Nem tudom, mikor lepődtem meg jobban, amikor Hunor lehülyézte a húgát, vagy amikor pár perccel később lerohadtozta.

Az igazi pofáraesés azonban akkor ért, amikor Hunor laza csuklómozdulattal képen törölte a szomszédközért eladólányát, mert az arra kérte, ne dobálja a zacskós mirelitet, mert kiszakad.

Hétfő délután sor került az első ovis szülőire. A kezdők izgalmával készülődtem, hiszen még sose volt ilyenünk, leszámítva az elsőszülőit, még tavaly.

A két csoportból viszonylag kevés szülő ért rá/érdekelte a gyűlés, erről 3 év múlva talán majd másképp fogok nyilatkozni, most mindent felülírt az újdonság izgalma. Egy rutinos anyuka mellett foglaltam helyett, és úgy viselkedtünk egy idő után, mint az általánosban a rossz gyerekek: kuncogtunk a strébereken. (azért azt vicces volt látni, ahogy a 30-40-esek egy kisszék-kisasztal segítségével mennyire vissza tudnak menni gyerekbe, és csatározni majdnem jelentéktelen dolgokon, gondolok itt olyan volumenű döntésekre, mint pölö ovi nyílt napkor esőnap esetén milyen színű legyen a sátorponyva)

Megismerkedtünk az ovi új logopédusával, aki azzal töltötte az elmúlt időszakot, hogy felmérte a kicsik/nagyok állapotát. Én majdnem biztosra vettem, hogy a mifiunknak szüksége lesz kis korrekcióra, ehelyett megdicsérte, hogy nagyon szépen formázza a szavakat, és tisztán ejti a betűket. Annyi szépszót kaptunk a  beszédére, hogy egy idő után késztetést éreztem, hogy tisztázzuk, hogy biztos, hogy az én Hunoromról van szó?! És biztos.

Valamint megtudtam, hogy nagyon ügyesen viselkedik, nagyon kedves a kicsikkel-nagyokkal, a rajzos foglalkozásokban nem vesz részt (ezen meglepődtem volna, ha igen), ellenben azalatt ő szépen főz a kiskonyhában. (ezt majd megírhatod fiam, az "Egy Michelin csillagos szakács gyermekkorá"-ban). Bár ezt a rajzolósdit, itthon egészen másként interpretálta, állítólag az óvónéni azt mondta, neki nem szabad tojást festeni (kivágott tojás alakú lapokat rajzolnak most tele akármilyen motívumokkal, így készülvén a húsvét előtti igazi tojásfestésre), Andinéni meg úgy mesélte, hogy megkérdezte Huncost, hogy volna-e kedve tojást festeni, mire sértődötten közölte, hogy ő nem szeret rajzolni és elvonult a kiskonyhába tojást főzni.
Szófogadó, közreműködő, barátságos és segítőkész. Bátortalanul megkérdeztem, hogy az oviban is sokat verekszik-e, mert az apjával állandó a dirrdurr, meghogy ott is akarat bajnoka-e, állandóak-e az ebből fakadó hisztik, erre kikerekedett szemeket kaptam válaszul, és azt, hogy soha nem verekedett és soha semmiért nem hisztizett. Erre is meg van a logikus magyarázat, valahol ki kell engednie a gőzt. Kérdés, hogy a következőknél is szeretném-e azt, hogy ez a valahol az otthonunk szintere legyen? de ahogy kismicit elnézem, ezt menthetetlenül elbazseváltuk már, talán a hármas számú versenyzőnknél még  nem késő és bejöhet a képbe a rideg tartás.
(Apropó hármas számú: kedd reggel óta érezhetően rugdalkozik odabent, reggelente erre ébredek. Napközben csöndespihenőzik, egyelőre a reggeleim első perceit birtokolja, és ma a tenyerembe is fickándozott egyet a minihalam.)
Hunor mindenből kétszer eszik, két tányér leveshez, két tányér második fogás dukál, és általában hazafele jövet, már betermeli a délutáni uzsonnáját is. Közvetlenül ebéd után. Szerintem hízott és nőtt is, de minekutána széplányom Minkamagasságból földhözcsapta a mérlegünket, mely most engem tízezerháromszázhúsz kilóra taksál, nem tudom, hogy mekkora, viszont, ha ölbekapom, már egyre jobban érzem a súlyát.

A szülői értekezlet egyeneságú következményeként könyvelem el, hogy napok óta tojáson élünk, ugyanis húsvétra az ovisok kukút (helyesbítve kukó, én se tudtam mi az: kifújt tojás) festenek, így azon röhög a család, ahogy kapirgálom hústűvel kétvégén a tojásokat és fújkodom a rántottánakvalót, apjuk szerint ősi rítussal így hálálom meg a tyúkoknak a sok-sok tojást és közvetve csókolgatom a seggedelmüket.

Aztán lesz ovis nyílt nap és amilyen barom vagyok büfésnéni is leszek, meg sütök pogácsát is karitatívan ovijavára, és ha meghalok, a főtéren minimum egy mellszobor (bár jobban örülnék egy naiv csoportképnek a gyermekeim körébe) dukál, így emlékeztetvén az utókort erre a hősanyára, aki itt élt és tevékenykedett. (ha már az uramnak beletört a bicskája a tanácsba, legalább emígyen javítsunk valamit a családi renoménkon)

Aszongya ma este nekem ez a szépfiú, akinek benemáll a szája és percenként 43 megválaszolhatatlan kérdéssel tud -hála a lépfenénknek- egész nap bombázni, hogy:

-Anya, ennek a a béemvének milyen kereke van? (kiegészítésképpen: pár napja nyári gumira váltott a családi kedvenc, ezért most központi téma a kisfiam életében a kocsik kereke)
- szerintem nyári kereke van már neki is
- de milyen márkájú?
- háátööö, nem tudom, kicsim, de mindjárt itthon lesz apa (hárításból jeles, isten lássa lelkem, estére meg tudok ám fáradni), kérdezd meg tőle
- nem tudod? mér nem tudod? te anya vagy, neked mindent-mindent tudnod kell.

Mért érzem úgy, hogy ez még csak a kezdet?!

Csak ámulok-bámulok ennek a szépfiúnak a stílusán, nomeg azon, hogy honnan is vonzza be ezeket, mer' az apja itthon hótziher, hogy nem így beszél velem.

Este úgy de úgy megtáncoltatta a meglátogatott barátaink 4 és fél éves Szonjusát, hogy mi csak pillogtunk, aztán kardozott is vele, szépen felényújtva csatába hívta, majd összekuckósodva Süsüt néztek. Én meg őket. Kikerekedett szemekkel. (aztán Huncos a babakonyhában vacsorát főzött kettejüknek, amit kisasztalnál elfogyasztottak, majd konszenzusra jutottak ovikezdés ügyben is. Jófejek, megvárják, míg kigyüvök ebből az ugatósdiból, aztán kezdünk is)

Ülnek a kádban kishugival, a szokásos vízi háborúk egyike zajlik, ami bokáig érő vizes fürdőszobát, és átlag negyed óra nyugalmat okoz nekem. A szöszmötölés-sikongatás alapzaját egyszer csak Don Juan cinegehangja hasítja ketté: Királynőm! Óvatosan bepislantok az ajtó résén és még elkapom azt a mozdulatot, amint Hunor fejét lehajtva átnyújtja kedvenc tűzoltóautóját megilletődötten kuffertvakargató Minkucinak. (megint kiütődött sejtelmesen a csepplány és most viszket is neki)

Fodros-csipkés fehér bádit választ a bratyó Huginak, ráadom, Hunc elégedetten szemléli, majd közli szép. Látom, valami még van a bögyében, kis hatásszünet után füligérő vigyorral így fogalmaz: pillangó, egy tündérpillangó.

Ma pedig a legszebb bókot kapta Minkus tesótól, miközben tipegett az egy számmal nagyobb macis overáljában, Eperke. Ez most Huncos kedvenc rajzfilmje. Igen, még mindig a végletek embere.

Én nem tudom, mi lesz itt, de ha ez a tendencia megmarad és nem veszít Minimacsónk a fiatalos lendületéből, igen komoly hölgykoszorúval kell nemsokára szembenéznem.

Virtuális füzetem tavaszi fejléces reggelét minusz nyolc celsiussal kezdtük.

Délig tologattam a kimenetelt, addigra már diszkrét hószállingózással is meglepett a természet. (mondjuk, igazán nem tudom, miért érzem a plusz tizenakármennyit reálisnak január derekán). Így téliesítettük magunkat és össznépileg levonultunk egy posta-bevásárlókörre. Hunor gazdagabb lett egy tűzoltós matricás foglalkoztató füzettel, (ez volt az ára annak, hogy elintézhettem a posta-dolgokat), én pedig egy új arcával ismerkedhettem meg a kicsifiamnak, amint megkapta a füzetet, könnybelábadt szemekkel "köszönöm Anyuciká"-zott hosszú perceken keresztül, sok-sok ember füle hallatára. Leállíthatatlan volt, épp csak térdre nem borult előttem, csókolgatta a kezem, a ruhám, amimet érte, Twist Olivér tragédiája kutya füle a kölökéhez képest. Mikor már azzal fenyegettem meg fogvicsorogva, arcomon a ráfagyott mosollyal, hogy ha nem hagyja abba, visszaveszem a  könyvet, végre elcsendesedett a büdöse, de végig a szemibe csillogott az a huncut, játékos mosoly.

Sorban álló öreglányok látószerve bepárásodott és csak szófoszlányok jutottak el hozzám,  azok is bőven elegek ahhoz, hogy majd a föld alá süllyedjek... "szegény, milyen hálás kisfiú", "mennyire szereti az anyukáját", "biztos ritkán kap ajándékot, hogy így megbecsüli". Ezeket a szavakat ebben a kontextusban az én fiamra nézve, még sose hallottam.

Azóta hazaértünk és visszatért az igazi énje. Pár napja mindent akarok és kell. Egyelőre türelmesen javítom szeretnék és kérek-re. Játszik velem a kisbüdöse.

Túl a kötelező statisztikai teendőkön, (amikor is éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy aztán kiderüljön az összes belefeccölt idő és munka férlreértés volt, ekkor volt egy kis kirohanásom, majd drámai fordulatot vett a történet és bebizonyosodott, hogy mégsem volt haszontalan, sőt. nohát, íly izgalmas tud lenni az évvégi statisztika minálunk), végre ideülhetek én is a géphez és pótlólagosan rekonstruálhatom az elmúlt napokat.

Ma reggel frissen-fiatalon végre szembesültem gyermekeim fejlődésével, és örömmel konstatáltam, hogy van egy tízfogú kétlábon járó, minimális szókinccsel rendelkező lányom, valamint -engem is utolért az olykor unalmasságig fajuló anyuka-hiszti- van egy fénnyel táplálkozó fiam.
Bunci az elmúlt sírós napok valamelyikén kettú első örlőfoggal gazdagodott (bal fölső és bal alsó), és a jobboldaliak is mogyorónyi duzzanatok. Szépleányom kutyaugatásra vavázik, a rámvaló csatlakozást harsány tzitzivel és élénk haskitakarással egybekötött pólórángatással jelzi, nemet mondva fejet csóvál, ha jóllakott, valamint napjában többször nadrágszár-rángatva hamisan kakát kiáltva vigyorogva riaszt. (azon szerencsések számára, akik láthatták még a zapját a pinyó asztal mellett élet-halálra küzdeni, ismerős lehet a begyűrt nadrágszár mozdulata...) Papáz az apjának, puszit ad neki számolatlanul, sőőőőt, engem is reggelente így ébreszt, simogat, ölbekéredzkedik, ölel-szorít-bújik-simul. Egy SiMinka ő. Hiába, a név kötelez...

Bratyó meg... ma már ott tartottam kizavarom a szakadó esőbe, szívjon magába egy kis életerőt, mert többliternyi vizen és egy pohár kakaón meg egy  tejszeleten kívül sok mindent nem vesz magához. Nem tudom, éppen melyik fázisnál tart, mert utánaolvasva a jóöreg internetten értesüléseim szerint 21 napra van szükség a komplett átállásra a fénnyel való táplálkozásban, és az elmúlt napok munkálatai mellett pöppet elsiklottam étkezései nyilvántartása felett. Amit viszont tudok az az, hogy ma 3 általa rendelt ételből (saját háztáji tyúk húslevese csigatésztával, rizses hús, rántotta) sem volt képes kettő gyerekkanálnál nagyobb mennyiséget elfogyasztani. A macicsapatok érkeznek változatlanul, így nem aggódom, csak jegyzetelek. Látszólagosan egészséges, meg is van futtatva faluszerte, szobájába feltankolt zugédességei sincsenek -tudtommal. (azt meg már meg sem említem, hogy Kismici éppen kétszer-háromszor annyit és annyiszor fogyaszt ételből, mint Nagytesó, mert nem hasonlítgassuk az gyerekeket.)

(óhát, és most látom csak, hogy hiányoltatok... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kenegettek ilyenkor langyos hájjal... szóval köszönöm, itt vagyok. )

Újévi fogadalmam, ha jól emlékszem, sosem volt, de kiskrumplijaink mégiscsak tehettek valamit, merthogy huszárvágásos a változás:

- Kismici január elsején megindult, és ugyan még csak egy napja lépeget, szinte óráról órára ügyesebben, hosszabban halad kétlábon. (videó folyamatban, egyelőre azonnal négykézlábra vetődik és telivigyorral caplat felém, ha megpróbálom meglesifotózni)
- Huncorgó varázsütésre mondatokban beszél (anyu, én úgy szeretel... *szipp-szipp*, hogy csak egy kedvencet említsek), és tegnap óta állandóra Anyu lettem, az apja pedig következetesen Apucici. Hosszas udvarlással tudok még egy kis Nányit kicsikarni belőle, ha úri kedve is óhajtja. És Minka sem Nina már. Számonkérve Pinka, teee vagy becézgetve Finka.

Kicsit azért rettegek a holnapoktól.

Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.

Ugyan nem írtam róla, de egy ideje már rendszeresen erről suttogtunk, amikor aludtak a kicsik. Annyira belelovaltam magam, hogy már határidőhöz is kötöttem a nembeszélését, hogy aztán szakemberhez forduljunk: mégpedig Hunor 3. születése napjához. Hogy ő ebből mennyit érzékelt-értett meg, azt már sosem fogom megtudni, így csak a száraz tényekre vagyok kénytelen hagyatkozni.

Ahhoz, hogy minden világos legyen, pár szóban el kell mesélnem a reggeleinket. Van egy titkos, kinemmondott egyességünk a Ház Urával, az éjszakák mindig az enyémek, cserébe megnyerte a reggeleket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy 6 magasságában indít Micu, aki felpiszkálja Bátyust-Apust, majd kimennek a konyhába reggelizni-kakaózni-kávézni. Kinek mi az óhaja-sóhaja. Pelenkacserére is sor kerül általában, mire én 7 körül kitámolygok. Innen veszem át a stafétabotot. (és másnap reggelig magamnál is tartom jó szorosan fogva...)

Hétfő reggel azzal fogad a Hitös, hogy Hunorral tökjót beszélgetett reggel, meg hogy milyen aranyos volt. El is eresztettem a fülem mellett, különösebb jelentőséget nem tulajdonítotva ennek, hiszen ők ketten akkora szerelemben vannak, hogy jobbnapokon szavak nélkül is vígan eléldegélnének.
Napközben vettem észre, hogy mindent mond előttem-utánam, és ha jobban odafigyeltem, értettem is a szavait. (ebből meg azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg egész nap motyogok, miközben teszek-veszek, csak már észre sem veszem... ésjájj, hát csoda, hogy ez a eszös gyermök ezidáig nem jutott szóhoz?!) Igaz, a híresztelésekkel ellentétben (aki későn kezd el beszélni, az nagyon szépen, tisztán fogja azt tenni), Hunor nem beszél teljesen tisztán, előfordulnak hangzócserék, ellenben szépen hangsúlyoz, és érthetően formálja a szavait. 

Kedden egész nap csacsogott a barátnőimmel, elkérte többször a telefonomat, minden kérdésre válaszolt, távirati stílusban ő is elmagyarázta mi történt itthon, a ház körül, mivel foglalatoskodott azidáig, hogy vannak a kecskék, a cicák, hogy hívják őket, mit csinál a Hugi vagy éppen ő, hogy kisvakondos mesét nézett, vagy éppen vajas pirítós kenyeret evett paprikával. Mindezt egész nap, a teljes ébrenléti idejében. Tudom, nekem semmi sem jó. De amikor arra vágytam, hogy beszéljen, hogy vicceseket mondjon, arról totálisan megfeledkeztem, hogy ezzel egyidőben, nem képződik rajta kikapcsológomb.

Ma folytatja töretlenül felfelé ívelő pályáját. És rájöttem, hol a bibi: míg én már megszoktam, hogy bárminemű reakciók nélkül mondom a magamét 7/24-be, addig a fiam tőlem igenis elvárja, hogy figyeljek rá, hogy megértsem, hogy válaszoljak a kérdéseire, hogy beszélgessek vele. 

Úgy érzem, újabb tanulási fázisba léptem türelem és a szerteágazás képességfejlesztése terén.

... a Sok kicsi mozgalomra. Újra itt van és amit érdemes tudni róla dióhéjban: 15 gasztroblogger és 15 szervezet tesz különböző gasztronómiai ajándékcsomag vagy programjellegű felajánlásokat (amíg fény derül rájuk, addig is érdemes szemlézni a tavalyi nagyszerű választékot). A nyereményjáték során a SoSe Közhasznú Alapítvány számára támogatást nyújtók minden 1000 Ft-nyi támogatás után 1 db virtuális sorsjegyet kérhetnek a 30 izgalmas lehetőség közül az általuk választott(ak)ra, amelyeket az akció végén kisorsolunk. ( a támogatottakról részletesebben ITT olvashattok)
A támogatások felajánlása és a sorsjegyek kiválasztása december 1-től december 14-ig lesz lehetséges a Nyereményjáték menüpontban.

Huncos talán valóban megtanul lassanként beszélni. (erről napokon belül szeretnék bővebbet is). Igazi kis farmer lett belőle, reggelente csizmát húz, elmagyarázza -javarészt- a maga nyelvén, hogy hová megyünk, mit csinálunk, egész nap dumál, általában ugyanazt mondogatja egész nap:  vává hámmá (kutyákat etetni), , kuku dudá (tyúkok tojtak-e), cicá hámmá (cicák etetése), lúny kislúny? (megnézni, hogy születtek-e új kisnyúlak), Pici é Poci hámmá (a kecskéket megetetni). Aztán répa-répa indulj, én fa, Nina fa (meg kell nézni a kertben a répákat, konstatálni, hogy már nincsenek, aztán továbbsétálva meg kell állapítanunk, hogy már nincsenek levelek sem a fákon), majd ezek után bejöhetünk ozsonnázni. Jókedvében danolász, úgy tűnik használt a megöntözés, a bocibocitarka klasszikus első sora után, megtartva a jól ismert dallamot, mindent megénekel. (a hugát, a pelenkatartalmát, az aktualitásokat...). Másik nagy kedvence az Erdő-erdő-erdő. Az véletlenül nekem is.
Este beszélgettünk a karácsonyról, a születésnapjáról, a Mikulásról. Hogy el kell mondania nekünk, hogy mit szeretne, és mi majd tolmácsoljuk az illetékeseknek. Szülinapra dvágyvá tortát kér (autós torta), a Mikulástól dvágyvá-ért brusztol (szintén autó), és a főajándékot a Jézuskának tartogatja, azonnal rávágta, hogy dvágyvá, majd gondolkodott pár másodpercet, és hozzátette jó dvágyvá. (valami menő verdát óhajt, úgy pasisan...)

KicsiHugi pár éjszakája nagyonsokszor ébred, számát nem tudom, de azt igen, hogy keserves felsírásai vannak, amik pár korty langymelegtől rövid időn belül megoldódnak.

Hunor továbbra is nagyritkán alszik napközben egy-egy órácskát, Hugi egyszer, én lassacskán zombivá váltam. És akkor jön Huncos, hogy táncolj, ama (Alma zenére kell táncolnunk), és mi mindannyian kitáncoljuk a kitáncolnivalónkat, és hangosan röhögünk, meg lehuppanunk egymás hegyén-hátán a földre és még mindig nevetünk, már magunk sem tudjuk, hogy min, de feltöltődünk és erőt kapunk valahonnan.

Ilyen zenés-táncos-mulatós napokat élünk.

Ahhoz képest, hogy az oviban már gyönyörűen beszéli a minyelvünket a migyerekünk, itthon mégis egyre több szóújítás kerül terítékre. Én meg belül sírok-mosolygok, mert tudom, hogy ez annak (is) szól, hogy érzi a kisbüdös a változás szelét, és foggal-körömmel igyekszik fenntartani és egyre jobban megerősíteni a mi kettőnk kapcsolatát. Gazdagodtunk pár kardinális kifejezéssel, úgy mint puci (csoki), pucijá (beugrató, ugyanis nem a csoki szó ragozása, nem-nem, hanem a labdá-t hívja így), dudá (tojás).

Nina meg... aminek úúúúúgy örültem kezdetekkor, annak most már annyira nem. Könyvzabáló. A szó legprofánabb értelmében. Mert írott sajtó, sőt nem írott sem maradhat meg egy méter alatt. (beleértve a polcon, szépen feltornyozott wc papír gurigákat is -okos anya, alul tartja, magára vessen). És hiába büntetés, és csúnyán nézés, elvonszolás, ahogy picit lankad a figyelmem, már hallom is, amint sercen a könyv lapja és már csak a vigyorgó, szájából kilógó fecnit csíphetem el. Apropó: büntetés. Na ez a lány... Elég emeltebb hangon szólnom ahhoz, hogy Nina hatalmas könnyeket potyogtasson és hosszú percekig itassa az egereket. Én meg képtelen vagyok kezelni a szituációt, mert legszívesebben magamhozölelve csitítgatnám, másrészről meg éppen mérges vagyok a sallangra tépett könyveimért.
(Hunor egészen másképp viselkedett és viselkedik a mai napig szankciókor, ő dacosan összeszorított szájjal ellenáll, majd szikrázó szemekkel néz, nem sír, tudomásul vesz.)

És akkor az újabb megdőlt teóriám: Hunor esetében hangoztattam bőszen, hogy a gyerek elől nem elpakolni kell 1 méteres magasságban, hanem megtanítani arra, hogy ne bántsa a könyveket, ne tegye tönkre a dísztárgyakat. No igen, könnyű volt ilyen koncepciót kreálni, egy olyan gyerek mellett, akinek eszébe nem jutott tépni- vagy megkóstolni, csak pakolgatta a könyveket és ideig-óráig elcsomagolta a távírányítókat.

Mindig megfogadom, ha történik valami, ami a mi életünkben az adott pillanatban mérföldkőnek minősül, azonnali hatállyal dokumentálom, mert különben... Mert különben átértékelődik, megkopik a fénye, egész másnak tűnik ráaludva jópárat.

Így jártam akkor is, amikor kedves blog-barátom megkért, hogy írjam meg a császár utáni szülés élményemet a honlapjára. A pillanat hevében úgy gondoltam, hagyom, hadd csillapodjanak az érzések (9 hónapja csillapodnak...), kerüljenek a dolgok a helyükre, úgy könnyebb, de ma már tudom, nem lett volna szabad ennyi ideig húznom, mert idebent nekem nagyon fontos és értékes maradt minden pillanata annak az éjszakának, de már képtelen vagyok azt szavakba foglalva kikommunikálni.

És így jártam most is, Huncos első ovi napos rápróbálásával. Voltak pillanatok, események, érzések és érzetek, amiket akkor és ott eszement fontosnak gondoltam, ám mostanra beépültek, elsimultak és vesztettek fényükből.

Hunor hozta a várt formát, beilleszkedett, nyitott volt, mindennel és mindenkivel barátkozott-játszott, egészen addig a pontig, amíg észre nem vettem rajta a fáradtság első jeleit. Amíg Hunc ezerfelé, addig a csoporttársai engem vettek körül, játszottak velem (cirka 16 feketekávéval itattak meg), babáztak Minkusszal, de vittem pisiltetni is a pöttömöket, orrot is töröltem, és az ott töltött 3 egész óra után, miután már összefüggéstelenül és hatásszünetekkel beszéltem, megállapítottam, hogy emelem kalapom az óvónők-tanító- és tanár(nők)ok előtt. Meg azt is, ha valaha pályát módosítok, inkább  gépszalag mellett bármit, mint 15-20 óvodáskorút.

Volt egy kedves jelenet is, amikor Huncos nem tőlem kérte a litylity-ét, hanem a gondozónőtől (így hívják?) kért vizet. És együtt megkeresték a csodaszarvas jeles poharat. Én pedig igyekeztem jó mélyre fúrni az arcom a kismici nyakába. És akkor odajött egy ötévesforma szöszke kétcopfos, bemászott az ölembe, maga felé fordította két pöttöm tenyerével az arcom, belekényszerítve, hogy a szemeibe nézzek, és ezt mondta "nincs baj, nem szabad sírni"... ugye nem kérdés, hogy kigurultak azok a vacak, visszafojtott cseppek...

A fáradtságával egyenes arányban vadult meg az én szépfiam, és röpke pár perc alatt jutott el abba a módosult tudatállapotba, amikor szétcsapott maga körül (óvónéninek is jutott belőle, én meg persze földalásüllyedtem megsemmisülten, ahogy az ilyenkor meg van írva...), és már senkirese volt hajlandó hallgatni, csak rám.
Hazajöttünk, átbeszéltük, megebédelt és órákra kidőlt. Tetszett neki, emlegeti azóta is, menne már.

Óvónénivel átrágtuk a kényes pontokat, -amikről, mint kiderült, csak számomra voltak kényes pontok-, Jutkanéni szerint éppenhogy normálisan viselkedett, ergo nálunk nem nagyon van szükség beszoktatásra (ottüléses, napokon át tartó folyamatra), korához képest érett és okos fiam van, aki hamar átlátta, hogy óvónéni a potenciális ellenfél, azaz ő veszi át az én szerepemet a délelőttjeibe. Valamint az is kiedrült, hogy amíg én elláttam Minkuszt, és megsétáltattam az ovi parkban, addig Hunor meseszépen minyelvünkön kért inni-enni-játékokat, tehát egyre egyértelműbb, hogy a babanyelve nekem szól. Jutkanéni szerint erős köztünk a kötődés, de ez éppenígy természetes és egészséges is. Jókor megy oviba a kicsiszarvasom.

Hát akkor van egy harcos óvodásom, aki január elejétől rendszeres tagja a Holdacska csoportnak. demegnőttélkicsikém....

Párszor említettem már Hunor egyedi metakommunikációját és sajátos szóalkotásait. Még mielőtt valóban beindulna a beszéde és felemésztenék a mindennapok a kreációit, csokorba gyűjtve megosztom őket.

Tulajdonneveink emígyen néznek ki:
Nányi (én), Tátyi vagy Apucici (az apja), Nina (Minka), Néni (Dédi), Agyi (Nagyi), Papa (Nagypapa), Pötö (Göncöl), Munnama (Gomolya -tegnap este, 3 hét csavargás után hazajött, így most ismét 3 kutyánk van), Tótibá (Tóbiás),  Kokó (Coco Chanel), Pataba (Natasa), Möni (Vöri, újmacska), Kikokó (Kiskokó- szintén újmacska, és most nem mennék bele abba, hogy már van egy törött-lábú-szárnyú vadkacsánk, "áp-áp" is...) Egészen James Herriotné érzetem van, hozzámentem egy vidéki lódoktorhoz.

Alapvető mindennapik:
tedír (kenyér), bocivajt (bocisajt), vuvavuva (hús, felvágott), ligyli (vizes butykos), dodó (borsó), tudu (busz), kuká (kukásautó, és ezen belül szerelem van, ezer közül felismeri a kocsi hangját és ilyenkor ki kell menni a teraszra és csodálni minden mozdulatukat), inta (hinta), indu (induljunk), mennyémennyé (asszem, túl sokszor buzdítom menetelre), apá (lapát), kuku (tyúkok), dvágyvá (autó). 

Az úgy volt, ahogy eddig még sosem. A zuram, az az áldott jó ember a végső összeomlás határán lavírozott már jóideje, de én hiába nyitogattam szemecskéit mindennap (akár többször is) és figyelmeztettem bőszen a közelgő viharra, valamint szembesítettem hiányosságaival, csak akkor vett komolyan, amikor a kezdetleges pszichés tüneteket konkrét testi betegség-jegyek váltották fel.

Így amikor beütött a krach és mi itt álltunk mindennemű nyaralás elképzelés és foglalás nélkül, eszembe jutott a Beso blogján olvasott szálloda ajánlója. Eztán már csak pár pattanásig feszült nap következett és indulhattunk is. Talán jellemezheti adott elmeállapotomat az a tény, hogy sikerült 4 rendbeli pizsamával készülnöm az 5 napra magam számára, ám ennél lényegesen kevesebb napközbeni viselettel, természetesen a gyermekeknek cirka egy hónapnyi hideg-meleg ruhát csomagoltam. Sebaj. A vantól nem kell megijedni.

Aztán megérkeztünk, és lassacskán tompa puffanással gurultak le a fáradtságunk mázsás kövei a vállainkról. Az első perceinket mégis inkább a hisztérikusság jellemezte, éppen akkor, amikor számomra egyértleművé vált, hogy bárhogy iparkodom, nem fogom tudni belepréselni magam a fürdőrucimba. Persze, nem is fájt volna annyira a dolog, ha ez a cuccos nem éppen a Minkával való várandósságomat kísérte volna VÉGIG! Kis rábeszélésre hajlottam, így apjuk lecipel(hetet)t a hotel aljában működő mindenféléket áruló boltba, ahol kaptam egy számmal nagyobb fürdőrucit, a szobatükör kellemesen tompított, aztán a folyosói már nem annyira,  az ottkészült fotók meg végképp elárultak, egy idegen zsírtömeg ölelgette gyermekeimet! Így hazaérkezve alapos cenzúrának vetettem alá ottkészültjeinket, hullott a férgese, bennem meg nagy elhatározások értek meg... hastáncolni és teniszezni fogok, hetente többször is, ha kell, nomeg reggelente (vagy esténként, ez még nem kristálytiszta) kocogni/futni is fogok.
Zuram kezdődő gyomorpanaszai miatt sokkalta visszafogottabban étkezett, mint például én, aki most még utoljára mindent bevállalt, így csodás becenevekkel illettük egymást, így lettem Zsírné asszonyság, böcsös lányomat az apja a Zsírka névvel illette, én ezért cserébe Nagytestűztem hitösömet. Szép is a szerelem.
Nagyjából pontosan ugyanazt csináltam, mint általában itthon, csak főznöm nem kellett és még az ajtóra is kibiggyeszthettem a takarítást kérek táblácskát, ezáltal mégis pihentetőbb volt. Hunor számára mindenképpen. Szépfiúnk napról napra megcsillogtatta elméje rejtett zugait, aligbeszél, bár egyre jobban, ám amikor és amit mond, az láttatni engedi zseniális humorát és szellemességét. Jókat derültünk megnyilvánulásain és újfent megállapítottuk, gyermekeinkkel éppenmost a legjobb és a kisbüdös meg egyre szórakoztatóbb társaság. Apropó kisbüdös: szobatisztaság napközben teljesen jól működik, délutáni alvás már rég kipipálva, autóútak is jelesre vizsgáztak. Nehezünkre esett lenyelni a nevetésünket, ahogy a kétésféléves lábujjhegyen pipiskedve tökéletesen alkalmazza a slag-technikát a szállodában. Ez a mi perverziónk. Ám a megdöbbentőbb, hogy a macijait továbbra is féltve-pelenkába engedi csak napvilágra, az egyik kérdezz-felelekes reggelen bevallotta, hogy fél a trónba ereszteni őket. Így állunk. Büszkén. A tőlem totálisan független sikereket birtokolva.

A szálloda érdemeit is szeretném magasztalni, ugyanis ez olyan igazi sokgyerekes szálloda, valóban család- és gyerekbarát, ahol a pincérek nem néztek ufónak, mert estére minden második gyermek éppen valamért üvöltött, megszokott alapzaj volt a gyereknyekergés, itt-ott borultak a kakaós/boros-poharak. Van egy óriási játszótere is, menynei finom homokkal, így nem csodálkoztam azon, hogy Hunormester amint kipattintotta szemeit, máris azzal indított, hogy inta-hamma-dzíz. (hinta-reggeli-víz=fürdés)
Úgy jöttünk el, hogy oda még vissza fogunk térni. És ezt akár vehetik fenyegetésnek is.

(amiről még szeretnék írni: Anna örök, és újabb anyasági bölcseletek)

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

Mindenképpen munkanélküli és alvásokkal bőven tarkítottra sikeredett, mint ahogyan azt előre elterveztük. Voltak vendégeink, generációk verődtek össze egy ebéd és egy kellemes délután erejéig.

Mindig melegséggel tölt el látni a gyermekemen, ahogy örül és bújik a hőnszeretett Ágyijához, vagy ahogy beveti magát a Dédnagypapa karjaiba... apró csodamorzsák ezek egy szerethető világban...

Aztán bebizonyosodott, hogy pontolyan setétszőke vagyok, mint ahogy azt a képek is bizonyítják. Szerettem volna videót készíteni fiam legújabb produkciójáról, melyet maga fejlesztett tökélyre: behozza az üres szennyestartót, fejjel lefelé fordítva billentyűket imitálva prüntyög rajta, közben vékonka cinegehangon kíséri képzeletbeli dallamát, mindezt röpke 5 másodpercig, majd meghajol és várja a kirobbanó tapsvihart. Ha mégsem érkezik, tapsikoló kézzel jelzi a tisztelt publikum felé, hogy jöhet a méltó jutalom. Nos, ehelyett nekem sikerült felvennem azt, ahogy megkérem szépen, hogy kezdje előlről, mert Minka kirúgta a kezemből a kamerát, vagy éppen közlöm, hogy képtelenség kiscsaládomról egy valamirevaló hómvideót készíteni, mert mindenki szétmászik a képből.

A hitös uram szerencsére kézbevette a dolgokat és megörökítette azt az (első) pillanatot, amikor a békés és Minkanyekergés mentes ebédünk elfogyasztása érdekében profán módon a kezibe nyomtunk egy kenyérsarkot. Áhítat és átszellemültség jellemzi kettejük kapcsolatát... a Minkáét a kenyércsücsökkel: 

(az idill hátterében éppen 246. "utoljára" mondok el Huncosnak valamit)

Huncosdrágámnál meg határozottan elindult egy beszélő-folyamat, egyre több szót ismétel utánunk, vagy éppen dolgokat/tárgyakat nevez nevén. A régebbieket kiegészíti a ló, ajtó, halló, szijjja, Huno, Cica vagy Tá (Minkuszt hívja így), olló, uró (fúró), arra, autó, apa, papa szavakkal és még sorolhatnám, ha eszembejutna.

Az anyatermészet elrendezi a dolgokat. Ha valami elvész a vámon, az bejön a réven. Amikor kiborul a bili, az élet egy másik területén érkezik a kompenzáció. Erős lelki arcpirulással vallom be, hogy most a kicsiktől (is) érkezett egy óriási  szeretetgombóc.

Minileányka hétfőn felült. Majd rá egy napra, négykézlábra állt egy barátnőmnél. Biztos, ott jobban működik a gravitáció, mert itthon azótasetöbbet. Ennek örömére az éjszakáink is kétórás szakaszokra bomlanak. Hajrá mozgásfejlődés! Nem vagyok én ehhez a tempóhoz szokva, Huncos ejjráérünkarramég-gyerek volt.

Huncimaci pedig elkezdett mamának hívni. Bájos és kedves és szívbemarkoló, csak éppen meg kell szoknom a hosszúhónapok elnyújtott nyányizása után. És bújik, és simogat és nagyonjó. És este önként és dalolva megmászta a nagy fehér porcelénistennőt, én már csak fáradtan legyintettem, de azért kilátásba helyeztem egy kérhetsz bármit, ha belecsurrantassz-t. A szokás hatalma. Aztán csobog és vigyorog és tépi a papírt, amit tőlem látott és nem tudott mit kezdeni vele, dugdosta előre-hátra. Én meg megkértem az apját, hogy ezek olyan férfi dolgok, jó lenne, ha most már megbeszélnék, mit is kell ilyenkor csinálni. Megbeszélték. Aztán még egyszer lóra pattant. Ismét sikerrel. És annyira örült a miörömünknek, hogy még a beígért jutalmát is elfelejtette behajtani rajtam.

Tulajdonképpen az én fiam beszél. Összetett mondatokban. Kicsit ma figyelmesebben vizslattam és megvilágosodtam. Hiszen mi beszélgetünk!

Reggeli öltöztetős jelenet: Tátyi? kérdezi kérdőjellel az arcán, holott pontosan tudja hol van. Apa dolgozik, válaszolom a megszokott módon. Tátyi vauvau -mondja ő. Igen, Apa kutyusokat gyógyít.- válaszolom én. Me' ciccci- derül fel az arca. Igen, meg cicákat is gyógyít. Tátyi brubru- folytatja. Igen, Apa autóval ment dolgozni. -érkezik részemről a megértést igazoló felelet.

Amint ma öltöztettem Hugit, egyfajta kellemes bizsergést éreztem ott szívtájékon. KicsiHugi belenőtt. Sőt.

És eszembe jutott a jóhangulatú fotózás, az a felejthetetlen vágyakozás... Istenem, mennyire vártam ezt a kislányt, mennyire bizakodtam, reménykedtem, hogy sikerüljön életet adnom neki... Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az összes fájdalmával és szépségével együtt... valahányszor ránézek Huginyuszira, a szívem megtelik valami furcsa eredetű büszkeséggel  és a torkomban egy maroknyi gombóc képződik, és csak ölelem és szorítom magamhoz...

Majcsak kiürülnek ezek a fránya hormonok... bár azt hiszem, azok már rég kiürültek, és helyüket az anyaság foglalta el, ami sejtésem szerint, örökre itt marad...

Rég nem írtam Hunor beszédfejlődéséről. Nem véletlenül. Velünk továbbra sem hajlandó a minyelvünkön kommunikálni.
Még szerencse, hogy sűrűn megfordulnak nálunk barátok-családtagok. Velük csacsogva egyre többször szólja el magát.

Vasárnap például narancsba harapott, és a kesernyés illóolaját nyalogatva megjegyezte nem jó. (háperszehogy nemjó fiam, ki mondta, hogy a  héját rágcsáld?!)
A húsleves csigatésztáját következetesen dodónak hívja. Ebből korlátlan mennyiséget hajlandó beburkolni. Mondhatni 90:10 százalékos megosztásban fogyasztja a tésztát a levessel. Ha éhes, hamma felkiáltással, tátogva jelez. Van még egy ilyen rejtelem, a sót totónak hívja. Litylitty az ivóüvege. Huváhuvá bármilyen húskészítmény gyűjtőneve. Oljó-oljó kinder csokigolyó. Minden piszok és valódi végtermék is kaka vagy káká vagy káku lett. Hangulatfüggő becézgetések. Iiiii az igen, apa a Tátyi, anya a Nyányi, Nagyi Ágyi (ha igazán szüksége van valamire, akkor volt már Nagyi is), nagypapa Pápá, Dédi, néni, bácsi, Vava a kutya, Ciccci a macska, cici, ha szerinte Minka éhes, Vú a Vuk, csücsü csücsülni, brubrá autó, pipi madár, mi én, enyém. Ha ledől az épített legovár, akkor hoppá van. Néha beficcen egy-egy köszi, tették, jó, szijjj (szia) is.
Alapszavaival tökéletesen megérteti magát a külvilággal. Megkockáztatom, egy évvel ezelőtt, több -számunkra- érthető szóval fejezte ki magát.

És Minka hasról hátra gurult ma. Félelmetesen megy az idő.

Házifogadásunk továbbra is áll: Minkesz hamarabb fog beszélni (is), mint Huncmester.

Hunor legózik a gyerekszobában. Minka a játszószőnyegen, szintén a gyerekszobában. Pár napja felfedezte a kezét, azóta kivülről-belülről szemráncolva nézgeti, olykor fel-felnevet. Vicceskezű.
Én mellettük ülök a szőnyegen, torokkapargatós érzésekkel bőven telve.

És ekkor Hunc összerakva 3 lego-elemet közli cici. Mondom ügyes vagy, de szép cica. Értetlenül fejcsóvál, és hangsúlyosabban közli, ciccci. Öööö, zavarba jövök, mondom cica, nem? Dühödten felrángatja a pólóját és a saját cicije elé helyezi az építményt. És ekkor esik le: ahhha, szóval mellszívó? Elégedetten vigyorog.

Hát kellhet-e ennél figyelmesebb gyermek egy anyai szívnek? Jövőképem bizakodó. Már ami az öregkoromat illeti.
Jelenkorom meg: továbbra is élettársi kapcsolat a mellszívómmal.

Hunor virágszál kettős személyiségéről tesz újabban tanúbizonyságot, gyakorlatilag minden téren, légyen az játék, evés, bármi. A pillanat törtrésze alatt képes angyalból ördöggé válni. Mint ahogy arra is képes, hogy reggelire sajtkrémes sonkás kiflit egyen tejszínhabbal, mindezt egy vödörnyi bodzaszörppel kísérve.

A nap további részének a folytatásáról inkább nem nyilatkoznék (és a szomszéd kisközértes nénit sem ér megkérdezni!), mert előbb vagy utóbb tényleg családlátogatást kezdeményez a gyámügy mifelénk. Legyen annyi elég, hogy szerepel itt túrórudi, gyerek tejszelet, chips, mandula, anyaféle kókuszossüti, séták során kikunyerált apróságok, szomszédolások termékei. És bármíly furcsa, mindezek mellett, még rendes ebédet, vacsorát is fogyaszt.

Egyre többször szólja el magát, tegnap hosszasan skandáltam a dol-goz-ni szócskát, mindkét kicsi vigyorgásos örömére (én annyira nem vagyok sztahanov, hogy ettől vigyorogni tudjak, bár elég bárgyún festhettünk, én skandálgatom a szlogent, Hunor sikítva ugrál mellettm az ágyon, Minka meg öblösen nevet), egy idő után kiscinege hangon Hunc is utánam ismételte a dol előtagot.
Felkerült a szobájába a függönye, amikor elégedett vigyorgásában megkérdeztem, tetszik?, szinte azonnal válaszolt tetszik.
Este meg fürdetés után megkértem csücsüljön le, még mielőtt viharos ugrabugrájában önmagában és Hugicában is kárt nem okozna, szintén azonnal ismételte, hogy csücs.
Ma meg meglátva önmagát a számítógép monitorán, megkérdeztem, tudja-e ki van ott? én jött a válasz szinte azonnal.
Talán nyárra lesz ebből valami... bár mi az apjával titkon, egészen korrekt módon fogadásokat kötünk, hogy Minka hamarabb fog beszélni, mint Hunor, ugyanis egyedül hagyva a szobában is képes sikkantgatni, gurgulázva nevetni, heőzni és guázni. Kommunikatív a kislány.

Minka arca megszépült, azzal egyidőben, amikor is  enyhén hisztérikusan elintéztem elégedetten hátradőlve konstatáltam, hogy szombaton fogad minket az új doktorbácsi. Még mindig földreszállt angyal üzemmódban él, számomra meg minden nap egy rácsodálkozás a világra, hogy jé, ilyen gyerek is van, pedig ugyanarról a tőről fakadt ő is.

Amúgy meg takarítunk-takarítunk-takarítunk, meg havat lapátolunk, meg élvezzük a szánsájnt. Közben meg bosszankodom, mert a HResek gyöngye három adatból kettőt elpötyögött, meg lefelejtett egy pöcsétet is, így dejó, hétfőn bebumlizhatunk mindannyian az nagy székesfővárosunkba ügyintézni, és jószokásunkhoz híven a rövidke délelőttre elvégezhetetlen mennyiségű feladatot veszünk a vállunkra, -hamár úgyis ottvagyunk címszóval-, mer az jó.

Szilveszter: nemszülőbarát itthonülős. Huncos és MinkaManka fél 12-ig bírták ébren, ekkor könnyelműen felszusszantunk. Amikor Huncka esetleg kókadozott volna az este folyamán, varázsütésre petárdázni kezdett az ünneplő tömeg, amire a kispasinak azonnal az ablakhoz kellett szaladnia és csillogó szemekkel csivitelnie kellett az eseményeket. Minka varázsolt a kezeivel és fénybenézett, ahogy ezt már tőle megszoktuk, csöndben. Éjfélkor himnusz, koccintásos összeborulás apjukkal, részemről kis ürülő hormonoknak betudható könnyfakadás, meg hálaadás azért a sok-sok jóért, ami történt velünk és a sok-sok kellemetlenért, amiből sokat tanulhattunk. Éjfél után 10 perccel Minka úgy ítélte meg eljött az ő ideje, és az eddig megismert szárnyacskáit sutba dobja és ebben az évben inkább szarvacskákat és patákat növeszt. Hajnal kettőig sétálgattam vele lakásszerte, amint megálltam, azonnal felébredt, ekkor átnyújtottam Őt a jóidösapjának, én ágybazuhanás közben elaludtam már, apjuknak két kör után sikerült elaltatnia Hercegnőjét.  Mától ez az ő feladata lesz. (méghogy minden gyerek egyforma... meghogy nincs ringatós gyerek... cöh).

Hunor új szavai, mi mások is lehetnének, mint a jóöreg Táti mégbecézetebb formái? így, ha nagyon el akar érni valamit, akkor beveti a Tyáputyi, Áputyi, Páputyit. (olykor  felfedezhető a klasszikus Ápuci is), valamint Minilány is kapott Hunornyelvű nevet: ő Titá lett. Kedvencem a (g)olyó, amit annyira édes torokhangon ismételget (ojó-ojó, alig hallható a szó eleji "g" betű).

Ma délelőtt sírva röhögtünk azon, hogy éppenúgy érezzük magunkat, mint egy átdorbézolt szilveszteri buli után. Homok a szembe és száraztorok effektus is megvolt. Sőt, részemről emlékezetvesztéses etetés is, ugyanis valamikor hajnalban Minilány átjött a miágyunkba.

Minek utána napok óta minden létező fórumon dől gyermekünk karjaiba a raklapnyi mennyiségű csokimiki és társai, úgy döntöttünk (gonoszszülők), a keresztszülők Mikipakkját csempésszük a kölök csizmájába, így is félévre való édesség lapul eldugdosva Hunor szemek elől a lakás különböző pontjain.

Az esti hirtelenjött Hunckidőlés következtében, mi bizony elfelejtettük a megfelelő előkészületeket, azaz nem volt kiscsizma kipucolás, sem ablakba kihelyezés. Volt viszont apjukkal beszélgetés és közös nosztalgiázás, hogy kinek milyen is volt gyermekkorában a mikulásozás. Hiszen mi magunk fogjuk kialakítani a saját hagyományainkat közösen, mint ahogy a karácsonyi menüt és a mindennapi életünk szokásait is együtt teremtjük-teremtettük meg.

Reggel vidáman ébredve Huncmaci nagyon megörült az újabb ajándékcsomagnak, megvidámodva falt be éhgyomorra egy ölnyi csokimikit... evvan, az elveim és a nevelésünk szégyenfoltja ez a nagyfokú csokizabbantás, sosem gondoltam volna, hogy hús a húsomból, vér a véremből gyermekem ilyen mértékben lesz függő. Ilyenkor csak kétkedve nézünk egymásra az apjával, és mindketten tagadunk. Egyikünkse, sose így és ennyire. (najó, talán én Hunorral várandósan...). Mentségére legyen mondva: csak minőségi csokiban utazik a többit hanyagul félredobja, azok minősülnek át főzőcsokikká.
És nem kapott virgácsot... hm...

HuncApu szerint már unalmas vagyok, de mégiscsak megörökítem a magam számára, (merazidő szépítő ködfátyla....), hogy éjjel fél 2-ig 7 perceseim voltak, igaziak-fájósak, sétafikkantgattam nagyon nehézkesen az alhas-alvázfájdalomtól a lakásban, hagyva a fiúkat aludni,  lezuhanyoztam és mivel nem rövidült az időtartam, gondoltam kicsit lepihenek melléjük, még fájdogáltam párszor, majd -gondolom én- ismétcsak elmúlt, mert reggel 8-ról van a következő emlékképem. Közben álmodtam szülésest is (végre először én is), meg mindenféle kerti zöldségest is.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehezen fogom viselni az uccsó időszakot...  ez azért is érint meg kicsit jobban, mert tudom-érzem, hogy nagyon sok erőre lesz szükségem, ez a türelemjáték meg a józan eszemből farigcsál le minden nap egy-egy darabkát, okozván ezzel nem kevés kellemetlen percet a közvetlen környezetemnek.

Huncka meg a végén még tényleg beszélni fog, a mai újabb szóalkotásai: dojó (dió), káka (öööö... mikulás). Persze továbbra sem hajlandó spontánkodni, csak néha-néha utánunk mondani.

Délelőtt megejtettük a soron következő újabb ctg-nket,  Minkaleányka oly mértéken jól érzi magát odabent, hogy esze ágában sincs még kibújni a fészkéből -legalábbis  a gép szerint semmiképp. A mai ügyeletes orvos-szülésznő kombó -lassan már tényleg tragikomikumba csap át ez az egész- a leleteim láttán egy újabb időpontot tűzött ki szülési célul: mégpedig a december 19.-ét. Persze, azt az apró tényt továbbra is mindenki figyelmen kivűl hagyja, hogy a fogantatás dátumát ismét majdnembiztosan be tudom lőni, ennek fényében még éppen időben vagyunk, Mikulásbácsi vagy akár a második adventi gyertyagyújtás is hozhatná Minkust... Elvégre az advent amúgy is az eljövetelről szól...

Hunor kétéves mérföldköve mellett a beszédfejlődése sem mehetett el nyomtalanul, ugyanis ma csípőből kibökött pár új szót. A kocsiban ülve hátranyújtottam az utazás alatt nélkülözhetetlen nógrádi ropiját, erre hanyag eleganciával közölte, hogy "köszi". HuncApuval döbbenten néztünk össze, Beszédesünk nem volt hajlandó ismételni, csak mindenttudóan vigyorogni. Meglátogattuk HuncNagypapát, Hunor virágszál a kocsiból kilépve olaszos "Páppá"-val üdvözölte, koradélután HuncNagyit láttuk vendégül, akit dumagépünk következetesen "Ágyi"-nak titulált, majd a kádban ücsörögve egyetlen egyszer Nagyinak is kimondta. Kétévesünk bezsebelt egy raklapnyi szülinapi ajándékot és egy bő fél évre való Mikuláshozta édességet...

Az egész napos pezsgés hatására, ma korán kidőlt a sorból és édesdeden alszik... már nem is mondom, de annnnyira ideális lenne ma egy este/éjjeli kórházi menet...

... és így kedvsesok írni...

Kórházi cuccok vasalva-csomagolva 2 napja. (és jajj rájöttem nincs is Minkalánynak cérnasapekja, merhogy Hunorlegény odaát nem kapott, meg itthon is csak fürdés után...30 fok volt a kórházban...). A kislakunk rendközeli állapotát igyekszem napközben is őrizgetni, legalább amíg én is itthon vagyok... Update vagyok mosásban és vasalásban is, nehogymá azalatt a pár nap alatt, míg kórházban wellneszelek, ne legyen mit felvenniük a finyúknak.
Ennek örömére estére sikerült 1 órán át 10 perces fájásokat produkálnom, és magamban csak azért drukkoltam, amíg a kereskedelmi csatorna újabb csillagát keresik maradhassak még itthon, majd ezután, mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.

Közben intuitíve arról beszélgetünk a ház urával, Minek (igen, már becézzük...), mennyire fog stílusosan érkezni... bennem nyugalom van és óriási biztonságérzet, amit majd valószínűleg éppen induláskor fogok jól elveszteni és átborítani hisztériába, de legalább addig is jó. Hunornál - a mai eszemmel már tudom- szinte rettegtem. Féltem az ismeretlentől, és hiába volt a felkészülést elősegítő 9 hónap, szinte pánikba estem már a gondolatától is, hogy az a "valaki" aki ezidáig bennem lakott,  szinte én volt, most kijön, önálló akarattal és értelemmel részt kér az életemből, hogy minden megváltozik, hogy mennyire leszek türelmes, vagy éppen csapnivalóan neurotikus... és ma már azt is tudom, hogy mint sok egyéb más, ez is fejben dől el... görcsösen kapaszkodtam az időbe, a tudatom képtelen volt elengedni- kiengedni őt magamból...
Most viszont, azt érzem: készen állok. Készen állok a fájdalomra, (amit majd valószínűleg a pillanat hevében többtucatszor átértékelek...), és készen állok arra is, ha esetleg mégis műtétre kerülne a sor. Mert annyira már nem ismeretlen az az ismeretlen.
És valahogy úgy képzelem, akár a filmekben: egyik este, persze szigorúan miután Hunorvirágszál elaludt, magzatvíz hipp-hopp elfolyik, miközben érkezik a Hunor álmát vigyázó Nagyi vagy Barátnő, azalatt lezuhanyzom, (hajat mosok! lehellet smink, meranő...), majd mosolyogva belibegünk szülni. Onnanstól még nincs forgatókönyv, de már alakítom...

Ezzel szemben HuncApu, az örök realista, hetekre lebontva nézi különböző időjós fórumokon a hidegfrontok érkezését, szerinte van még egy hetünk, mert most lanyhul az idő, de csütörtöktől melegszik a pite, érkezik egy hidefront, persze, a kérdés az, mennyire is lesz hideg?! És különben is: hétfő-kedd egésznapos, akkor semmiképpense szülhetünk... Napközben kritikus szemmel méricskéli a hasamat, és átlag napi egyszer megjegyzi, úristen, mekkora már a hasad, vagy elcsípek egy-egy telefonos beszélgetést, amiben általában így jellemez: cucka jól van, már nincs sok hátra, brutálisan nagy a hasa... Én meg tolatok és fújtatok... és egyre kevésbé szeretek egyedül maradni...

HunorjósÚr este többszörösen önként és dalolva puszilgatta Minkalakot, (véletlenül éppen mindig a fájásokkor), én meg azon tűnődtem, most enyhíteni akarja a fájdalmamat, vagy jó utat kíván a kiskirálylánynak?! Ma átértékelve előző jóslatát, adományozott újabb egy hetet a szimbiózisunknak, talán az utóbbi alkalommal, csak rám akart ijeszteni, hogy kapjam össze a kórházi cuccost...
Továbbra sem kommunikál a minyelvünkön, ma reggel megkérdeztem, hogy ha Minka megszületik hajlandó lesz végre beszélni? Egyértelmű és határozott nem válasz érkezett. További kérdésemre, hogy de azért a suliban ugye megszólalsz végre?, csak vigyorgott sejtelmesen. Kétesélyes.

Este van, este van: ki ki nyugalomba...

Én meg beszerzek egy közönséges újszülött cérnasapkát, hátha Minka erre vár...