cucka 2010.03.08. 23:10

Történelmi pillanat(ok)

Hunor a kiköltözésünkkel egyidőben varázsütésre rendbe szedte estéit. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt önmagától tette. Legkésőbb 7-kor vacsorázik, fürdik, aztán 8-kor már pizsiben, pár percet tévézik, majd jelzi, hogy indulandusz a hálóba. Lassacskán még a mesére is megérik.

Pár napja gondoltam először arra, mi lenne, ha rápróbálnánk a külön szobás alvásra, semminemű kötelezettség és erőszak bevetése nélkül. Aztán teltek a napok (hetek?), és nem volt erőm, kedvem a teszteléshez. Ma délután megpendítettem a legénynek, hogy este különszobába alszik... különösebb reakciót nem váltott ki belőle a szónoklatom, én mégis megvetettem az ezeréve nem használt ágyat, amíg Hunorvirágszál a kádban áztatta habtestét.
Fürdés után következett a szokásos bepillantás a kereskedelmi tévék által sztárrá avanzsált egyének magánéletébe, majd kisfiam mutatta, elérkezett a lefekvés ideje. Eléggé egyértelműen teszi: villany leó, tévé kikapcs. ...és egyetlen rápróbálás nélkül, a gyerekszobába vette az irányt, felmászott az ágyára, lefeküdt és megpaskolva  a mellette lévő helyet, közölte, hogy csücs. Melléfeküdtem, ő szorosan hozzámbújt, adott egy puszit és nem egészen 5 perc alatt már álomföldön vadmotorozott. Fölöttébb giccses szitu.

Tejtől és mindenféle érzésektől dagadó mellel jöttem ki a szobájából, és lelkesen hívtam a kicsik apját, hogy jelentem, nyóc óra és mindenki a helyén durmol. Apjuk, meg fancsali hangon csak ennyit mondott, nekem úgy fog hiányozni Mancika...
Amúgy meg nekem is, hiszen közel 2 éven át aludt velünk-mellettünk-köztünk.

Persze, ez korántsem jelenti azt, hogy innenstől soha többet nem jöhet a miágyunkba, sőt. Inkább csak azt érzem, hogy megintcsak nem csaptak be az ösztöneink, amikor azt éreztük, ha eljön az ideje, lesz külön szobája, külön ágya.
Felnőttél, picibabám...

A másik történelmi pillanat, az tegnap volt. Kimenő napunk volt a ház urával, adtunk a kulturának, ránk fért. Hosszú hónapok óta nem jártunk már kettesben sehol. Hunor indulásunk pillanatában úgy döntött, mégiscsak inkább velünk tartana, nehezen volt lebeszélhető róla, még a gumicsimmáját is magára kapta, úgy igyekezett. Persze, volt sírás-rívás, hiába no: ritkán mozdulunk ki nélküle, bár állítólag percekkel később teljesen megvígasztalódva dögönyöztette magát agyon a kutya által.
A nagyobbik bibi Minkaleányka volt. Ugyanis én úgy gondoltam, jól feltankolom, meg hagyok is itthon egy nagyadagnyit, becummedlizheti kedvére. A leányka mégis inkább az éhségsztrájkot választotta, nem volt hajlandó elfogadni a műcickót, helyette hosszasan skálázott. Őszintén: meg sem fordult a fejemben, hogy ebből baj lehet, bár Minka sosem cumizott, és így utólag belegondolva, cumisüvegből sem fogyasztott.
Mondjuk, van aranytartaléka rossz napokra, mégis éjjel kettőkor soron kívűl rámcsatlakozott.

Ma megejtettük a hathetes csípőszűrést is. Negatív a leányka csípeje, dottore bácsinak egy maroknyi macicsapattal jattolt a vizsgálatért. Hálás beteg.

cucka 2010.02.19. 11:59

Lesz itt rend, kérem!

Sosem volt titok, hogy nálunk az esték-éjszakák, -hogy is fogalmazzak?- eléggé lazává sikeredtek. S hogy mit értek laza alatt? Az időpont sem volt kőbevésett, valamint a hely sem. Azaz de, általában a miágyunk. S hogy hogyan is alkult ez így? Foghatnám ezer dolgora (családfő kiszámíthatatlan munkaideje, a gyakori szoptatások, a holdállás, közös tévézés... vagy, hogy divatosan hangozzon: kötődő nevelés), leginkább mégiscsak a mi kényelmünket-lustaságunkat tudom felhozni indokként. Mert nekünk volt, hogy ott voltak karnyújtásnyira, hogy összebújva aludhattunk el. Ösztönösen erre volt mindannyiunknak szüksége.
A kiköltözésünkkel egyidőben, mondhatni varázsütésre megszűntek az esti altatásos ceremóniák. Szokott időben (általában vacsoracsata közepén, ámbátor néha a híradó végét sem érjük meg...) elmegyünk fürdeni, 8-kor legkésőbb már ágyban vannak, legtöbbször ekkor már alszanak is, de legrosszabb esetben is 9-kor már csönd van. (és már emlékeimben is halványulnak az éjfél-fél egyes ébrenlétek...)

Mi valóban szeretjük, ha köztünk alszik/alszanak. És sosem éreztem ezt problémának. Egészen pontosan az elmúlt napokig, amikor is képtelen voltam összefüggően aludni pár órát. Rámnőttek. Mindketten. Kiszorítanak és eltaposnak. Sajátos módszerekkel. A nagyobbik rámfekszik, belémfúrja magát, csatakosra izzadunk -bal oldalról, a kisebbik addig kaparász, piszkál, karmolgat, amíg arrébb nem vonszolom magam -jobb oldalról.
Persze H&M Apjukot békén hagyják. Önálló elhatározásra jutottam, melyet tegnap este tett is követett, így este gyors és a tőlünk megszokott módon hangos lakásátrendezés következett. A változás: a Kisebbik, -ugyan továbbra is a mi hálónkban-, ám a saját kisrácsosában alszik. És ebben a formában, ő is nyugodtabban aludt, azaz kihagyta az éjféli etetést, este 8-tól hajnal 3-ig grillcsirke pozicióban feküdt. (persze, hajnaltól már ottragadt mellettem... )

A Nagyobbikkal való próbálkozáshoz egyelőre nincs erőm. (értsd: esténként rápróbálni a saját szobájában-saját ágyában való altatásra.) Pedig talán éppen ugyanennyire könnyen menne.

Talán akkor esténként, ha mi is aludni térnénk, nem ez a kép fogadna és nem kellene minden este kilogisztikáznunk az alvóhelyünket:

cucka 2010.01.25. 12:52

Új élet

Sok-sok érzés kavarog most bennem. Újak, sosemérzettek. Fura az emberek kedvessége, ráérőssége, és az, hogy a szomszéd kisboltban ahelyett, hogy morózus pillantásokkal, esetleg cinikus megjegyzésekkel illetnék legifjabb fiatalemberünk polcpakolászásait, megmosolyogják, mert gyerek, mert szabad neki. Itt mindenkinek mindenre van ideje. Vagy inkább türelme. Még akkor is, amikor én már azt érzem, hogy izzad a tenyerem és gombóc van a torkomba, mert menni kellene, mert... (hova is? meg minek is ez a nagy sietség?). Megkellszokni, na.  Mint ahogy azt is, hogy nem fulladunk bele a személytelenség tengerébe.

A harapható friss levegőt hamar megszoktuk: a gyerekek mammut eledelnyi mennyiséget tüntetnek el étkezésenként, cserébe hatalmasakat termelnek az alvégen is alszanak, igaz, a miágyunkba, de hála az óriás matracnak, meg se kottyan még az sem, ha Huncmanó keresztbe fekszik. Mert természtesen Minkaleányka is mellettem durmol. Hiába a csudaszép, barifelhő-lámpás gyerekszoba, ott jó játszani napközben, aludni viszont velünk-nálunk-mellettünk. Ezt már megszoktuk.
Még kicsit alvásosdi: sosem gondoltam volna, hogy az én éjfél előtt aligpárszor elalvó kisfiam 7 óra magasságában már nagyokat ásít, alig éber fürdéskor és 8 előtt pár perccel önként dalolva lekapcsolja a villanyokat, pisszeg és bekúszik az ágyba és már alszik is. Remélem, ez a csoda nem csak 3 napig fog tartani.

Mint ahogy az én csodám se, aki világ életében azt vallotta, a lakás van miattunk és nem mi vagyunk miatta. Sokkörmöm bánja, ám mégis elégedetten éjfélig sikamikálom szépséges enyémkonyhámat. (és hajjdesokszor jut eszembe az, amikor még csak vigyorogtam azon, hogy tisztaságmániás barátosnőm, fogkefével sikálja a fugát... nakéremszépen, beálltam a sorba... ). Mert ez most más. Mert ez az enyém, a mienk. Mert ezért kőkeményen megdolgozunk, minden darabkája a mi pénzünkből készül-szépül. Mert így lett értéke és értelme mindennek.

Ma délelőtt lett világhálós kacsolatunk és televíziós kábelünk is. Pedig nem éreztem hiányát. Tényleg nem. Az esti alvások is mentek enélkül.

A világ kerek, a béke is lassan elhatalmasodik bennünk. Pedig nincs ágykeretünk, csak matracunk, nincs csillárunk, csak lóg egy izzó a plafonról, nincsenek szekrényeink, és jelen állás szerint, még hosszú hónapokig zsákokban-dobozokban fogunk élni. Viszont, reggelente a hálóból kinézve ez a mindenért kárpótló kép fogad:

Azt hiszem, szeretni fogom az új életünket, még akkor is, ha elmúlik a kezdetek idealizált lazasága és mindent felvált a mindennapok szürke monotonsága.

Hogy ez is megmaradjon: házasságpróbáló volt ez az ad hoc költözés. Voltak vibráló helyzeteink, melyek mindkettőnk felfokozottságából, vehemens habitusából adódott, olykor úgy tűnt, én mégsem költözöm, nameg a lányom sem, mert felelősségteljes ellátmányozó anyuka vagyok. Aztán ezt is túlélétük, átvészeltük. Már csak mosolygunk rajta.

Tegnap megesett a hajnali menettel megejtett vérvétellel egybekötött ctg is. Minkalányt lekenyereztem egy kis csokival, asszem 32 évembe telt -és egy kedves baráti ajándékba, nomeg, hogy Hunor egy óvatlan pillanatban felszakítsa a csokis-zacskót -az, hogy megtaláljam életem csokiját. Azaz a kedvencet. A nagybötűs CSOKIt. Soha rosszabbat.

Naszóval, ennek tükrében a leányzó hiperaktív volt, ezért se kaptunk dícséretet, bár minden rendben vele. Extra ultrahang most kimaradt, doktorbácsink késett-csúszott, én hajnal 7 óta ücsörögtem a pincefolyosón, inkább hazatértem az ítéletidőben. A pozitívum: majdnem kiolvastam az aktuális könyvem.

Aztán ma éjszaka végre-végre-végre egyvégtébe sikerült bő 8 órát aludnom, mindezt úgy, mint akit leütöttek. Sem Huncmaci nem rugdosott ki az álmomból, sem Minkalány nem morzézott valami roppant fontosat munkára buzdítva ezáltal a húgyhólyagomat. Meg is lepődtem a 9 órai ébredésen.

Hunormanó alvásai megérnének egy külön bejegyzést. Ha eddig azt mondtam, hogy igyekszik megélni minden pillanatot és alvásra gyakorlatilag nulla időt fecsérelni, erős túlzás volt. Napközben kitolja összeesős-bárhol elalvósig a szunyát, az estire ugyanez a jellemző. Órákban mérve: általában reggel 8-kor kel, délelőtt időtől és kismamás hangulatomtól teszem függővé, hogy lemegyünk-e, majd ebéd, utána rápróbálás egy alvásra. Általában otthagy, 10-ből egyszer hajlandó aludni, viszont, ha látja rajtam, hogy fekvő üzemmódú vagyok, békésen elszöszmötöl rajtam a kisautóival, vagy elnézegeti Vukot. (ha mégsem alszik, délután 4-5 körülre dől ki KO-sra, ez a rosszabb... ilyenkor még éjfél-1 körül is dáridózik, felelőtlen szülei alvó gyűrűjében... noigen, hetek óta köztünk alszik ismét) Ha ő is elalszik 2 magasságában, egy órás szunya után frissen-fiatalosan ébred, eszik-játszik, újabban kifestőkönyvezünk meg színesceruzázunk. Élmény. Vigyorog és tetszik neki az új móka.
Előbbre hoztuk a fürdetést, hátha felkiáltással, de mégse lett belőle. Így mire apjuk hazaér a csatából, csöppje már frissen-illatosan fogadja a vacsorához. Aztán, indul a buli! Kis játék, kis összebújás, majd alvás... helyett: játék, bírkózás, ugrálás, dögönyözés, oda-vissza... jobb esetben 10 körül elalszik, rosszabb a 11-fél 12. És reggel minden kezdődik előlről. Próbáltunk már villanylekapcsolásos retorziókat, eljátszani, hogy mi hullafáradtak vagyunk és már alszunk is, kismaci is alszik, Kokó és Natasa cica is alszik, az egész ház alszik... egyelőre semmi sem vált be. Bízom az időben, mely mindent megoldott eddig is. És még a beszédfejlődésére sem foghatom, mert az majdnem stagnál, azaz dehogy is, míg el nem felejtem, lett egy új szavunk: úúúúú (a gyöngébbek kedvéért, a szívószálat hívja így... sosem fogom megérteni mért...).

Szóval így megoldódott egy hónapok óta visszatérő kérdés: hogyan is fogunk Minka születésével elférni a hálóban? Hát ma megszületett a döntés, Hunc csodaszép ágya helyet cserélt a régi rácsosával, miután jól megbeszéltük nagyfiammal az alábbiak szerint:
Mi (Hapu-én): Hunor, hol van az ágyad? Hunor vigyorog, mutogatja az ágyát. Mi: és hol alszol? még jobban vigyorog, mutogatja a mi nagyunkat. És ha megszületik Minka ő hol fog aludni? kis gondolkodás, szemöldökráncolás, majd rámutat a sajátjára, de azért kiböki ányim. (messzemenő következtetéseket nem akarok levonni, de számunkra ez azt jelentette, aludhat ott Minka, de azért a tulajdonviszonyokat időben illik letisztázni a későbbi félreértések elkerülése végett...). Hunor, az az ágy nagy a Minkának, kicseréljük a rácsosra, jó? vigyorgás, bólogatás, és újfent elhangzik az ányim szócska. (oké, kicserélhetitek, de attól még az is az enyém...). Kicseréltük, Hunor heves mutogatása és irányítása alatt. Ez is egy élmény volt. Így, ha Pelenkási uraság meggondolná magát és elkülönített sajátszobás magányra vágyna, megtehetné.
Egészen kézzelfoghatóvá kezd válni ez a szülésesdi... lassan, tényleg elsimulnak a dolgok körülöttünk...

És ma van a 3. házassági évfordulónk. Különösebb izgalom már nem jár át, inkább csak rácsodálkozom, hogy mennyi minden történt velünk ezalatt a 3 év alatt, hogy mennyire gondtalanul fiatalok voltunk még... Mintha nem is 3, hanem 13 év telt volna el... Lett egy csodaszép nagyfiúnk, mindjárt érkezik a picilányunk, lett sok-sok ráncunk, szerencsére, ha a mérleg serpenyőjére kellene dobnom őket, egyforma arányban állnának a nevetéstől-vidám percektől  és a szomorkodástól-gondoktól keletkezettek...és ez így is van jól...

cucka 2009.05.18. 10:11

A nagyfiúk...

... már nagyágyban alszanak:

Hetek óta problémát jelentettek, Huncos rácsos ágyból való érdekes landolásai, melyek a fáradtságával egyenes arányban sikeredtek egyre rosszabbra. (kiesett, lengedezett a rácsos ágy tetején, beakadt a rácsokba...). Hetek óta tipródunk, melyik ágy lenne az az áthidaló megoldás, amely egy ideig megoldaná ezt a lehetetlen helyzetet. Ma már tudom, olyan rácsos ágyat kellett volna beszereznünk annak idején, melynek a középső rácsai a gyerek növekedésével, kiszedhetőek, így könnyebbé tehető a közlekedés számukra. Az akkori ágyválasztásnál viszont még nem értettem, miért lehet ez hasznos bárkinek is?!...
Végül erre a heverőre esett a választásunk, melyet Hunor oly nagy szeretettel vett birtokba, és oly lelkesen vette ki részét az összeszerelésében is.
(bár nem potyog le róla, azért első éjszakára, a biztonság kedvéért a lemászókához helyztem egy nehéz tönkönybúza szoptatóspárnát).

Végül, -mint a mellékelt ábra is mutatja- maradt a mi hálónkban a fiatalember, úgy döntöttünk, túl sok lenne a változtatás egyszerre. Hogy így hova kerül KisTesó ágya? Reménykedünk, hogy addigra már sikerül elköltöznünk innen, ahol Huncos azonnal különszobába kerül... KisTesó meg... követi a nálunk megszokottakat: a mi hálónkban kezdi ő is a pályafutását!

Napok óta törzsközösségben élünk, vannak éber éjjeliőreink is, hangoskodó összeszólások, bebagózott lépcsőházunk, de mindezeket leszámítva az előző évek káoszához képest idén viszonylag nyugisan zajlik kerületünk lomtalanítása. Bár tegnap HuncApuról kiderült, származását illetőleg szoros rokonyi szálak fűzhetik szorgos rozsdabőrűjeinkhez, amikor igyekezett visszaszerezni egy véletlen kidobott vastag nejlont, az egyik delikvens lazán megszólította "mi van Tesókám, valami olyan is kikerült, ami nem kellett volna?", majd nagyvonalúan hagyta, hogy Életem Értelme csak nyugodtan beletúrjon a kupacba.

Az idei lomtalanítás mérföldkő lesz a mi életünkbe is: az eddig inkább raktár- és munkaszobaként funkcionáló gyerekszoba lassacskán visszakapja gyerekszobai mivoltát. Legkésőbb Hunor szülinapjáig Őfelsége át fog költözni az őt megillető saját szobába. Hiszen már olyan nagyfiú... nopersze, eddig könnyű fog ráfogni a helyhiányra, de mostantól már visszafelé peregnek az órák, és Hunc nemsokára birtokba veheti saját kis felségterületét... hiányozni fog mellőlünk, de tudom, hogy hosszútávon  mindhármunknak jobb lesz ez a fajta változás... (azért az éjszakai szopizások kivitelezésére nagggyon kíváncsi leszek... vagy én ragadok nála vagy ő jön vissza közénk...)

Az utóbbi napokban pech-sorozatok áldozatai vagyunk, igazából inkább úgy fogalmaznék apróbb bosszúságok igyekeznek megkeseríteni és lerövidíteni amúgy is rövidke földi pályánkat...

... vasárnap, a szemem láttára, padlógázt tövig nyomva igyekezett, egy 60 körüli szebbik nem képviselője kikerülni álló helyzetbe lévő autónkat... nem sikerült neki, picit lefaragott  autónk nemesi orrából...

... egy félrekommunikált kapcsolat helyrebillentésének, jó írányba terelésének kétségbeesett manőverei...

... munkafronton is apóbb bosszúságok vésnek mély barázdákat HuncApu estére elcsigázott arcára, és most nekem kell támogatnom Őt, hiszen tanácstalan és bátorításra van szüksége, csak... az igaztalan megvádolásokat oly nehéz hatástalanítani... néha kevés a szeretet védőpajzsa...

Az egyedüli gyógyír a mindennapokra Hunor, az ő tiszta lelke és bájos mivolta. HuncApu semmiért nem adná az esti közös fürdéseket, a nagy mókát és kacagást a mi ágyunkba, a fiús beszélgetéseiket, a közös zenehallgatásaikat, Hunc kéjesen simiért nyújtogatott testrészeit, mielőtt elaludna... azonban az utóbbi napokban, HuncApunak komoly vetélytársa akadt  rejtőzködő Chanel lányunk személyében, aki rájött, nincs semmi édesebb egy koradélutáni, elsötétített szobai, összebújásos szunyánál!

cucka 2007.09.14. 13:53

Elvágva a külvilágtól


Mióta itthon vagyok, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a számítógép (nameg a  mobiltelefon! ;) )...az egyiktől tegnap reggel durván elszakított a "mátrix", azaz a helyi szolgáltatónk, a kapitányos-reklámos-fajtájú internet-szolgáltatás 1 napos szünetet rendelt el (volt valami hálózatos probléma, amit csak késő délutánra sikerült elhárítaniuk). És csak most jöttem rá, mennyire beteges szoros kapcsolatban állunk mi egymással: kétségbeesetten hívtam fel a  szolgáltatót, hogy mikorra lesz internet hiszen így nem tudok dolgozni?! TáltosApunak meg nem győztem hisztérikusan magyarázni, hogy így képtelen vagyok megcsinálni a munkámat (t.i. az internetet használom eredményközlésre) és ez teljesen felháborító, hogy ilyen összegek kifizetése mellett, nem képesek valódi szolgáltatást biztosítani!!! (...halkan megjegyzem több mint 2 éve van szerződésünk velük és eddig semmilyen probléma nem fordult elő :DDD ) Aztán estére megjavult a  rendszer, de már nekem nem volt kedvem eléülni, mert pár napja bekapott egy merev-lemezt érintő vírust, úgyhogy most olyan gyorsaságú a gépünk, mint hajdanán a  betárcsázós internet korában, és azt érzem, bármelyik percben örökre elszállhat! :))) HunciApu egyik barátja viszont számítógépes rendszereket állít össze, és azt ígérte keddre összedob egy álommasinát "just for me"! ;)
A lagzinkat a HuncApu ezeréves telefonja sem élte túl, úgyhogy szerdán lett neki egy vadiújja...irigykedve nézegetem azóta is! ;))) , bár férjuram letorkolt, hogy olyan drága volt az én -csak márkahűen! :D- Nokiám, hogy most szerinte (a kis naiv :) ) én legalább 3 évig nem kaphatok új készüléket! (...de azt még nem tudja, hogy majd szövetkezem Hunccal és jól megfürdeti az enyimet ha úgy érzem, új köll már :DDDD)
Amúgy jól vagyunk, röpködnek a  hetek...nagyon gyorsan szállnak, és nekem még annyira jó ez az állapot...éppen este mondtam HuncApunak, hogy én mindig várandós szeretnék lenni! És Hunci is annyira jól viselkedik mostanság, sikerült összehangolódnunk: van kedvenc zenéje, a fülhallgatót a pocakomra helyezem, ő meg hallgatja, ha elhallgat vagy leveszem a  zenét, válaszként megrugdos/megütöget (biztos nagyon nyomi anyuka vagyok, de én sosem tudom, mikor melyik testrészével bököget ?!) Alvásügyileg azért már akadnak problémák...nagyon nehézkesen forgolódom már és ilyenkor többször felébredek arra, hogy elzsibbadtam, vagy alámszorult a  kezem például. Eddig áthidaló megoldásként elég volt egy nagypárna, amire rákúsztam  éjszakénként (közelharcot vívva  HuncApuval, akinek a  pocakja miatt ugyanolyan kényelmes  ez a  párnás megoldás :DDD ), de úgy érzem eljött az idő és befektetek egy szoptatóspárnába. Már ki is választottam, hasonló mintájú lesz, mint a  mellékelt ábrán, csak kicsit másabb ...természetesen aranyosabb :))) 
Hétfőtől jönnek a  munkások és már alig várom őket, tudom, hogy már nincs sok hátra és már nagyon látom, hogy mennyire csodaszép lesz minden! A gyerekszoba színét módosítottam egy halványzöld színű falra és valószínüleg narancssárga sötétítő függöny lesz, sárga Garfield mintás organzával, mert ez a  szoba is kicsit árnyékolt és jót fognak tenni a  világos színek. A laminált parketta meg bambuszmintás lesz. Nagyon jó ötlet volt ez   lakásfelújítás ...na, ezt se gondoltam volna, hogy valaha is kimondom! :)))
Estére vacsizni megyünk HuncApu Ámerikában élő unokatestvérének a  tiszteletére, aki megtisztelt minket a lagzinkon való részvételével. És alig várom már, mert legalább kimozdulunk itthonról!
És az élet szép, a  világ kerek...meg ilyen közhelyek! ...de  most tényleg így van! :DDD