cucka 2011.05.02. 15:21

Amikor semmisem

Röviden: ÍGY, bővebben alant, érthetőbben: azt hiszem, elfáradtam egy kicsit.

1. Anyák napja: -házi verzió: szüttyögősen zokogósra sikeredett, mert a  hitös kivárta azt a lélektani pillanatot, amikor már nem bírtam tovább a soromra várni (az állatok/embergyerekek már túl a reggelin) és elduzzogtam zuhanyozni, ahol önsajnálatot gyakoroltam és jól kibőgtem magam, majd amikor totális meztelenségemben alsónemű után kutattam, ők hárman betotyogtak kézenfogva, Hunor cinegehangon Boldog Anyáknapját kívánt, Kismici meg csak vigyorgott és jó szorosan ölelt meg cuppogósan teleszájas nyálpuszikba borított
-ovis verzsön ma délelőtt: itt kuckósított ünnepség zajlik, az anyukák előre megbeszélt időpontra érkeznek, az óvónénik vezényletével egy előre elkészített, az ünnepnek megfelelően feldíszített kis kuckóba mennek, ahol a gyermök énekkel/verssel/saját szavakkal köszönti idösanyját. Nálunk a történet több ponton elcsúszott: elkövettem ugyanis azt a hibát a rutintalanok bájával, hogy egy délelőtti féltizenegyest céloztam meg. Hunor még kicsi, és akárhányszor is hiszem azt, hogy mekkora nagyfiú is ő már, mindig ráébredek, hogy ő még csak egy hiperszenzitív hároméves. A ránehezedő stressz súlyától megvadult az én kiscsikóm, ütött-vágott magakörül, majd elsírta magát és belémfúrta a fejét. Nem volt jó érzés ezt látni, mert életemben először éreztem azt, hogy tanácstalan vagyok, hogy nem tudom csitítani, megnyugtatni, és azt, hogy ott és akkor nem is az én dolgom volt ez. Andinéni gyakorlottan kezelte Hunor kitörését, a háttérben kellemes zene szólt, lassan mindannyian megnyugodtunk, Huncos választott nekem egy kiültethető virágot, és végül megkaptam az általa készített batikolt terítőt is, amit saját maga és egyedül készített több napon át és abszolút váratlanul ért, mert még el sem szólta magát, de már nem volt hajlandó ebédre ottmaradni az oviban, haza akart jönni velem, fáradtságra hivatkozva.

Az úton együtt elénekeltük az orgona ága, barackfa virágát. És ismét csurogtak a könnyeim.

2. Minden külső behatás késként hasít belém, fáj a bőröm, még az érintés is égeti.  És teszi mindezt bármilyen különösebb ok nélkül. Ha éppen nem ficeregne/csuklana egész nap a pocakomban a neve is van már KisMucc azt hinném éppen premenstruábilis korszakomat élem. Ennek köszönhetően egész nap szortyogok, homályosan látok és gombóccal a torkomban közlekedem. Ugye nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljam, hogy örökmosolyú Kámici ma mért sírdogál, elégedetlenkedik, drámaian zokog egész nap?

3. kinyiffantottam a kedvesbarátnőmtől kapott orchideámat, nagyon odavolt szegénykém, gondoltam teszek ma egy próbát és elviszem a virágosnénihez hátha újraéleszthető még, vagy tud valami ősi rigmust amit a szottyadt leveleire olvashatna. Állítólagosan agyon szerettem, megfojtottam a túlzott gondoskodásommal. (és ez persze a legjobbkor érkezett, mert alig gondoltam tovább, hogy ez mit is jelenthet...)

4. hétvégén Zebrus, arany malacunk is átkelt a Stüx folyón, így most az éjjeli mosdójáratok alatt már csak hallucinálom a sikításait. (tujánk árnyékában lelte  meg örök nyugodalmát)

5. labilissá vált az itthonról is végezhetőm, és ugyan az elmúlt évek alatt többször farkast kiáltva emlegettem, hogy sokkal jobb lenne nélküle, mint vele, most mégis  leheletnyit kétségbe-ejt és elgondolkodtat. Egyfelől azt érzem, hogy igenis szükségem volt arra a szálra a külvilággal ahhoz, hogy megőrizhessem az önállóságomat, a saját életem egy apró darabkáját, másfelől meg a végekben mindig benne van egy új kezdete, egy totálisan más lehetősége. Hagyom még ülepedni, de gondolatok vannak és talán mégiscsak behódolok és elfogadom a közvetett ajánlatokat, vagy pedig egy egészen más irányba indulok.

Szerettem volna egy névnapi piskótát összedobni, de a fentiek tekintetében már azt sem merek, mert vagy nem nőne fel, vagy leragadna, vagy a közepe nyers maradna. S hogy milyen névnapot is ünnepelünk ma? Hát Zsigmondot, hétköznapibb nevén KisMucc közlegényt, akinek pár napja azt tanácsolta az okos bátyja, hogy jöjjön ki játszani és este menjen vissza. Hogy már most ennyire szófogadó-e vagy a változékony időjárás teszi-e nem tudom, de két napja vízszintbe-görcsölve-magnéziumolva létezem. No, ennek sem örülök igazán, ettől még megfosztottabbnak/kiszolgáltatottabbnak érzem magam.

Egy hét láblógatós pihenésért sok mindenre hajlandó lennék.

Hunor belépett a miért korszakba, ami azért is rém vicces, mert ugye még mindig kódoltan beszél. Családunk ismeri a jelrendszerét, mások megértetésére jelen álláspont szerint még mindig nem törekszik. 

Egy ma reggeli szösszenet következik arról, hogy vasalás közben elmeditáltam hangosan, hogy már sokkal kontrasztosabbak a színek, lassan vége a nyárnak. Hunor figyel, hallgat, mosolyog, fentebbiekre elkomorul, majd közli: nem jár (nem nyár, azaz ne legyen vége a nyárnak). Tovább mesélem, hogy ez az élet rendje, nyár után jön az ősz, érik a szőlő (hajlik a vessző, csuhajja), a szilva, aztán jön a tél, hull a hó, megyünk szánkózni. Me' ? (vidéki szleng, a miért kérdőszócskára gondolt idösfiam), mert szánkózni jó. Me'?  mert szánkózni te is szeretsz. Me'?  MOST EZ KOMOLY??? édesfiam, meséld már el,  leszel szíves, miért is szeretsz szánkózni. Vigyorog, elérte a célját. KO-val győzött felettem.

Időpont: tegnap este, helyszín játszótér. Hirtelen beborult, mondom a szépreményűnek, indulnunk kellene, mindjárt esni fog. Me'? mert beborult az ég. Me'? mert esni fog az eső. Me'? mert ez iylen dolog, ha gyülekeznek a felhők abból eső lesz. Me'? na, akkor én hazamentem, te meg jól elázol, jó? . És vigyorog. Célszemély megtalálva, célpont megsemmisítve.

A legigazibb amikor a dackorszakot ötvözi a miért korszakkal. (és jajjdeszeretem, hogy mindennek van neve ebbe a drága jó gyereknevelésesdibe).
Este vacsoráznánk, de 8. próbálkozásra sem tudom eltalálni, melyik tányérból szeretné elfogyasztani azt a két harapásnyit a szendvicséből. Mindegyikre lazán közli, nem. És van amitől mégjobban elhatárolódik (nem-nem-nem). Feladom, kiteszem az egyikbe, közben elmondom, ha igazán éhes, ebből is jó lesz, valamint felhozom példának az etióp éhezőket, akik deszeretnének csíkos tányérból vacsorázni vajas sajtos kiflit szalámival. Duzzog, csípőretett kézzel elvonul. Pár perc múlva visszatér, nézi változtattam-e a tányéron, mondom most én, hogy nem. Me'? mert nem vagyok hajlandó újabbat elővenni és elismétlem indokként, hogy ha igazán éhes lenne... Me'? mert nem is vagy éhes. De. És sivítva elrohan.
Aztán pár perc múlva visszatér, és higgadtan, együtt kiválasztjuk a legmegfelelőbb tányért ahhoz, hogy elfogyaszthasson pont két harapásnyit a szendójából.

Áldott gyermekkor. Életemben nem voltam még ennyire türelmes és toleráns. Csodás kis mesterem akadt. És ahogy elnézem a mesternőm is bontogatja már a szárnyacskáit...

A hétvégi kisbaleset eredményeként (Huncos szétrágott littylittyéből rászivárgott egy fél nap alatt kb 2 deci víz a csúcsszuper okostelefonomra) , volt sírás-rívás-zokogás-tépelődés-vádaskodás-gyanúsítgatás-beletörődés-megadás. Szervizesbácsi nem sok jóval kecsegtetett, aztán mégiscsak vidáman telefonozott, hogy bárcsak mindenki így áztatná el a készülékét, mint én, úgy tűnik nincs benne víz, köllene a jótállásija. Hátöööö, inkább kettő könnyebbet. Ugyanis költöztünk. És az utolsó emlékem a kékfehér dossziéről, hogy dobozolás közben a kezemben morzsolgatom, hogy ezt valami nagyon tuti helyre kellene elpakolnom. Sikerült. Az éjjelünk annak fényében telt, hogy miután végre hajlandóak voltak a tesók elaludni*, (mer perszehogy most volt mind a kettő lelőhetetlen, rég volt ilyen fél 11-ig randalírozós esténk...), egyfajta mániákus perverzitással tépkedtük fel azt a közel 90, pincében egymásra halmozott és még bontatlan dobozt. Megtaláltuk a régi telefonom jótállásiját (mondanom sem kell, hogy tavaly, amikor azt kerestük, akkor azt nem találtuk),  pár elveszettnek hitt (és régelfejetett) fölösleges ketyerét, a dedek apjának gyerekkori lego-kockáit és -míly meglepő-  még jó pár doboz játékát.

Az már csak hab a tortán, hogy hősnőnk a telefonja memóriáján tartotta az összes telefonszámot, általa készített képet és videót. És mindig ráért lementeni majd máskor.

A mai napot előreláthatólag aktív puncsolással fogom eltölteni. Felhívom az ügyfélszolgálatot, igyekszem bársonyosan duruzsolni, megvan a telefonom doboza, körbebiggyesztve mindenféle számsorokkal (éppencsak a  jótállása hiányzik...) , évezredek óta szolgáltatóhű vagyok (de minek?), hátha sikerül megenyhítenem szőrös szívűket és kiadnak egy jótállási másolatot. (tudom, reménytelen, de mért ne higyjek a csodákban?!)

 

* az esti dühömben nagyhirtelen új játékszabályokat állítottam fel: mától nincs azt csinálok, amit akarok, nincsenek egyéni szabadelvűségek, nincs olyan, hogy ha kedvünk van este 7-kor elmegyünk levezetőkör motorozni, napirendünk lesz, nem lesznek nem várt fordulatok, elhúzódó maratoni altatások. Sőt, azt a szót is  kitöröljük a mindennapjainkból, hogy altatás. Reggel 8-kor kelünk, 9-kor már a játszótéren leszünk, 11-re hatzaérünk, gyors ebédet rittyentek, déli harangszóra már az asztalon is, aztán 2 órás alvás, játék, újra játszótér. Este 6-kor vacsora, kis játék, 7-es harangszóra fürdetés, aztán újra gyerekszobás meseolvasás, 8 nulla-nullakor villany leolt, és mindenki (a saját ágyában - na, ezt még én sem gondoltam komolyan-) alszik. Vagy legalábbis nem jön már ki a szobából.

Khm, ma még kicsit csúszunk, na de holnap!

cucka 2010.05.29. 08:40

Jótékonykodtunk

Lelkes amatőr, nemsokára óvodásgyerekünk lesz szülők vagyunk. Rózsaszín álmaimban még élénken él anyám beégető überszervezkedős szülői munkaközösséges mivolta (amikor is minden szülői-értekezlet után másnaponta remegő gyomorral mentem óvodába/iskolába, mert annyira anyatigris volt és annyira védte a köz érdekeit az ellenséggel szemben -értsd pedagógusokkal-, mintha ez egy túlélési harc lett volna), és bármennyire is megfogadtam, már akkor hamvasfiatalon, hogy én aztán soha, még nem is jár oda a kölök és máris nyakig benne vagyok mindenféle szervezkedésbe.
Csakis így történhetett, hogy meghívást kaptunk egy jótékonykodós délutánra az ovi játékparkja fellendítésének a javára. (Persze azonnal ezer gondolat hasított belém, javarészt anyus emlékek, bagettből készült krokodil szendvics, pirospaprika krémes mosolygós töltött paradicsomok lejtettek előttem táncot, tenyerem már bizsergett is, hogy melyiket is és hogyan is készítsem). Aztán kiábrándítottak, hogy nekünk csak az a dolgunk, hogy bőséggel fogyasszunk a büféből és vásárolgassunk sok-sok tombolát. (reszkess ovi, jövőre érkezem!) A mi családunkat ismerve, ebben sem nagyon van hiba. Enni túlságosan is szeretünk, én meg tombolázni, de nagyon. Megérkezve, indítottam egy 5 darabos szériával. Volt kisvirágos kék alapon, fekete háromszög zöld alapon, vegyesfelvágott. Miután háromszor fordultunk a büfénél, jóllakottnak nyilvánítottuk magunkat. Ekkor vettem észre, hogy akármerre is indulok el, valahogy mindig a tombolásnéni közelében sündörgök. Engedtem a felsőbb hatalomnak, behódoltam újabb 10 darab kisvirágos-kiskockás-nagyháromszögösért.

Közben sikerült majdnem hülyét csinálnom elsőszülöttemből, szerencsére amint felemelte az arcfestő bácsi a sminkkészletet, akkor biztos kutya legyen? kérdéssel, Hunor hirtelen felpattant és sikoltozva üvöltötte, hogy nem-nem-nem. (pedig előtte hosszú percekig türelmesen figyelte a munkálatokat). Egész belevörösödött az indulatba. Utólag nem bántam, bőven elég volt a sok skorpió (amit szerencsétlenül viperának gondoltam, kaptam is rosszalló pillantást a kis skorpió részéről bőséggel...), és pókember, hercegnős, meg delfin és gitárfejű (???) gyerek között, enyhe ellenérzéssel ücsörögni.
Volt hintalovas séta, Huncost egy teljesen új oldaláról ismertem meg, képes volt türelemmel várni a sorára cirka fél órát, hogy felülhessen egy ötperces mini-kocsizásra.
A kézműves sátorban csatakosra izzadtam, amíg összehoztam azt a pillangós forgót, amit Hunor éppen kettő perc alatt bontott elemeire, hogy aztán nyüsszögve könyörögjön egy újabbért, de ekkor a sarkamra álltam és inkább elvittem egy büfékörre. (hogyan neveljünk kövér gyereket? Első lecke: kompenzáld mindennemű csalódását egy jóvágású kolbászos szendviccsel)

Minka mindez idő alatt hozta a tőle jólmegszokott papírformát: evett-aludt-hasonlított. Hol az apjára, hol a tesójára, mikor ki ítélkezett felette. Érdekes: én senkinek sem jutottam eszébe a lányomról.

A nap csúcspontja a tombolák kisorsolása volt. Gazadagodtunk egy felfújható (használhatatlanul kitalált) Micimackós fotellal, újabb adag (használhatatlan)  plüssel, egy összeszerelhető motorkerékpár makettal, valamint egy fenyőfamintájú, erősen karácsonyi filinget árasztó gyertyapárral. Hunor további szerzeményei: egy újabb kisautó, (úgy a 2466.), egy kaleidoszkóp (amiről kiderült a jövendőbeli óvónéni kislányától zsákmányolta el, így az visszakerült jogos tulajdonosához). A negyedik zsinórbanyerés után, több helyen zúgolódott a tömeg, bundát emelgetve, valamint a közvetlen közelünkben álló kislány sírógörcsöt kapott, hogy ő semmit sem fog nyerni, (és tényleg nem), ezért összebeszéltem a tombolát húzó óvónénivel, hogy az x-edik miáltalunk nyert plüsst átruháztuk számára. (kialakulófélben van egy új oldalam, a problémamegoldós fajta, mellyel határozottan elégedett vagyok)
Még este eldöntöttem a jövő évi tombolán mely játékaink fognak részt venni. *sátáni kacaj*

A hullárafárasztott Huncos hazafelé természetesen bepróbálkozott egy játszóteres hintázással, melyre nem voltunk vevők, így azt a 100 métert hazáig nyüszítve tette meg, nyomatékosítva indulatait, többszörösen megrugdalva hőnszeretett ninó (=rendőr) motorját.

Altatóra senkinek sem volt szüksége. Valamint az is megfogalmazódott bennem, bármilyen irányba is halad az elkövetkezendő években az életem, egy biztos: óvodai alkalmazott tuti nem leszek.

cucka 2010.05.09. 16:10

Szeretetnyelven lavírozva

Azt mondják az okosok, az emberek öt féle képpen mutathatják ki szeretetüket, azaz 5 féle szeretetnyelven kommunikálhatnak egymással: 
1. elismerő szavak
2. minőségi idő
3. ajándékok
4. szívességek
5. testi érintés

Továbbá azt is mondják az okosok, hogy ha egy gyermek szeretetteljes és boldog családban nő fel, teli szeretettankkal indul neki az életnek. Meghogy minden embernek más és más ez a kommunikációs csatornája és ismernünk kell annyira  barátunkat-házastársunkat-gyermekünket, hogy a megfelelő szeretetnyelven kommunikáljunk vele. (értsd én pl halálba gyömöszölném szeretetemben Huncost -ezzel el is árultam, hogy az én szeretnyelvem a gyermekeim felé az 5-ös-, de neki banyek sokkalta többet jelent, ha elmegyünk együtt motorozni, vagy mellécsücsülök a szőnyegre és elismerő szavakkal dícsérgetem épülgető legotornyát -1-es és 2-es kombinációja. Kompromisszumot kötve, szőnyegen ülve csenek el egy-egy Huncpuszit tőle...)
Vannak emberek, akik nehezen ismerik fel a saját szeretetnyelvüket, részint azért, mert olyan légkörben nőttek fel, ahol mindegyik nyelv használata mindennapi  és természetes volt, részint, mert sosem érezhették szüleik szeretethálója nyújtotta biztonságát.

Kétkedve vettem a kezembe a fenti könyvet, olvasatlanul is, egy újabb amerikai hogyan neveljünk még láthatatlanabb gyereket? műfaji csoportba soroltam. Kellemes meglepetés ért, sok mindent egész más megvilágításba helyezett. Egyelőre tapogatózom, de egész működőképesnek tűnik a dolog. Bár eddig is minden alku tárgyát képezte kiccsaládunkban, most már legalább tudatosan csináljuk. (ha megengeded, hogy leszívjuk az orrod, utána bemegyünk játszani az építőkockával; ha elpakolod a játékaidat, kérhetsz valamit a kisboltból). Kicsit úgy érzem, egész hatásos fegyverre bukkantam.

Most már csak türelmet kérek azokhoz a pillanatokhoz, amikor a vörös köd mélyen elborítja az összes általam ismert szeretetnyelvet.


Már keresem a tolerancia növelésére vonatkozó szakirodalmat.

cucka 2010.04.30. 12:59

I love you dackorszak!

Este 8-kor (mivel vidéki viszonylatról beszélünk, itt javarészt délután 5-kor zár a szomszédbolt) nyüsszügve vonyít, mert előzetes figyelmeztetésem ellenére begyűrte az uccsó túrórudit/kinder tejszeletet/kiflicsücsköt/bármit (megfelelő rész aláhuzandó) és nincs több. De nem is enne többet. Az elveket siratja megvígasztalhatatlanul.

Verőfényes napsütésben vastagsapka és télicsizma dukál. Lebeszélhetetlenül ebben akar velem mutatkozni faluszerte, amikor egy szál pólóban is csatakosra izzad. Persze, én vagyok a  hülye, mér most mosom ki a téli cuccait?!


Hogy valami pozitívságról is: tegnap kéz a kézben, hóna alatt Lencsilánnyal* mentünk postára és közértbe, és nem futott el, nem rohangált össze-vissza, és reményeim szerint a fél falu így nem is értesült arról, hogy postán jártunk, mert nem kellett soktízméterről üvöltenem szerelmetes fiam után, hogy lassítson, meg ésszel, meg óvatosan meg ilyenek.

 

*ő az a rongybaba, aki vörösesszőke hajú és zöldruhájú és akkor kapta Hunc, amikor úgy éreztem neki is szüksége van egy Minkára, és akire tegnap azt mondta Huncos, amikor megkérdeztem, hogy hívják, hogy "Anya". Ebből pszichó énem két dologra is asszociált izibe: annyira tehetetlen/kiszolgáltatott lennék, hogy a  kétévesmúlt gyerekem akar rajtam segíteni, a másik verzióban a szentimentalista énem brühühüzött egy nagyot, hogy milyen édesen gondoskodó is az énfiam...  meg nagyhirtelen egy Ödipusz név is belibbent a tudatomba, de ezt hamar elhesegettem...

cucka 2010.04.19. 22:24

Kardomba dőlök

Hunor: most már tuti, hogy valamelyik éjjel itt jártak a földönkívüliek és magukkal ragadták az én szívemből szakajtott magzatom és helyette itthagytak egy rosszul programozott űrlényt. Nem hallgat sem szépszóra, sem csúnyára, sem erélyesre, sem kedvesre. Bármit kérek-mondok-kérdezek az első szava a nem. És nem használ sem büntetés, sem közös programoktól való megvonás. Kedvenc viselkedési formája a magas cét kivágó visítás-sikítás. Nagyon nehezen működünk mi így együtt újabban... Miközben Józsika frászkarikán hegedülget, néha meg-megvillan a régi arcából is egy-egy foszlány... ma már elvonultam csöndben bőgicsélni, és próbálgattam kisilabizálni, hogy hol és mit ronthattunk el, utánamjött, átölelt és nányi-nányi felkiáltással, dünnyögve vígasztalgatott... mégiscsak emberi szív dobog odabent...

Minka: sokadik napja teli torokból üvöltve fogzik. Azt hittem, Hunor keményen csinálta. Kismiska volt ehhez képest. Sikerült ma bepillantanom a szájüregébe, döbbenetes volt a látvány. Egyszerre 4 különböző helyen fehérlik-dudorodik az ínye. Lokálisan kenegettem, pontsemmitsem használt, nurofent visszaküldte néminemű félig megemésztett tejjel a feladónak, tegnap estére belevarázsoltam életem első kúpját a hölgyemény hátsófelibe, viszonylag nyugodt éjszakánk volt, reggel viszont egy Pöttyös Panni pislogott a párnáról rám,  testszerte apró pici pöttyökkel, valószínűleg allergiás valamely összetevőjére. Hurrá. Marad a homeopátia.

Rózsaszín 4 hónapos fogzó és dacos kétésféléves. Csodás kombinációk.

cucka 2010.04.12. 22:08

Csak tömören

Ami nem ment évek alatt az én csöpögőnyállal fogzó, újabban mindennap fényképezőgépet lenyúló-használó Hunormackóvirágnak, az egyszeri felszökésből és borongatásból ment a Chanel lányunknak. Bővebben: az enyhe súlyproblémákkal küzdő macskalányunk, primadonnának képzelve magát pipiskedett végig az ablakpárkányon, én lélegzetvisszafojtva figyeltem lépteit, majd amikor már biztos voltam abban, hogy sikerült neki, föllélegeztem, erre ducicicc egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult és a dominó elv szerint borított mindent. Igen, a fényképezőgépet is. Igen, a kőre. Igen, azóta minden fotó csíkos. Igen, megőrülök tőle. Igen, hisztérikusan zaklatom a zuram, hogy úgy fognak elmúlni életünk legszebb pillanatai, hogy nem fogom tudni megörökíteni őket. És majd 30 év múlva neki kell számot adnia a jövendőbeli vejeknek-menyeknek, hogy mér is nincs szeretetteljes testvérösszebújós fotó/videó róluk. Mondjuk, az amúgy is ritkán van, de akkor is.
És azóta árgus szemekkel lesem az elvesztett pillanatokat és mindenhová telefonnal megyek, sőt: mivel a csodafónom csak kellő fényben képes használható fotókat készíteni, állandó díszkivilágításban élünk.
Úgy érzem, nemsokára vagy az őrületbe kergetem a zuramat a napi n+1 számú telefon-beszélgetéssel, melyben közlöm éppen miről maradt le (merthogy még mindig nincs fényképezőgépünk...), de véletlenül találtam a neten ilyen és olyan típusú-tudású, még a bolondnak is megéri árú fotóapparátust. Alternatív megoldásként -szerintem- ki fogja szúrni a szemem valami egyszerűbb, kevésbé fájó árú darabbal. Csak szúrná már...

Másrészről Minkaleányka fogzik (rág, gyűr, ébren van, és kilómétereket fut egy helyben) és operett-darabokat gyakorol pár napja, azon belül is az áriákra specializálódott. Persze mondanom sem kell, hogy Hunorvirágszál is kedvet kapott hozzá, így az egy hete tartó migrénemre, naponta többször, velőtrázó sikoltással, felváltva tesznek koronát. (egy ilyesfajta teliszájú ária kapcsán vettem észre, hogy Huncosombogaram immáron 18 fogúvá vált, már csak az alsó -vagy fölső?- kettő rágója hiánycikk a repertoárból). A félig üres, csupaszfalúan visszhangos lakásunkba nagyon tuti kis koncserto jön össze. Olyankor komolyan fontolóra veszem mért is nem hallgattam, a bölcs, 6 éves kiscuckára, aki hittanórára járva oly sokszor elképzelte magát Krisztus menyasszonyaként.
Hétvégén eljutottam arra  a pontra is, amikor szememben azzal a bizonyos őrült fénnyel, leültettem kiccsaládom és torz vigyorral közöltem velük: a lehető leghamarabb visszamegyek dolgozni, lehetőségem szerint a hajnal 6 és este 8 közötti időintervallumra keresnék valami könnyed szellemit. Bár, belegondolva a gépszalag melletti is érdekel.

Hunor tomboló dackorszakát éli. Képes naponta többször is elmenni addig a pontig, amikor a szó legprofánabb értelmében is viszket a tenyerem és könnyedén  hajlandó lennék megfeledkezni arról, hogy gyermekeinket testi fenyítés mentesen kívánjuk felnevelni. Így csak a hangomat emelem a plafonig és kilátásba helyezek estig tartó szobafogságot, de tenyérbemászóan vigyorogva kivár addig, amig valóban ki nem teszem a lábam az ajtón.
Esténként összerakva a képkockákat, sokszor eszembe jut a korlátozásokról vallott (elavult) nézeteim sokasága. Néha tényleg azt érzem, hogy egész nap csak azt fújom, hogy mit NE tegyen, hova ne menjen, mire ne másszon, miből ne egyen, mihez ne nyúljon. És nem tartom magam egy kifejezetten korlátozós fajtájú nányinak.

LudMinka reggelire szívmegállást okozott a jóidösanyjának, ezzel hálálva meg az elmúlt 4 közös hónapot. Bepillantva a hálóba, csak az üres ágyunkat látom, egy pillanatra megfagy a vérem, majd felbukkan az ágy túloldalán egy vigyorgó kerek fej, a hozzátartozó hasaló rózsaszín ruciba bújtatott testtel. Visszahelyezem, jókat derülünk, hogy ájronlányon nem fog a talaj sem, meghogy Hunc ekkor még csak hasról volt hajlandó hátra spirálozni, és ennek is mennyire tudtunk örülni, ez a kiccsaj, meg telibe kommandózza a lakást. Nem egészen 5 perc múlva panaszos nyenyergésre lépünk be, Buncikánkat az ablak alól kapartuk össze. Azóta szigorúan rácsoságyba helyezve vagyok hajlandó egyedül hagyni.
Kicsit visszábbvett a fiatalos lendületből, így csak 7620 gramm és 68-as rucikban hódít.

És fotók nincsenek. És azt sem tudni, mikor lesznek legközelebb. A fentebbemlített okokból kifolyólagosan.

Amilyen tökéletesre sikeredett az első különalvós éjszakánk, olyan ellentmondásosra a következő.

Korábban írtam már a józsarú-rossz-zsaru házi felállásunkról. Amióta ketten vannak a kölökök, egyre inkább szükség van határokra, melyeket ugyebár a htb mivoltom miatt, nekem kell meghúznom. A másik lehetőség a mindennapok túlélésére, egy saját tulajdonú kendermag-ültetvény lehetne. Mivel ilyenünk nincs a kertvégibe, maradnak a limitek.
Az első különtöltött éjszakánk sikerén felbuzdulva és mindenkinek eldicsekedve, izgatottan és magabiztosan vártam a következő esténket. Nem számoltam viszont a nehezítő tényezővel, a ház urával, akinek jelenlétekor miden csúszik-borul. Így történt tegnap is, csúszott a vacsoraidő, a fürdés, az alvás is 9 órára tolódott ki, és háperszehogy -édesgyermek kihasználva Zapjuk gyöngeségét- a miágyunkba.

Új szabály született: ha a fádör itthon van, együtt alszunk, ha nincs, akkor szó nélkül a saját szobájába veszi az irányt. Mint ahogy ma este is tette. Na, ezt nevezik minálunk kompromisszumképes következetességnek.

cucka 2010.03.03. 14:14

Nagyizós-mindenes

Sűrű napokat tudhatunk ismét magunk mögött, melyekben szerepel költözés, ismerkedés valami nagyonújjal, Nagyi látogatás, barátnős pletykálkodás.

A kicsik a tavaszfuvallattal egyidőben egyre többet vannak levegőn, rójjuk a faluköröket, így tegnap a hírhedt szempillájú megejtette bemutatkozó földhözvágólagos hisztijét a nagy boltban. Az ok: egy meg nem vásárolt mikuláscsoki. És arra is rájöttem, hogy miért is jó igazán hordozni: másképp hogyan is lett volna két szabad kezem arra, hogy kivonszoljam a dühtől elvörösödöttfejűt a boltból?! A bolt előtt még volt kicsi őrjöngés, motordobálás, miközben lassacskán körénkgyűrűződtek az ismeretlen ismerősök. Élmény volt. Aztán egyszercsak megnyugodott az úrfi, hozzámbújt, ikegett még párat majd könnytől maszatos arcán már ott ült az örökmosoly és mintha mi sem történt volna, motorra pattant és ezzel a hévvel újdonatújan megismert barátnőjét kísértük hazáig. A ház előtt csak lazán szájrapuszival búcsúztak, és mint kiderült egyidősek, tehát van esély arra, hogy a lamour az oviban is folytatódni fog.

Minkóca hétvégén megejtette élete első gurgulászós nevetését a Nagyijának. Sajna, későn értem oda a felvevő apparáttal, így csak kettő gurgulázóst örökítettem meg. (fél perc környékén). Háttérzaj Hunor, szembefény nap. Nembeállított. Látszik.

cucka 2010.01.21. 14:49

Kis szünetnyi bejegyzés

Pár fotóval illusztrálom mindennapjainkat, van doboz- és zsáktenger, Huncos már profin szelektálja a feladatainkat, ha dobozt lát Táti felkiálltással jelzi, ha zsákot Nyányiként. Minka két napja füligmosollyal örvendeztet meg, combhurkásodás miatt ismét pelenkaméretet ugrottunk, ruhák közül már csak a 62-esekkel áll szóba. (5 és fél kiló lett valamikor észrevétlenül...). Napközben egyre többet van ébren, büszkén heözgetve (máris dumál, anyjalánya), keze lába állandóan jár (fut), és bizalmatlan pillantásokkal illeti a saját kezét, amikor az látótávolságán belül leledzik.

Gyönyörűséges gyermekeink olykor bojkottálják a dobozolást, mint pl itt is, amikor Minilány nem volt hajlandó másképp aludni, csak így és ott:

Minkát fotózni sokszor nehézségekbe ütközik, annak ellenére, hogy újabban Hunor nem kultiválja a fotózkodást, ha Huggancsot készülök megörökíteni, azonnal megjelenik, odabújik, vigyorog, simogat. Hugi meg még jobban figyeli Nagytesót és visszavigyorog. Igazi fláverpáver jellemzi kettejük kapcsolatát úgy általában... fáradtság esetére persze ez egyáltalán nem érvényes, olyankor nagyon éberen kell figyelni Huncos kezét, mert csal, mert előszeretettel csíp, húz, von, üt... és teszi mindezt megüdvözült, angyali mosollyal az arcán.

Hunornál tomboló dackorszak van, mindenre az első -és még mindig majdnem az egyetlen- szava a nem. Néha nehéz vele, bár megállapításom szerint az ő dacosságának mértéke egyenes arányban áll a mi feszültségeinkkel. Igazi kis indikátorként működik. Nagyon sokat kell még tanulnunk a türelem tantárgyából, úgy érzem...

Minkából közben ürülnek az Anyu hormonok, telibe kiütődött a fején a bőre, még a haja alatt is. Talán azért is tette mindezt ennyi draszticizmussal, mert jóidöse szülés óta nem nagyon favorizálja a húsos dolgokat, viszont irdatlan mennyiségű tejterméket fogyaszt. Az elmúlt két napban csökkentettem, plusz a rügyeket a jóöreg mindenrejó anyatejjel is kenegettem, mára egész szépen leszáradtak.

Így mosolyognak a zöldek:

és így vigyorog a kiskrumpli:

A költözés körüli gondolataimról is szeretnék majdeccercsak...

Alakulunk.

Tények: Hunormackó bűbájmackó. És ezidáig -saját tudomása szerint-, egyeduralkodó is vala a képzeletbeli Pelenkási trónuson csücsülve. Aztán megtörtént a csoda, beköltözött Minkus a pocakomba. Hunor volt az első jelzője az eseménynek, még pozitív tesztem se volt, csak kóbor gondolatom, hogy talán, amikor ő az esti szopi után odafúrta a fejét a pocakomhoz és rápuszilt. Ekkor kérdeztük meg tőle, hogy lakik-e valaki a pocakomban, mire ő vigyorgott-bólogatott és mégjobban bújt. Másnap tesztet vettem és tényleg.
Ahogy gömbölyödtem, úgy lett ő egyre kedvesebb-bújósabb-puszilósabb a pocakommal. Nem tudom, mennyire tudta-fogta fel, hogy ez a valaki egyszercsak kibújik onnan, de a szülés közeledtével, egyre jobban levált rólam. Így történhetett meg az is, hogy abszolút flottul, számomra totál meglepő módon engedett el szülni, látogatott meg a kórházban mosolyogva, egyetlen legörbülő szájacska vagy könnybelábadó szemecske sem árulta el hiányomat. Mondhatni felnőttesen, példás önuralommal viselkedett, a kórházi napok alatt arra jutottam, talán azért (is) teszi mindezt, mert ezalatt a pár nap alatt feje tetejére állt a világ, minden az ő igényének és kedvének megfelelően történt. Azzal is magyaráztam még a dolgot, hogy mégiscsak jól működik ez a kötődő nevelés nálunk, hiszen 2 év nonsztop együttlét után, lazán tudta kezelni azt, hogy anya elment kistestvért szülni. Persze, ehhez az a fokú apa-fiú rajongásos kapcsolat is kellett, ami HuncApu és hőnszeretett trónörököse között leledzik.

A kórházban semmi okom nem volt panaszra, nagyon sokszor eszembe jutottak Gneke finoman megfogalmazott mondatai, amelyek arra utaltak, hogy hiába ez a 9 felkészüléses hónap, agyban szülésig még mindig csak egygyerekes anyuka maradtam, csak és kizárólag elsőszülöttem érdekeit szem előtt tartva. A látogatási tilalom kifejezetten jókor jött, nem zsibongott az osztály hajnal 7-től este 9-ig a látogatók tömegétől. (merthogy ebben a kórházban úgy szokás, hogy a látogatók bármikor jöhetnek a fentebbemlített időtartam alatt és gyakorlatilag bármeddig maradhatnak a sokágyas kórtermekben is!). Ott, és abban a szituációban értettem csak meg, hogy időre van szükségünk, Minkának és nekem ismerkednünk kell. Jó sokszor összebújni (nem is töltött sok percet a kórházi zsúrkocsiban), és jó nagyokat aludni napközben is. Közben megenni az ágybahozott reggelit, ebédet, vacsorát, olykor látogatókat fogadni, engedni a kényeztetésnek, és a nap 24 órájában nembetelni a királylányom szépségével. A három ágyas kórteremben, mind többgyerekes anyukák voltak, így volt közös témánk is, de mindannyian tudtuk értékelni a csöndet is.
Amint hazajöttünk, megosztottá vált a figyelmem, sőt: igazából a legkisebbre szinte alig jut idő, Hunor úgy varázsol, hogy leginkább vele és körülötte legyen elfoglaltságunk. Ha éppen nem éhes, akkor szomjas, és ezeket a dolgokat variálja és kombinálja napestig.

Szereti a kishúgát, puszilgatja, ha tehetné rápakolná az összes játékát, elhalmozza mindenféle földi jóval, de mindenemellett érezhetően vékony a jég... újra elkezdte rágni a körmét és az első itthontöltött napunkon, estére, amikor már kellően elfáradt, nem viselte el, hogy Minkát a miágyunkba szerettem volna megszoptatni. Végtelen türelemre van most szükség, hagynom kell, hogy saját kezüleg tapogassa, dögönyözze Minkát, hiszen a számtalan tiltás még nagyobb feszültségek forrása lehet. Néha nehéz... mert Hunc jószándékúan közelít, de nincs tisztában a négyszeres túlerővel, amit ő jelent a kicsi számára. Olykor megrángatja egy gyere felszólítással, máskor megcsípkedi, esetenként szeretné meglovagolni és néha szeretne vele is kutyásast játszani és megharapdálni... és olykor én is a türelmem határán táncolok, amikor egy napon belül cirka 228-szor használom, az óvatosan és az ésszel szavakat... Igyekszem feladatokkal ellátni, (pl.pelusozáskor ő hozza a pelenkát meg a popsitörlót), mindig adok választási lehetőséget Huncnak, (pl. tegyem vissza Minkust az ágyába vagy maradjon itt köztünk?). Sőt köldökcsonk ápolás közben bibibízve majdhogynem sírva nem fakad, szolidaritásból. Beválni látszik a dolog, ma önként kérte, hogy hadd vehesse ő kézbe Minkust. Odaadtam és ugyan csak egy villanásnyi ideig tartotta, utána hihetetlenül elégedett volt magával, vigyorgott és símogatta Hugit. Az esti elalvások a nehezek. Bízom benne, lassan lecseng az újdonság ereje.
Ma éjszaka megszomjazva, egyből a hugát kereste, adott neki egy puszit és mosolyogva aludt tovább. Nagy-okos bátyó.

Kis-erős hugi meg... igyekszik felkészülten fogadni a szeretethullámokat, igazi kis szumós módjára. Kicsit számokban: ugye ő 3160 grammal született szombat hajnalban, pár órával később, a csecsemőosztályon 2930 grammra mérték. Az első közös éjszakánkon 10 percenként csatlakozott rám, ennek koradélelőttre meg is lett a jutalma, vasárnap már igazi sárga anyatejet kortyinthatott. Kedden reggel jöttünk haza, új vezetéknevet ragasztottak a csecsemősök a kiskirálylányra: Döbrögi Minka lett (idomul a családhoz...), a zárójelentésén 3220 grammos súly szerepel. Szemmel láthatóan is gömbölyödik (főként arcra, mint a kölyökgólyák...), ám engem a kíváncsiság is vezérelt, amikor ma délelőtt ráhelyeztem a mérlegre: és azt hittem rosszul látok, egy hetesen 3640 gram súlyra tett szert! Mondjuk enni szeret, dől a tej, ebből is látszik mennyire jól is sikerült az a szombat esti tejfakasztó parti... Oly mértékben fakad a dolog, hogy a fagyasztás mellett Huncnak is kijár napi 2 deci frissen facsart... Így ismét élettársi kapcsolatban állok a mellszívómmal, ha mégis elfelejteném a dolgom, mint pl ma reggel, akkor Hunor az összeszerelt szerkezettel gyöngéden paskolgatva ébreszt...

Az éjszakáink továbbra is mintaszerűek: Minka 9 körül szopizik, belealszik, majd hajnal 3 és fél 4 között (véletlenül éppen akkor, amikor született...), minden éjjel felébred, eszik-rotyog-eszik-rotyog, kb fél 5-5-ig, majd reggel 8-ig alszik. Reggel szopi, nézeget, alszik, 10 után újra rámcsatlakozik, pár órát alszik (ekkor betársul Hunor is mellé), és 2-3 felé ismét ébred, eszik-rotyog, fénybenéz, majd alszik egy hosszabbat, amennyiben Hunor bátyó is úgy gondolja. Majd nézeget, szopizik néha és indul az esti fürdetés-evés-alvás. Megjegyzem: már most sokkal toleránsabb, mit Hunor volt ennyi idősen. Az éjszakáink meg ha tényleg ilyenek maradnak (gyakorlatilag egy-két ébredősek), egy szavam sem lesz.

Hunor újabb szavai: vuvávuvá (felvágott, hús), néni, kaka (ha tele a pelus... És mindenre az a válasz, hogy nem. Bármire irányuljon is a kérdés..

Még a kórházban sikerült elcsípnem egy féloldali Minkamosolyt. Ekkor volt 3 napos a kiskirálylány. Azóta igazibb mosollyal is képes már vigyorogni. Sőt: Hunor idétlenkedésén teli szájjal nevetni is szokott:

cucka 2009.11.18. 17:47

Most jó

Az elmúlt napok feszítő-szorító-keményedőhasú-jóslófájó-savtúltengő időszakának úgy tűnik vége. Este viszonylag korán kidőltünk mindannyian, hosszan, pihentetően aludtunk.(leszámítva a kettő darab éjjeli mosdójáratomat, valamint a kölök hozzámtapadósságát, szerintem ezáltal is generálva überzagyva álmaimat, életem régnemlátott szereplőivel...). Szóval most tényleg minden kerek. Annyira, hogy a mai napon még afelől is kétségeim adódnak, hogy valaha is megszűnik ez az idilli állapot?!

Hunorra várva, ennyi idős kismamaként sokkal másabb volt minden: egyrészt hihetetlenül felkészült voltam lelkileg -fizikailag frissebb (vagy legalábbis halál magabiztosan annak éreztem magam...), másrészt minden élére állva arra várt, hogy a kiskirályfi elfoglalhassa birodalmát. (öm, még az azóta sem használt etetőszék is...). Most viszont sokkal hanyagabb vagyok (pl. a kisrácsosra még mindig nem húztam fel a Minkaágyneműt, ráér majcsak, ha hazajöttünk... hoppá!), éééés a csúcs számomra!- sokkal nőcisebben élem meg ezt a mostani szülés közeli állapotot. Pl. 2 naponta szigorúan körömlakk átkencézés, mer jajjistenem, lekopott-lepattogzott körömlakkal mégse mehetek be... de ugyanez vonatkozik beretválkozásra és a hajmosásra is. Szóval, hmmm, HuncApu számára akadnak azért vidám pillanatok... pl. amikor éjjel, már-már összeragadó szempillákkal a kád szélén szentségelve pinegálom kiskarmaimat vampveresre, hogy aztán másnap rájöjjek, ez azért mégse illik egy lassan kétgyerekes anyukának, meg mit lát az a gyereklány meg elsőként a nagyvilágból? anyja vérveres karmait? aztán majd vihetem pszichomókushoz terápiáztatni az egész gyermekkorára traumát okozó születési élményei miatt...így következő nap átföstöm, mígnem harmadnapra ösmét rájövök: még van időm, addig meg hadd legyen már kicsit nekem is jó... még szerencse, hogy a lábkörmeimet már nem érem el kényelmesen... azok színben stagnálnak.

Huncmackó is köszöni jól van. Mandulabelet ropogtat duhaj jókedvében: (a falon az erősebb sárga felület akkor keletkezett amikor megpróbáltam eltűntetni az első házi graffitijét... a másodikat -napocskát a köldök köré?- már inkább a hasára rajzolta...):

Tegnap megkapta élete első testi fenyítését a rajongásig hőnszeretett Tátyitól. Leszaladtak közértbe, Hunor pajkosan huncutkodott és újszokásához híven a tólig határait feszegette. HuncApu többszörösen figyelmeztette a közelgő viharra, de a gyermek nem értett a szépszóból. Egészen addig édesen vicces is volt mindez (már amennyire vidám bevásárlás az, amikor a kölök után pakolsz vissza a polcokra, az éber biztonsági őr vizslató pillantásától és szuszogó árnyától kísérve), míg egy óvatlan pillanatban, teljes gőzzel  és felturbózott kismotorral ki nem tört a boltból, át a fotocellás ajtón és meg sem állt a parkoló közepéig a koraesti szürkületbe.  Na, ekkor érte őt utol a Zord Apa. A Bűnbánó Gyermek, meg ahelyett, hogy nevéhez méltón viselkedett volna, nemes egyszerűséggel szemberöhögte felbőszült apját. Apjuk ugyan nem 50 botütést mért rá, mint Döbrögi urunk Ludas Matyira, hanem mindösszesen három kezest a pelenkásos és bélelt nadrágos felére, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Hunorvezér megjámborodjon és lelkivilága is helyrebillenjen.

Így is élünk mink.

cucka 2009.10.18. 20:29

Rossz szokás

Pár évvel ezelőtt Barátosném óvva intett attól, hogy a náluk tartózkodásom alatt, akár egyszer is hódoljak akkor még napiszintű szenvedélyemnek, a körömrágásnak, ugyanis Körösztgyermekem éppen az utánzós kismajom-korszakát élte. Hittem is meg nem is, hogy ennyire lehet ilyen, így most derült égből ért a villámcsapás, hogy Hunor pár napja furcsa új szokásnak hódol: körömrág. Gyors magambatekintés után be kellett látnom, ezt bezony itthonról szívja magába: az utóbbi hetek idegörlő feszültségbombáinak, egy-két-körmöm és börkém látta kárát... nodemost, hogyan is tovább? Mert a kezdődő dackorszak eme új szenvedéllyel számomra szinte kezelhetetlen párost alkot, de legalábbis mindenképpen nagy feladat elé állít: azaz, ha valamit nagyon tiltok, túlzott körültekintésem kicseng a hangomból és Hunor huncut vigyorral csakazértis megteszi, ha szemet húnyok és igyekszem kevésbé foglalkozni a dologgal szinte figyelemfelkeltés nélkül kivenni ujjacskáit a szájából, (valamint önmagam felett is önuralmat gyakorolva tudatosan odafigyelni, hogy semmi tiltólistást a gyerek előtt...), akkor pár pillanat múlva, zavartalanul rágicsálja tovább karmocskáit. És sajnos már vannak áldozatai... Még keresem a tuti megoldást, következő lépésként, ma rövidre vágom a körmeit (hátha csak a hossza zavarja?!).

Arról meg csak halkan tennék említést, hogy bányászik is a lelkem, kincset keres a kétlúkú vájatban... node legalább ezt nem tőlem látta...

Hétvégén őszbúcsúztató, Minaszületés előtti termálozáson vettünk részt. Háááát, egy kétévessel inkább volt fárasztó, mint pihentető, ellenben Hunor nagyon élvezte a pancsolást, a játszóházat, az óriási idegennyelvű gyerektársaságot, ami körülvette.  Bebizonyosodott a szemem láttára, hogy szerelemben és gyerekjátékokban nincsenek nyelvi akadályok, úgy elkommunikáltak a szlovák-német-magyar gyerkőcök a saját nemzetközi nyelvükön, hogy öröm volt nézni, mi szülők, csak zavartan vigyorogtunk kínunkban. Játszani továbbra is egyedül játszik, ellenben igénye van arra, hogy mindezt társaságban tegye, szívmelengető nézni, ahogy a nagyobbaktól ellesi a mozdulatokat, a játékok hazsnálati technikáit. Így történt, hogy Hunc 120 darabos, 5-6 éveseknek való puzzle-t próbált meg kirakni, valamint a hegesztőszemüveget hosszú perceken át képtelenség volt leimádkozni a fejéről.

cucka 2009.10.09. 19:46

Nagyonnagy

Most, hogy technikailag újra a csúcson leledzem, rögvest beszúrok egy mai frisset témaindítóként:

És egy mai bájos: Hunor napközben pohárból issza a vizet (ahogy ő hívja "dzíz" ), gyümölcslevet. Elalváshoz (és éjszakai szomjoltáshoz) azonban nélkülözhetetlen kellék a csőrös itatóspohárból elfogyasztott pár korty víz (és nem röhög: erre ma kellett rájönnöm!). Két csőröse volt ezidáig, felváltva használtuk őket. A múlt héten az egyik csőrös megadta a lelkét a teremtőnek, gondoltam én naívan a fennmaradó kis időre bőven elég lesz ez az életben maradt egy, úgyis lassacskán leszokik róla. Ühüm. Ma délután eltűnt egyeske. (valószínűsítem Kommander Béla helyezte bele valami übertitkos objektumba...). Gondoltam, sebaj, kap pohárból vizet a kispasi, ha igazán szomjas, megfelel neki az is. A hosszas nemnemnem fülsiketítő hisztije egyeneságú következménye az lett, hogy 1. szanaszét túrtam a lakást, -közben kérdezgetve mit tud az eltűnt flaskáról?- persze mindhiába; 2. felöltöztünk, lementünk a közelünkben működő drogériába és pánikszerűen lekaptunk a polcról egy újabb csőröst.
Eredmény: pont egy mosdójáratnyi időn belül a megszokott tátott szájjal kidőlt gyerek képe.
Tanulság: majd akkortól felejtős a csőröspohár, ha Hunorvirágszál is így gondolja.

cucka 2009.07.27. 21:38

Józsaru vs. Rossz-zsaru

Amióta akkkkora egyetértésben és cimbiségben vannak ők ketten, egyre többször engednek el kis időre egyedül a skacok. Persze, nem kell semmi komoly elfoglaltságra gondolni, esetenként egy-egy párdolgos bevásárlás vagy egy csekkfeladásos posta-program erejéig tűnhetek el a képből.

A mai nap alkalmával vált szembetűnővé, hogy RutinRóka Hunorvirágszál megérezte (mit megérezte? régesrég ismeri és begyakorlottan alkalmazza) a jóidösszülei közti nüansznyi engedékenység-különbséget. Történt ugyanis, hogy vagynak dolgok földön és égen, melyeket Huncos számára már idejekorán tabuként könyveltem el. Beszélhetünk túlzott féltésről (igen, ide tartozik a sminkkészletem is...), de szimpla korhatáros dolgokról is. (pölö HuncApu gyerekkori matchbox gyűjteménye). Szóval, az úgy volt, hogy azalatt a fél óra alatt, amíg ma leszaladtam a közértbe Huncmacc kikönyörögte a zapjától a hajkefémet meg egy ajándékbavásárolt gyerekjátékot. (HuncApu szerint olyan rutinnal mutogatta a fiókot, majd vette ki belőle a hajkefét, mint aki mindennap ezzel játszik,  ezért is dőlt be neki...) HuncApu gyönge szívvel kiutalt a fiának két, általa kevésbé féltett matchboxot,  az előre becsomagolt játékért cserébe, szigorúan kísérleti célokkal, hogyan is reagál a gyerkőc a finomabb mechanikára? Aztán délután meg rámpróbált a kiskrampusz, nekem mutogatva a kisautós dobozt, hátha az én szívem is meglangyul és adományozok még pár autómobilt neki. Sajna, bukta a kört, mondtam, meccsezze le az apjával, én ugyan nem merek abba a szekrénytetejénőrzöttbe belenyúlni és kedvemre szelektálni belőle.

Ugyanezek előfordulnak fogmosáskor, fürdetéskor (általában kivételkor, amikor ő még nem is akar kijönni), pelenkázáskor, nemkedvenc étel elfogyasztásakor, öltözéskor, séta előtt vagy feljövetelkor, minden olyan esemény kapcsán, mely Rókakomának nem esik ínyére. Általában én vagyok a rossz-zsaru, talán állandó itthonüléses-összezáródós szerepkörömből adódóan, HuncApu pedig a józsaru.

Néha jó lenne kicsit többször józsarunak lenni, de ehhez úgy érzem, arra lenne szükség, hogy többet legyenek kettecskén. Namajdeccer jó leszek én is, ígérem.

cucka 2009.06.24. 21:25

Dackorszak?

Az én édes tündérbogyó, füligmosoly Bogaranytú Bélám az utóbbi napokban, -szülői megfigyelés szerint- általában fáradtságával egyenesen arányban növekvő agressziót fejt ki. Sokszor csak egyszerűen kézzel csíp, karmol, püföl, máskor segédeszközöket is bevet (felmosó mopja, söprűje, építőkockája, mikor mije), olykor-olykor harap, mint egy kölyökkutya. Az első alkalmakkor még csak bárgyún megmerevedtünk, és tévedésként kezeltük, talán még azt a hibát is elkövettük, hogy megmosolyogtuk pajkosságát. Ám rá kellett döbbennünk, hogy ennek fele sem tréfa, egyre erősebb ütéseket mér a macsekokra, rám, az apjára, így hát valami megoldást kellett kieszelnünk, de izibe. (főként, hogy tegnap már a játszótéren is lökdösődött-erőszakoskodott nálánál sokkal idősebb fiúkkal... tudom, nemszépdolog, de titkon kicsit bíztam abban, hogy valamelyikőjük helyrerakja, de ez nem történt meg... igen, olykor könnyebb másokra lőcsölni a piszkos munkát... maradt a dorgálás, mely szerintem egyik fülén be, a másikon ki.) Amit még hozzáfűznék, hogy nem hinném, hogy rosszindulatból tenné, inkább csak erőfitogtatás, tólig határ tologatás, néha meg egészen egyszerűen azt hiszem, játékból teszi, hiszen nevet közben teleszájjal. Valahogy nincs tisztában az erejével. (vagy csak szeretném ezt hinni?!)

A legkézenfekvőbbet, a visszakézből odacsap-ot a modern nevelési elvekre hivatkozva elvetettük, bár előfordul, hogy elszámolok nagyonsokáig, hogy türtőztessem magam a hirtelen ért fájdalom miatt.
A következő kipróbálásra ítélt dolog a büntetés lett. Tegnap délután nevetve csapkodott arcon, próbáltam nagyon higgadt maradni, miközben lefogtam a kezeit és normális hangot megütve elmagyarázni, hogy ez nagyon fájt és ha nem hagyja abba, meg fogom büntetni. Naná, hogy nem hagyta abba, bár ekkor még  a büntetés üveggolyóként lebegett felettünk, fogalmam sem volt, mi is lesz az. Hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem a szobából, és közben azt mondtam a fiatalembernek, most 10 percre egyedül hagyom, gondolja végig, hogy valóban helyesen cselekedett-e. (vagy valami efajta bölcsességek hagyták el a számat). Az első pár percben Hunc reklamálva ácsingózott az üvegajtó túloldalán, majd elkezdett egyre kétségbeesett hangokat megütni, végül -kb 10 perc elteltével- építőkockával gyötörni kezdte az üvegajtót. Ekkor beléptem, ő ott állt előttem bűnbánó pofival, én legugoltam mellé és megkérdeztem, megértette-e, hogy bántott, hogy fájdalmat okozott nekem és ezáltal szomorúvá tett? A reakciójától -természetesen- elolvadtam: átölelte a nyakamat és csak szorított erősen magához. Visszaszorítottam és biztosítottam róla, hogy mennyire szeretem.

Tegnap óta nem bántott. Azaz egyetlen heroikus kísérlete volt, a délutáni alvása előtt: ekkor elég volt csak annyit kérdeznem, szeretne megint egyedül maradni a szobában gondolkodni? És már mosolyogva bújt hozzám, fúrta a kis fejét és ölelt.

Szeretném hinni, hogy itt a pont a történet végén, de valahogy inkább úgy érzem, csak egy vessző került ide.
Egyelőre ötletem sincs a játszóteres lökdösődéseit, ütögetéseit, hogyan tudnám kordában tartani. Mert ott, szabadtéren nem zárhatom be a babakocsijába, nem hagyhatom magára "gondolkodni", mire hazaérünk, addigra pedig már régesrég elfelejtené minek is kapná a büntetést. (ötleteket köszönettel fogadok most is!)

cucka 2009.03.24. 10:59

Éldegélünk

Telefonos segítséggel lementettem a fontosakat (képeket, munkámat) a gépről, így gyakorlatilag akár már történhet is a bármi, állok elébe, bár újabban, mintha meggondolná magát, és egyre jobban-gyorsabban teljesítene csodagépünk.

Sok említésreméltó nem történik velünk, rengeteg érzés kavarodik bennem, sok dolog összejött az utóbbi időkben, ezeket rendszerezem a lélektani polcocskáimon. Talán életünket megváltoztató döntéseket is hozunk, kapcsolataink alakulnak át, változnak meg, minősülnek mássá. Tavasz van, megújulás. Érthető a változás.

Volt egy nagyonfelkavaró beszélgetésem is, magam sem gondoltam volna, hogy még ilyen frissek a sebeim. Bár talán ez sosem lesz másmilyen. A felszínen gyógyultnak tűnik, de ha hozzányúlok, bármily finom mozdulattal is teszem, felszakad a heg...

Hunor angyalbőrbe bújt kisördöggé vált: az utcán mézédesen vigyorogva integet mindenkinek, még a legboszorkább öregnénit, és az EMOs kisfiúkislányokat  is megbűbájozza, itthon viszont, visítva csapja magát a földhöz, ha nem értem meg első nyekergésre, hogy mit szeretne, de ugyanígy cselekszik, ha nem az történik, amit ő szeretne. Persze óvatos duhaj, a földhözcsapásos résznél mindig figyel, hogy finoman és puhán landoljon,  főként a feje, ám a hangja, mégis erőteljes és fájdalmas legyen, mely fájdalom ölbevétellel azonnal orvosolható. Gyakorolnom kell a toleranciát... tényleg azokra a hiányosságokra világítanak rá ezek a csöppök, amelyeken dolgoznunk kell.
Aztán meg játszóterezünk, szigorúan családilag, szerencsénkre még nincs annyira jó idő, és viszonylag sok játszótér van a lakókörnyezetünkbe, így egyelőre sikerült kimaradnom a játszóteres anyukák klánjából. Hunc nagyon élvezi a homokozót, az egyedül járást, és szerintem annyira még nem is igényli a hasonló korúak társaságát. Néha belefutunk játszóteres kismanókba, de csak köszöntik egymást és általában mindenki megy a saját dolgára.
Amilyen csapnivaló nappalaink vannak, olyan meseszép éjszakáink, és igen leírom, mert most már rendszeres: átaludt éjszakáink. Tegnap pl. este 7-kor kidőlt a fiatalember és ma reggel fél 8-ig nyomta. Ezen sikereken felbuzdulva, lassacskán megpróbálkozunk a külön szobával is talán.

Hunor Dörzsinket kiszekírozta a világból, így most száműzetésben és aligketrecben (addig ugrált a ketrecen Hunc, amíg az egyik oldala ki nem nyílt) él a majdani gyerekszobában. A macskáinkat is újabban erőteljesebben óhajtja megszeretgetni, ezért ők is menekülőre fogták: Chanel lányunk a rácsos gyerekágyban talál nappali megnyugvást, Natasa a ruhásszekrény aljának a védelme alatt áll.

...mert a meséskönyv az jó. (senkit ne tévesszen meg a fotó, Hunort még csak 20 másodpercig köti le a meseolvasás, ezt sikerült elcsípnem este)

cucka 2009.02.16. 16:20

Metamorfózis

Mielőtt még a feledés olykor jótékony ködfátyla belengené elmúlt napjainkat, kihasználom Hunor délutáni szusszanását (nomeg azt, hogy  tegnap előre főztem és takarítottam, hogy a plasztikusabb oldalról is említést tegyek...), hogy pár sorban összefoglaljam pár napos pihenésünket és Hunor átalakulási folyamatát.

Ha pár szóban kellene jellemeznem elsőszülöttemet, akkor az alábbi jelzőkkel illetném: nyitott, könnyen barátkozó, (egyes szituációkban akár már extrovertáltnak is nevezhetném), örökmosolygó, vidám, gyors észjárású, bájosan engedékeny kismackó (ezt megmagyarázom: bárki bármit könnyedén elvehet tőle, kivehet akár még a kezéből is, Helenka barátnője többször keresztül mászott rajta, ő meg csak csodálkozón pillogott enyhén mosolyogva...)

A svédcsavar, legnagyobb döbbenetemre, az elmúlt egy hétben következett be... Hunor okozott pár olyan pillanatot, mely egyaránt megingatott nevelési elveimben és problémamegoldó készségemben is.

Nyitott: kissé tágította a szó értelmének határait, ugyanis a Bébipancsolónak nevezett medencében Hunor oly könnyedén kötött emlékezetes barátságokat, hogy voltak pillanatok amikor én inkább a föld alá süllyedtem volna... felmérvén a terepet és az ott tartozkodókat, Hunor kiválasztotta a célszemélyt (azaz inkább a céleszközt), majd becserkészte az objektumot és nyers erővel megszerezte azt. Nyomában sikoltó gyerekek és összeráncoltszemű anyukák maradtak. Igyekeztem a rutintalanok gyakorlottságával visszajuttatni a Hunor által elkobzott játékokat, melyre Mézédes Csöppöm dühkitöréssel reagált: visított, földhözcsapta magát, torkaszakadtából üvöltött vagy pedig engem ütött meg... Számomra döbbenetes volt a szituáció, jóformán alig tudtam kezelni, hiszen ezidáig ilyen még nem volt, abszolút felkészületlenül ért... higgadt HuncApu átvette tőlem Hunort, aki kb. 1 perc alatt visszaváltozott ugyanazzá a bújó-mosolygó tündérgombóccá, aki azelőtt volt...

Könnyen barátkozó: helyszín Sárvár, étterem. Tudvalevőleg az egy főre eső német turista kishazánkban nagyjából itt a legmagasabb. Hunor bűbáj, mindenkire mosolyog, türelmesen szemlélődik etetőszékéből, lassacskán legurul a szívemről az a nehéz kő: nyugalomban fogunk vacsorázni.  Lassacskán mindenkinek elterelődik arról az aranyos kisfiúról a figyelme, aki mindenkire mosolyog és mindenfelé integet. És ekkor Huncos ránkparancsol félre nem érthetően, hogy addidde! Eztán kipécéz egy-egy embert magának és addig sikkant-visít, amíg az illető rá nem néz és nem kezd el foglalkozni vele: lehet az kukucs-játék, vagy integetés vagy egyszerű mosolygásos kapcsolatfelvétel. (és ekkor újra magambazuhanok: a nap 24 órájában együtt vagyunk, azt gondoltam, ismerem a fiamat, egy harmonikusan működő kapcsolatunk van, és azzal kell szembesülnöm, hogy mégsincs kellő mértékben foglalkozva vele?! hogy is van akkor ez??)

Bájosan engedékeny: a mostani rövidke hetünk alatt nagyon sok Hunor korabeli baba nyaralt Sárváron a szüleivel. Az egyik kisfiúval -Bence- talán a csekély korkülönbség miatt elég szoros együttjátszós kapcsolatot alakítottak ki. Bence 15 hónapos múlt, régóta magabiztosan jár, játszi könnyedséggel mászott ki a medence partjára, annyira nem ragaszkodott a játékaihoz sem, látszólagosan pillanatok alatt összeszokott párost alkottak Hunorral, aki a medencében állva követte Bence megmozdulásait. Egy óvatlan pillanatban, minden bevezető nélkül Huncos nyakon teremtette Bencét és tette ezt még sokszor egymásután, -talán túldimenziálom a dolgokat-, de általában mindig akkor, amikor az éber szülő-pár éppen nem nézett rájuk...

Bevallom, a hétvégém annak fényében telt, hogy próbáltam megkeresni, hogy hol rontottam el, hogyan lehet ezeket a hisztiket, dühkitöréseket, tól-ig határ szárnypróbálgatásokat kezelni, de okosabb nem lettem. Rengeteg szakirodalmon rágtam túl magam, jelen pillanatban a türelem és a figyelemelterelés az adott szituációról párosát alkalmazom, valamint igyekszem nyugodt hangon elmagyarázni Csöppömnek, hogy ne üssön, mert az nekem fáj...

Ennek fényében, kicsit összeszorult gyomorral várom a tavaszi játszóterezéseket...