Szeretném tudatni az érdekeltekkel, hogy a blognak az Anyukája a közel 4 éves fennállása óta nem először sokallt be annyira, hogy megforduljon a fejében, hogy irányt módosítson, de most először volt annyi bátorsága (dühe?), hogy meg is merte lépni. Régi bejegyzéseim itt maradnak, elviekben lassacskán átimportálódnak az új oldalra, ahová ugyanekkora szeretettel és érdeklődéssel várok mindenkit, mint itt, a régi hajlékunkban.

Tehát az új cím:

www.cuckasagok.blogspot.com

Dius dobott felém egy virtuális labdát, és bár évek óta kibújok az ilyen feladatok alól, oroszlán lelkem azon húrját pengetve invitált táncba (biztos vagyok benne, hogy mindezt tudatosan tette), melynek nem tudok ellenállni. És akkor itt is az első titok, amit a virtuális létben talán kevesen tudnak rólam:

1. A hízelgésnek alig, vagy csak nagyon ritkán tudok ellenállni. Pedig nem volt mostoha gyermekkorom, bőségesen megrakott szeretet-bőrönddel vágtam neki a nagyvilágnak hamvas 19 évesen. Ha gyöngéden vakargatják a sörényem, doromboló cirmoscicává válok. Az utóbbi időben -szerencsére- egyre kevesebbszer. (sőt, néha már attól tartok a túlzott bizalmatlanságom átcsap valamiféle paranoiditásba)

2. 21 évesen egy rutin nőgyógyászati rákszűrésen, az akkori -nevezzük túlbuzgónak- nőgyógyászom egy gyulladásos folyamatot, kezdődő méhnyakráknak diagnosztizált, azonnal műteni akart. Ugyan máig nem tudom egészen pontosan mimet is szerette volna. Azt prognosztizálta, sosem lehet gyerekem, és maximum 5 év áll még rendelkezésemre a családalapításhoz, mielőtt végleg elveszíteném a méhemet. Orvost váltottam, de csak Hunor születésekor nyugodtam meg úgy igazán. A vetéléseimkor azonban mindig megjelent fekete árnyként ez az emlékkép.

3. Ha választhattam volna kort és helyszínt, a kilencszázas évek elejei Budapesten éltem volna. Amikor még a polgári világ egészen mást jelentett, mint most. Egy életre keltett Krúdy novella az álmaim netovábbja. Egész vicces ez így a kecskefarmunk árnyékából...

4. A titkos vágyam, hogy egyszer tüsihajú és lángvörös/piros/sokszínű legyek. És sosem merem megtenni.

5. A köldök piercingemet kétszer vetette ki magából a szervezetem, így feladtam ezirányú ambícióimat. Viszont: már tudom, hol fog elhelyezkedni az a mini-tetkóm, amit évek óta a szívemben dédelgetek. Hogy mi lesz, azt még mindig nem tudom, és annak fényében, hogy egyszer egy balatoni hosszúhétvége keretén belül, kissé illumináltan a barátnőmmel beestünk egy tetoválószalonba, hogy én most, itt és azonnal, nemtudommit, de azt nagyon, és akkor a mester éleslátón csak annyit mondott, nem szívesen tenné, mert aki így esik be, az meg fogja bánni, talán még odáznom kellene a döntést. Térjek vissza akkor, ha már tudom, hogy hova és mit. Akkor már fog tudni segíteni. Örökre hálás vagyok a bölcs szavaiért.

6. Iszonyodom a rovaroktól, a legyeket meg kifejezetten gyűlölöm. És hiába mantrázgatom fejéskor, hogy ők is Isten teremtményei, a légy érintésétől is lúdbőrőzöm, a feldobott pacskerűtől meg egyenest öklendezem. 35 fokba is hosszúnadrágba és hosszú ujjú fölsőbe megyek ki az istállóba, és ha látom, hogy rászáll az ételünkre, egy óvatlan pillanatban lecsippentem azt a részt vagy kidobom az egészet. Ugyanez vonatkozik arra, ha a fogkefémre száll. (tudnám még fokozni: a ruhákat/törölközőket a szennyesbe dobom, ha elcsípem, amint egy légy grasszál rajtuk, az evőeszközök/tányérok pedig a legmagasabb és leghosszabb hőfokos programot nyerik meg a mosogatógépben)

7. Van egyfajta vizuális memóriám, ami csak akkor működik, ha a megjegyeznivalót lefirkantom, az agyam így tudja lefényképezni és megőrizni. Ezért a lakás különböző pontjain fellelhetők mindenféle cetlik és papírok, rajtuk értelmezhetetlen szavakkal számokkal. A fontosabbak karikázva-kerekezte-aláhúzva.

(egyszer már volt egy ilyen hetes-titkosom, és visszaolvasva kezd körvonalazódni, hogy Hunor kitől örökölte azt a leheletnyi kényszerességet, ami beléje szorult.)

A továbbadásokkal mindig gondban vagyok, így én inkább szórnám a játékot az éterbe, ám annyit kérek cserébe, ha elvitted, szólj róla egy komment erejéig. (mert én is imádok titkokat tunkolni)

A világegyetem nagy összekuszálódásai, avagy a minden mindennel összefüggés bizonyítéka, és ha jól odafigyelünk, kellően paranoidok is lehetünk, hiszen annyira de annyira klapfol minden mindennel, hogy az néha már félelmetes. Vegyük például most az én esetemet: hetek óta párhuzamosan jelen van a mindennapjaimban, -egészen pontosan azóta, amikor egyik sárkánykodásom alkalmával a simulékony szörnyeteg hitös (télicsizma igényem) megvesztegetésével próbálta ellapítani a családi göröngyöket-, a karácsonyi kívánságlista léte (avagy annak hiánya).

Ekkor jött egy régikedves ösmerős megkeresése, és máris legálisan ábrándozhatok. Következzen az én karácsonyi kívánságlistám, a teljesség mindennemű igénye nélkül: (hátha megértő fülekre talál... )

A legjobban talán pár szabadon felhasználandó órának tudnék örülni. Pontosabban a csöndnek, ami ezzel jár. És szeretnék egészen addig nem hallani semmit, amíg már szúrná a fülem a némaság.
Szeretném, ha a füst gomolyogna a házikónk kéményéből, ha békesség lenne köztünk, ha egészségben és szeretetben élhetnénk. Persze, ezt nem csak karácsonyra kérném. (telhetetlenség, asszony a neved). Aztán meg jó lenne az összes szerettemet karnyújtásnyira tudni, mert valamyilen furcsa képzet szerint, azt gondolom, akkor megvédhetem őket minden bajtól.
És igen, még mindig szeretném ezt a csizmát (vivát praktikum). Annak ellenére, hogy tudom, hogy idén ez nem fog összejönni.
És szeretnék újra moziba járni, és színházba, és reggelente lustálkodva ébredni (és nem úgy, hogy Zetor Nina áthalad az arcomon a finom kis térdecskéjével), újra gondatlannak és felelőtlennek lenni. Élni bele a nagyvilágba. (ez már asszem, az újrafiatalodásos vonal, engem is utolért... )
Szeretnék újra slim lenni, legalább pár napig, hogy újra felvehessem az ifjonti hévvel vásárolt nagyontrendi és übermárkás nacijaimat, amiket kidobni sajnálok, odaajándékozni sincs még lélekjelenlétem (hátha csoda történik és egy reggel 10-15 kilóval kevesebbel ébredek, mert érdemben képtelen vagyok tenni az ügyért), viszont jelenleg méltánytalanul hevernek egy zsák mélyén, jobb időkre várva. (és lassan, de biztosan kimennek a divatból...)
Kérnék még egy napsugaras kapucsinozós délutánt egy fővárosi kávézó teraszán, a régilányokkal, akikkel félszavakból és mozdulatokból is mindent tudunk-értünk. És talán ebből a napsugaras kávézgatásból éjszakába nyúló koktélozgatás is lehetne, meg izomlázig táncolás, és akkor én csak azt kérném, hogy reggel délig alhassak, és a velejáró macskajajt pedig egyáltalán nem kérném.
Jó lenne napközben azt csinálni, amit szeretek, jókönyvvel ágybabújni, melegteás bögrét földre helyezni, kedvencblogokat olvasni, sűrűbben írni, (az íráshoz tehetséget és szaktudást is kérnék), hitöst akkor ölelni, amikor az csak szeretné, meg az összes létező restanciámmal tisztába kerülni (megválaszolatlan levelek, orvoslátogatások -úgymint: nőgyógyász, bőrgyógyász, fogorvos, csontkovács)

És kérnék még: több türelmet, erőt és empátiát az emberi butaság elviseléséhez, és méltóságot a szőkenőből szőkeasszonnyá válásomhoz.

Zárósoraimban pedig ácsingóznék egy diszkrét összegért a lottóötösből, ami biztosítaná azt, hogy életben maradjunk, ha kifutna a lábunk alól a talaj, és legalább addig ne haljunk éhen, amíg újra összekapargatjuk önmagunkat a romjainkból.

Akiknek továbbadnám:

- Kinga, akivel éppen olyan rövid ideje, mint amennyire mélyen
- Mimikri, akinek a sorai mellett sosem tudok továbbgondolás és bólogatás nélkül elmenni
- BíborLili, akinél amennyire nagyokat tudok visítva röhögni, éppen annyira tudok egy százdarabost telesírni
- Dius, aki sokszor pontugyanúgy és éppenennyire
- Motyorgó virágszálam, aki a legfinomabb krumplispogácsa a habosbabos sütemények között
- Lepkevárék, akik rokonylelkek, és Tőlük már kaptunk egy dönörű karácsonyi ajándékot

A szabályok pedig:
1. Add tovább a listaírós feladatot további hét bloggernek. (csaltam-csaltam!)
2. Linkeld be őket.
3. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
4. Írd meg a karácsonyi kívánságlistádat.
5. Küldd el a listát a Karácsonyi ajándéklistára azaz a radmila.morgan kukac gmail.com címre.
6. Szurkolj, hogy teljesüljenek a kívánságaid.
7. Legyen boldog karácsonyod :)

A napokban jutott eszembe a tavaly előtti játékunk, mely szerint nagyot kellett álmodni, majd évente számot adni arról, mennyire jutottunk, mennyire sikerült a bevonzás. (totálisan novemberre emlékeztem, ezért is csúsztam meg vele... )

Huncmackóval eljátszottuk az ovirapróbálósat, több-kevesebb sikerrel. Szereti, tetszik neki, szívesen van ott, de csak akkor, ha én is jelen vagyok. Így a beszoktatást elnapoltuk, élő egyenesre januárra. (Már van B tervem is, ha mégsem működne).
Kicsi Hugi tényleg szétszedi az álomkuckónkat, és teszi mindezt oly csöndesen és finoman, arcán angyali mosollyal, mintha ösztönösen tudná, így úgysincs szívünk letolni semmiért.
HuncApu borai a kamrában állnak, pincénk nincs, mosókonyhám van, a nappalink valóban tágas (vivát minimáldizájnú bútortalanság), a búboskemencénk még várat magára, reményeink szerint a tavaszi  házmegújító prodzsekt része lesz. (addig apjuk szaporán gyűjtögeti a belevaló üres borosüvegeket... )
Friss kenyérillat nem jellemez újabban minket, süteményekre specializálódtam, ellenben a szagelszívónknak hála, minden készülő ételből illatmintát vehet az éppen erre sétáló. Kéményünkből  száll ugyan a cirmos füst az ég felé, ám ez a kandalló füstje, hűvösebb estéken befűtünk már.
Cserekereskedelem teljes gőzzel virágzik: néha napok telnek el, hogy kenyéren kívül másfajta élelmiszert nem kell vásárolnom. Naponta érkezik valami apróság a hálás gazdiktól. Vagy csak úgy, mert szeretnek. Alakul a kertünk is, innen-onann érkeznek a növények, állatok.
Marika néni (mert tényleg így hívják!), cicája végelgyengülésben eltávozott az örök egérhajkurászós paradicsomba, azóta nincsenek autentikus süteményeink. Előtte viszont valóban ontotta őket.

S hogy mi lesz egy év múlva? Beleolvasva a két évvel ezelőtti vágyaimba, azt gondolom, nem lesz nehéz teljesíteni őket. Sőt.

Az elmúlt napokban kicsit elsikkadt a blogírás, nem tudom, hogy ez mennyire fog állandósulni. Képtelen vagyok megígérni a rendszerességet és ugyanazt az intenzitást, ami eddig volt. Egy őrült sebességgel közlekedő valóvilágos vonaton ülünk, ahol egyre kevesebb hely jut a virtuális létnek. 

Pár hete vendégségben jártunk kedvesbarátnőmnél, kicsit beszélgettünk, aztán szóba került egy könyv, amit ő olvasott és amiből kiragadott egy gondolatot, mely szerint a blogírás  nem egyéb, mint egyfajta érzelmi inkontinencia.  (azóta már én is olvastam, sok ponton egyezik a véleményem az íróné asszonysággal, sok ponton vitába tudnék szállni vele. Talán, mert személyesen is van szerencsém ismerni őt, és vagyok annyira emocionális lény, hogy a kettőt nem tudom különválasztani egymástól ). Sokat gondolkodtam azóta ezen, és azt gondolom, vagyok annyira kontinens, hogy tudom a megfelelő helyén kezelni a virtuális és a valós létünket. Sok ismerőst, barátot köszönhetek a blogírásnak, és sok csalódás is ért, amikor olyan tulajdonságokkal ruháztam fel a virtuális barátaimat, melyek a többszörös találkozások alkalmával, fokozatosan rongyokká feslődve lekoptak róluk. Az elmúlt évek alatt voltak nagy, mély találkozások és egészen említésre sem méltóan pöttömök. Mindegyik csiszolt, finomított rajtam, a jellememen, a  gondolkodásmódomon. És ez jó is így.

A legfőbb indok amiért ez a virtuális napló még él és funkcionál, az az emlékeim egy helyen tárolása. Ritkán visszaolvasom a két évvel ezelőtti gondolataimat, hogy mennyire másként éltem meg egygyerekesként az akkori életünket, és hogy mennyit változtam-változtunk. Szeretek írni. Szeretek ide írni. Szeretem tudni azt, hogy azok az emberek, akik tőlünk messzitávol élnek és szeretnek, tudnak rólunk, kicsit belelátnak abba a sávba, amibe szeretném, hogy belelássanak. Tudom azt is, hogy nálam nem működne a levelezés, mert pocsék levélíró vagyok. Már tizenévesen is ezért maradtak el mellőlem a nyári táborokban megismert barátnők, mert minden levelemet azzal a mondattal indítottam, hogy exkuzáltam magam a lassú válaszomért. Aztán egyszer már csak nem volt pofám válaszolni se.
Még egy bizonyíték: Minkus születésekor kaptam egy csodaszép, vastag, ropogóslapos emlékkönyvet, melyre letettem a nagyesküt, hogy rendszeresen fogok vezetni olyan személyes gondolatokkal, melyeket kizárólag a kislányomnak szánok. Máig üresen áll... de már legalább lapozgatom és barátkozom vele.

Konklúzió: blog marad, mert szeretem, és nem vagyok érzelmileg inkontinens. Pont.

Az immáron harmadjára megrendezésre kerülő Segítsütit, mely mostanra mega méreteket ölt és még a falunk kisboltjának az ajtajára is kiplakátoluk, úgy gondolom, már nem kell bemutatnom. Most megint van lehetőség segíteni, az I.számú Gyermekklinikát és a szegedi kórházat. A szervezők ígérik, az elrugaszkodott licitek miatt (ami azért nem rossz, sőt, hiszen a cél az, hogy minél több pénz összegyűljön), idén igyekeznek támogató barátabbá alakítani a rendszert, ezért érdemes onlájn maradni és megvárni a licitek zárását (szept 20. éjfél), mert aztán derülnek ki a meglepetések.

A világháló ezen segítő vonalán haladva bukkantam az alábbi blogra is, ahol egy három és fél éves, melegbarna szemű kisfiúnak szerveznek megkapó módú gyűjtést a barátok, ismerősök.

A blogja megtalálható a fönti képre kattintva, a szervezők mindennemű támogatást, javaslatot szívesen fogadnak.

...voltak nagy találkozások és voltak egészen picik. Tesztelhettük, milyen is az, amikor valóban tele a ház. Jó érzés. Nagyon is az. Jó érzés szeretetbe mártózni, feltöltődni az érintésektől.
És ha csak rajtam múlna... (hát igen, van egy optimatizált jövőképem, mely szerint a sokgyerekem sokunokával ajándékoz majd meg, és hétvégente pontilyen nyüzsi lesz mifelénk... és a gondolataim azóta is egyre inkább visszatérnek a lelkem mélyén már megfogant harmadik gyermekünkhöz... )

"Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság!"

Itt van az ősz, a hirtelen jött hideg megfagyasztott, lelassított. A mindennapjaim is egyre jobban befelé fordulósak, önmagam belső kitapintásával foglalkozom. Talán ezért is érintett érzékenyen a tegnapi bedobott levél, mely szerint Huncos óvodai szülőértekezletére vagyok hivatalos szerdán. (az már csak hab a tortán, hogy egyelőre megoldhatatlan feladat kilogisztikázni, hogyan is tudok gyerekmentesen eljutni erre az értekezletre... ) Eddig tudtam és éreztem, hogy jó a döntésem, de most ezernyi aprócska kérdőjel és kétség harapdál és marcangol... Most már nem vagyok benne biztos, hogy neki most mennie kellene, sőt, nem is értem, miért is hagytam, hogy magával sodorjon az ár... és most itt állok a kételyeimbe kapaszkodva és nem tudom, hogy eresszem vagy megtartsam. És ezt a hezitálást az überszenzitív Hunorvirágszál átveszi és így ő is hangulatfüggően reagál az ovi említésére. Hol lelkes és vigyorog, hol hevesen tiltakozik. Nem érti még, nem tudja milyen lesz. Mint ahogy nekem sincs még konkrét elképzelésem a mikéntekről.
Persze a józan eszem tudja, hogy egy próbát megér... és azt is tudja, hogy semmi sem kötelező. És ettől föllélegzem.

Cucc kis esti nyafogásait olvashattátok.

Napok óta fejben blogolok. Dőlnek a posztok, kerekek, kifinomultak, érzelemgazdagok.

Írnék arról, hogy kedves vendégeink voltak, hogy milyen jól esett kicsit nosztalgiázni, hogy mennyire sokat jelentett számomra belenézni azokba a melegbarna gombszemekbe, hogy milyen jó volt látni (és hallani), egy csicsergő, ám előszörre megszeppent Matyifiút....

Aztán folytathatnám a sort egy másik látogatással. Egy hiánypótlóval. Nincs vér szerinti testvérem, ő a választottam. Jó lenne szavakba foglalni azt a megfoghatatlan érzést, azt a ránknehezedő és ettől minden elsimuló gondolatot, hogy a beszélgetéseinkkor mindketten pőrék leszünk, és nem is érezzük ruháink-festékeink hiányát. Nincsenek bántások, kritikák, elfogynak a magyarázkodások, a zavart közjátékok. Ettől válik minden vele töltött pillanat még értékesebbé. És ettől tud úgy fájni a hiánya, akár egy elvesztett végtagé. Mesélhetnék a nevetéséről, a zömök Garfieldosról, ami puhán pattan a kövön és amitől még a szakadék szélén szédelgő is kedvet kap az élethez és vele nevet. Ezek egy része még ittmaradt a falaink között, a másik része bennem kacag tovább.

És mesélhetnék az én szép, okos kisfiam könnyektől duzzadó szemeiről is, amikor az általa engedélyezett és igazolt egy órás távollét után (templomi esküvő, addig ő Nagyival és Hugival játszóterezett), türelmesen és szótfogadva várt ránk a templom kapujában és csak akkor futott oda, amikor hívtam és belémfúrta a fejét és szorított-ölelt és a szemei vaskos könnycseppekkel teltek meg. És férfiasan visszatartotta őket és átfúrta magát az apjához és mi csak dícsértük és ünnepeltük és semmihezsemfogható büszkeséggel nézem azóta is napról-napra bimbódzó kisfiúságát. És arról is írhatnék, hogy mennyire jól esett a lelkemnek a templom hűvöse és a megszokott rituáléja.

Elmesélhetném, hogy megakadtam a Nagybandó Toszkánájával, hogy megcsömörtem és rájöttem, hogy képtelen vagyok most mások fájdalmát is befogadni. Viszont belevesztem a mesék sűrűjébe, és lebilincsel és magával ragad Neil Gaiman zseniálisan groteszk világa.

Filozofálhatnék a kisnaplónk hogyantovábbjáról. Mert így ebben a formában nagy esélyekkel nem folytatható. A zárt struktúra gondolata is ellenkezik az elveimmel, a mesterkéltség szintén rendszeridegen számomra. A többszörösen átszitált mondatok, és akkurátus precizitással cenzúrázott gondolatok pedig egy régebbi, bukott rezsimre emlékeztetnek, amivel még felvetés szintjén sem szeretnék azonosulni. Jó lenne megtalálni a mikéntjét annak is, hogy kiáramoljon belőlem az a sok frusztráció és stressz, ami újabban beszorult. Írnom kell, mert ez az én terápiám. Ez az egy halál biztos.

És írhatnék a nyárról, a szabadságunkról, amely kicsit döcögősen indul ugyan, de tudom, hogy jó lesz, mert muszáj valamiből erőt merítenünk és feltankolnunk rossz időkre. És kíváncsian is várom, mert ilyen még sosem volt, hogy a két kicsivel, és pöppet izgulok is, hogyan is sikerül majd beszúrnunk a távollétbe egy-egy kényeztető masszázst, vagy pár lopott, kettesben elköltött percet. Na, még erről is írhatnék.

Kedvenc nyálcsorgatós meitai-os oldalam játszani hív. Éppenhogy nem csúsztam még le róla, és bár van már pár igen tutkó hordozóeszközünk, ez is valami olyasféle szenvedély, mint a nőknek a cipő/táska/ékszer/kozmetikum (megfelelő rész aláhúzandó) : sosincs elég belőle ahhoz, hogy ne essünk szerelembe egy újabb iránt.

Hm. Ebbe a korondi tulipiros mintájúba nagyon bele tudnám képzelni Minkeszt, akárcsak ebbe a csodaszarvasosba Huncost (bááár, elképzelhető, hogy hoszasan már nem időzne benne):

Ismét a szülinapos ajándékoz, Márti egy csodaszép hordozót sorsol ki holnap a jelentkezők között, játékszabályok és részvételi felvételek ehelyt találhatóak.

(Fél)álmomban már megírtam ezt a bejegyzést egy jó ideje. Arról volt szó benne, -persze sokkal frappánsabb köntösbe bújtatva-, hogy eljött az idő, amikor már valami másra vágyom. Amikor már nem csak a gyermekeimen keresztül látom a világot. Amikor az én gondolataim is teret kell kapjanak valamilyen formában. Amikor már nincs szükségem annyira a magamutogatásra, az önigazolásokra, a bizonyításokra. Talán mert most egy olyan szakaszát éljük az életünknek, amiben ez napi szinten jelen van.

Sokat gondolkodtam, mit is kellene tennem. Abbahagyni nem szeretném. Magam miatt sem. Mert szükségem van erre a fajta kifelé kommunikálásra.
És vannak napok, amikor egy jó könyv, egy kellemes telefonbeszélgetés, egy nemvárt találkozás elgondolkodtat, magával ragad, kiszakít a mindennapi mókuskerékből. És néha ezt is fontos lenne szavakba foglalni. Így szabad kezet adok magamnak és idefolyatom a saját nem-gyerek irányú gondolataimat is olykor-olykor.
Bízom benne, kellemesen megférnek egymás mellett, hisz ezek is belőlem fakadnak.

Most például egy egy nap alatt kiolvasott könyv döbbenetes élménye alatt állok. (vivát éjszakai virrasztás a kicsik mellett!). Az ismertető elolvasása nélkül rendeltem meg az általam kedvelt írónő újabb magyarul megjelent kötetét. A prológuson könnyek között rágtam át magam, többször le kellett tennem hosszú percekre, nem láttam a könnyeimtől.

"Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív. Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője. A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk"

Az írónő alaposan körbejárja a témát, minden szereplő bőrébe bújhatunk egy kicsit. Van-e jogunk ahhoz, hogy vallásos anyaként-szülőként visszafordíthatatlan döntést hozzunk, ha már tudjuk, hogy beteg babát hordunk a szívünk alatt? Kötelességünk-e megfelelni a társadalom által támasztott normatíváknak? Élhet-e teljes életet egy olyan kislány, aki egy rossz mozdulattól akár több helyen is összetörheti magát? és élhet egy szülő, egy család így minőségi életet? Mennyit bírhat el egy házasság? és mennyit bírhat el egy barátság? S ha csalódunk, vajon a barátunkban csalódunk, vagy inkább önmagunkban, önmagunk józan ítélőképességében? Kérdések, melykre nem a könyv ad választ, hanem mi saját magunk.

A betegségről és a magyarországi alapítványról még itt olvasható.

Alapvetően konfliktuskerülő embernek tartom magam, bár az élet mostanság különösen nehezített pályát dob nekem. Folyamatosan kapom azokat a helyzeteket, amikből meg kell tanulnom jól kijönni. Bár újabban már annak is örülök, ha kijövök belőlük valahogy.
Talán hajolni kellene megtanulnom, mert mostanáig inkább csak törtem.

Talán gyerekes vagyok. Talán naív is. Talán azt gondoltam -bár a józan eszem tudja, hogy minden interneten megjelenő szó-mondat-kép "szabad préda"-, én mégis hittem abban, velem ez sosem fordulhat elő. Pedig voltak körémlövöldözések. Mégis sebezhetetlennek gondoltam magam.

Máskor röhögnék ezen (mivel "meglepő módon" betitkosult nagyhirtelen, alternatív megoldásként itt és itt leshető meg a tegnap még bárki számára hozzáférhető bejegyzés), hogy mennyire hasonlít ehhez. Most inkább csak fáj. És értetlenül állok előtte, mert ha valamit egy édesanya valóban a gyermekének akar örökül hagyni, az akármennyire legyen is ügyefogyott és darabos, belőle fakad. Lehet ez egy kézimunka, egy senkinekmegnemmutatott kötött pulóver (lásd én), de egy internetes napló is efajta szellemi alkotásnak minősül.  És szánalmas ezt teleaggatni másoktól lopott gondolatokkal.

Persze, lehet mindez véletlen egybeesés is. Persze, akkor nyílt színen megkövetem.

Beáéknál találtam rá erre a kitöltögetősdire, kedvet kaptam hozzá. A könyvek mindig is a szívem csücskei voltak, azt hiszem, szeretetüket még Anyu könyvmolyképzőjén szívtam magamba. Ezért (is) szívfájdalom nekem kicsit, hogy Hunort ezidáig alig-alig érdekelték a könyvek, de most, hogy a nyuszi személyreszabott markológépek- és társaik könyvekkel állított be kislakunkba, úgy tűnik, mégiscsak megfogható a fiatalember ezen a vonalon is. (a ma reggeli magányos maciperceim ezáltal éppen a nullára csökkentek, helyette félkómásan mutogathattam és ecsetelhettem  teljes meggyőződéssel, a számomra ezidáig ismeretlen markolóautók alkatrészeinek a világát)

1. Mi volt életem legrosszabb könyvélménye:

A gyűrűk ura trilógia. Az első (hetek alatt!) nehezen átverekedett oldal után, szégyenteljesen félre tettem. Többszöri nekifutásra sem ment. Akárcsak a film.
Továbbra is piszkál, hogy hol lehet a hiba. 

2. A könyv, ami a legnagyobb hatással volt rám:

Képtelen voltam Kende Péter könyvét egyszerre elolvasni. Szakaszokban, olykor sírva haladtam. Minkára várva meg ebbe futottam bele. Szintén erőteljes hatással volt rám.

3. Olvastál már olyan könyvet, ami komolyan a frászt hozta rád és félelmet keltett benned?

Stephen King könyvei hamvas tizenévesen kerültek a kezembe. Azóta nemszeretem a bohócot és az állattemetők említésére is összeborzongok. Nomeg a nagy, loncsos kóborkutyákat sem szeretem már.
És amióta gyerekeim vannak, az efajta irodalom tenyérizzasztásai sem hiányoznak már.

4. Mit használsz könyvjelzőnek?

Amíg dolgoztam lejárt bkv bérletet, bkv jegyet. Majd kaptam egy ásítóoroszlános mágnesest, ami rejtélyes körülmények között eltűnt, mihelyst Hunorvirágszál négykézlábas mászkálós lett. Azóta naptár, keménykartonos reklámlap a könyvjelzőm.

5. Mikor szoktam olvasni?

Bárhol-bármikor, amint akad egy szabad percem. Lehet ez öt perces autóút, de akár Minka tankolás alatt is a háta mögé csempészem az aktuálist.

6. Az első könyv, amit olvastam:

A Grimm testvérek meséivel tévelyedtem az olvasás birodalmába. Örök kedvenc.

7. Puha kötésű, vagy kemény fedeles?

A vékonykák inkább puhák legyenek, a vaskosabbak keménykötésűek.
Ezeddig nem is tűnt fel, hogy lennének ezirányú rigolyáim, most már (részben) értem Huncos kényszerességét.

8. Mit olvasol most?

A Millenium trilógia második kötetét.

9. Hányadik oldalon jársz?

200 körül.

10. Rajta hagyod a kezed nyomát, belefirkálsz, meg ilyenek?

Sosem tennék ilyet, szentségtörésként élem meg az aláhúzott könyveket. Mint ahogy a könyvjelzőnek betűrt sarkoktól is kiver a víz. (szamárfül vagy mi)

11. Befolyásol a könyv borítója, hogy elolvasod-e a könyvet?

Max az olvasási sorrenden változtat(hat). Szeretem az ízléses, kreatív, figyelemfelkeltő borítót. Kedvcsináló.                                       

12. Az oldalszám?

"A kerek csokoládét, a szögeletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét és mindne olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon."
Szóval semmi sem tántorít el.

13. Hátralapozol, hogy mi lesz a vége?

Kezdő koromban elkövettem a hibát, egy-egy vontatottabb jelenetnél, aztán annyira elvette a kedvem az olvasástól, hogy azonnal leszoktam róla.

14. Volt olyan könyv, amit többször is elolvastál?

Igen, tizenévesen a nyári szünetek alatt újra-újraolvastam az Agatha Christie krimiket.

15. Ért könyvekkel kapcsolatos baleset?

Kislánykoromban egy tévéfilmsorozatban a főszereplő ebéd közben olvasott. Roppant stílusosnak tartottam, még aznap kipróbáltam. Éppen Anyu Nemtudomkáját olvastam, ráborult a kakaó. Sírtam, mint a záporeső. Azóta sose.

16. Eladod, elajándékozod a könyveidet, vagy mániákusan ragaszkodsz hozzájuk?

Ami itt belép, az velünk marad. Nem tartom mániákusnak magam, de ragaszkodom a könyveimhez.

17. Még a budira is magaddal viszed, vagy csak meghatározott helyen olvasol?

Ha ott akad pár Hunormentes perc, akkor oda is viszem. Bárhova.

18. Vezetsz rendszert az olvasmányaidban?

Vannak korszakaim, van amikor történelmi regényeket olvasok, aztán limonádé irodalomra cuppanok rá. Mikor milyen lelkiállapotban élek.  
 

Vegyétek-vigyétek. Jó játék.

Van abban valami piszkosul felszabadító, amikor a majdnem kétésfélévesed jelzi, hogy pattanj be mellé az anyósülésre, maxi hangerőre kapcsolja a rádiót és fékeveszetten tomboltok a lájk a vördzsinre. Te azért, mert eszedbe jut hamvas fiatalságod, ő meg azért, mert talán sosem látott még ilyennek.

Ennél már csak az tud torokgombócképzőbb érzéseket okozni, ha segíthetsz. Most éppen koraszülött picibabákon. Különösen szárnyaló érzés az, ha ekkora összefogás részese lehet az ember lánya, ilyenkor kicsit a virtuális valóság, kézzelfoghatóan reálissá válik. És bár az árverés lezárult tegnap éjfélkor, a szervezők megtalálták a módját annak, hogy támogatni lehessen bármekkora összeggel is, az ebben a cipőben járókat, egy kifejezetten erre a célra létrehozott alapítvány keretén belül. Csakúgy, mint tavaly, most is lehet vételezni finom sütireceptekkel teli SegítSüti füzetet és idén először a budapestiek vásározhatnak a  varázslatos nevű Marsbéli Boltból is. (részletek a linkeken)

A mai napot ezek után nem is zárhattam volna másképp, mint előbányászva a sokkicsis öntöttvas edényemet, melyet izibe felavattam egy jóféle pácolt tarjával.

Mert adni jó. 

Ma dél óta itthonvagyunk, ismerkedünk, örömködünk... az üldögélés gép előtt egyelőre még nagyon nehézkesen megy, nem is csak velem van a baj, mer én kipárnázgatom magam, sokkal inkább a Hunc-Minek kombóval, akiket még nem merek kettecskén hagyni, Huncbátyó ugyanis elhalmozza hugicáját mindenféle földi jóval (cumisüveg a fejbe, ráül, ráfekszik dünnyögve-szeretettel-csókolgatva...), állandóan tiltani sem akarom, így inkább hármacskán bújdogálunk össze, míg családunk feje az uccsó simításokat intézi a külvilággal egy pár napig. (patika, bolt, bank)

Azon meg aztán valóban könnyekig hatódtam, hogy mennyi-de-mennyi kedves gondolatot kaptunk (tényleg azt gondoltam bogyólányomIngridem igen csak eltúlozza... úgy tűnik valóban paranoid lettem, szülés közben is volt jópár konspiráció elméletes gondolatom, ezt majd alkalomadtán megosztanám, remélem nem felejtem el...), nem hiába sikeredett ennyire jól ez a szülésesdi, a pozitív energiák hegyeket mozgatnak meg. Ím a bizonyíték.

Igyekszem összefoglalni a tényeket és a bennem tomboló érzéseket is szavakká formálni. Katarktikus élmény volt, semmihez sem fogható. Nagyon hálás vagyok érte az Égieknek, a Jóistennek, de nevezhetjük Sorsnak vagy a dolgok ilyetén alakulásának, hogy megtapasztalhattam. Most béke van bennem és óriási harmónia. Ezért ma nagylábon élünk és ebédet rendeltünk. Sokfogásost, mert megérdemeljük mindannyian. Asszem a világ legszerencsésebb embere vagyok, mert minden vágyam teljesült...

Mégegyszer: KÖSZÖNÖK MINDENT! Stílszerűen akár egy Oscar díj átadón: Bogyóleánykám, Neked a rengeteg erőt, aggódást, gondoskodást, amikkel elláttál, és nem utolsó sorban a tudósítást, hiszen nélküled többnapra elvágódtam volna a virtuális élettől. HuncApunak, a türelmét, a szeretetét, az erejét, amit igencsak kiszivornyáztam a végére belőle. Hunormackónak a toleranciáját, az éles látását, a csodálatos (mondhatni tankönyvbeillő) fogadtatását ennek az igenis nagy traumának. Tudom, lesznek még csaták, ha végetér az idill, de most mrá azt is látom/tudom, hogy Hunor egy nagyon okos és értelmes Bátyó, aki a lehető leghiggadtabban kezelte ezt az egész fennforgást. Köszönet a családunknak a mobilitásért, a mindenre megoldást találásért, a segítő kezekért. És végül, de biztos nem utolsó sorban, köszönet NEKTEK, blogbarátok, azokért a sok-sok pozitív gondolatokért, amikkel elhalmoztatok!

Visszatérek nemsoká.

Az úgy volt, hogy idén azt találtuk ki, mi márpediglen nem megyünk olyan igazi hosszút nyaralni, hanem megelégszünk a hétvégékből lecsippentett órácskákkal, akkor azonnal kocsibavágódunk, és keresünk valami helyre kis zöldövezetet, eszünk-iszunk, jóidőben fürdünk, ottalszunk, ha egy mód van rá, majd másnap már jövünk is haza, dolgozódni.

A szerintünk tuti megoldás, egészen augusztus közepéig működött, amikor is a feszültség látható villámcsapásokkal adta tudtunkra, eljött a pihenés ideje, avagy drámai fordulatot vesz minden körülöttünk. Heves vérmérsékletünkből adódóan, nem csak a feszültség volt tapintható, olykor-olykor a hangunk is hallható volt széles szomszéd körökben. Ugyebár a panel előnyei. No meg aztán, az elsődleges szempont mégiscsak Huncmackó és pocaklakó Hugicája volt, nekik hiányzik legkevésbé egy ilyen felpaprikázott légkör. Elhatározásunkat tett követte, nem rágódtunk sokáig az úticélunkon, oda vágytunk, ahol embert is csak akkor látunk, ha mi akarunk, ahol a természet karnyújtásnyira van, világháló- és telefonmentesen naturalista vidék. Így hát oda mentünk, ahová harmadik éve visszatérő vendégként érkezünk.

A hosszú útat végül két részletben tettük meg, elsődlegesen az volt a koncepció, hogy lehúzzuk egyvégtében, hogy hajnalban útnak eredünk, de végül maradt a kevésbé fájdalmas normál időben felkelés, reggelizés, és végül 10 óra körüli indulás. Ebben a korban már egyre kevésbé viselem jól a megrögzött mindennapjaim megbolygatását. HuncApu előrelátóan beszerzett egy hordozható dvd lejátszót Mancinknak, de szinte alig kellett bevetnünk Thomast és Vukot, a 8 óra alatt egyszer kellett megállnunk, Hunor hősiesen viselkedett, állítom, mi kevésbé viseltük jól a hosszú útat, mint őkelme.

Másnap koradélután érkeztünk meg a célállomásra, ahol a  mifiúnk meg a házigazda 2 hónappal fiatalabb kisfia azonnali jópajtási viszonyba kerültek. Nyaralásunkat pár szóban eképpen jellemzném: hosszú átaludt éjszakák, ebéd utáni alvások, finom étkek, metszően tiszta levegő, pár jó könyv elolvasása (büszkeséggel tölt el, de elég volt a szimpla jelenlétem és néha egy-egy pillantást vetnem Huncra, aki a hatalmas udvaron köveket dobált, pacsázott a felfújható medencéjében, kergette a kiscicákat, vagy homokozott...), apróbb kirándulások a környéken.

Képdömping következik, két részletben:

Statisztikai adatok:
- a nyaralás alatt mindenki hízott, bár van aki ezt nem vallja be (pl HuncApu, a kölök még nem tiltakozik a megmérettetése ellen). Nekem speciel megapocakom lett, bár az én esetemben erre még logikus magyarázat is akad. Mondjuk, tegnap ketten kérdezték meg a játszótéren, hogy ugye már nincs sok hátra? alig 3 hónapocska...
- Hunort többször érte kisebb-nagyobb baleset, megérkezésünk napján kétszer esett fejre (hanyagolandó horzsolások), indulásunk napján gumicsizmás motorbaleset következtében orra (ez kicsit nehezítettebb pálya volt). Mára egész tűrhetően begyógyultak a sebei.
- igazi fláverpáver szülők lettünk, elindítottuk gyermekünket az öntisztulás útján: egyszer fürdött olyan igazi estiset, amúgy egész nap pacsált a medencében
- megérkezésünk pillanatában megcsípett térdhajlatban egy welcome darázs. Úgy tűnik, már nem vagyok allergiás a csípésére, nem lettem perceken belül Michelin baba, mint évekkel ezelőtt, pedig jópofa poénok repkedtek köröttem. Viszont 3. napra tenyérnyi veresség és duzzanat miatt mégiscsak patikában kötöttünk ki, kaptam hűsítő rázófolyadékot. Élmény volt.
- döbbenetes a kölök, talán nevet is érdemes lenne a későbbiekre vonatkozóan változtatni, mondjuk Ezotér Géza lesz. Bővebben is kifejtem majd, egyelőre feldolgozás alatt áll a történet.
- van élet internet és telefon nélkül. Az emailjeimet 1 hét után néztem meg, a telefonomat esténként bogarásztam elő a táskám mélyéről, csak úgy informatíve. Többrendbeli ember és számítógép undoritíszem lett, kicsit még mindig nehezen rázódom vissza a való világba, meg a blogvilágba. Sőt, ma már arra is gondoltam, talán nem is vagyok igazi blogger (nemszeretemszó!), mer ugye az olyan fokú függőséggel is jár, amit most egyáltalán nem tapasztaltam magamon.
- a kiskrampusz végtelenül türelmes és belevaló gyerek. Szeressük. És most már biztos megtartsuk. Ha a húga is ilyen lesz, 10 gyerekig meg se állíthat senki, max a biológiai órám. Ha mer.

Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.

Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott.  Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.

Másnapra megbeszéltük a  Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:

Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!

"Abban a pillanatban, amikor egy embert megszeretünk, belebújunk, és látni kezdjük. Ha csak rövid időre megszeretsz, meglátod, ki lakik bennem, és olvasni tudsz a múltamban és a jövőmben."   (Müller Péter: Örömkönyv)

Ösmét egy díjjal gazdagodtunk, és ráadásként egy olyan díjjal, amire igazán büszke vagyok, hiszen számomra a pozitívitás, a mosoly, az örömszerzés nagyon fontos dolog. Az effajta visszajelzések pedig lelketsimogatóan azt bizonyítják, hogy jó az út amin járunk, hogy képesek vagyunk önmagunkból adni a nagyvilágnak és akadnak az olvasóink között olyanok, akiknek képesek vagyunk mosolyt csalni az arcukra.

Ezt a díjat Ilgyától és Lilitől kaptuk, vagynak szigorú szabályok ismét, de most valahogy úgy érzem, nem szándékozom senkinek továbbadni ezt a díjat. Azaz, de: Mindenkinek. Hiszen a kedvencblogjaim azért a kedvenceim, mert szeretek oda járni, mert kedvelem a naplók íróit és nekem is kellemes perceket okoznak a mindennapokban.

... és igen, még ha néha olyannak is tűnik, hogy személytelenek ezek a díjak és előbb-utóbb mindenkit körbejárnak, azért valójában bájosan hájkenegetőek...

Egy kedves zúgblogom oldalán találtam az alábbi játékot, melyet nagyon kreatív kezdeményezésnek érzek a babablogok világában, ugyanis ezidáig ilyet csak scrap- vagy kézimunkás blogokban láttam. A játékra lehet jelentkezni a föntebbi linken vagy az alábbi fotóra kattintva.
A lényege röviden: a blog profiljával megegyező ajándékcsomagok kerülnek felajánlásra a blog tulajdonosa által, melyre hozzászólásban lehet jelentkezni meghatározott ideig, majd a blog-gazdi kisorsol a jelentkezők között egy nyertest.

Remélem, sokak érdeklődését  felkeltettem ezzel a játékkal!

Ezt találtam, itt. Első linkről letölthető, szabadon. És hogy mennyire könnyen kezelhető? Hadd legyek rá én a bizonyíték, aki ismer, tudja mért nem túlzás ez, röpke pár szabadon hagyott perc alatt ezerféle merényletet követtem el a képeink ellen, különösebb betanítás nélkül. Innenstől már csak a jóérzésem (kíméletességem?) és a szépérzékem (kreativitásom?) szabhat gátat Miszter H. fotóinak.
Még kicsit a tegnapelőtti tematikát idézve... aztán ígérem, befejezem:

Azaz Baba-Mama Klub. Mondhatnám nagyképűen, a Mi Klubunk. Hiánypótlóan jött létre, hivatalosan kölök szocializálódás, de fű alatt bevallva, főként Anyukák szocializálódása érdekében. A helyszín télen-tavasszal a mi lakásunk volt, (most is itt találkozunk, legalább egy haboskávé erejéig...), a jóidőre való tekintettel, mostanában a közelünkben lévő játszóteret szálljuk meg, de terveinkben a kicsit messzibb levő Szent István park is szerepel.

Sok mindent megéltünk mi már együtt... születésnapokat, apró örömöket, fájdalmakat, csalódásokat rágtunk át, beszéltünk ki. Összekovácsolt kis csapat lettünk, és bármi programunk is akad, az a szerdán működő BMK-hoz igazodik...

És hogy miért éppen ma írok erről? Mert ma becsatlakozott egy régi ismerősöm is a 19 hónapos kisfiával hozzánk, és rákérdezett, hogy hogyan is "alakultunk" mi, fórumosok voltunk? És akkor mindannyian olyan meleg mosollyal, egymás szavába vágva meséltük a megismerkedésünket, összefonódásunkat... Sosem beszélek a blogomról, nem szoktam reklámozni, sokáig kicsit az is zavart, ha véletlenül akadtak rá ismerőseim, és így lassacskán meg kellett tanulnom úgy leírni őszintén a gondolataimat, hogy mégse maradjak pőrén vacogva... és ma mégis annyira büszke voltam arra, hogy igen, nekem van egy  internetes naplóm, ahol ilyen csodálatos emberekkel ismerkedhettem meg... büszke voltam a Barátaimra...
Pár hónap híján, lassan két éve vésem le életünket, érzéseimet, gondolataimat, vagy éppen tanácsot kérek, ha elcsüggedem és bíztatásra vágyom... és ma újra azt éreztem, hogy jó volt ez az út, amin elindultam, hogy jó emberek vesznek körül, hogy jó ebbe a melegségbe burkolózni és ilyen erős szeretettel körbeölelve élni...

Alakultak itt már barátságok:

...volt közös munka:

...lassacskán szerelem (és akkor azt még nem is sikerült lencsevégre kapni, amikor Matyi a csokis kezét Anita szájába süllyesztette...) :

vannak csakegyképerejéigcsöndes szemlélők:

és álomföldön kergetőzők is (ilyenkor fogyasztottuk el a jólmegérdemelt haboskávénkat...):

Vivat  BMK forevör!

Szombaton, hosszas (elő)szervezkedés után, végre létrejött az első ilyetén nagyszabású kezdeményezés. És hogy mért nemzetközi? Csakis Eriberi külföldről hazaérkezése miatt... :)))

Színhelyül egy játszóházat választottunk, ár-érték arányban szinte tökéletesnek is mondható, egyrészt abszolút bejáratott a hely, másrészt meg télvíz idején ekkora társasággal nem nagyon tudtunk volna máshová berobbanni. Ami kicsit -így utólag- ellene szólt, az a hideg volt a helyen, de nézzük a dolgokat pozitívan: nagy, nehezen befűthető helyiségekről van szó és nem utolsó sorban több napos munkaszünet után érkeztünk, amikor még a játszóház alatt üzemelő boltok sem voltak nyitva. És a legpozitívabbat nézve: együtt voltunk... és igyekeztünk ezalatt a nyúlfarknyi idő alatt még jobban megismerni egymást. Persze, mindenkire nem jutott elég idő, nademajd legközelebb!

HuncMackó ismét nagyon jól érezte magát, általában csak magányos harcosként csatangolt a nagy területen, alkalomadtán még lelkiismeretfurdám is támadt, amikor vadidegen játszóházasozó apukák öléből köllett pironkodva kikaparnom elsőszülöttemet.

(a fotón elég egyértelműen látszódik, hogy mér is köllene nekem az a szemüveg...khm... napi használatra...)

Kicsit kipróbálhattam milyen is lenne két gyerekes anyukaként az élet:

(még fotók: itt)

Az úúúgy volt, hogy a Hunc szülinapjára Béjb varrt nekünk egy új blogruhát, de a fránya ízlésemnek köszönhetően, elsőre nem felelt meg, nomeg addigra már kellemesen megfertőződtem a karácsony körüli pezsgéssel, ahhoz, hogy én is ünnepi blog-gúnyáért kuncsorogjak.

Estére el is készült, de Huncorgó Mici oly nehézkesen aludt el, és mire elaludt, oly rosszakat álmodott, hogy megkockáztatom az egy évünk alatt, talán ez volt a leghorrorisztikusabb éjszakánk. Először csak óránként ébredt fájdalmas, vígasztalhatatlan sírással, majd negyed-fél. A családi kupaktanács ekkor úgy döntött, ennek nyomósabb oka lehet (valamije fájhat), mert ilyet Őkicsikirályfisága nem szok csinálni. Bevetettük a nehéztüzérséget (kapott Nurofent), ekkor aludt 3 órácskát egyhosszában, majd egy órán át sírt, majd elaludt, majd hajlnalhasdásig félóránként ébredgetett. Most alszik, komatózusan, pedig próbálgattam kivételesen most én őt kiverni az ágyból, de fordítva persze ez sosem megy.

Valami pozitív bejegyzéssel szerettem volna ezt az ünnepit prezentálni, de összpozitívumom jelen esetben a skacok összebújós, esti tévézéses Hunc-megnyugtatása:

Bírom én a kritikát, csak nem szeretem! vagy szeretem én a kritkát, csak nem bírom?!

Történt vala, hogy egy kedves, magát rendszeres olvasómnak tituláló, nem létező elérhetőséggel rendelkező, virtuális homályba burkolózó egyén, immáron valóban rendszeres, aprócska üzenetekkel bombáz. (csak én érzem ezt kissé ambivalensnek?). Igyekeztem ezeddig nem tulajdonítani nagyobb jelentőséget, amúgy is jelentéktelen személyének, de hát ha már ennyire szerepelni akar, mint hajdanán egy méltó elődje, gondoltam hozzáfűzök pár sort, hiszen a nemlétezőére csak nem írhatok, ugyibár, így meg kezd eléggé egyoldalúvá és unalmassá válni a társalgásunk.

Alap- és egyben sokadszor visszatérő lovaglása a nyáltól fröcsögő babablogok kritikája, melybe szerinte az enyém is tartozik, és melyet ő alapjáraton úúúútál és elutasít.
Első napirendi pont: valaki puskát tart a fejéhez reggelente, és így kötelezi ezen blogok olvasására?
Vélemény-nyílvánításra bárkinek joga van, a "komment" felíratú ikon mindenki számára megengedi a hozzászólás lehetőségét. Paranoid zúgolvasóm azzal magyarázza bennfentes levelezésünket, hogy a sok "elvakult barom" (őt idéztem egy röpke szólánc erejéig) nekiesne és nem akar ingyenreklámot nekem (?!)...

Következő lovagló-témája: a gyerekem személyiségi jogait sértő és megalázó viselkedési formám, hiszen minden intimitását kiadom és ha szerelmetes dedem felnő, tuti gyűlölni fog érte, sőt ezt szerinte meg is érdemlem, azaz minimum ezt, mert be is perelhetne akár...
Második napirendi pont: a ded hús a húsomból, vér a véremből, szintúgy az apjáéból. Ugyan még nincs teljesen előttem egész jelleme, de olybá tűnik, alapjaiban társaságkedvelő, nyílt, mondhatni extrovertált személyiség jegyekkel rendelkező csöpplény, akinek önálló véleménye van és bimbódzó akarata napról napra egyre jobban előtérbe kerül. Annyira nem félek vádló szavaitól. Ha pediglen, leírt gondolataimat valaha is elolvassa és nehezményezi egyetlen sorát is, megteheti, mert igyekszem úgy nevelni, hogy őszinte véleményét, ne egy jólirányzott jobbegyenessel honoráljam.  Másrészről: az meg már ott és akkor hadd legyen az én gondom, hiszen minden leírott szó az én felelősségem. (és vállalom ezen kívül még azt is, hogy fizetem a pszichológusát is, ha a blog miatt odáig fajulna a helyzet, önként és dalolva) 

Hosszasan nem szeretném ragozni a dolgokat, kedves igazságosztó! Ha trágárságodat levetkőzve, emberibb köpenybe bújtatnád gyűlölködéseidet a blogon is szívesen olvasnám őket, mert csattanós gondolatmeneteidből kitűnik, jól bánsz a szavakkal. És nem utolsó sorban, legalább te megmutathatnád, hogy nem vagy egy "elvakultan bólogató barom". 

Tegnap újra nyakunkba vettük Huncossal a világot és meg sem álltunk, fővárosunk egyik kertvárosi részének csöndes zúgába, ahová egy régvárt találkozót szerveztünk. Az ezeddig virtuális ismerettséget tettük nagyon is vizuálissá. Fiaink között mindösszesen 2 hét korkülönbség van, de szinte óramű pontosságú a fejlődésük. Néha elég elolvasnom Bea napi bejegyzését ahhoz, hogy tudjam, holnap mivel rukkol elő Huncos... sokszor egyszerre borul nálunk a bili és nagyon sok hasonló gondolat fogalmazódott már meg bennünk. Egy  kellemes napot sikerült együtt töltenünk és érzem, ez sem volt egy utolsó találkozás. Hunor angyal üzemmódba kapcsolt, első pillanattól otthon érezte magát Máté birodalmában, minden játékát végigkóstolta, miközben szegény Matyi megszeppenve pillogott, hogy ki lehet ez a legény, aki az összjátékáért cserébe egyetlen sárga kacsával érkezett, amit szinte azonnal ki is ragadott a kezéből, mihelyst egyáltalán megtapogathatta volna?! (később azonban már teljes rágcsálásra is odaadta neki)

Anyai szívem (és szavam) porba hullott, miközben az én úgysemeszimegaparadicsomot kijelentésemre, Hunor lelkesen megette Máté fele házi-bio-paradicsomos krumpliját, gyakorlatilag egy szuszra. Elégtételül szolgált, hogy a Bea által készített gyümölcsvarázsnál, Hunor inkább az otthonról hozottat választotta, viszont abszolút természetességgel bújt oda Beához, és fészkelte be magát az ölébe, mintha ezer éve ismernék egymást:

Ilyenkor (is) eszembe jut, hogy mennyire nincsenek véletlenek... véletlenül elkezdtem írni ezt a blogot, véletlenül akkor, amikor véletlenül nagyon szükségem lett a kommunikáció ezen formájára, és véletlenül csodálatos emberek vonzották be egymást... annak meg külön örülök, hogy a virtuális ismerettségekből, vizuális találkozások, majd egyre több barátság is születik...