkás-éhgyomris mérleg 4990 grammot mutatott, ami azért hagy némi kivánnivalót maga után (egész pontosan 1 hónap alatt 1830 grammot sikerült magára kapnia a hercegnőnek), igazi fodroscombú, fodroskarú, nyaknélküli leányzóvá vált. Hunornál ilyen problémák nem adódtak, de bezony a sűrű hurkák Minkusnál beizzadnak, beszorul a ruhaszösz is oda, így fürdés után púderozzuk, valamint fürdés közben szétfeszítjük, így éri víz is.
Napközben egyre többet van ébren, a nagybratyó előnyei: javarészt leköti őt a Hunor-nézegetés, a fénybenézés, pár napja aktívan tornázik, jár keze-lába. Ha többen vagyunk a szobában a hang irányába, hason is, háton is, forgatja a fejét, ha belátható távolságon belül vagyunk, keresi a szemkontaktust, és ha sikerül, örömmel vigyorog. Szépkékszeműm, a feje tetején égnek álló, ébenfekete hajával.

Meséltem már? A világ legjobb dolga lányos fiús lányos fiús anyukának lenni... és még nekem voltak kételyeim, hogy mihez is kezdek egy talpig rózsaszín kiscsomaggal?! Azon kívül, hogy a nap 24 órájában puszilgatom, ölelgetem és szaglászom a világ legfinomabb parfümjét, ami a nyakatövéből-arca környékéről származik? Hálát adok az égnek, hogy van egy lányom! Egy saját kislányom!

Minilányunk most már valóban minivé lépett elő. A mai naptól ugyanis lecseréltük a nyúbörnös pelusait (miután többszörösen meggyőződött rutinanyuka arról, hogy valóban a pelus vág be a loknis combjaiba...), minikké. Valamint rugdalózóból és bádikból is méretet ugrott: beficcen a toalettjébe pár 62-es darab is. Hosszúlábú menyecske, a kezeinél föl kell ugyan hajtani, de a lábai miatt hosszabb kell, az 56-osokba összekifliződtek a csülkei. Huncos ippeg az ellentettje: neki a mai napig vagynak 12-18 hósokra, (igen, címke szerint 74-es a mérete), való nacijai, fölsőkben meg már rég 86-92-esekben utazik.
Talán majd a harmadik gyermekünk alul-felül  összecsengő méretű lesz.

Amúgy meg: minden kifolyik a kezeim közül,  szét vagyok csúszva, a dolgok haladnak mellettem, sokszor érzem azt, hogy csak részese vagyok az eseményeknek, de semiképpen sem az irányítója. Semmire nincs időm, ez annyira nem is zavar, de olykor a mindennapi életünkkel és a barátaimmal történt dolgok nyomonkövetésére sincs kapacitásom, nemhogy a virtuális életre... azzal nyugtatom magam, hogy még mindig gyerekágy van, talán belefér... álom lesz ilyen összeszedetten költözni...

- még csak kóbor gondolatvillanásom sem volt egész várandósságom alatt azirányba, hogy éppen Minkalány hol is tart a fejlődésben, micsodája érik éppen, mekkora a füle-szeme-haja... én szimplán annyival is beértem volna, ha kézzelfoghatóan sikerül belőni a szülési dátumot. Ez mondjuk a finisben sikerült is. (zárójelben: Minka is naprapontos lett.)
- már nem bújtam a szakirodalmat, hogy mikor is pottyan le a köldökcsonkja, nem kerestem fotókat arról, hogy hogyan is kellene kinéznie egy jólápoltnak. És nem lestem az órát, hogy átlag 3 óránként leápolhassam szakszerűen-sterilen. Nem mellesleg enélkül is lepottyant, a Nehezítő Tényező mellett is. (NT jelen esetben Hunor személye, aki nem csak hogy bibibízett pelenkázáskor, hanem aktívan púderezett, popsikrémezett mindenfelé... ) És nem lett gennyes, nem fertőződött el. Továbbá egy percig sem izgatom magam, hogy milyen is lesz Minilány köldöke, úgyis agyonverem, csak remélni tudom nem jut eszébe kilukasztani és mindenféle mütyüröket beleaplikálni hamvas 16 évesen akárcsak az anyja, aki már rég elmúlt édes 16, amikor megtette.
- halványlila sejtésem sincs mit kellene már csinálnia, hogyan is kellene fejlődnie, így roppant mód tudok örülni, minden apróságnak: pl. rém büszke voltam arra, hogy ő már a kórházban is emelgette a fejét, és itthon pár nap alatt kiderült, hogy hason fekve is tud fejet emelgetve oldalt változtatni és követ minket a szemével. (néha egész morbid módon forgatja ránk a szemeit, miközben rosszalóan homlokráncol). Továbbmegyek: azután sem nyomozok világhálószerte, hogy mikortól lehet hasra fordítva altatni. Már a kórházban is így szeretett aludni. Nomeg mellettem. A nagyágyban.
- azt sem tudom, mert elfelejtettem már, hogy mennyit kellene ennie, így nem félek attól sem, hogy éhenhal és attól sem, hogy kipukkan. Sejtéseim szerint az utóbbira van reális esély, hiszen laza 300-akat zabbant alkalomadtán, aztán meg szuszog-büfög-rotyog. Vegetatívan működik még a lelkem.
- nem ciki már az sem, hogy nem áll minden az élén, néhol röpködnek a porcicák is (meg az igazi szőrcicák is), általában akad a házban főtt étel és tiszta ruha bőven (a vasalással mindig csúszok), még mindig nincs rettegett és kőbevésett napirendünk, bár néha jól jönne, de továbbra sem várhatom el a gyerekeimtől azt, amit -munkánkból és életfelfogásunkból adódóan- mi magunk sem tudunk két egymást követő napig biztosítani.
- nem olvastam el többtucat gyermekgondozásos és neveléses szakirodalmat totál fölöslgesen. Amiket anno elolvastam, sikerrel feledtem is. Bízom magamban, a gyerekeimben és ösztönből éljük mindennapjainkat. Csak évekkel később derül  úgyis ki, hogy mit és hol rontottam el, ezen már nem stresszelek. Legfeljebb fizetem a kölkök pszichológusait.
- már nem riadok meg egy hasfájástól, nem szalajtom apjukat éjnek évadján ügyeletes patikába csodaszerér, nem őt hibáztatom mindenért, nem zokogok kétségbeesetten, hogy mostmilesz, nem félek attól, hogy az éjszakázás stresszétől elapad a tejem és nem rendelek meg neten ezerféle azonnali tejfakasztó csodaszert többtízezerért. (talán, mert még mindig megvannak, pedig osztogattam ám őket, és csodával határos módon a szavatosságuk sem járt még le...)
- nem esem kétségbe ha kimarad az esti fürdetés, bár ez Hunornál is jó sokáig egész rapszodikusra sikeredett. Többnyire átaludta (mint ahogy most Minka is teszi) az esti órákat. Nem ráztam fel egyiket sem.
- ha igénye (igényük) van rá, délig alig mászunk ki az ágyból, csak a szükségletek kielégítése végett. Ezen belül akkor és annyit lóghat mellen Minki, amennyit jólesik neki.  Gyerekágy van.
- idővel mindig minden megoldódott, igaz türelem és idő kérdése volt, de megérte. Minden kialakult és a helyére került. Miért is lenne ez most másképp?!

Asszem, rutinosabb lettem.

VIGYÁZAT: fenemód hosszú lesz!

Folytatva azt a bizonyos örökéletre emlékezetes pénteki napot...

Nem volt könnyű dolgom, egy kétévessel és egy aggódó apukával szabadlábon vajúdni, szinte  lehetetlen. Két fájás közt befejeztem a munkám, telefonon értesítve mindenkit, hogy beláthatatlan ideig szünetelek. Ekkor ülni már alig bírtam, az állás alatt meg azt éreztem, kiszakad a belsőm, leginkább fekve, azon belül kutyapózban négykézláb volt a legkönnyebben elviselhető ez a sosemtapasztalt érzés. Huncmackó mindeközben azt hitte játékra invitálom ilyetén módon, így rögvest meglovagolt a hátamra pattanva. Keservemben hirtelen döntés született: hívjuk HuncNagyit, -felvállalva akár az újabb vaklármának is a kockázatát-, és menjünk be a kórházba, mert én bezony képtelen vagyok ennyifelé figyelni... Mire HuncNagyi átbumlizott a városon a pénteki csúcsban én összekészítettem a fennmaradó dolgaimat, elmagyaráztuk Hunornak, hogy elmegyünk Minkakukkra, aki nagy valószínűséggel megszületik. Hunor aranyember volt, bólogatott, nyögdösve, de engedékenyen eresztett el a nagy útra.
A kocsiban elviselhetőbbé váltak a fájások, már tudtam az időre is figyelni, így megállapítottam, hogy stabilan fájós 7 perceseim vannak.
6 órakkor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, 2 centisre ítélte egésznapos igyekezetemet, de azt tanácsolta, inkább maradjunk odabent, kérdésünkre mikorra is lesz ebből gyerek, azt válaszolta, ha szépen halad a dolog, hajnal 3 körülre. Pár percen belül elfoglaltuk a szülőszobát, HuncApuval vigyorogtunk, miközben felhívott a szülésznőm, hogy mizú? Mondtam unatkozunk, a kellemes félhomály és a szülőszobai átlag 30 fok egészen elálmosított. A fájások is tompábbak voltak, maradtak ugyan, de kellemesen kilélegezhetőek-uralhatóak. 8 órára megérkezett a szülésznőnk is, újabb vizsgálat, hurrá már 3 centi a kapu! Burokrepesztés, már meg sem lepődtem, ez a kölök is az első medvecsaládját a magzatvízébe nyomta. Következett a gépre csatolás és az infúzió bekötése, a fájások gyorsítása érdekében, megspékelve egy kis oxytocinnal.  A legkényelmesebb akkor még a fotelbanülés volt számomra, ebben kellemes tudtam fújtatva kiringatni a fájásaimat. (zuram szerint klasszikusan hiperventilláltam...) HuncApu, hogy ébren tartsa magát úgy döntött kilátogat a közeli kisboltba valami vacsoráért (ááá, még véletlenül sem dezsavü!), eközben ahányszor csak hívott Drága Barátném, annyiszor erősödtek be a fájásaim. (szülésznő buzdított is, hogy hívjon csak gyakrabban...) Közben a falat martam volna a hirtelen rám törő erős és kezelhetetlen érzéstől...  nem részletezem... ösmét sem dezsavü, áááá, dehogy, Minka szívhangja hirtelen lezuhant... én kétségbeesetten próbáltam utolérni gyermekeim apját, hogy siessen vissza, mert befenyítettek egy újabb császárral. Szerencsére, a választott orvosomat nem tudtuk telefonon elérni, így az ügyeletes orvos parkolópályára tett, lekapcsoltatva rólam az oxytocint. Szívhang lassacskán helyreállt, és visszatértek a megszokott és kezelhető fájásaim. Ekkor még alig múlt 9 óra, az elkövetkező 2 órában, hol jobban, hol kevésbé viseltem jól az egyre sűrűbben érkezőket (5 percesek), a 11 órai vizsgálatkor már 4 centi voltam, saját kérésre inkább fekve folytattam a vajúdást. Kicsit felgyorsultak az események, a 3 perces fájások hatására egy olyan önkívületi állapotba kerültem, amiről nem is hittem volna, hogy létezik, mindenféle adalékanyag (értsd narkotikum) nélkül, kizárva belőle mindenkit, csöndben dünnyögve kommentáltam a történéseket. (bár nekem meggyőződésem volt, hogy mindenkivel üvöltözök...) Lehunyt szemmel álmodtam, a fájások között a nyílt tengeren ringatóztam egy hajón (állítólag valóban ringattam magam...), a bőrömön éreztem az enyhet adó szellőt (HuncApu vízzel borogatott és fújdogálta az arcom, ezt is utólag rekonstruáltuk), a nap ereje égetett és majd' szétvetett kívülről-belülről (ekkor jöttek a fájások...).
Éjfélkor volt az újabb vizsgálat, 5 centinyi volt a csillagkapu. Csalódásként ért, mert azt hittem, ekkora fájdalom hatására, már jóval előrébb tartunk... lassacskán kezdtem elveszteni a türelmemet, az önbizalmamat, az erőmet... kemény szavakkal ostoroztam magam, ezt sem részletezem, de sikerült annyira belelovalnom magam, hogy fél 2 magasságában már az érintés is fájt és feladva minden elvemet, sírva műtétért könyörögtem. Én nem tudok szülni. Ez van. Belátom, feladom. Közben újabb vizsgálat: már 6 centi, mingyá szülünk! De ekkor már bennem konspiráció elméletek álltak össze, megvádoltam HuncAput is meg a szülésznőt is, hogy nem is igaz az egész, mindezt az én megnyugtatásomra találták ki, sose lesz ennek vége, max a halálommal, monológom részeként sokszorosan emlegetve egy bizonyos páratlanujjú patás jószág nemzőszervét. Ismét bepróbálkoztam egy műtétkérésesdivel, szülésznéni próbálta higgadtan elmagyarázni, hogy nincs az az orvos, aki engem hatcentisnél megműt, ám én ekkor rövidrezárva közöltem akkor hazamegyek, nekem ebből elegem van.
A most következő rész gyakorlatilag elmosódik az álmomban, ringatózom-dünnyögök, azt hiszem olykor beszélek is, azt tudom, hogy HuncApu finom megjegyzésére, mely szerint jobban kellene a levegővételre koncentrálnom és jó lenne, ha a végtagzsibbadásra bekapnék  pár szem szőlőcukrot, majdnem a torkának ugrok. Szülésznő leváltja (2 körül) és kiküldi egy kis friss levegőt szívni... közben egy újabb fájásnál megvizsgál, már nem is érdekel hol tartunk, azt érzem nemsokára szétszakadok, érzem ahogy egyre lejjebb van a lányom feje... önkívületemben buzdítom, hogy gyere kicsilány, innen már meg tudjuk csinálni... szülésznő továbbra is kérdezi, érzek-e a hasamban késszerű szurkálást (nem érzek), vagy székelési ingert (minden második fájásnál igen), hullámos fájásaim voltak: egy nagyonerőset, mindig egy könnyedebb levezető követett... kimegy hívja az orvost, közben kinyitom a szemem, visszatérek... újra élesben érzem, hogy valóban haladunk, hogy közöm van ehhez az egészhez... elmúltak az értelmetlen szétszakító fájások, megjöttek a rendszeres tolók... ekkor múlt pár perccel 3 óra... HuncApu a jobbomon, a doki a ballábnál, szülésznő a jobblábnál... fájásokkor kórusban bíztatnak, érzem, hogy mindjárt kintvan, dícsérnek, hogy nagyon ügyes vagyok, még pár nyomás és  tényleg mindjárt kint van... már tudok higgadtan figyelni, és követem is az utasításokat...  hihetetlen, de nem fáj, vagy talán mégis, de teljesen másként... még valami idétlen poént is elsütök a saját magam rovására a fájások közti szünetben... gátmetszés szükségeltetett, közlöm is a dokival azon izibe, hogy azt ígérte, nem fog fájni, én mégis hallottam is, éreztem is (najó, tényleg nem fájt...). 3.32-kor egy erősebb nyomásra kicsusszant Minka, aki azonnal felberregett, mint egy kismacska... rámtették, én csak a könnybelábadtszemű Apukát láttam, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy megcsináltuk, látod?! együtt megcsináltuk... megvárták, amíg kicsusszan a lepény, már nem pulzál a köldökzsinór, ekkor vágta el HuncApu... (csak zárójelben: szakmájából kifolyólag többszörösen meg kellett hallgatnom, hogy neki ez a köldökzsinórelvágás szinte semmit sem jelent, hiszen akár naponta is vagdosgatja őket... azért... most remegő kezekkel tette meg mégis... )
Minka a kis csúszós magzatmázas testével végig rajtam pihent, amíg megstoppoltak, a kimerültségtől reszkettem, és rázott a hideg. Csak vigyorogtam és a felszabadult adrenalin hatására mi mást is tehettem volna, mint csacsogtam... olyanokat, amiket mára már átértékelek, mintpl: akár most azonnal is hajlandó lennék nekifutni egy újabb szülésnek...  és mindenkitől sűrűn elnézést kértem a lehetetlen viselkedésemért (állítólag annyira nem is volt lehetetlen, csak egyfolytában motyogtam...). Dokibácsi és szülésznéni is csak vigyorgott rajtam, HuncApu romjaiban, felette technikai KO-val győztem, ő időt kér... sőt, azóta is elborzadva meséli mindenkinek: benne átértékelődtek az apás szülés körüli fogalmak... sőt, ha előre tudja, mi vár rá, talán nem lett volna ennyire lelkes...

Életemben nem éreztem még ekkora büszkeséget. Megcsináltuk. Annak ellenére, hogy nők milliói tették már meg előttem, én mégis azt érzem, egy olyan félelmemet győztem le, amely az egész hátralevő életemre rányomta volna a bélyegét. Felülkerekedtem önmagam gátjain és bebizonyítottam magamnak, hogy én is meg tudom csinálni. Fájt. Rohadtul fájt, (sőt mára a jólmegérdemelt "aranyérmem" is fáj cefettül), de megérte. Egy olyan energiabombát kaptam, ami nagyon hosszú ideig belengi a mindennapjainkat. Szeretném apró fiolákba zárni és jól elrejteni, hogy a nehéz napokon ebből meríthessek erőt. HuncApuval -ha lehet ezt- egy még összecsiszoltabb csapat lettünk. Pedig azt hittem, mi mindenen túl vagyunk már... Életem legcsodálatosabb beteljesülését éltem most át a királylányom születésével... fájdalmasan gyönyörű volt minden...

cucka 2009.12.10. 11:50

Kicsi buzdítás

Egyszer már sikerült, akkor Minkaleánykát igyekeztem hozzánkköltözésre serkenteni, most viszont arra bátorítanám, amennyiben elérkezettnek érzi az időt, úgy megindulhat, hiszen nagyon várjuk már Őt idekint:

"Felpuhul, ernyed, kinyílik, tágul,
a védelem enged, a kapu kitárul.
Ha kész vagy az útra, hát indulj el rajta,
én szeretve engedlek az új világba."
 

(innen van)

A legutóbbi dokibánkkal való találkozásunkkor úgy váltunk el egymástól, hogy jelentkezem, ha bármi óhaj-sóhaj-gond adódna, vagy esetleg Minkaleányka döntene úgy, hogy nekivágna a nagyvilágnak. Közben én buzgón kétnaponta jártam be a kórházba, akárcsakha hazamennék, a nővérkék már messziről köszönnek, ma reggel már születési tippjeiket is megosztották velem (vagy mára vagy a jövő hét szerdára esett a legtöbb voks...), mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a kérdés, melyet egy ma megismert sorstársam tett föl nekem (te itt dolgozol a kórházban?), és éltem a mindenórás kismamák gondtalan életét.

Aztán délelőtt kiderült szülészbácsink is égreföldre kajtatta elveszettnek hitt kismamáját, (merugye ismételten a kommunikáció hiánya...), én tudtam ugyan az ő telefonszámát, ő viszont nem tudta az enyimét, én úgy éreztem, semmisetörténik, ő meg nem érezte ezt a semmit... így ma reggelre mire kinyomozott, én már ott csücsültem a folyosón a ctg-re várva. Nos, átbeszélve az átbeszélnivalóinkat: a célidőpont marad a december 12 továbbra is. Viszont: szombatig felmentést kaptam mindennemű monitorozás és fehérköpenyes vizit alól! (persze, kivételt képez a föntebb említett történések bármelyike). Szombaton újabb CTG, ha minden rendben, legközelebb hétfőn ctg, aztán szerda ultrahanggal kombinált ctg, majd végül, ha sehogysem jutnánk Minkaleányzóval dűlőre, maradna a december 19.-ei befektetés-szülésindítás. Ez a része még nem tisztán körvonalazódott, mert vannak ám jó híreim is, amik arra engednek következtetni, hogy az elmúlt napok méhösszehúzódásai és az esti Minkalány okozta Vénuszdombom megtáncoltatása mégiscsak elindított egy folyamatot: a méhnyak teljesen felpuhult és elsimult ("felszedődött", így jellemezte, valamint ki is tágult), szerinte már csak idő kérdése és kinyílik az aranykapu... Mondjuk, ha az elmúlt napok szenvedése még ennyire se lett volna elég, akkor igencsak átdimenziolnám a természetes szülés vs. császár elméletemet...

Éjjel meg azon pityorogtam, szerelmetes alvó Huncmackómat ölelgetve-csókolgatva, beszívva azt a semmihezsemhasonlítható illatát, hogy mi lesz vele, amíg én kórházba vonulok? A leghumánusabb mindannyiunk számára az lenne, ha éjjel indulnánk, ekkor arra már van néminemű esély, hogy reggelre HuncApu hazaérjen (kicsit álomszülésre pályázom?), amennyiben nap közben kő menni, úgy kicsit bonyolultabb a helyzet, kicsit fájdalmasabb lesz az elválás mindannyiunk számára. Ha minden simán és zökkenőmentesen zajlik, mindannyian jól vagyunk, és valóban 24 órán belül hazajöhetünk, azt valahogy túléljük. És igyekszem még a kósza gondolatát sem a tudatomba engedni annak (de éjjel mindig jönnek a rémek... ), hogy ne így lenne és valamért bennragadunk... látogatási tilalom, ürülő kismamahormonok és fájdalmas hiányérzet... nem folytatom... Talán mi is hibásak vagyunk a kialakult helyzetben, hiszen Hunor soha egyetlen éjszakát sem töltött tőlünk távol, bárhová is megyünk, velünk tart, általában köztünk is alszik. Persze, sosem érezte ezt egyikünk sem tehernek, sőt, egészen hiányérzetünk van, ha nem köztünk ébred reggelente, csak talán, ha lett volna egy-két "szabad" éjszakánk, most könnyebb lenne... 
Hogy hogyan oldották meg ezt régen a nők?! (sejtem a választ: otthonszültek... vagy kevésbé agyaltak ennyit, elfogadták a számomra egyelőre elfogadhatatlant... )

cucka 2009.12.06. 18:19

Mikulás

Minek utána napok óta minden létező fórumon dől gyermekünk karjaiba a raklapnyi mennyiségű csokimiki és társai, úgy döntöttünk (gonoszszülők), a keresztszülők Mikipakkját csempésszük a kölök csizmájába, így is félévre való édesség lapul eldugdosva Hunor szemek elől a lakás különböző pontjain.

Az esti hirtelenjött Hunckidőlés következtében, mi bizony elfelejtettük a megfelelő előkészületeket, azaz nem volt kiscsizma kipucolás, sem ablakba kihelyezés. Volt viszont apjukkal beszélgetés és közös nosztalgiázás, hogy kinek milyen is volt gyermekkorában a mikulásozás. Hiszen mi magunk fogjuk kialakítani a saját hagyományainkat közösen, mint ahogy a karácsonyi menüt és a mindennapi életünk szokásait is együtt teremtjük-teremtettük meg.

Reggel vidáman ébredve Huncmaci nagyon megörült az újabb ajándékcsomagnak, megvidámodva falt be éhgyomorra egy ölnyi csokimikit... evvan, az elveim és a nevelésünk szégyenfoltja ez a nagyfokú csokizabbantás, sosem gondoltam volna, hogy hús a húsomból, vér a véremből gyermekem ilyen mértékben lesz függő. Ilyenkor csak kétkedve nézünk egymásra az apjával, és mindketten tagadunk. Egyikünkse, sose így és ennyire. (najó, talán én Hunorral várandósan...). Mentségére legyen mondva: csak minőségi csokiban utazik a többit hanyagul félredobja, azok minősülnek át főzőcsokikká.
És nem kapott virgácsot... hm...

HuncApu szerint már unalmas vagyok, de mégiscsak megörökítem a magam számára, (merazidő szépítő ködfátyla....), hogy éjjel fél 2-ig 7 perceseim voltak, igaziak-fájósak, sétafikkantgattam nagyon nehézkesen az alhas-alvázfájdalomtól a lakásban, hagyva a fiúkat aludni,  lezuhanyoztam és mivel nem rövidült az időtartam, gondoltam kicsit lepihenek melléjük, még fájdogáltam párszor, majd -gondolom én- ismétcsak elmúlt, mert reggel 8-ról van a következő emlékképem. Közben álmodtam szülésest is (végre először én is), meg mindenféle kerti zöldségest is.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehezen fogom viselni az uccsó időszakot...  ez azért is érint meg kicsit jobban, mert tudom-érzem, hogy nagyon sok erőre lesz szükségem, ez a türelemjáték meg a józan eszemből farigcsál le minden nap egy-egy darabkát, okozván ezzel nem kevés kellemetlen percet a közvetlen környezetemnek.

Huncka meg a végén még tényleg beszélni fog, a mai újabb szóalkotásai: dojó (dió), káka (öööö... mikulás). Persze továbbra sem hajlandó spontánkodni, csak néha-néha utánunk mondani.

Minka belibbenésére várva, teljesen háttérbe szorult a tavalyról jól ismert izgatott készülődés Huncos születésnapjára. Valahogy azt gondoltam a nagy történések idén picit háttérbe szorítják ezt a napot, aztán majd, ha minden lecsöndesedik körülöttünk-bennünk, megejtjük a bulit, igaz visszfogottabbat, mint tavaly, ám mégis egy kétéves születésnaposhoz méltót. Persze, ember tervez, Isten végez: most sem úgy alakultak a dolgaink, ahogy elméletileg elterveztem, Minkaleányka előzékenyen megengedte, hogy nagyokos bátyuskáját méltóképpen megünnepelhessük, és nem egy kijelölt pótnapon, hanem éppen a saját születése napján.

Ma észnélkül igyekeztem minden követ megmozgatva szülinapi hangulatot teremteni a kisróka számára, sikerrel, hála ezúton is a szeretteinknek, akik hajnalhasadás óta különböző fórumokon köszöntik ezt a csöpp kétéves elégedettmosolyú kiskrapekot. Így az esti diszkrét családi ünnepléshez sikerült tortát is szerezni és akad némi ajándék is. Sokszor meghallgattuk a megunhatatlan Halász Jutkás Boldog szülinapot dalt felváltva az Almással. Kicsi Hunc ölből tombolt, én a könnyeimen át mosolyogtam, erre ő értetlenkedve vizslatott, majd homlokráncolva, mutatóujjával morzsikázta szét az arcomon a sós cseppeket...

Furcsa gondolatok kavarognak most bennem... tudom, hogy mi már rég óta együtt vagyunk, és azt is tudom, hogy még sok életet osztunk meg egymással, különböző szerepeket játszunk, különböző jelmezekben, különböző alkattal és különböző helyeken. Minden percben és minden nap, továbbra is csodálattal adózom ennek a kibontakozó kicsi lénynek. Szeretem őt, az első pillanattól, szíve első dobbanásától... most anya-gyerek kapcsolat van köztünk, de tudom, kapcsolatunk időtlen, végtelen és tiszta. A szeretet az ami összeköt minket örökkön-örökké. Bár ma még mindenért hozzám fordul, sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy valójában csak átmenetileg vagyok a kísérője. Tudom, eljön majd az az idő, amikor már nem hozzám fordul minden kérdésével-kívánságával, amikor fel kell kutatnia a saját válaszait, amikor be kell gyűjtenie saját kincseit. Tudom, eljön majd az idő, amikor el kell, hogy engedjem, amikor el kell ismernem, elég idős a saját döntéséhez, a saját maga választotta cselekedetekhez...
Sok mindent meg kell még tanulnom, de ígérem, megadom a szabadságát, és elengedem, hogy fejlődhessen, hogy saját maga lehessen. És én mindig itt leszek, ha bármikor a tanácsomat, az ölelésemet, a mosolyomat akarja. Mindig válaszolni fogok a hívására, mindig ott állok majd, mint cölöp a kikötőben. Természetemből fakadóan, sokszor nehezemre fog esni megtartóztatnom magam, s nem beleszólni a dolgaiba, de igyekszem szem előtt tartani, hogy meg kell adnom annak a lehetőségét, hogy szabadon és magabiztosan szárnyalhasson... hittel és örömmel...

Drága kicsi fiam! a jelenléted áldás számomra, boldogan táncol tőle a lelkem. Csodálattal nézem hogyan bontakozik ki a személyiséged, hogyan válsz önálló egyénné, saját véleménnyel, vonzalmakkal és ellenszenvekkel. Tanúja vagyok annak, hogyan változik a jellemed az új élményektől, a kihívásoktól, a lehetőségektől. Szeretni foglak örökkön-örökké, és megtisztelve érzem magam amiatt, hogy megérintett a lelked ebben az életben és az elkövetkezendő életekben!

"Más világból jössz Te,
hogy itt legyél velünk.
Csillagokon túlról
űr ürességéből,
és magaddal hozod
a szeretetedet.
Átváltoztatsz minket,
akit csak megérint
e földi aggályok,
gondok és bánatok,
ahol Te megjelensz,
ott szertefoszlanak.
Mert örömet hozol
úrnak és uraltnak,
pórnak és királynak.
Minden gonoszságból
jóság lesz általad.
Színarany szeretet,
amit Te teremtesz.
A szeretet tüzét
gyújtod Földön, égben,
Szívében, lelkében
minden létezőnek.
Szereteted vegyít
Létet és nem-létet.
Így egyesítesz majd
Minden ellentétet
S minden evilági
így lesz újra szent."

cucka 2009.11.29. 18:21

Uccsó bevetés

Több hete azon rinyálok, egészen pontosan azóta, mióta először megláttam EZT a reklámot, hogy gyereklányunk csak és kizárólag arra vár, hogy még mielőtt kilépne a nagybötűs életbe a zanyja megkóstoltassa vele ezt a remekbeszabott menüt. A zord Huncnak Apuja ellenben eddig mindenfélékre hivatkozva mellőzte étrendünkből, ám -úgy látszik- mára már ő is kezdi elveszteni a türelmét és mindenféle házi praktikák bevetését indítványozza, köztük olyanokét is, amiket jelen állapotomban, méreteimből adódóan szinte kivitelezhetetlennek tartok... (Apjuk mára virradólag azért megfogalmazta újabb teóriáját, mely szerint ezek a Pelenkási gyerekek utolsó pillanatig szeretik igénybe venni azt, ami jár nekik... )

Így ma délután volt hosszú séta, lépcsőzések, megkaptam a hőn áhított csípős menümet is és estére mindenféle kényeztető programokkal óhajt hitös uram kecsegtetni... amennyiben Hunor korán kidől és végre nem én alszom el a leghamarabb mindannyiunk közül, újkori szokásomhoz híven. Ha mégsem történne semmi, még mindig talonban van a kedden érkező bő 8 fokos lehűlés... addig meg: holnap délelőtt ultrahanggal egybekötött ctg...

Persze arról talán sohasem fogok tudni megfeledkezni, hogy éppen két évvel ezelőtt, azaz advent első gyertyagyújtásos vasárnapján mi már a kórházban türelmetlenül vártuk Hunorkincs érkezését, és alig pár óra múlva már köztünk volt... Egy évvel ezelőtt még csodálkozva pillogtatta söprűs pilláit az adventi koszorú láttán, ma meg... alig várjuk, hogy Apa hazaérjen a csatából és meggyújthassuk az első gyertyát a koszorúnkon... advent első vasárnapja kicsit mindig Huncos szülinapja lesz számomra...

Update fotó a rendszeresség kedvéért:

cucka 2009.11.25. 19:58

Papíron is falusi

Hát igen, a mai nap kiemelkedő történése és egyben elkövetkezendő életünk egy újabb fejezete kezdődött ma el. Mától már nem csak szívben-lélekben, de papíron is vidékiek lettünk. Hunorostúl Hánterestől (stílusosan hunter, ő a mi szeretett autómobilunk...), sőt Minkaleányka is már az új címre érkezik. (márha valaha is késztetést fog érezni arra, hogy kijöjjön a pihe-puha fészkéből)

Számomra megindító volt, ahogy a piciny önkormányzati irodában igyekeztek a segítségünkre lenni, ahogy igyekeztek könnyíteni a várakozás perceit és amilyen büszkeséggel invitáltak be aprócska könytárukba, hogy helyezkedjek kényelembe, arra a kis időre, míg átküldik az adatainkat a megyeközpontba. És jó érzés volt, hogy senki sem türelmetlenkedett-tolongott előttem-mögöttem, hogy nem volt feszült és ideges az ügyintéző. Mosollyal a szívünkben jöttünk ki, mert végre mindhármunk lelkébe belesimult az a semmivel össze nem téveszthető érzés: hazajöttünk.

A megyeszékhelyen állítólagosan hosszasan kellett (volna) várakoznunk, főként úgy, hogy éppen ebédidőben estünk be. Nemhogy bebocsátásra nem számítottunk, hanem hosszú tömött sorokra készültünk, hiszen a mai napon egésznapos nyitvatartással üzemeltek. Ehelyett, kedvesen és mosolygósan fogadtak, röpke 10 perc alatt 4 tagú családunk friss, ropogós lakcímkártyákkal és egy szekérderéknyi jókívánsággal távozhatott.

Asszem, szeretni fogom a vidéki létet.

cucka 2009.11.19. 20:34

Elgondolkodtató

A hidegek beköszöntével egyre kevesebb kispajtást találunk a játszótéren. Számomra ez csöpp örömet is jelent, hiszen, ha kettecskén megyünk le, és magányos harcosként rongyol a téren, én pocakot pihentetve ücsöröghetek a padon és belátható távolságon belülről figyelhetem a kiskrampi ügyködését. (merugye ha többen vannak, életkori sajátosságukból fakadóan, állandóan ugrásra készen kell állni, mert bármi lehet...)

Tegnap a langymelegben betértünk a játszótérre, ahová pár perc elteltével egy mosolygós, kb fél évvel idősebb kislány érkezett az apukájával. Hunorvirág akut gyerektársaság-hiányban szenved újabban (még a  gyógyszertári 5 perces betérő alatt is gyerekekkel ismerkedik...), így szinte azonnal odavigyorogta magát a leányzó mellé, előbb csak a mellette lévő hintába csüccsent be, majd amikor a kislány kimászott belőle, azonnal követte. A kislány első reakciója az volt, hogy továbbra is mosolyogva, ám egy marék homokkal borítva be, fogadta Hunor közeledését. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka, és mivel azt láttam, hogy Hunor is tele szájjal nevet, úgy éreztem, nem kellene igazán ebbe belefolynom, meg különben is az Apuka már porolgatta Huncról a homokot és fegyelmezgette is zavarodottan a leánykáját, aki arcán továbbra is ott ragyogott az a mézédes mosoly. Fiam közben csúszdázott egy párat, majd megunva botot ragadott és körbe-körbe futkosott, mint egy szabadoneresztett kölyökkutya. Ekkor érte egy váratlan történés: ugyanis a kislány követte őt, majd erőteljesen ki akarta ragadni kezéből a botot. Kis idő múlva sikerült is neki, hiszen nagyobb is volt, erősebb is. Hunc belement a játékba, kergetőzni kezdtek. Aztán valahogy apuka visszaszerezte a botot a lányától, visszaadta Huncosnak, ő bemenekült a házba (azaz hozzám) vele. Ekkor a mosolygós leányka, aki továbbra is mosolygott rendületlenül,  már többször megdobálta homokkal (Hunc is igyekezett azért ezen a vonalon tartani a tempót...) és elég durván meg is rángatta Huncost a hanorákja kapucnijánál fogva. Miközben apuka izzadva elnézést kért a lánya viselkedéséért, megütötte a fülemet egy többször ismétlődő dorgáló mondat, bezzeg tegnap egész este sírtál, hogy mennyire fáj a kezed, most meg... Próbáltam tompítani a helyzetet, mondtam, nincs semmi gond, vannak a gyerekek életében is rosszabb napok és egyéb közhelyek felsorakoztatásával, ám a kisördög csak kibuggyantotta belőlem a kérdést: mi történt a kislány karjával? A válasz nyers őszintesége és zavarbaejtő plasztikussága belém rekesztett mindent: ööö, a feleségem kicsit ideges lett este rá, és felrántotta a földről, aztán nem tudom, hogy a hiszti miatt-e, de egész este nem használta meg most se nagyon használja a bal karját... És nézve a tétován szaladgáló kislányt már én is láttam, hogy mintha kicsit valóban furcsán tartaná a bal karját...

Nem tudtam, mit mondani... csak ültem a padon és minden kavargott bennem... emlékek, érzetek, szituációk... ha valaki időben közbelépettvolna....szerettem volna segíteni, de úgy igazán, és közben egyre hangosabban tombolt tompán a bensőmben valaki, hogy nincs jogom beleszólni! És tehetetlennek és szaralaknak érzem azóta is magam... mert az erőszak csíráját sem bírom elviselni, mert éppen azért fordulhat elő a családokon belül annyi, olykor tragédiába fulladó agresszió, mert ilyen emberek között élünk,  akik szintén úgy érzik, hogy nincs joguk beleszólni, mert könnyebb homokba dugni a fejünket, és nem venni tudomást a dolgokról, mint lépni, mint kézenfogni, mint lehetőséget felajánlani...

Tudom, ez most paradoxul hangozhat, hiszen  alig egy napja írtam arról, hogy Huncos megkapta élete első pelenkapacsiját, most meg az agresszióval szembeni fenenagy érzékeny lelkemről papolok... ám úgy érzem, ez mégis más. Más, mert ezt a  fajta fenyítést én vállalom, akár most, akár 15-20 év múlva is, ha a fiam kérdez rá, mert féltésből történt, mert kiszaladt a sötét parkolóba a kocsik közzé... mert meg kellett húznunk egy határt... a móka és a valódi életveszély között... sosem lennék képes idegességből ilyet tenni... bár azt is tudom, az agresszió és az erőszak semmilyen formája nem megengedett, családon belül meg főként nem... vannak napok, amikor a feszültség mérhető arányokban fellelhető nálunk is, mi sem vagyunk tökéletes műanyagok, ekkor a hangom messze száll, apjuk pedig elviszi pár órára a gyereket... mert én is ember vagyok, véges energiatartalékokkal...

Valamit másképp kellett volna valamikor.

cucka 2009.11.09. 20:03

Együtt

Amikor hozzánk került nem volt egyéb, mint egy apró, szürke szőrcsomó, kicsit félénken, ám  annál kíváncsibban pillogott a papírdoboz fölé vigyorgó emberpárra. Hideg téli délutánon érkezett, emlékszem még autónk sem volt, amivel érte mehettünk volna, így egy kedves ismerősünk vállalta, hogy hazaszállítja, nehogy megfázzon...
Nevét különleges ezüstös színének és szőrpamacsformájának köszönhette, legjobban egy közönséges, mosogatáshoz használható fémdörzsihez hasonlított.


Siheder évei a mi buliéveink hevében teltek. Sosem zavarta a nagy társaság, kézről-kézre, vállról-vállra járt, sok estét töltött az erkélyünkön, baráti társaságunk körében, borozgatva-beszélgetve.
Hunorral való várandósságom idején igazi délutáni alvótársammá vált, sokszor bevackolódtam egy jó könyvvel a nappaliba, ő bebújt a nyakam mellé, a hajam alá, és  órákon át aludtunk összebújva.

Fiam születésével a napi foglalkozások elmaradtak, olykor a ketrece takarításával is megcsúsztam... mardosott is a büntudat emiatt... aztán, ahogy nyílt csöppöm értelme, és egyre találékonyabban haladt az önállósodás felé, szinte magától érthetődő volt, hogy Dörzsördög ketrece segítségével tanuljon meg járni. Bármilyen gyerektársaság is verődött össze minálunk, arra fogadásokat lehetett volna kötni, hogy előbb vagy utóbb a játék központi szereplője Kukonya Öreglányunk lesz.

A ma délutáni közös programunk lett volna Dörzsi ketrecének a kitakarítása. Hunor büszkén hozta a paprikát és gyakorlott mozdulattal tolta félre a ketrece tetejét. Ám Dörzsi most nem jött elő és nem ugrándozott szimatolva... és a tegnapi vacsija is érintetlenül hevert odabent. És most, életében először nevén szólítva a malacot, hiába hívogatta Döjit, nem jött elő... sután csak annyit tudtam kinyögni, hagyd kisfiam most a Dörzsit, Dörzsi alszik... a nyomaték kedvéért azért kicsit megdöngette még párszor a ketrecét, hátha mégis...

És óhatatlanul is érzem a párhuzamot, a sok-sok egymástól független, ám mégis egymás mellett, szinte egymásba fűződő történést... a dátumok, az azonos időben megesett dolgok... félelmetes...

süti beállítások módosítása