cucka 2010.11.27. 09:12

Estimesei kiskáté (is)

Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.

cucka 2010.11.12. 17:36

Hogy is van ez?

Egyrészről: szeretném, ha gyermekeim azt tanulnák meg fogyasztói társadalmunkban, hogy a játékaik, könyveik, ruháik értékek, melyekre vigyázni kell, meg kő becsülni.

Másrészről meg azt az elvet vallom, hogy ezek csak tárgyak, melyekhez köthet emlék, kellemes érzet, a földalá mégsem tudjuk magunkkal vinni őket, és az igazi értékek kézzel megfoghatatlanok.

Hunor már kapiskálja a lényeget, persze, a tőle megszokott sajátos módon. Kismici ma beleszakajtott az annapetije egyik lapjába (báh, halálos bűn), Huncos az első döbbenettől csak kikerekedett szemekkel nézett (én visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor kell leválasztanom egymásról a küzdő feleket), majd oroszlánüvöltéstől eltorzult arccal kezdett el zokogni, persze a megnemértett művésznő azonnal kontrázott, én még mindig tanácstalanul csöndben, várva a végkifejletet. Az okozott hangzavartól Huncos is megijedt, majd nyugtatgatni kezdte kicsihugit, hogy nembaj, nembaj. Végül elmagyarázta, hogy a megtépázott annapeti most már a Minkuszé, neki új kell.

A szituációs gyakorlattal még nem vagyok maradéktalanul megelégedve, de a tendencia szimpatikus.

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

cucka 2010.03.22. 19:27

Ekcéma, ahogy én látom

Amikor eldöntöttük, hogy több gyermeket szeretnénk, az első gondolatom nekem is az volt, mint általában minden anyukának, vajon szét tudok-e kellőképpen forgácsolódni minden gyermekem számára, és sikerül-e mindannyiuknak megadnom azt a figyelmet, amire személyenként szükségük van. Arra sosem gondoltam, hogy fogom-e tudni úgy és annyira szeretni a többediket, mint az elsőszülöttet, mert azt valahol éreztem, hogy ha úgy nem is fogom tudni szeretni, mint Huncost, egészen másképp méginkább.

Aztán megszületett Minka, és csont nélkül elfoglalta a helyét a családunkba. Besimult. Teltek a hetek és bennem kimondatlan gondolatok kavarogtak. Minka sokkal hálásabb minden felé irányuló mozdulatért-törődésért, mint anno Hunor volt. Szerepcseréltünk. Két éve még én toporogtam az alvó Huncos ágya felett, lestem álmában és alig vártam, hogy felnyissa centis pilláit, most pedig örülök, ha Minka alszik, és megpróbálok nagyon halkan beosonni hozzá, ha mégis be kell mennem, ő pedig kézzel-lábbal rúgkapálva jelzi, ittvagyok, felébredtem, vegyél fel! Anyai szívem olykor össze is facsarodik ettől...
Valahol a lelkem mélyén sejtettem, hogy ha figyelemre lesz szüksége a kicsinek, azt érezni fogom. Valahogy jelezni fogja. És aztán mégsem vettem észre, közel három hónapon keresztül, amíg harcoltunk az anyatejkiütéseivel, amik időközben ekcémává fejlődtek.

Az elmúlt két és fél hónap alatt gyakorlatilag a békaszem és a varjúmáj főzet kivételével mindent rákentünk a dedre, elimináltam az étrendemből a tejtermékeket, a patikai fürdetőnket lecseréltük még semlegesebbre (és jóval drágábbra), féltucat többezres kencét kipróbáltunk, gyógyszertáriakat és gyáriakat egyaránt, az anyatejes bekenéstől az ezüstkolloidig bezárólagosan. De áldoztunk a homeopátia oltárán is, ez bizonyult a leghatásosabbnak, már ott tartottam, hogy rózsacsokros Minkafotóval hálálom meg a patikusnéni ötletét, de ez a  csoda is csak 3 napig tartott.
Végső soron maradt a jóöreg szteroidos (Elocom) krém, bár tudom, ez csak tüneti kezelés. A legfontosabb az okokat megszüntetni, melyek általában lelki eredetűek.

Elővettem egyik kedvencemet, amelyben az alábbiakat találtam:

"A csecsemők acne infantum nevű (anyatej okozta) bőrkiütése azoknak az anyáknak szól, akik csecsemőiket nem érintik meg elégszer, illetve érzelmileg elhanyagolják. A kiütés a csecsemő és az anya között lévő láthatatlan fal láthatóvá tétele, az izoláció áttörésére tett kísérlet. Az ekcéma ezzel szemben az anyák eszköze, amellyel kauzálisan igazolják gyermekükkel szemben érzett ellenszenvüket. Ez általában különösen „esztétikus” anyákat érint, akik nagy súlyt fektetnek a bőr tisztaságára."

Elgondolkodtató dolgok ezek.

Mindenestre a hozzátáplálást érdemes lesz kicsit szigorúbban venni, hiszen a csecsemőkori ekcéma a későbbi allergiák melegágya. Bízom benne, kinőjjük.

Reggel óta szenvedek virtuálisan és fizikailag is egyaránt, ugyanis a Minkaleányka születése körüli időcsúszás most köszön vissza. Nem mennék bele a részleteibe a dolognak, legyen elég az, hogy ismét klasszikus iskolapéldáját tapasztalatom annak, hogy a bürokrácia útvesztőiben nem igazán tudja a bal kéz, hogy mit is csinál a jobb...  én meg, szegény kis szürke eminenciás fuldoklom az általuk generált formanyomtatvány habokban...

Hogy mégis érthető legyen: a Huncos után járó juttatás (gyed), a gyermek második születése napján lejárt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál (ha jól emlékszem, éppen nagyon szülni akartam és mindenféle vélt vagy valós jeleket igyekeztem fölfedezni magamon, ennek beköveketkezésére... ), hogy a biztosítási jogviszonyom rendezésével foglalkozzam. Minka születése után többször sikerült beszélnem illetékesnek (hitt) elvtársnőkkel különböző hivatalokban, kapcsolgattak szaneszét, végül megnyugtattak különböző módokon, volt aki szerint 30 naptári napom van rendezni a fentebbemlítettet, volt aki 42 napot emlegetett (elég misztikusan hangzik ez a pontnegyvenkettő), és volt aki szerint visszamenőleg 180 napig intézkedhetek büntetlenül. Ugyanilyen (fél)információkkal gazdagodtam a munkáltató szerepét illetőleg is ebben az egész szappanoperában, így a ma reggelielső koffeinlöket után nekiálltam kitölteni a kitöltenivalókat a szokásos reggeli káoszban, majd tűzokádóként jól elüldöztem a zuramat az nagy Állami Egészségbiztosító Intézménybe. Órák óta szépen ül és vár a sorára. Nem türelmesen. Közben felhívott, hogy sikerült Minkát nevelt lányomként feltüntetnem az egyik paptyíroson. Örülök, ha a reggeli vircsaftba csak ennyit ikszeltem mellé.

Update (látszik, hogy reggel óta írom...): sorrakerült, 180 napom van minden rendezésére, de nem jó formanyomtatványt töltöttem ki, (pedig jajdetetszett az a kérdés, hogy mióta van a háztartásban a jány? telefonos segítség kérése után megtudtam, ez a kérdés nem a születési dátumára, hanem a kórházból hazaérkezésére vonatkozik... ), Zapjuk hoz jófélét, melyet -mint kiderült- nem is én, hanem a munkáltató tölt ki. No, itt újabb gubanc van alakulóban, a cég, amelynél dolgoztam időközben tulajdonos- és könyvelőváltáson ment keresztül, így úgy érzem lesz még pár agysejt-romboló körtelefonom...

A nagy káoszban meg Hunorvirágszál fájdalommentesen kinövesztette a jobb alsó vámpírfogát is, így most már 15 hófehér gyöngyöcske büszke tulajdonosa. (sztem 1-2 napja tehette...)
Minka egyre kevesebbet alszik, étkezések után ébren figyeli a mozgásokat, a nagy okos Bátyuska neki szóló mutatványait (pl. a legújabb: Minka fekszik a miágyunkon, Hunor meg átdobálja fölötte a pinyólasztikat gyöngyöző kacagással... Minka pedig szemmel és fejforgatással követi a lasztik mozgását, néha egy-egy halvány mosolyt is megereszt... szeretem nézni őket...)

Kisesti közös, telefonos, nemelőnyös Minkás (felhívnám a figyemet arra, hogy majd'egyforma krampuszpizsiben nyomultak, nomeg hátteret sem ér elemezgetni, belelógott Családfőnk izmos lába szára...):

- még csak kóbor gondolatvillanásom sem volt egész várandósságom alatt azirányba, hogy éppen Minkalány hol is tart a fejlődésben, micsodája érik éppen, mekkora a füle-szeme-haja... én szimplán annyival is beértem volna, ha kézzelfoghatóan sikerül belőni a szülési dátumot. Ez mondjuk a finisben sikerült is. (zárójelben: Minka is naprapontos lett.)
- már nem bújtam a szakirodalmat, hogy mikor is pottyan le a köldökcsonkja, nem kerestem fotókat arról, hogy hogyan is kellene kinéznie egy jólápoltnak. És nem lestem az órát, hogy átlag 3 óránként leápolhassam szakszerűen-sterilen. Nem mellesleg enélkül is lepottyant, a Nehezítő Tényező mellett is. (NT jelen esetben Hunor személye, aki nem csak hogy bibibízett pelenkázáskor, hanem aktívan púderezett, popsikrémezett mindenfelé... ) És nem lett gennyes, nem fertőződött el. Továbbá egy percig sem izgatom magam, hogy milyen is lesz Minilány köldöke, úgyis agyonverem, csak remélni tudom nem jut eszébe kilukasztani és mindenféle mütyüröket beleaplikálni hamvas 16 évesen akárcsak az anyja, aki már rég elmúlt édes 16, amikor megtette.
- halványlila sejtésem sincs mit kellene már csinálnia, hogyan is kellene fejlődnie, így roppant mód tudok örülni, minden apróságnak: pl. rém büszke voltam arra, hogy ő már a kórházban is emelgette a fejét, és itthon pár nap alatt kiderült, hogy hason fekve is tud fejet emelgetve oldalt változtatni és követ minket a szemével. (néha egész morbid módon forgatja ránk a szemeit, miközben rosszalóan homlokráncol). Továbbmegyek: azután sem nyomozok világhálószerte, hogy mikortól lehet hasra fordítva altatni. Már a kórházban is így szeretett aludni. Nomeg mellettem. A nagyágyban.
- azt sem tudom, mert elfelejtettem már, hogy mennyit kellene ennie, így nem félek attól sem, hogy éhenhal és attól sem, hogy kipukkan. Sejtéseim szerint az utóbbira van reális esély, hiszen laza 300-akat zabbant alkalomadtán, aztán meg szuszog-büfög-rotyog. Vegetatívan működik még a lelkem.
- nem ciki már az sem, hogy nem áll minden az élén, néhol röpködnek a porcicák is (meg az igazi szőrcicák is), általában akad a házban főtt étel és tiszta ruha bőven (a vasalással mindig csúszok), még mindig nincs rettegett és kőbevésett napirendünk, bár néha jól jönne, de továbbra sem várhatom el a gyerekeimtől azt, amit -munkánkból és életfelfogásunkból adódóan- mi magunk sem tudunk két egymást követő napig biztosítani.
- nem olvastam el többtucat gyermekgondozásos és neveléses szakirodalmat totál fölöslgesen. Amiket anno elolvastam, sikerrel feledtem is. Bízom magamban, a gyerekeimben és ösztönből éljük mindennapjainkat. Csak évekkel később derül  úgyis ki, hogy mit és hol rontottam el, ezen már nem stresszelek. Legfeljebb fizetem a kölkök pszichológusait.
- már nem riadok meg egy hasfájástól, nem szalajtom apjukat éjnek évadján ügyeletes patikába csodaszerér, nem őt hibáztatom mindenért, nem zokogok kétségbeesetten, hogy mostmilesz, nem félek attól, hogy az éjszakázás stresszétől elapad a tejem és nem rendelek meg neten ezerféle azonnali tejfakasztó csodaszert többtízezerért. (talán, mert még mindig megvannak, pedig osztogattam ám őket, és csodával határos módon a szavatosságuk sem járt még le...)
- nem esem kétségbe ha kimarad az esti fürdetés, bár ez Hunornál is jó sokáig egész rapszodikusra sikeredett. Többnyire átaludta (mint ahogy most Minka is teszi) az esti órákat. Nem ráztam fel egyiket sem.
- ha igénye (igényük) van rá, délig alig mászunk ki az ágyból, csak a szükségletek kielégítése végett. Ezen belül akkor és annyit lóghat mellen Minki, amennyit jólesik neki.  Gyerekágy van.
- idővel mindig minden megoldódott, igaz türelem és idő kérdése volt, de megérte. Minden kialakult és a helyére került. Miért is lenne ez most másképp?!

Asszem, rutinosabb lettem.

Alakulunk.

Tények: Hunormackó bűbájmackó. És ezidáig -saját tudomása szerint-, egyeduralkodó is vala a képzeletbeli Pelenkási trónuson csücsülve. Aztán megtörtént a csoda, beköltözött Minkus a pocakomba. Hunor volt az első jelzője az eseménynek, még pozitív tesztem se volt, csak kóbor gondolatom, hogy talán, amikor ő az esti szopi után odafúrta a fejét a pocakomhoz és rápuszilt. Ekkor kérdeztük meg tőle, hogy lakik-e valaki a pocakomban, mire ő vigyorgott-bólogatott és mégjobban bújt. Másnap tesztet vettem és tényleg.
Ahogy gömbölyödtem, úgy lett ő egyre kedvesebb-bújósabb-puszilósabb a pocakommal. Nem tudom, mennyire tudta-fogta fel, hogy ez a valaki egyszercsak kibújik onnan, de a szülés közeledtével, egyre jobban levált rólam. Így történhetett meg az is, hogy abszolút flottul, számomra totál meglepő módon engedett el szülni, látogatott meg a kórházban mosolyogva, egyetlen legörbülő szájacska vagy könnybelábadó szemecske sem árulta el hiányomat. Mondhatni felnőttesen, példás önuralommal viselkedett, a kórházi napok alatt arra jutottam, talán azért (is) teszi mindezt, mert ezalatt a pár nap alatt feje tetejére állt a világ, minden az ő igényének és kedvének megfelelően történt. Azzal is magyaráztam még a dolgot, hogy mégiscsak jól működik ez a kötődő nevelés nálunk, hiszen 2 év nonsztop együttlét után, lazán tudta kezelni azt, hogy anya elment kistestvért szülni. Persze, ehhez az a fokú apa-fiú rajongásos kapcsolat is kellett, ami HuncApu és hőnszeretett trónörököse között leledzik.

A kórházban semmi okom nem volt panaszra, nagyon sokszor eszembe jutottak Gneke finoman megfogalmazott mondatai, amelyek arra utaltak, hogy hiába ez a 9 felkészüléses hónap, agyban szülésig még mindig csak egygyerekes anyuka maradtam, csak és kizárólag elsőszülöttem érdekeit szem előtt tartva. A látogatási tilalom kifejezetten jókor jött, nem zsibongott az osztály hajnal 7-től este 9-ig a látogatók tömegétől. (merthogy ebben a kórházban úgy szokás, hogy a látogatók bármikor jöhetnek a fentebbemlített időtartam alatt és gyakorlatilag bármeddig maradhatnak a sokágyas kórtermekben is!). Ott, és abban a szituációban értettem csak meg, hogy időre van szükségünk, Minkának és nekem ismerkednünk kell. Jó sokszor összebújni (nem is töltött sok percet a kórházi zsúrkocsiban), és jó nagyokat aludni napközben is. Közben megenni az ágybahozott reggelit, ebédet, vacsorát, olykor látogatókat fogadni, engedni a kényeztetésnek, és a nap 24 órájában nembetelni a királylányom szépségével. A három ágyas kórteremben, mind többgyerekes anyukák voltak, így volt közös témánk is, de mindannyian tudtuk értékelni a csöndet is.
Amint hazajöttünk, megosztottá vált a figyelmem, sőt: igazából a legkisebbre szinte alig jut idő, Hunor úgy varázsol, hogy leginkább vele és körülötte legyen elfoglaltságunk. Ha éppen nem éhes, akkor szomjas, és ezeket a dolgokat variálja és kombinálja napestig.

Szereti a kishúgát, puszilgatja, ha tehetné rápakolná az összes játékát, elhalmozza mindenféle földi jóval, de mindenemellett érezhetően vékony a jég... újra elkezdte rágni a körmét és az első itthontöltött napunkon, estére, amikor már kellően elfáradt, nem viselte el, hogy Minkát a miágyunkba szerettem volna megszoptatni. Végtelen türelemre van most szükség, hagynom kell, hogy saját kezüleg tapogassa, dögönyözze Minkát, hiszen a számtalan tiltás még nagyobb feszültségek forrása lehet. Néha nehéz... mert Hunc jószándékúan közelít, de nincs tisztában a négyszeres túlerővel, amit ő jelent a kicsi számára. Olykor megrángatja egy gyere felszólítással, máskor megcsípkedi, esetenként szeretné meglovagolni és néha szeretne vele is kutyásast játszani és megharapdálni... és olykor én is a türelmem határán táncolok, amikor egy napon belül cirka 228-szor használom, az óvatosan és az ésszel szavakat... Igyekszem feladatokkal ellátni, (pl.pelusozáskor ő hozza a pelenkát meg a popsitörlót), mindig adok választási lehetőséget Huncnak, (pl. tegyem vissza Minkust az ágyába vagy maradjon itt köztünk?). Sőt köldökcsonk ápolás közben bibibízve majdhogynem sírva nem fakad, szolidaritásból. Beválni látszik a dolog, ma önként kérte, hogy hadd vehesse ő kézbe Minkust. Odaadtam és ugyan csak egy villanásnyi ideig tartotta, utána hihetetlenül elégedett volt magával, vigyorgott és símogatta Hugit. Az esti elalvások a nehezek. Bízom benne, lassan lecseng az újdonság ereje.
Ma éjszaka megszomjazva, egyből a hugát kereste, adott neki egy puszit és mosolyogva aludt tovább. Nagy-okos bátyó.

Kis-erős hugi meg... igyekszik felkészülten fogadni a szeretethullámokat, igazi kis szumós módjára. Kicsit számokban: ugye ő 3160 grammal született szombat hajnalban, pár órával később, a csecsemőosztályon 2930 grammra mérték. Az első közös éjszakánkon 10 percenként csatlakozott rám, ennek koradélelőttre meg is lett a jutalma, vasárnap már igazi sárga anyatejet kortyinthatott. Kedden reggel jöttünk haza, új vezetéknevet ragasztottak a csecsemősök a kiskirálylányra: Döbrögi Minka lett (idomul a családhoz...), a zárójelentésén 3220 grammos súly szerepel. Szemmel láthatóan is gömbölyödik (főként arcra, mint a kölyökgólyák...), ám engem a kíváncsiság is vezérelt, amikor ma délelőtt ráhelyeztem a mérlegre: és azt hittem rosszul látok, egy hetesen 3640 gram súlyra tett szert! Mondjuk enni szeret, dől a tej, ebből is látszik mennyire jól is sikerült az a szombat esti tejfakasztó parti... Oly mértékben fakad a dolog, hogy a fagyasztás mellett Huncnak is kijár napi 2 deci frissen facsart... Így ismét élettársi kapcsolatban állok a mellszívómmal, ha mégis elfelejteném a dolgom, mint pl ma reggel, akkor Hunor az összeszerelt szerkezettel gyöngéden paskolgatva ébreszt...

Az éjszakáink továbbra is mintaszerűek: Minka 9 körül szopizik, belealszik, majd hajnal 3 és fél 4 között (véletlenül éppen akkor, amikor született...), minden éjjel felébred, eszik-rotyog-eszik-rotyog, kb fél 5-5-ig, majd reggel 8-ig alszik. Reggel szopi, nézeget, alszik, 10 után újra rámcsatlakozik, pár órát alszik (ekkor betársul Hunor is mellé), és 2-3 felé ismét ébred, eszik-rotyog, fénybenéz, majd alszik egy hosszabbat, amennyiben Hunor bátyó is úgy gondolja. Majd nézeget, szopizik néha és indul az esti fürdetés-evés-alvás. Megjegyzem: már most sokkal toleránsabb, mit Hunor volt ennyi idősen. Az éjszakáink meg ha tényleg ilyenek maradnak (gyakorlatilag egy-két ébredősek), egy szavam sem lesz.

Hunor újabb szavai: vuvávuvá (felvágott, hús), néni, kaka (ha tele a pelus... És mindenre az a válasz, hogy nem. Bármire irányuljon is a kérdés..

Még a kórházban sikerült elcsípnem egy féloldali Minkamosolyt. Ekkor volt 3 napos a kiskirálylány. Azóta igazibb mosollyal is képes már vigyorogni. Sőt: Hunor idétlenkedésén teli szájjal nevetni is szokott:

A legutóbbi dokibánkkal való találkozásunkkor úgy váltunk el egymástól, hogy jelentkezem, ha bármi óhaj-sóhaj-gond adódna, vagy esetleg Minkaleányka döntene úgy, hogy nekivágna a nagyvilágnak. Közben én buzgón kétnaponta jártam be a kórházba, akárcsakha hazamennék, a nővérkék már messziről köszönnek, ma reggel már születési tippjeiket is megosztották velem (vagy mára vagy a jövő hét szerdára esett a legtöbb voks...), mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a kérdés, melyet egy ma megismert sorstársam tett föl nekem (te itt dolgozol a kórházban?), és éltem a mindenórás kismamák gondtalan életét.

Aztán délelőtt kiderült szülészbácsink is égreföldre kajtatta elveszettnek hitt kismamáját, (merugye ismételten a kommunikáció hiánya...), én tudtam ugyan az ő telefonszámát, ő viszont nem tudta az enyimét, én úgy éreztem, semmisetörténik, ő meg nem érezte ezt a semmit... így ma reggelre mire kinyomozott, én már ott csücsültem a folyosón a ctg-re várva. Nos, átbeszélve az átbeszélnivalóinkat: a célidőpont marad a december 12 továbbra is. Viszont: szombatig felmentést kaptam mindennemű monitorozás és fehérköpenyes vizit alól! (persze, kivételt képez a föntebb említett történések bármelyike). Szombaton újabb CTG, ha minden rendben, legközelebb hétfőn ctg, aztán szerda ultrahanggal kombinált ctg, majd végül, ha sehogysem jutnánk Minkaleányzóval dűlőre, maradna a december 19.-ei befektetés-szülésindítás. Ez a része még nem tisztán körvonalazódott, mert vannak ám jó híreim is, amik arra engednek következtetni, hogy az elmúlt napok méhösszehúzódásai és az esti Minkalány okozta Vénuszdombom megtáncoltatása mégiscsak elindított egy folyamatot: a méhnyak teljesen felpuhult és elsimult ("felszedődött", így jellemezte, valamint ki is tágult), szerinte már csak idő kérdése és kinyílik az aranykapu... Mondjuk, ha az elmúlt napok szenvedése még ennyire se lett volna elég, akkor igencsak átdimenziolnám a természetes szülés vs. császár elméletemet...

Éjjel meg azon pityorogtam, szerelmetes alvó Huncmackómat ölelgetve-csókolgatva, beszívva azt a semmihezsemhasonlítható illatát, hogy mi lesz vele, amíg én kórházba vonulok? A leghumánusabb mindannyiunk számára az lenne, ha éjjel indulnánk, ekkor arra már van néminemű esély, hogy reggelre HuncApu hazaérjen (kicsit álomszülésre pályázom?), amennyiben nap közben kő menni, úgy kicsit bonyolultabb a helyzet, kicsit fájdalmasabb lesz az elválás mindannyiunk számára. Ha minden simán és zökkenőmentesen zajlik, mindannyian jól vagyunk, és valóban 24 órán belül hazajöhetünk, azt valahogy túléljük. És igyekszem még a kósza gondolatát sem a tudatomba engedni annak (de éjjel mindig jönnek a rémek... ), hogy ne így lenne és valamért bennragadunk... látogatási tilalom, ürülő kismamahormonok és fájdalmas hiányérzet... nem folytatom... Talán mi is hibásak vagyunk a kialakult helyzetben, hiszen Hunor soha egyetlen éjszakát sem töltött tőlünk távol, bárhová is megyünk, velünk tart, általában köztünk is alszik. Persze, sosem érezte ezt egyikünk sem tehernek, sőt, egészen hiányérzetünk van, ha nem köztünk ébred reggelente, csak talán, ha lett volna egy-két "szabad" éjszakánk, most könnyebb lenne... 
Hogy hogyan oldották meg ezt régen a nők?! (sejtem a választ: otthonszültek... vagy kevésbé agyaltak ennyit, elfogadták a számomra egyelőre elfogadhatatlant... )

Minkára várva, szinte első pillanattól eldöntött tényként kezeltük, hogy bezony, ha semmilyen komplikáció nem adódik a szülés környékén (értsd: természetes úton érkezik a baba, lehetőség szerint gátvédelemmel, mindketten jól vagyunk, különösebb orvosi megfigyelést, illetve kórházi bennfekvést nem igénylünk), és még a nőgyógyász-szülészorvos is áldását adja rá, a szülés utáni pár órás megfigyelés után, mi bizony hazajövünk.

Hogy mit jelent az ambuláns szülés? Számomra átmenetet az otthonszülés és a sima kórházi szülés között. Hiszen, orvosi és kórházi felügyelet mellett, mondhatni biztonságban adok életet a gyermekemnek, ám mégis pár óra múlva már a saját, otthonos légkörben lehetek, a megszokott dolgaim és a szeretteim között. Az ellátás meg... ha a zuramon múlik, azt hiszem klasszisokkal a kórháziak fölött van... Nincs törés, az én megborult kismamahormonokkal teli lelkemben és a tőlem elszakított fiammal való kapcsolatomban sem. Hiszen jelen pillanatig 4-5 egymás nélkül töltött órán kívül, hosszabb időt nem töltöttünk távol... és nem biztos, hogy éppen akkor kellene erre rápróbálnunk, amikor amúgy is hazahozunk egy Hugicát neki... mert persze, biztos kibírná, meg én is, de ha nem muszáj, akkor meg minek?!
Ez a külföldön, már évek óta működő módszer, kishazánkban is létező lehetőség, csak a köztudatba még nem épült be, sőt sokan  még a lehetőség szintjén sem ismerik. Ugyanis: a kórháznak mindenképpen anyagi érdeke, hogy a szülő nőt 3-4 napig benntartsa, ellássa, majd elszámolását benyújthassa az állami intézmény felé.

Miként működik mindez a gyakorlatban? Első körben érdemes a szülész-nőgyógyász véleményét kikérni ezügyben, valamint kipuhatolni a választott kórház hozzáállását az ambuláns szüléshez. Amennyiben az orvos áldását adja rá és támogatja döntésünket, célszerű felkeresni a kórház gyermekorvosát, az ő aláírása és jóváhagyása nélkül, maximum az anyuka távozhat saját felelősségre a kórházból. Amennyiben ő is pozitívan áll a kérdéshez, már csak egy kiskört kell futnunk: a házi gyerekorvos véleményét kikérni, ugyanis, ebben az esetben, a háziorvosnak látnia kell az egynapos babát és neki kell beadnia az első BCG oltást a gyerek 6 hetes koráig, valamint levennie a kötelező PKU (fenilketonuria) szűrésre a vért a pár napos babától. Erről célszerű bevinni egy igazolást a kórházba szüléskor.
Arra mindenképpen számítsunk, hogy amennyiben így döntünk, kisregiment nyilatkozatot kell majd aláírni, melyben a saját felelősségre szóösszetétel többszörösen visszaköszön majd.

Elméletileg mi lefutottuk ezt a nagy kört. A döntés az én kezemben van. Bár az utóbbi idők zaklatottságából kifolyólag elbizonytalanodtam: talán mégiscsak jobb lenne pár napot benttölteni és pihenni, az utánam a vízözön elve szerint...

cucka 2009.08.03. 20:25

Mit nekem kánikula?!

Már este éreztem azt a féktelen bizsergést, amely a hatalmába kerített és tudtam, nincs megállás. Az egész egy ártatlan blogbejegyzés olvasásával kezdődött. Éjjel már róluk álmodtam, reggel tudtam, lehet itt bármilyen forróság, nekem ma ezt meg kell kóstolnom. Száz szónak is egy a vége ma pogácsát sütöttem, igen a 40 fokban, egy szál bugyi melltartó kombóban, a legifjabbik kukta segédemmel nagy egyetértésben. (ifjú hősünk alapjáraton megértette ugyan a pogácsa szaggatás és sütés koncepcióját, bár voltak pillanatok amikor éreztem, féktelen bukás lesz a vége, pölö mikor teljes testével ráfeküdt a kilisztezett deszkára hóangyalkát imitálva, vagy amikor nyalogatta a nyers tésztát, vagy amikor ő még kicsit módosított a kinyújtott tészta állagán a sodrófával... nomeg ugyanezzel a sodrófával akart a macsekokon is végigsimítani...).

A végeredmény önmagáért beszél: minden áldozatot megért ez a pogi, most szuszogva igyekszem a levegőnek is helyet biztosítani a gyomromban. Ez van, Hunor gyermekkel megzabbantottam egy szekérderék gej csokis sütit, Minka leányka kétnaponta raklapnyi sós, házilag sütött pogácsát igényel. Már nem félek, hogy nem lesznek rajtam plussz kilók.

Újabb mérföldővel gazdagodtunk, ugyanis a nagymelegre való tekintettel Hunor nudista irányba halad, azaz itthon nem tűr meg magán semmiféle ruhaneműt, beleértve a pelenkáját is. A baj ott kezdődik, hogy még nem tudatos (vagy mi a szösznek nevezzem?) a végtermékek eliminációja, azaz amerre jár arra pottyant-csurgat ezt azt. Persze, utána szól, hogy öööööööööö (a Hunor nyelvet nem beszélők részére: né má, itt egy tócsa gyere lécci töröld fel), ilyenkor én elmondom neki, hogy kisfiam, lécci, akkor szólj, amikor érzed, hogy kell pislantani vagy mackózni, hiszen ma vettünk neked egy Teáltalad választott WC szűkítőt, tehát, csak szólj bátran és én már röpítelek is a megfelelő munkaszobába. És ilyenkor még hevesebben bólogat és a nyomaték kedvéért még mosolyog is, én meg bedőlök neki, ahogy szoktam. (esetenként azonnal rá is kéredzkedik komoly arccal a trónra, ott nyögdös párat, mint aki tényleg, majd lemászik és mutatja, hogy végeztünk, húzzam le... persze, nulla produktum... ) Aztán pár perc és újabb öööö-zés és újabb csöpögtetés. Ma viszont kitoltam vele, kapott 3 darab alsónacit is a kicsihős, melyek ugyan kicsit még nagyocskák rá, de éppen olyanok, mint Tátyé, és melyeket nagyon nagy büszkeséggel visel-mutogat. Viszont az szemmel láthatóan idegesíti, ha ez nedves lesz. Félsiker. Bár, hogy merre tovább és hogyan is, az még nem állt össze bennem teljesen. Sőt. Mondhatni egyáltalán nem.

cucka 2009.07.20. 09:46

Sokminden

Hosszas eltűnésünk oka egy kurtafarkú balatoni hétvége volt, vasárnap már ösmét dolgoztunk mindketten. Az első két napot a 13 hónapos ikrek társaságában töltöttük Földváron, tüneményesek voltak a skacok hármasban a betmenes medencében. Naja, korán kell az ifjúságot Batmanra szoktatni, de ez van, sajna semmilyen neutrális tematikájú medence nem volt a strand közelében kereskedelmi forgalomban.

Az előző bejegyzés kommetjében igyekeztem írni a legkisebb albérlőm névválasztásával kapcsolatban, de a blog.hu ördöge többszöri nekifutásra sem engedélyezte, így hallgatok a sorsra, és megírom bejegyzésként.

A Minka egy régi magyar eredetű név, jelentése ismeretlen, ünnepnapja március 31.-én van. Létező, használatban lévő név, Magyarországon gond nélkül anyakönyvezhető. Egyes források szerint mégiscsak inkább német eredetre vezethető vissza, a Hermina és a Vilhelmina beceneveiből vált önálló névvé. Más források szerint, ez inkább a Minna névre érvényes. Hírös szülött Czóbel Minka, aki költőként, íróként, műfordítóként vált ismertté. Minkákat keresve egy nagyon kedves mesére is bukkantam a világhálón.
Valóban, még Hunorra várva Csenge Napsugárt szerettünk volna lányunknak, aztán hirtelen felszaporodtak köröttünk a Csengék, favoritot váltottunk, Kincső vette át a dobogó felső fokát, amikor betoltak császárhoz a műtőbe, akkor is a Kincsőt mondtam már potenciális lánynévként a Hunor mellett. Aztán ráeszméltünk, a társaságunkban is akad egy-egy Kincső. A mostani várandósságom alatt egészen más nevekben gondolkodtunk már, szóba jött a Minka mellett a Bíborka, Boróka, Delinke, Fruzsina, Janka, Zinka és Csönge is. Nagyon sokáig a Csönge irányába dőlt a serpenyő nyelve (a Csenge egyik kevésbé ismert névváltozata), aztán HuncApu döbbentett rá arra, hogy egy életre kitolunk a gyerekkel, hiszen a vezetékneve bármilyen kézenfoghatóan egyszerű, mégis állandóan szólni kell a név végén folyton lemaradó "i" betűcske miatt, szegény lányunk a keresztneve miatti "e" betű helyetti "ö" betűért is folyton háborúzhatna. További ízlelgetésnek kitéve a Minka nyert. Vizualitásomnak hála, lelki szemeim előtt felbukkant egy huncut cserfes szösszenet Minka, de ugyanígy jópár évtized múlva egy kandalló előtt kockás plédbe burkolózó hintaszékes Minkanéni képe is felvázolódott. Telitalálat.
Az asszociációmnak hála meg... kicsit Magdikás marad örökre... noigen, a gyökerek...

Most kicsit egyidősek lettek a legkisebbek, azaz Hunor 19 hóanpos, KisHugiÖcsi pedig betöltött 19 hetes. Mint már említettem, a pocakom igencsak növekedésnek indult, tegnap már elő kellett vennem a kismama cuccaimat, amiket ezidáig a  szekrény hátsó polcain tároltam. Kicsit még semmisejó, ugyanis a mostanáig viseltekből már néha kikandikál alulról a pocakom, itt nyom, ott feszül, a kismamacuccok meg még egy lehelletnyit nagyocskák rám.


Sokat törtem a fejem azon, mi lehet annak az oka, hogy Hunor nagyon sokszor úgy alszik el, hogy még valamit elmajszikázik (pl. autóban, babakocsiban), hogy még egy uccsó korty vizet leereszt a torkán, és aztán a flakonját magához ölelve bóbiskol el (ez inkább esténként a jellemző). Tulajdonképpen engem nem zavar(na) ez a dolog, de mivel már 12 kinőtt fog büszke tulajdonosa, annyira nem örülnék neki, ha  pár hónap múlva, állandó bérletünk lenne a fogorvosnál.
Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg ez oda vezethető vissza, hogy Huncos még nem is olyan régen így aludt el, szopi közben, és talán ezért van ilyen irányú igénye. Erőszakkal elvenni nem szeretném tőle a nyammognivalóit, ha ez számára biztonságot nyújt, nyammogjon, de a fogait védő, hajáttépően aggódalmaskodó mámi előjön belőlem olykor-olykor. Mert ugye, minden szülő azt szeretné, ha a gyereke egészséges lelkületű felnőtté válna. És azt is tudom, hogy kezemben a felelősség, hogy mit adok enni neki, hiszen most még én dönthetem el, és ebben  a korban már működik az "imprinting", azaz azokat a (étkezési) szokásokat fogja felnőttkori létébe is preferálni, amiket itthon lát, amiben felnő. Talán ezért sem erőltettem soha Hunor kötelező étkezéseit, nem is olyan régen, még pár kanál főzelékes ebéddel vegetált a kisfiam, aztán valahogy megjött az étvágya magától. Most már étkezésenként is mennyiségeket pusztít el, legfőképpen olyankor, ha mindhárman együtt ülünk le enni. Ha együtt a család.
A szomszéd védőnő csak annyit mondott, mikor sétából hazajövet Hunc egy fél sajtospogit nyammogott, hogy a gyerek el van kényeztetve és kész. Ugyan még mindig nem dereng számomra az egyértelmű összefüggés, de keresem a megoldó kulcsot továbbra is. (Talán mer pogácsát adok enni neki, ezzel kényeztetem el? vagy csak egyszerűen azzal, hogy enni adok neki? hm?).
Mindazonáltal, ha már ennyire szüksége van a szájon keresztül bevitt nyugtatásokra, igyekszem ezeket többnyire egészséges táplálékkal megoldani, ha egy mód van rá gyümölcsökkel (bárcsak jobban szeretné őket), vagy házilag sütögetek, persze ha másképp nem megy, bolti pogit kap vagy babapiskótát. (tegnap sajtos mufflont sütöttem a kiskrampusznak, be is puszilt vacsorára vagy 5 darabot, zapjukkal csak lestünk, mikor durran ki a kölök?! Ha már muffin: megmondaná Valaki, hogy mostazegyszer -bár isteni lett az íze!- mér ragadt bele a sütőpapírba?)

Az árulkodó sajtos mufflonnal:

cucka 2009.06.24. 21:25

Dackorszak?

Az én édes tündérbogyó, füligmosoly Bogaranytú Bélám az utóbbi napokban, -szülői megfigyelés szerint- általában fáradtságával egyenesen arányban növekvő agressziót fejt ki. Sokszor csak egyszerűen kézzel csíp, karmol, püföl, máskor segédeszközöket is bevet (felmosó mopja, söprűje, építőkockája, mikor mije), olykor-olykor harap, mint egy kölyökkutya. Az első alkalmakkor még csak bárgyún megmerevedtünk, és tévedésként kezeltük, talán még azt a hibát is elkövettük, hogy megmosolyogtuk pajkosságát. Ám rá kellett döbbennünk, hogy ennek fele sem tréfa, egyre erősebb ütéseket mér a macsekokra, rám, az apjára, így hát valami megoldást kellett kieszelnünk, de izibe. (főként, hogy tegnap már a játszótéren is lökdösődött-erőszakoskodott nálánál sokkal idősebb fiúkkal... tudom, nemszépdolog, de titkon kicsit bíztam abban, hogy valamelyikőjük helyrerakja, de ez nem történt meg... igen, olykor könnyebb másokra lőcsölni a piszkos munkát... maradt a dorgálás, mely szerintem egyik fülén be, a másikon ki.) Amit még hozzáfűznék, hogy nem hinném, hogy rosszindulatból tenné, inkább csak erőfitogtatás, tólig határ tologatás, néha meg egészen egyszerűen azt hiszem, játékból teszi, hiszen nevet közben teleszájjal. Valahogy nincs tisztában az erejével. (vagy csak szeretném ezt hinni?!)

A legkézenfekvőbbet, a visszakézből odacsap-ot a modern nevelési elvekre hivatkozva elvetettük, bár előfordul, hogy elszámolok nagyonsokáig, hogy türtőztessem magam a hirtelen ért fájdalom miatt.
A következő kipróbálásra ítélt dolog a büntetés lett. Tegnap délután nevetve csapkodott arcon, próbáltam nagyon higgadt maradni, miközben lefogtam a kezeit és normális hangot megütve elmagyarázni, hogy ez nagyon fájt és ha nem hagyja abba, meg fogom büntetni. Naná, hogy nem hagyta abba, bár ekkor még  a büntetés üveggolyóként lebegett felettünk, fogalmam sem volt, mi is lesz az. Hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem a szobából, és közben azt mondtam a fiatalembernek, most 10 percre egyedül hagyom, gondolja végig, hogy valóban helyesen cselekedett-e. (vagy valami efajta bölcsességek hagyták el a számat). Az első pár percben Hunc reklamálva ácsingózott az üvegajtó túloldalán, majd elkezdett egyre kétségbeesett hangokat megütni, végül -kb 10 perc elteltével- építőkockával gyötörni kezdte az üvegajtót. Ekkor beléptem, ő ott állt előttem bűnbánó pofival, én legugoltam mellé és megkérdeztem, megértette-e, hogy bántott, hogy fájdalmat okozott nekem és ezáltal szomorúvá tett? A reakciójától -természetesen- elolvadtam: átölelte a nyakamat és csak szorított erősen magához. Visszaszorítottam és biztosítottam róla, hogy mennyire szeretem.

Tegnap óta nem bántott. Azaz egyetlen heroikus kísérlete volt, a délutáni alvása előtt: ekkor elég volt csak annyit kérdeznem, szeretne megint egyedül maradni a szobában gondolkodni? És már mosolyogva bújt hozzám, fúrta a kis fejét és ölelt.

Szeretném hinni, hogy itt a pont a történet végén, de valahogy inkább úgy érzem, csak egy vessző került ide.
Egyelőre ötletem sincs a játszóteres lökdösődéseit, ütögetéseit, hogyan tudnám kordában tartani. Mert ott, szabadtéren nem zárhatom be a babakocsijába, nem hagyhatom magára "gondolkodni", mire hazaérünk, addigra pedig már régesrég elfelejtené minek is kapná a büntetést. (ötleteket köszönettel fogadok most is!)

Ismét újabb mérföldkőhöz jutottunk: szombaton Huncmaci először maradt nagyszülői felügyelettel, bizonytalan ideig itthon. (esküvőre voltunk hivatalosak: a polgári-templomi szertartsáson részt vett Elsőszülöttünk, az ereszdelahajam részén viszont már csak mi ketten képviseltük a családot). HuncNagypapától szabad kezet kaptunk, tulajdonképpen akkor jöhettünk haza, amikor akartunk. Huncmackó példaértékű kiskrapekként viselkedett, azt az egy apróságot leszámítva, hogy induláskor kismajomként kapaszkodva belém zokogott, jobb belátásre bírva engem, hogy mégse hagyjuk őt itthon. HuncApu kituszkolt az ajtón (így eshetett meg, hogy még a fényképezőgép se jött velünk a bulira), a lépcsőházban kicsit pityorogtam, a 10 perces kocsiút útán első dologként felhívtam HuncNagypapát, először a csönd nyugtatott meg, Huncmackó már tévét nézett, nemsírva. Annak ellenére, hogy kimenőnk volt, a gondolataink nagyon sokszor visszakalandoztak a büdöskölökre, (biztos, jó társaság lehettünk...), mígnem HuncApu 9-kor hazatelefonált, hogy mizú van? Büdöskölök ekkor már az igazak álmát aludta, ugyanis 8 körül jelezte, hogy enne, majd fürdene, végül bevonult a csőrös itatójával az ágyába és 3/4 9-kor elaludt. (azért a rossz előérzet végigkísérte éjjelünket, fél 2-kor taxit hívtunk és hazajöttünk, ugyanis abban biztosak voltunk, bármilyen tüneményesen is viselkedett az este folyamán mackósajt, reggel 8-nál tovább képtelenség álomföldön tartani).

A bulin részt vett egy mindenórás időzített bomba kismami is, csodaszép pocakkal. Jó érzés volt látni, mennyire kisimult és várakozásokkal teli, kismama-kispapa egyaránt. És belegondoltam, nemsokára mi is itt tartunk majd újra...

A meghívottak széles spektrumában megintcsak kivűlállónak éreztem magam, második gyermekemet várva és még 2 után ácsingózva... kicsit kétségbeejtő számomra, hogy a gyermekvállallásos téma szóbajövetelekor, mindenkinek az az első gondolata, hogy mennyibe is kerül egy gyerek és hogy egy soktagú családban, a kisebb gyerekeknek már nem jut elég szeretet... nehéz kérdések ezek, mert valóban kell néminemű anyagi háttér ahhoz, hogy merjünk gyereket vállalni, hiszen bármikor jöhetnek nem várt kiadások. (ilyen alapon persze az egész életet végig lehetne stresszelni, hiszen sosem lehetünk biztonságban...)... és valószínűsítem azt is, ha megvalósítjuk álmainkat, gyermekeink nem egy Ferrari slusszkulcsát fogják megkapni ballagási ajándékként... a szeretet meg... csak a saját tapasztalataimról írhatok, egygyerekesként, mióta Hunor megszületett nálunk felsokszorozódott a szeretet-érzet, sokkal figyelmesebbek vagyunk egymáshoz, sokkal többször érintjük meg egymást, sokkal többször mondjuk ki, hogy mennyire boldogok vagyunk, hogy mennyire szeretjük egymást-ezt az állapotot, hogy mennyire kiteljesedett minden körülöttünk... nehéz napok mindenhol vannak, mi is vagyunk fáradtabbak-nyűgösebbek-idegesebbek, emberek vagyunk érzésekkel-érzetekkel, és mégis: semmivel nem cserélném el ezt a mostani életemet... most vagyok kiteljesedve, ebben a szerepben találtam önmagamra... talán majd eljön az az idő is, amikor sutba dobom a pelenkákat és megérzem a változás szelét, de most jó így... jó megélni minden pillanatot, minden napot, jó megtalálni a borúsabb napok szépségeit, és jó egy-egy nehezebb nap után esténként önmagunkon ironizálva odakucorodni HuncApuhoz... örülök, hogy megérhettem anyának lenni, hogy eljöhetett az a perc, amikor nem társadalmi elvárásként szültem gyereket, hanem akkor, amikor a szívünkbe született meg az elhatározás, hogy most már készen állunk, jöhet a szerelmünk gyümölcse... 

Tudom azt is, hogy olykor majomszeretettel csüngünk egymáson Huncossal, bár ez a kora előrehaladtával, rohamosan csökken, már most vérciki neki a játszótéren, ha ölelgetem, puszilgatom, csak olyankor szabad hódolnom a touch&go érzéseimnek, ha nagyot zakózik és megnyugtatásra vágyik.

Végezetül pedig idéznék egy kis témazárót, virtuális vállveregtésként azoknak, akik néha ugyanúgy elbizonytalanodnak, mint én, akik néha ugyanúgy azt érzik, hogy  "valamit valahol elrontottak", hiszen a gyerek még mindig nem alussza át az éjszakát, még mindig pár óra alvással kell beérniük... szintén tapasztalatból: csak az első év volt piszkosul nehéz, azután valahogy minden egyre gördülékenyebb lett (egy-kétszeri ébresztések), viharos sebességgel érkeztek az átaludt éjszakák (úgy 14-15 hónapos korától), és most már ott tartunk, hogy nincsenek ébredések, csak nagyon indokolt esetben (hajnalban landol az ágyunk mellett az ifiember kezében az üres itatósüvegét rázva...):

"– Vágjunk a közepébe! Sok anyát felkészületlenül ér az első gyerek születése. Áradnia kellene a boldogságnak, helyette viszont elborítanak a kétségek! Mert a csecsemő nem úgy működik, ahogy vártuk, nem olyan elégedett, nem annyit alszik, sokkal többet sír.
– A baba nem olyan ajándék, aki csak örömet szerez. A szülői szerep a szó legtisztább értelmében szolgálat. Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen. Egyébként tény, hogy a sokat hordozott, kézben tartott baba háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki.
– Ezek szerint spártai nevelési elvek vagy „szoktatás” alkalmazása nélkül is elmúlnak a sírós hónapok, a sokszori éjszakai ébredés?
– Így van, elmúlnak anélkül, hogy tennünk kellene ezért. De az esetek többségében nem olyan gyorsan, amilyen hamar megcsappan a szülők erőtartaléka vagy türelme. Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy valóban iszonyúan fárasztó időszakok ezek a szülők életében, sokszor hosszú ideig kell napi néhány óra alvással beérniük. De tapasztalatom szerint sokszor az is segít, ha azt mondom a fáradt szülőknek: normális, ahogy a gyerekük viselkedik, nem arról van szó, hogy elhibázták a nevelését. Épp ellenkezőleg, nagyon jól teszik, hogy teljesítik, amit kér, és rendelkezésére állnak. A nevelés célja a jövő, nem a jelen! Aki csak a jelenre koncentrál, annak a nadrágszíj, a fakanál a nevelési, helyesebben idomítási eszköze. Ennél távolabbra kell látni.
– Van, aki rabságként éli meg a huszonnégy órás szolgálatot, s úgy érzi, mindenről le kellett vagy kellene mondania a gyerekért. Egyik olvasónk anyarabszolgaságnak nevezte ezt. Csak egyféleképpen lehet jó anya valaki?
– A válaszom: igen is meg nem is. Nem lehet receptet írni arra, hogyan is bánjunk a gyerekkel, mert már újszülöttként nagyon különbözőek, igazi egyéniségek. Ezért hiba is volna egyformán bánni mindegyikükkel. Durván háromféle típust különböztethetünk meg: az elsőbe a könnyen kezelhető babák tartoznak, a másodikba a nehezen kezelhetők. Ők azok, akik szerencsés esetben alusznak nappal, de éjszaka sokat sírnak, nehezen nyugtathatók meg még akkor is, ha tele a hasuk. Könnyen önbizalmát veszti az anya, ha csecsemője akkor sem hagyja abba a sírást, amikor kézbe veszi, dajkálja. Sokkal nehezebb feladat elé állította a sors, mint a könnyen kezelhető baba anyukáját. Sokat segíthetnek egy ilyen újszülöttnél bizonyos információk: például az, hogy egy anyatejes csecsemő hamarabb, gyakrabban megéhezhet, mint egy tápszeres, ezért bizony lehetséges, hogy ismét éhes. Ha nem akar már enni, jó megoldás a hordozókendő: a szorosan belekötött és ringatott baba rendszerint megnyugszik. Néha úgynevezett fehér zajt szoktam ajánlani a síró baba megnyugtatására. Ez a monoton háttérzajok elnevezése, meglepő, de a metronóm vagy az öreg vekkeróra ütemes ketyegése is megnyugtathatja az éjszakai csendet, sötétséget túlságosan ingerszegénynek találó csecsemőt. Ugyanakkor pontosan az éjszakai problémákkal kapcsolatban figyelni kell arra is, hogy ne alakítsunk ki hosszú távon tarthatatlan, zavaró szokásokat. Adjuk meg a babának, ami elemi igénye: táplálék, testközelség, válaszoljunk mindig a jelzéseire, ne hagyjuk magára, de például ne szórakoztassuk ilyenkor. Visszatérve a típusokra: a harmadikat „használat előtt felrázandónak” szoktam nevezni. Ő az, akire rá sem kell nézni a következő etetésig. Éppen ezért valóban fennáll az a veszély, hogy a kelleténél kevesebbet foglalkoznak vele, nem tud kiállni magért, a szülőnek kell kitalálnia, mit és mikor tegyen vele, hogyan „provokálja”, mert magától sosem jelentkezik. Nem nehéz belátni, hogy nagyon más jó anyának lenni mindhárom típusnál. És ez még csak az érem egyik oldala. A másik, hogy a jó anyaságnak szívből kell jönnie. Ha valaki csak azért vállalja az éjjel-nappali rendelkezésre állást, mert azt olvasta valahol, hogy csak így lehet jó anya, törvényszerű, hogy előbb-utóbb ki fog törni ebből a szerepből, mert nem a sajátja.
– Mindenki jó anya szeretne lenni! Ennél kényesebb pontot nehezen találhatnánk! Ki és hogyan lehet jó anya? Ezek szerint nem csak az, aki mindig a gyerekei rendelkezésére áll?
– Mindez a nő önértékelésével függ össze. Az, akinek pozitív énképe van, nem fogja kétségbe vonni saját jó anyaságát. A bizonytalan azonban kételkedni fog önnön hatékonyságában. Ennek az esélye nő, ha nehezen kezelhető babája születik. A szülés után hormonális szempontból kockázatos időszak következik. A hatástalanság érzése elmélyítheti a depressziót. Ezért úgy gondolom, minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy az anyát (és persze az apát) megerősítsük szülői szerepében.
– Sokszor viszont úgy tűnik, a szülőkkel kapcsolatba kerülő, főként egészségügyi szakemberek ennek pont az ellenkezőjét teszik: nem erősítenek, hanem afféle megmondóemberként aláássák az önbizalmat.
– Nagyon jó, hogy van olyan egészségügyi ellátó hálózat, amely a gyereket váró és nevelő családokra összpontosít. A szakember azonban akkor jár el jól, ha érzékelteti, hogy első helyen a szülő-gyerek kapcsolat áll, ezt követi minden egyéb. Valaha kutatással bizonyítottam, hogy az anyák nagyszerűen ismerik a gyereküket. Fogékonyak, ráéreznek minden rezdülésére. Ezt nem szabad tönkretenni. Közben meg egyre gyakoribb, hogy a szülők különböző púpokat látnak a gyerekükön – nem tud figyelni, nem fut elég magabiztosan, dadog és így tovább. Minden púphoz külön szakember tartozik. A gyerekben pedig közben valami betegségtudat-féle alakul ki. Ez az, ami igazán veszélyes! A szülőknek nem szabad elfelejteniük, hogy a gyerek mindenestül az övék, nem kell feltétlenül púpokat keresniük, a szakemberek pedig jól teszik, ha nem nyomulnak előtérbe. Nem kell ezer helyre járni a gyerekkel! Én abban próbálom erősíteni a szülőket, hogy ők maguk is képesek a problémák megoldására.
– Önt mindenki gyermekpszichológusként ismeri. Mit tett hozzá szakember mivoltához az a tény, hogy közben háromgyermekes apa is?
– Nem hiszek egyetlen olyan pszichológusnak sem, akinek nincs gyereke. Hihetetlenül sokat kaptam a gyerekeimtől, és igyekeztem nem szakemberként jelen lenni az életükben. Másként hangzanak az éjszakai sírással kapcsolatos javaslatok annak a szájából, aki maga is végigcsinálta. Negyvenkét éve vagyunk házasok a feleségemmel, és néhány kezdeti hónaptól eltekintve még sosem voltunk gyerek nélkül. A legidősebb unokám és a fiam közt alig van korkülönbség, de azért kicsi lányomnak és kicsi fiamnak hívom a gyerekeimet mind a mai napig. Az én kislányom, aki négygyerekes anya, pontosan azt példázza, amiről beszéltünk: mindig ott volt és van a gyerekei számára, amikor szükségük van rá, de állíthatom, hogy elkényeztetésnek semmi nyoma!

A Suttogó „titkai”
„Túl vagyok azon, hogy bosszankodjam Tracy Hoggon, hiszen elismerem, valós, létező igényeket elégít ki könyvével. Azt azonban nem szeretném, ha elterjedne a köztudatban, amit hirdet, hogy tudniillik a gyereknek észrevétlennek kell lennie.” Ranschburg Jenő szerint A Suttogó titkai olyan szülőknek szól, akik gyerekük születése után is ugyanúgy akarják folytatni életüket, ahogyan előtte éltek. A javasolt módszerek célja, hogy a gyerek ezt a lehető legkevésbé zavarja meg. Ez ellentétes a gyerek veleszületett, alapvető igényeivel, ugyanis az az egészséges, ha észreveteti magát, ha el tudja érni, hogy kielégítsék igényeit. A szülő jól teszi, ha ezt NEM akarja kinevelni belőle! "

(interjú Ranschburg Jenő gyermekpszichológussal, forrás: Kismama magazin)

A jó idő beköszöntével szinte minden blogban megtalálható egy-egy negatívabb hangvételű bejegyzés a játszóterekkel, az ott fellelhető anyukákkal, konfliktusokkal kapcsolatban. Magam is tele vagyok ambivalens érzésekkel, mert egyik felem igenis szükségét érzi a langymeleg napsugárnak, a sok nyüzsgő gyereknek, a vígkedélyű szülőknek, a másik felem gyomra meg görcsberándul az ott kialakuló konfliktusok kezelésétől.

A játszóterezésünk hajnalán nem mentünk messzire, a házunk mögötti parkba látogattunk, itt ugyan 2 darab felnőtthinta, valamint egy óriási üvegszilánkokkal és cigarettacsíkekkel sűrűn teledobált homokozó található csak, mégis úgy gondoltam, kezdeti lelkesedésünknek (és ismerkedésünknek), bőven elég. És valóban, már az első napon "konfliktusba" kerültem/kerültünk egy igazi őslakos játszóteres anyukával, aki a kakaóscsigáját úgy osztotta szét a fia, és a fia barátai között, hogy közben az én ott ácsingózó és sikkantgató Hunoromon teljesen átnézett. Kevésszer facsarodott még így össze a szívem, mint ott és akkor, és a híresen nagypofám is elnémult, miközben könnyeimet nyeldestem, ölemben a szemmel látható igazságtalanságot nehezményező Hunccal megfogadtam, ide többet nem jövünk.
Tanulságként levontam: azóta sosem indulunk el itthonról rágcsálnivaló nélkül (házi, sütött pogácsa, kölesgolyó vagy buláta mindig lapul a táskám mélyén).

Pár méterre a lakásunktól, modern környezetben (az építőanyagokat szállító, böhöm nagy kamionok is annak számítanak, ugye?), egy épülő lakópark közepibe funkcionál a mi játszóterünk. (mondjuk arra igazán kiváncsi leszek, ha fölépül a hátralévő kb ugyanennyi lakótömb, hogyan fogja ez a picinyke játszótér kiszolgálni a környéket...). A felszereltsége kicsiny kívánnivalót hagy ugyan maga után (összvissz 1 baba- és egy nagyobb hinta, egy csúszda és pár lógnivaló szerkezet található rajta, nagyobbak számára),  de ezt mindenképpen kompenzálja családias mivolta. Egyetlen hátránya, hogy csúcsidőben, minden négyzetcentiméterre jut egy gyerek, hiszen a környékünkön ez az egyetlen viszonylag modern játszótér, ahol délután nem a tinédzserek söröznek-cigiznek-bandáznak. (nem bántom őket sem, hiszen még élénken él bennem is, hogy mennyire nem volt hova mennünk nekünk sem a bimbódzó öntudatunkkal...).
Valahogy itt gördülékenyebb a helyzet, az alapszabályokat hamar magamba szívtam én is, bár értelmét továbbra sem látom mindegyiknek, de a birka szellem magával ragadott engem is:
- mindenki homokozószettel érkezik, melyet az anyuka megérkezésükkor gondosan kiborít a földre, teljesen fölöslegesen általában, mert magzatuk ilyenkor már messze, balra el, jobb esetben egy másik homokozószettet babrálgatva.
- több anyukával kommunikálva, sokakkal hasonló nézetekre jutottunk, mely szerint, gyermekünket általában hagyjuk maguk megoldani a konfliktusaikat, és csak akkor beleszólni, ha durvul a helyzet. (jajjdenehéz megtalálni azt az arany középutat, ami nekem még belefér/már nem fér bele, másnak még igen/már nem...)

Sokáig gondolkodtam, mért okoz ekkora frusztrációt, csontighatoló és vérremenő problémát a játszóterezés, aminek éppen a gondtalan felszabadultságról kellene szólnia. Talán azért, mert igazán most eresztődnek össze a különböző nevelési elveket és különböző nézeteket valló emberek, és itt felszínre törhet az a rengeteg feszültség, ami egyikünkbe-másikunkba oly hosszú hónapok óta elfojtódott. És a mi igazunk az egyetlen igazság, a mi gyerekünk a legtökéletesebb gyerek, a mi nevelésünk az igazi nevelési út... nehéz dolgok ezek, sokszor oly nehéz objektíven látni a világot. Azt gondolom, még  mindig csak kapisgálom, hogy valójában mekkora felelősséget kapunk a kezünkbe egy-egy gyermek születésével... Mert a döntéseket nekünk, szülőknek kell meghozni, a tól-ig határokat nekünk kell kitűzni és mindezeket úgy, hogy figyelembe kell vennünk gyermekünk személyiségét, érettségét. Mert nincs két egyforma gyerek, szülő, helyzet, lelkiállapot, az azonos szituációkat sosem lehet éppenugyanúgy kezelni...

És mindezek ellenére: mi szeretünk játszótérre járni. (és tegnap a szemerkélő langymeleg esőben, amikor csak a miénk volt a tér, sikkantva én is lecsúsztam a gyerekcsúszdán... ).

cucka 2009.02.25. 17:24

Hozott értékeink

Világunkban megszaporodtak a zseniképzők, szinte már természetessé vált a csecsemők (!) idegennyelvre való oktatása, a képességfejlesztő játszóházak gyakori látogatása. Valahogy könnyű belecsúszni ezekbe a trendi dolgokba és sodródni az árral. Képességfejlesztő játszóházba mi is járunk, (bár Hunor képességei egyáltalán nem szorulnak fejlesztésre, sőt!), és bevallom, én éreztem szükségét annak, hogy heti egyszer részt vegyünk valamilyen babás-mamás elfoglaltságon, és mivel a közvetlen környezetünkben nem találtam baba-mama klubot, ezt választottam. És azt hiszem, ezáltal meg is fogalmaztam az egyik oldal aspektusát: nekem, mint itthonülő anyukának volt szükségem a kimozdulásra, beszélgetésre, hasonló élethelyzetben élő, kortárs anyukák társaságára, és talán csak másodsorban gondoltam gyermekem fejlesztésére.
Aztán van egy olyan oldal is, akik szinte már presztizs-kérdést csinálnak abból, hogy csecsemőkorú gyermekük már mennyiféle elfoglaltságra jár (!). Van egy ismerősünk, az ő alighathónapos kisfia babausziba jár heti egyszer, babaangolra heti kétszer és képességfejlesztő játszóházba, szintén heti egyszer. Ehhez különösebben nem fűznék hozzá semmit... ezzel a fajta gondolkodással nem tudok és nem is szeretnék azonosulni... ilyen esetekben mindig egy kicsit azt érzem, a szülő önmaga elvesztett lehetőségeit igyekszik gyermekébe tuszkolni, valamint a saját elszenvedett frusztrációit kompenzálja eképpen...
Véleményem szerint, ahhoz, hogy gyermeink képesek legyenek befogadni idegen kultúrák, idegen nyelvek ismeretét, meg kell ismerniük és meg kell szeretniük saját anyanyelvüket, népük és nemzetük történetét, saját gyökereiket. Hiszen gyökerek nélkül, bármilyen szépen is pompázhat ideig-óráig, mégis elpusztul a növény...   Az emberek sem élhetnek  a múltjuk és a hozott értékeik, azaz gyökereik nélkül. Ezért, mi szülők vagyunk a felelősek, hogy mit adunk tovább és, hogy hogyan is tesszük mindezt. Hogy mennyire fontos azokat a dolgokat, amiket mi is hoztunk otthonról, felülvizsgálni és átértékelni, jókat-rosszakat egyaránt, mert oly sokszor ezek okozzák napi szinten felmerülő gondjainkat, problémáinkat... a megoldás nagyon sokszor szinte karnyújtásnyira, az orrunk előtt lebeg, csak sokkal könnyebb önmagunk kivesézése helyett, másokat kinevezni bűnbaknak... Abban az esetben tudunk saját gyermekünkkel egy jólműködő, erős kötelékekkel teli kapcsolatot kialakítani, amennyiben felülkerekedünk önmagunkon és feldolgozzuk saját vélt- vagy valós lelki sérelmeinket és önnön problémáinknak reális, világos, élő konfliktusoktól mentes magyarázatát tudjuk adni.

Néha le kell tudnunk tenni vállunkról a súlyt és nagyon őszintén önmagunkbanézve le kell meztelenítenünk a lelkünket ahhoz, hogy tovább tudjunk élni... nekem Hunor adott erőt ehhez, hogy szembenézzek a saját démonjaimmal, hogy megvívjam lelkem sötét bugyrával a csatákat és hogy átértékeljem (és olykor megértsem!) szüleim tetteit, gyermekkorom "traumáit"... mióta szülővé váltam, értettem meg a miérteket, a hogyanokat, azóta tanultam meg megbocsátani... mert mindannyian útravalót hozunk otthonról magunkkal: gyökereket és szárnyakat...

cucka 2009.02.16. 16:20

Metamorfózis

Mielőtt még a feledés olykor jótékony ködfátyla belengené elmúlt napjainkat, kihasználom Hunor délutáni szusszanását (nomeg azt, hogy  tegnap előre főztem és takarítottam, hogy a plasztikusabb oldalról is említést tegyek...), hogy pár sorban összefoglaljam pár napos pihenésünket és Hunor átalakulási folyamatát.

Ha pár szóban kellene jellemeznem elsőszülöttemet, akkor az alábbi jelzőkkel illetném: nyitott, könnyen barátkozó, (egyes szituációkban akár már extrovertáltnak is nevezhetném), örökmosolygó, vidám, gyors észjárású, bájosan engedékeny kismackó (ezt megmagyarázom: bárki bármit könnyedén elvehet tőle, kivehet akár még a kezéből is, Helenka barátnője többször keresztül mászott rajta, ő meg csak csodálkozón pillogott enyhén mosolyogva...)

A svédcsavar, legnagyobb döbbenetemre, az elmúlt egy hétben következett be... Hunor okozott pár olyan pillanatot, mely egyaránt megingatott nevelési elveimben és problémamegoldó készségemben is.

Nyitott: kissé tágította a szó értelmének határait, ugyanis a Bébipancsolónak nevezett medencében Hunor oly könnyedén kötött emlékezetes barátságokat, hogy voltak pillanatok amikor én inkább a föld alá süllyedtem volna... felmérvén a terepet és az ott tartozkodókat, Hunor kiválasztotta a célszemélyt (azaz inkább a céleszközt), majd becserkészte az objektumot és nyers erővel megszerezte azt. Nyomában sikoltó gyerekek és összeráncoltszemű anyukák maradtak. Igyekeztem a rutintalanok gyakorlottságával visszajuttatni a Hunor által elkobzott játékokat, melyre Mézédes Csöppöm dühkitöréssel reagált: visított, földhözcsapta magát, torkaszakadtából üvöltött vagy pedig engem ütött meg... Számomra döbbenetes volt a szituáció, jóformán alig tudtam kezelni, hiszen ezidáig ilyen még nem volt, abszolút felkészületlenül ért... higgadt HuncApu átvette tőlem Hunort, aki kb. 1 perc alatt visszaváltozott ugyanazzá a bújó-mosolygó tündérgombóccá, aki azelőtt volt...

Könnyen barátkozó: helyszín Sárvár, étterem. Tudvalevőleg az egy főre eső német turista kishazánkban nagyjából itt a legmagasabb. Hunor bűbáj, mindenkire mosolyog, türelmesen szemlélődik etetőszékéből, lassacskán legurul a szívemről az a nehéz kő: nyugalomban fogunk vacsorázni.  Lassacskán mindenkinek elterelődik arról az aranyos kisfiúról a figyelme, aki mindenkire mosolyog és mindenfelé integet. És ekkor Huncos ránkparancsol félre nem érthetően, hogy addidde! Eztán kipécéz egy-egy embert magának és addig sikkant-visít, amíg az illető rá nem néz és nem kezd el foglalkozni vele: lehet az kukucs-játék, vagy integetés vagy egyszerű mosolygásos kapcsolatfelvétel. (és ekkor újra magambazuhanok: a nap 24 órájában együtt vagyunk, azt gondoltam, ismerem a fiamat, egy harmonikusan működő kapcsolatunk van, és azzal kell szembesülnöm, hogy mégsincs kellő mértékben foglalkozva vele?! hogy is van akkor ez??)

Bájosan engedékeny: a mostani rövidke hetünk alatt nagyon sok Hunor korabeli baba nyaralt Sárváron a szüleivel. Az egyik kisfiúval -Bence- talán a csekély korkülönbség miatt elég szoros együttjátszós kapcsolatot alakítottak ki. Bence 15 hónapos múlt, régóta magabiztosan jár, játszi könnyedséggel mászott ki a medence partjára, annyira nem ragaszkodott a játékaihoz sem, látszólagosan pillanatok alatt összeszokott párost alkottak Hunorral, aki a medencében állva követte Bence megmozdulásait. Egy óvatlan pillanatban, minden bevezető nélkül Huncos nyakon teremtette Bencét és tette ezt még sokszor egymásután, -talán túldimenziálom a dolgokat-, de általában mindig akkor, amikor az éber szülő-pár éppen nem nézett rájuk...

Bevallom, a hétvégém annak fényében telt, hogy próbáltam megkeresni, hogy hol rontottam el, hogyan lehet ezeket a hisztiket, dühkitöréseket, tól-ig határ szárnypróbálgatásokat kezelni, de okosabb nem lettem. Rengeteg szakirodalmon rágtam túl magam, jelen pillanatban a türelem és a figyelemelterelés az adott szituációról párosát alkalmazom, valamint igyekszem nyugodt hangon elmagyarázni Csöppömnek, hogy ne üssön, mert az nekem fáj...

Ennek fényében, kicsit összeszorult gyomorral várom a tavaszi játszóterezéseket...

cucka 2008.08.26. 17:21

Módszerek

Bár mostanában, hogy csöppfiam immáron Négyfogú lett (2 alsó és 2 fölső metszőfog büszke tulajdonosa), az éjszakáink milyensége jelentősen változott. Alszunk ugyanis! Igaz néminemű ébredgetéseink mostanság is vannak, (egy átlagos napon, Hunor este 9 körül alszik el, aztán fél 1- fél 2 között fölébred egyszer, majd 4-5 között mégegyszer, végül reggel 8 magasságában indítja a napot, tehát legjobb esetben is két ébredésünk van éjjelente), de ezek már igazán könnyednek mondhatóak.

Kicsit kutakodtam, mit csinálhatok ennyire rosszul, hogy az én majdnemkilenchónaposom még mindig ennyiszer igényli a szopizást, mer ugyanis, ha nem veszem ilyenkor ki és nem csatlakozhat azonnal a rendszerhez, éktelen ordításba csap át, perceken belül fuldoklásos-öklendezéses sírást produkál. 2 féle sokak által elismert módszerre hivatkoznak mindenfelé, megpróbálom röviden összefoglalni őket.

Az első módszer, sokak számára a Vejedre ütök-ből ismerős lehet, igen arról a bizonyos "ferberizálásról" van szó, merthogy kérem szépen, ez egy létező nevelési forma! Az esti elaltatás lényege címszavakban: mindig azonos időpontban fektetjük a gyereket, azonos rítus szerint (pl.vacsora, aztán fürdés után), szülő elmagyarázza, hogy itten mostan egy altatás következik, mert késő van (vagy bármi szabadon választott, a hangsúly azon van, hogy ugyanazt mondjuk mindig!), majd szülő balra el. Gyerek természetesen üvölt, szülő odakint vár egy percet, majd bemegy és a picit nem veszi ki a kiságyból, hanem újra elmagyarázza, hogy ezitten kérem szépen egy altatás... (megnyomja a replay gombot), majd újra balra el... egészen addig szülő ki-bejárkál percenként, amíg gyerek el nem alszik. Következő este hajszálra ismétlődik minden, annyi különbséggel, hogy most 3 percenként mehet csak be a szülő, míg el nem alszik a ded. Az ezt követő estén már csak 5 percenként járkálhat ki-be, és így növeljük napról-napra az időt... elviekben rövid idő alatt hozzászoknak a gyermekek ehhez az altatási módszerhez...

A Suttogó féle módszer ennél jóval engedékenyebb. Odáig megegyeznek az elvek, hogy a gyermeknek minden este ugyanazon rítusa legyen, majd a szokásos altatás szerint ágyba helyezzük a kicsit és mellette maradunk, szülő ugyanúgy nem veszi ki a kiságyból, hanem csöndes szavakkal, simogatva, vízzel megkínálva segítjük az elalvását. Addig maradunk mellette, míg el nem alszik...

Belelapoztam Spock doktor könyvébe is, ő egyenesen főbűnként emlegeti, ha a csecsemőt magunk mellé vesszük az ágyba, és semmilyen körülmények között nem megbocsátható ez a viselkedési forma!

És akkor következzen az én módszerem, mely az összes szigorú szabályt fölrúgja, mert én még emlékszem milyen jó volt Anyuék közzé bújni, ha féltem egy-egy viharos éjszakán.... Adott egy  fogzó és fejlődési ugrást átélő gyermek (néha a saját szememnek alig akarok hinni, amikor álmában négykézlábra áll vagy felül, majd eldől és beveri a kiságy rácsába a fejét és erre ébred fel!), aki éjszakánként fölsír, esetenként többször is. A választás és a döntés az én kezemben van. Én a könnyebbik és úgy gondolom, a humánusabb utat szoktam választani: a saját kiságyában alszik ell, a fölsíráskor magammellé veszem a mi ágyunkba, és vígaszcicivel altatom vissza... és pár percen belül már békésen szuszog, ekkor általában visszahelyezm őt a saját ágyába... de sokszor csak köztünk képes megnyugodni és újra elaludni... az utóbbi éjszakákon már nem is én kellettem neki, hanem HuncApu... szorosan egymáshoztapadva durmoltak reggelig... Velünk/köztünk biztonságban érzi magát. Miért akarnám másra kényszeríteni? Valahol mélyen a zsigereimben érzem, nem lesz ez mindig így, bizonyára hamarosan egyedül akar majd aludni... a döntés akkor az ő kezében lesz... tudom, hogy jól van ez így, ahogy van...

(hétvégi termés: a barátosnőm 3 hónapos -igen, jól írtam, valóban 3 hónapos!- kisnagyfiával... élni tudni kell...)

cucka 2008.04.29. 10:14

A mumus

Hunor születése óta függ a fejünk fölött Damoklész kardja, várva, hogy lecsaphasson ránk... Hát igen, eljött az ideje a rettegett mumussal szembenéznünk, ugyanis megszületett az ítélet: holnap reggelre van időpontunk Hunor könnycsatornájának átmosására. 

Kutakodva a neten/könyvekben nagyon sok érdekes dologra bukkantam, leírom, hátha mások számára is tanulságos lehet.

Szóval a könnycsatorna elzáródása, azaz meg nem nyílása egyfajta éretlenség és semmiképpen sem betegség. A könnycsatorna alsó harmadában van egy úgynevezett billentyű, ami a csecsemők egyharmadánál nem nyílik meg közvetlenül a születés után, emiatt a könny lefolyása akadályozott. A könny ezért pang, befertőződik, ez okozza a sárgás-zöldes váladékozást, az ébredés utáni masszív csipamorzsákat.
Általában csak az egyik szemnél szokott jelentkezni, hol intenzívebben (ilyenkor érdemes antibiotikumos szemcseppet is alkalmazni, a Brulamycines szemcseppet ajánlják, illik végigcsinálni az egy hetes kúrát, naponta 3-5-ször csöpögtetni), hol szinte tünetmentessé képes válni, bár a "valahogy mégse az igazi" érzetünk továbbra is megmarad.
Babócáink nem úgy érkeznek evilágra, hogy mindenük működik, vannak olyan szerveik, melyek idővel érik el a tökéletes működést, így van ez a könnycsatornájukkal is, érdemes várni pár hónapot a szemész felkeresésével, akad olyan kisbaba, akinél magától megoldódik az átfolyás.
Ez idő alatt többféle módon bírhatjuk működésre a pici könnycsatornáját. Érdemes naponta többször hűvös, forralt vizes gézlappal (esetleg kamillateással, bár ezzel óvatosan, mert mindamellett, hogy jó gyulladáscsökkentő, de száríthatja is a baba bőrét!) áttörölni.
Alkalmazhatunk egyfajta masszázst is, a belső szemzugtól haladva lefelé az orr bőrének mindkét oldalán, naponta többször. Ezzel is lehetünk hatásosak, egy ügyesebb mozdulattal magunk is megnyithatjuk az elzáródott  könnycsatornát.

Hogy mikor érdemes szemész szakember segítségét igénybe venni? Nos, itt ismét megoszlanak a vélemények, Magyarországon sok helyen még dívik a minél hamarabb elve, azonban a nemzetközi vélemények azt javasolják, a legideálisabb a 4-6 hónap közötti időszak, mert kb. ezidáig tart az érési folyamat, és van rá esély, hogy a könnycsatorna orvosi beavatkozás nélkül megkezdje működését. Maga az átfecskendezés egy tompa végű finom fém szondácskával (egyes helyen kanüllel) történik, élettani sóoldatot fecskendezve a könnyjáratba, mely kitisztítja és az esetlegesen elzárt billentyűt is megnyitja. Utána újabb egy hetes antibiotikumos szemcsepp csöpögtetése javasolt napi 3-5 alkalommal. 9-10 hónapos kornál tovább nem érdemes várni ezzel a beavatkozással, mert később nehezebb is a billentyű beindítása és esetleges altatásban végzett műtétet is vonhat maga után.

És hogy mennyire újulhat ki? Van rá esély. Az átmosás következtében apró hegesedés is keletkezhet a könnycsatorna belfelszínén, ez is egyénenként változhat. A kulcsszó a türelem és a várakozás. Mi mostanáig türelmesen várakoztunk, masszíroztunk, mosogattunk, ám most már eljött az ideje a lépésnek.

Hogy mennyire fájdalmas? Állítólag csak kellemetlen érzés, a babák számára a legrémisztőbb a lefogás az idegenek által. Nagyon rövid idő alatt történik minden és a Manók pár perc alatt el is felejtik, hogy attrocitás érte őket. Találtam egy érdekes hasonlatot is, mely szerint ugyanolyan "jelentőséggel" bír a babánk életére a könnycsatorna elzáródás, akár egy popsipirosodás, a látását, vagy a szeme világát egyáltalán nem veszélyezteti. Nem betegség, inkább csak apró kellemtelenség.

...ezekkel bíztatom magam, merthogy erősnek kell lenni. Hunornak többször elmondtuk, ha ügyesen viselkedik, nemsokára már soha többé nem maceráljuk naponta többször a szemét, sem törlésekkel, sem nyomkodásokkal, sem szemcseppekkel!

Rutin beavatkozásként végzik mindenhol ambulánsan, ám... más az, ha egy idegen gyerekének a rutinbeavatkozása és megint más, ha az enyémről van szó...

...azért holnap drukkoljatok ennek a zoknilehúzó kisiparosnak reggel 9 körül, jó?!


cucka 2008.03.26. 15:51

Közösségi élmények

Pár napja a védőnénink hívott, hogy lenne egy foglalatosság a védőnői szolgálatnál, ami biztos érdekelne minket, mert mi olyan csodabogarak vagyunk amúgy is. (itt arra célzott, hogy néha fejjel lefelé lógatom a fiamat, aki ezt szemmel láthatóan élvezi is, azaz jógáztatva vagyon nagyon ifjonti kora óta, hol tudattalanul, -később derült ki, hogy jóga fogásokat alkalmaztunk-, majd tudatosan, könyvből). Heti egyszeri babamasszázsról lenne szó, 5 héten át. Örültem a megkeresésnek, lelki szemeim előtt egy meghitt szobácskát láttam, félhomály és kellemes meleg kíséretében mozgatom majd át Hunor elfáradt izmocskáit, akárcsak itthon.

Az éjszakai 3 ébresztő után, a reggeli kávémból összetört álmaim groteszk mosolya bámult vissza rám. Esély nem volt az indulásunkra, főként nem úgy, hogy Hunor 10 órakkor még javában magyarázott, pici piros nyusziszemeivel, negyed 11-kor nyomta el a buzgóság és 11-re vártak minket a foglalkozáson. 20 perc múlva (nade most milyen jól jött ez a húszperces!), Hunc kipattanó szemeiben már ott bujkált az ébredés utáni friss huncutság. Pillanatok alatt öltöztettem fel mindkettőnket, végigszáguldoztunk az utcán, és mellbedobással 11 nulla-nullakor beestünk az ajtón, ahol a többi, valóban gondos anyuka már rég babáját levetkőztetve várta a masszázs elsajátítását. Rövid bemutatkozás következett, (akárcsak egy anonim alkoholisták csoportnál), melynek során számomra hamar egyértelművé vált, hogy a Hunornál kisebbek is minimum forognak-pörögnek, mint a búgócsigák. Talán ezért is, mikor ránkkerült a sor, csak a nevünket böktem ki és azt, hogy "és Hunor még nem csinál semmit!"... ezzel kicsit meg is tört a  jég, innentől sokkalta oldottabb lett a légkör, főleg miután kiderült, hogy az 5 anyukából 3 nem hozott sem testápolót, sem olajat a masszázsra. (?!) (Mi vittünk! :D). Félhomály ugyan nem volt, lágy zene sem szólt a háttérből, de egy-két masszázs-fogással megismerkedtünk HuncÚr örömére, aki az egyetlen baba volt, aki nem sírt és végigkacarászta a foglalkozást. Az oktatást tartó védőnénivel kölcsönös szerelembe estek, miközben masszíroztam Hunor nyakkitekeredve vigyorgott rá, aki erre meg is jegyezte, hogy "még a végén itt fogsz először megfordulni", Hunor meg beleegyezően gurgulászott valamit.

Az egyik anyuka szinte halálra vált arccal mutogatott Hunor felé, aki éppen felváltva tömködte ujjacskáit, öklöcskéit a szájába, először nem értettem a riadalom okát, aztán elborzadva mesélt egy történetet, az egyik ismerősének az ismerőséről, akinek a kislányának laposak és elvékonyodtak az ujjai, mert kiskorában szopta őket. És képzeljem az ő fia is ezt csinálná egész nap, de ő inkább percenként tömködte a szájába a cumit egész masszázs alatt, nem törődve azzal sem, hogy a kicsi ugyanilyen intenzíven köpködte ki. (elképzeltem mit művelhet otthon...) Tudom, megoszlanak a vélemények a cumiról. Nekem szerencsém van vagy sem, azzal, hogy Hunor nem cumizik, nem tudom. Saját tapasztalat: már kisiskolás voltam és szégyen-nem szégyen, én még mindig cumival aludtam el... talán ezért is örülök, hogy Hunor ennek az "anya-pótléknak" nem a rabja. Bár azt gondolom, ezeknek a szokásoknak sokkalta mélyebb lelki okai vannak. ( pl. megnyugvás)

Mindent összevetve a masszázs jól sikerült, jövő héten ismét megyünk, addig pedig bőszen gyakorolunk. Természetesen nem mi lettünk volna, ha most nem történik velünk valami kis baleset. Kicsit féltem, amikor a védőnéni leparancsolta rólunk a pelenkát, de egyben bíztam is benne, Ő már csinált ilyet! Kicsifiam az elernyedés pillanatában szembe pisilt (mit szembe? nyaktól bokáig sikerült beborítania a langymeleg nedűvel). Persze az öt gyerekből csak az én fiam csinált ilyet, nem kis derültséget okozva ezzel is!

cucka 2008.02.21. 19:05

Dupla Hunor!

Mivel nem mérjük naponta a Manóvárit (sőt hanyag szülők vagyunk, néha már hetente sem tesszük ;)) , a mai napon megdöbbenéssel tapasztaltam véletlenül rátéve a mérlegre, hogy 6280 gramm a nettó súlya (pelusmentesen és éhező afrikaiként), azaz bő 2 és fél hónap alatt sikerült megdupláznia érkezési súlyát (a 3110 grammot). Hosszában azért nem fejlődik ilyen rohamosan és ezzel mindig bajban is vagyok, mert örökmozgó ficánka és mindig kevesebbet mérek, mint előzőleg. ;)

Mondjuk sejtettem, hogy egyre nehezebb, mert az esti játék közben többször a  levegőbe lendítettem a fejem fölé és a sokadik lendítéskor már remegett a karom... szóval, gyúrok a kis házisúlyzómmal... ő is gyúr... tokára! ;)



Az éjszakánk jól telt, Hunc este 9-től reggeli 5-ig húzta a  lóbőrt, úgy látszik mégiscsak megjavult az oltással elrontott kisfiam!

Kedves Gyakorló Anyukák (esetleg ittbújkáló Apukák!)! lenne egy kérdésem Hozzátok: előfordult-e a Ti gyakorlatotokban olyan időszak, amikor kisbabátok az élesebb zajtól megijedt rendszeresen? Értem ezalatt a porszívóhangját másik helyiségben is (eddig édesen elszendergett a hangjától, mellette is lehetett porszivancsolni), Apa trombitáló reggeli orrfújása (eddig is volt minden reggel ilyen), nylonzacsi összegyűrése (többtucatszor gyűrögettük a  jelenlétében), kukásautó reggeli dörömbölése (2 naponta járt eddig is), erősebb autók motorhangja (erkélyen is volt altatva, eddig nem zavarta), vízcsobogás. Ilyenkor hirtelen felsír, jobb esetben elég, ha ránevetünk és elmagyarázzuk, hogy nincs semmi baj, rosszabb esetben ölbe kell venni és magunkhoz szorítani, ettől megnyugszik. Az egész nem tart tovább pár másodpercnél, utána ugyanolyan mosolymanóvá válik, mint előtte volt. Ez a jelenség immáron második hete tart, nem nagyon találtam ide vonatkozó szakirodalmat, józan paraszti ésszel felállítottam ugyan egy teóriát, de nagyon kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is, hogy Nálatok előfordult-e ilyesmi és ha igen, meddig tartott, hogyan orvosoltátok?! Előre is köszönöm válaszaitokat!

cucka 2008.02.01. 18:12

Névválasztás

Sosem gondoltam volna, hogy valaha erről is írni fogok... számunkra természetes volt, hogy Magyarországon, a magyar gyermekemnek, magyar nevet fogok választani. És momentán mellőzni szeretném a jelen politikai helyzet elemezgetését, legyen annyi elég, hogy fáj, hogy a mai világban még ez a  vallomás is "ciki", de én büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, hogy magyarnak neveltek, szeretem ezt az országot, ezt a nyelvet, ami olyan sokszínű és mégis oly sok minden bujkál egy-egy szóban... az édes anyanyelvet... És igenis szeretném, hogy a fiamnak legyen identitás- és nemzettudata (istenem, mennyire elcsépelté váltak mostanság ezek a szavak!), hogy még mielőtt kitárulna számára a teljes nagy világ az összes lehetőségével, tudja értékelni azt, hogy honnan indult... hogy mindig meglegyen a  kályhája, amihez mindig visszatérhet...

Nos, HuncApuval nagyon hamar eldöntöttük, Huncom nevét, igazából még azt sem tudtuk kispasi vagy picilány lesz, nevekkel már igencsak jól álltunk! Azaz jól álltam, mert kb. hármat-hármat kiválasztottam fiú- illetve lánynevekből és HuncAput döntés elé állítottam. A fennmaradó két név benne rossz emlékeket idézett, ígyhát maradt a Hunor.
Egyre gömbölyödőbb pocakommal járva-kelve sokan feltették az ilyenkor szokásos kérdéseket: és kisfiú lesz vagy kislány? kisfiú... és mi lesz a neve? Hunor... Egy idő után, már szinte esettanulmányt írhattam volna a kérdezők arcából. A legkellemetlenebb élményem egy közértben volt, (ahol az eladóleányka, aki eddig a pontig oly kedvesen nézegette a pocakomat és előreinvitált a sorból a kasszához), a kisfiam neve kimondásakor, mintha kígyó marta volna meg, agresszíven felcsattant: és valami normális nevet nem adtok neki? Annyira meglepett ez a kitörése, hogy szinte válaszolni sem tudtam, de megtették a mögöttem-előttem állók, igazi kis politikai bomba robbant a boltban... szinte elmenekültem a helyszínről és ugyan mellettünk van a bolt, azóta sem szívesen teszem be oda a lábam...
Voltak olyanok is, akik tapintatosabban fejezték ki nemtetszésüket és finomabban kérdeztek rá: és második neve lesz? :DDD (nem, nem lett!)

A kórházban előnyöket élveztünk a  névválasztással, már első nap mindenki tudta a  kis Hunor nevét és míg a többieket "Anyuka és kisbabája"-ként hívtak, minket "Anyuka és Hunorka"-ként.

Hogy miért most vált számomra aktuálissá ez a poszt? Mert pár napja kaptam egy régi ismerőstől egy sms-t, melyben kissé bántó hangnemben gratulált a fiamhoz és a nevéhez! És fáj, ha bántják Huncot, még ha így közvetve is történik... főleg úgy, hogy igazán nem is tehet róla.

Azóta is sokat agyalok ezen, hogy az én kisfiamnak lehet, hogy nagyon hamar meg kell tanulnia kiállnia maga mellett a neve miatt... és ilyenkor elgondolkodom, hogy van-e joga egy szülőnek ekkora "súlyt" helyeznie újszülötte nyakába?! És itt már megint vissza kell kanyarodunk a  neveléshez, meg kell értetnünk gyermekünkkel, hogy a neve áldás és nem átok! Mindamellett egyetlen percig nem érzem rossz döntésnek a névválasztást, a fiam nagyon jól viseli idekint is ezt a  nevet, akárcsak pocakon belül, hol igazi bátor és erős Hunor, hol méltóságos HuncÚr, de lehet gyöngéd Huni vagy éppen csibész Hunc is!

Vajon azok a  szülők is ennyit gondolkodnak gyermekük megfelelő névválasztásán, akiktől a  Dzsenifer, Cintia, Kevin, Vanessza neveket kapják gyermekük?! ;)