cucka 2011.06.05. 21:30

Sokmindenes

Ha tehetném, mindenhova diktafonnal mennék, akkor talán valóban megörökíteném a vicces illetve a fontosnak ítélt gondolataimat. Ehelyett hagyatkoznom kell a memóriámra, amely ülepítéssel dolgozik és így mire idejutnék, hogy írjak, a történések kopottabbakká válnak.
Kereshetnék ezeregy okot, hogy mért nem ücsörgök itt hosszabban, a legigazibb Zsigu-mester, aki továbbra, olykor szemmel is láthatóan ücsörög bennem, fejét szorosan a jobboldali bordáimhoz préselve. Vicces ez így, de amikor sem ülni-sem állni, csak egy oldal-madárfogásos pókasszony balra dől figurában létezem, miközben az aprótalpú népség maradandót alkot, akkor nem mindig a röhögés jut elsőre eszembe. Talán csak másodszorra. Vagy inkább csak harmadszorra.

Csütörtökön kimenős voltam. Barátnőzős-vásárolós. Megnyugodtam, még mindig le tudok menni vihogós 16 évesbe, ám az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hiteles. Kisebb, ám annál lényegesebb célokat tűztem ki: gyorséttermi vacsora, kávéházas kávézás és ruhavételezés- szigorúan saját használatra. Az első kettő fontosságát egyetlen kisgyerekes anyukának sem kell részleteznem, mennyei volt cukor- kávéskanál- és tejhab-kuncsorgása nélkül, csak önmagammal megosztozni az édeshaboson. A ruhavásárlást még gyakorolnom kell, bár úgy gondolom, hiányosságomban vastagon benne vannak a marketingesek is, akik az édibédi falatka gyerekrucikat közvetlenül a női osztály mellé/bele rejtették. 
Ha nem éltem volna tizenx évet székesfővárosunkba, talán még bele is férhetett volna, hogy jegyüzértől veszek jegyet, hogy majdnem rossz irányba szállok metróra és hogy büszke vigyorral konstatálom, hogy elsőre megtalálom a randi helyét. (nem mellesleg cirka 6 évet laktam a közelében)
Persze az itthonmaradottak is kirúgtak a hámból, a kisbüdösek képesek voltak este nyolckor kikunyerálni az apjukból a faluvégi rertohamburgerest, így nem is baj, hogy egy jóval későbbi járattal értem haza, mert ördöggombócaim este 10-kor még indiántáncot lejtettek a szobájukban.
Hazaérve két bárgyúmosolyú teraszon szivarozgató-borozgató férfiemberrel találtam szembe magam, állítólag a cimborára is szükség volt az esti dzsemborihoz és aztán annnnnyira hosszú menet volt, hogy lazítaniuk kellett. (másnap azért halkan megkérdeztem, hogy eztántól nekem is ér estére kellemes szalonspiccesre fröccsöznöm magam valamely segítő barátnőm társaságában?)

Pénteken a sajtgyártás csúszott, részint eszközhiány miatt (70 fokig mérő hőmérő és sajtformába való nehezék), részint nem állt össze az a fránya gyakorlati rész sehogy se a fejembe, és ahány metodikát átbogarásztam, annyiszor kavarodott még jobban össze bennem minden.

Szombaton bográcsoztunk, kisebb összezördülések mellett, a kánikulára való tekintettel felállítottuk az idei évi gyerekmedencét a teraszon. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Micike szárazon, még fújás közben fejest ugrik a betonra, így most van egy húszforintos nagyságú színjátszós tipli a homlokán.

Ma végre nekiálltam a sajtkészítésnek, és bár az időket-fokokat olykor nehezemre esett betartani a két segítőm aktív gyűrűjében, (mit tehettem, ha éppen 5 fokkal/5 perccel a cél előtt estek le, mentek el mackózni, kértek májkrémes szendvicset?) gyermekeim most formába öntve-préselve csöpögnek és várják a holnapi sós leves öblögetést. (első kóstolásra átmennek a szigorú zsűri rostáján, ismét közösen cuppogtatta Mici Kokócicával a zsendicét)

Az alábbi képnek igencsak profán oka volt, közvetlenül a trágyahordás előtti hangulatot hivatott dokumentálni:

a kis-ténsasszony bejárja birtokát:

in ekzsön (előtérben a hagymáim-sóskáim):

és végül ők azok, akik nélkül a sajtkészítés továbbra is csak álom maradt volna, a lányaink gyűrűjétől körülölelve Csiribiri:

Az alapkoncepció számomra mindig is az volt, hogy ha vége az ifjonti hevességünknek, egy nagyváros-közeli kisfaluban telepszünk le, nagy családot alapítunk, sok gyereket nevelgetünk.

Aztán megszületett Hunor egy harmadik emeleti, lift nélküli panelba. És nincs is ezzel semmi gond, gyerekek milliói nőnek pontosan így fel. Aztán várandós lettem Minkussal. És ott volt a nyár, a lakásban a számomra elviselhetetlen 40 fokkal és legoptimálisabb esetben is, a minimum egyszeri bevásárlásos játszóterezéssel. A három emeletnyi Hunor- és vásárolt termékek cipelése, a többkörbeni föl-le mászkálás kedves emlékeket csalogat elő belőlem.  Akkor már tudtuk, belátható időn belül elköltözünk, talán csak ez adott erőt. És még a bizonytalanság, az ismeretlen sem tudott félelemmel eltölteni, mert hittem benne, annál csak könnyebb lehet.

A döntésünkön mindenki meglepődött. Messzebb lett belőle, mint azt elsőre terveztük. Sokan nem értették, miért gondoljuk azt, hogy a gyerekek kertre és családi házra vágynak? Talán ez csak az önös érdekünk, és rákenjük a gyerekekre, hogy nekik van erre igazán igényük. Lehet, hogy így van, és az is lehet, hogy vastagon benne vannak a mi érdekeink is, de erről meg azt gondolom, egy kiegyensúlyozott anyuka-apuka már félsiker egy boldog gyermekkor számára. Mert szinte teljesen mindegy, hogy mit mondasz a gyereknek, ő még tisztán lát és érez, és tudja, mert érzi a rezgéseiden, mikor mondasz igazat.
És nem, most nem akarok belemenni olyan részletekbe, hogy ki miként fog majd érvényesülni a nagyvilágba, ha falusi vagy nagyvárosiként születik. Én akkor leszek a legelégedettebb, ha a gyermekeim azt csinálják majd felnőttként, amiben boldogságukat lelik, amiben kiteljesednek, amitől csillog a szemük, ha szóba kerül. Szeretném, hogy megérezzék, ők mire születtek, hogy megtalálják a saját útjukat és bátran vállalják fel érzéseiket, gondolataikat, véleményüket. És ha ez így lesz, akkor majd elmondhatom: elég jól végeztem a dolgom.  (persze, azt sem bánom, ha a választott "szerelmükből" képesek lesznek megélni is).

Sok minden nem pont úgy alakult, ahogy azt elterveztem magamban, ahogy azt előre elképzeltem. Helyette egész más pályák vártak itt, és azt hiszem, éppen most növök fel. Ellentmondásos ez bőséggel, hiszen a mindennapjaim nagy százalékában éppen a csodalátást tanulom újra a kicsikkel, és mégis. A lelkem egyre idősebbé, magabiztosabbá, céltudatosabbá válik. Egyre inkább előtérbe kerülnek az igazán fontos dolgok, és eltörpülnek, elvesznek valahol menet közben a lényegtelenek, az intrikák, a rosszindulatú, olykor irigy szóbeszédek. Valahogy fölé kerültem/kerültünk ezeknek és már nem tudnak ártani a lelkünknek. Letisztulás. Talán csak tavasz van, a hosszú tél után ideje megfürdetnünk magunkat a ragyogó napsütésben és újjászületnünk, talán csak mert újra babát várok, és ismét eljött a jólismert befelé fordulásos időszak. Nem tudom, mindenesetre jó most. Nagyon jó.

És hogy most igazán semmivel sem tudnak úgy istenigazából kiakasztani a gyerekek, az is hótziher. Pedig Kismici, a minimaca, bőven szolgáltat kamikaze mivoltából fakadóan, szinte minden napra valami felejthetetlent. (ugyanazon napon sikerült leszaltóznia a kanapé háttámlájáról és a számítógépasztalról, minimális sírás, kettő perc múlva újrapróbál. mindenhova felmászik, mindenre felül és végtelenül elégedett önmagával)
Ha kintlétre vágynak, csak kinyitom a teraszajtót és máris a napsütésben szöszmötölhetnek. Ha a konyhában vagyok, rálátok a csemetékre. Ha meg eltűnnek a látótérből, akkor rosszban sántikálnak, olyankor érdemes megkeresnem őket. (ma pl Bunci szánalomra alapozva, úgy ismerkedett az utca népével, hogy a kerítésen kidobta az üres butykosát)

Egy nehéz gyermekkor margójára, éljen a feketemunka:

(megérkezett a kecskék lucernája)

cucka 2011.01.23. 17:48

Házi matek

Éppen ma egy éve költöztünk ide ki a messzitávolba. A napokban keresgéltem a fotók között, akkor találtam párat, a megérkezésünk utáni sokkot volt hivatott megörökíteni. (a hitös volt a dokumentáció nagymestere, de így utólag nem bánom, bár akkor sírógörcsöt kaptam a kétévessel és a hathetessel erre a látványra a ház egész területén, bútorok nélkül...)

A kinőtt ruháink nagy része még mindig zsákokban, a könyveink szinte teljes egésze. Még szerencse, hogy onlájn rendelésben is jó vagyok, és hogy még ide a világvégére is szállítanak a könyvesek. Így a nappali szobánk polcain a még mindig nem felfúrt Apuka kedvenc kütyüi és hivatalos papírok mellett, már pár könyv is látható. És hála gondoskodó Nagyfiamnak, -aki valamilyen nagyonfontos dolog keresésekor bukkant rá-, pár keretbe foglalt, ezeréves szerelmetes fiatalkorunkat idéző családi fotó is előkerült.

Körülbelül ezidőtájt, késő délután jöttem én át a gyerekekkel. A fiúk délelőtt pakolták ki a régiotthonunk, aztán én a két kicsivel még ott maradtam az üres visszhangzó falak között. Elaltattam őket, majd elbúcsúztam minden sarkától. Mécsest gyújtottam és emlékeztem.  Hagytam, hogy vezessenek a gondolataim. És annak ellenére, hogy folyamatosan jöttek a jelek menet közben, akkor és ott engem mégis belülről martak a kétségbeesés kérdései. Hiszen mindent feladtunk-otthagytunk, barátokat-jó ismerősöket, egyetlen tollvonással a házasságnál is erősebb köteléket írtunk alá 30 évre. (Ha minden flottul megy, az unokáink már megszületnek az uccsó törlesztőnk pezsgőbontására).

Hogy jól döntöttünk? nem hiszek a jó vagy a rossz döntésekben. Az élet folyamatos döntések meghozatalából áll. És az adott szituációban ez tűnt az akkor meghozható legreálisabbnak. Ma már tudom, mit tettem volna másképpen. Örülök, hogy itt lakunk, örülök ennek a csodálatos környezetnek, amiben felnevelhetem a gyerekeimet. Örülök annak, hogy -bár számomra nosztalgikus varázsa van a fővárosi szmognak, amiből kevéske ott-tartózkodásunk alatt könnybelábadt szemekkel mélyeket szippantgatok-, már én is tudok különbséget tenni a haraphatóan tiszta levegőtől, a megfoghatatlan nyugalomtól, ami jellemzi az itt élőket.

Ha ma felhívhattam volna felköszönteni, tudom, valamivel nagyon meg tudtam volna örvendeztetni. És nekem még kétségeim voltak, akkor, amikor  éppen a  születése napján költöztünk... Az én Anyukám, aki odaföntről sem engedi el a kezem, ma lenne 60 éves.

cucka 2010.07.25. 10:31

Vidéki lét szépségei

A virtuális farmjaim mellett van nekünk egy minigazdaságunk is a kertvégibe lekerítve. Váltakozó mennyiségű nyúl (most éppen két augusztus elejére kiírt kismamink van), és pár paraszolvenciaként érkezett tojó, hozzávásárolt előnevelt kislány, és a kedvenceim: a nagypofájú gyöngytyúkok alkották. Mindösszesen 24-en.
A sort a hópihe gyöngyleány kezdte, aki nem bírta a bezártságot és kiröpült, egyenest Göncölünk szájába. Sosem derül ki, hogy csak be akarta terelni, vagy szánt szándékkal meguzsonnázni.
A 40 fokos meleg újabb három áldozatot követelt, annak ellenére, hogy nálunk wellnesz baromfiudvar van, naponta többször friss vízet kapnak, zöldet, igényük szerinti méretűre darált kukoricát, és mindenféle kiegészítő táppal kedveskedek nekik. Ők cserébe pedig szépséges tojásokat tojnak.

Pár napja mintha kevesebben lennének, de sosem tartottam névsorolvasást, aztán mondja az uram is, hogy tényleg kevesebben vannak. Aztán tegnap előttre virradóan hajnal 3 magasságában volt rikácsolás, kutyaugatás, én vellanyt kapcsoltam az udvaron, de úgy tűnik ez is kevés volt, reggelre újabb 4 honleányunk veszett oda, és  egynek a nyaka sérült. (talán ekkor kapcsoltam villanyt...). Míg lassú családi gépezetünk a megoldókulcson tanakodott, (róka vs tyúkok, kutyák vs veteményes), tegnap a koradélutáni szürkületben újabb gyöngyösleányka esett áldozatul. Végül este bezártam az óljukat, így ma a megtépázott, ám a jelenkori teljes stábbal üzemelnek. (15 fő kakasostól)

A szívem viszont maradéktalanul sajog értük... és nem tudok szabadulni a párhuzamtól... most én vagyok a simabőrű, és juszt sem vagyok képes sajnálni szegény kisvukot...

cucka 2010.07.07. 09:54

Invázió

Pár hete a hálószobánban indult el, egy vékony csíkban masíroztak a  hangyák a családfőnk ágyához. Sok adagban porszívóztam, ecetes vízzel mostam fel (meg bőséges domestosossal is), újfent kitiltottunk mindennemű élelemet, bár az eddig sem jellemezte a hálónkat. A probléma nem látszott említésreméltónak sem, azt a  pár kóbor lovagot betudtuk a családi ház velejárójának.

Múlt héten, a Juli érkezése előtti napon, nekiestem a házunk felnyalásának, mert mégiscsak mit fog mondani a takesznéni ha meglássa ezt a  kuplerájt?! A hálószobánk teraszra nyíló ablaka alatti szegőléc érintésre kimozdult e helyéről. Én addig csak filmeken láttam ilyet, és ott se villanyozott fel a  látvány: egy komplett felszerelt, soktojásos hangyaboly életébe nyerhettem betekintést. Velőtrázó sikkantásokkal tarkítva szivornyáztam fel a teljes stábot a porszívóval, majd a porzsákot többszörösen lezárt zacsiba menesztettem a  kukába (...majd azt elégettem, a maradékait elástam és hétszer megköpködtem a földet felette).

Pár napja a gyerekszoba ablakán kezdtek el befelé csorogni szárnyas és szárnytalan vendégeink vegyesen, de most szemfülesebbek voltunk, és mielőtt lepakolhatták volna többmillió kis tojglijukat, az előbbi technikával hatástalanítottuk őket. Míg a zuram kiókumulálta, hogy az ablak mellett lévő lukacskából jönnek,  addig én gugli barátom segítségével rémtörténeteket olvashattam, és lúdbőrözve a (ki)költözés gondolatával játszadozhattam. Kedvesem mindeközben végérényesen be szerette volna tömni a lukat... palmatex-el, ami nem feltétlenül baj, csakhogy ezek a dögök nem onnan jöttek. Aztán jöttem én a tuti sütőporos körbeszórással. A frissen festett gyerekszoba ablaka alatti párkány, jelen pillanatban szétkent ragasztóba szórt sütőporba döglött hangyákkal van tele. Vannak túlélők is, akik a fentebbi akadályokon átevickélve is bejutnak. (és kiöntöttem olajcsíkot is a menetirányukat keresztezve, kikerülik, de igazán a menetirányukkal/céljaikkal sem vagyok tisztában, Minka játszószőnyegét foglalják be minduntalan). A biztonság kedvéért kaptak Domotoxot is meg Raidet meg minden bionak egyáltalán nem nevezhető kegyszert is, de ezek mindenen átvergődnek. És kivűlről-belülről bontják a ház falát!

Tegnap málnaszedés közben vettem észe az újabb nemvárt jövevényeinket: kétcentis kisbékák milliószám a kertbe. Ma reggelre már a gyerek homokozós játékai közül ugráltak ki páran.

Reggelre hősGöncöl széttépett egy gyöngytyúkunkat, ez a  fehérdög jó ideje kísérti sorsát az állandó kirepülgetéseivel. Most nem voltunk ott, amikor kellett volna.

Holnapra várom a  sáskahadat vagy a háromnapos setétséget.

Előképzés:
- szülj két éven belül két gyereket. (a számok változhatnak, a lényeg, hogy ne legyen köztük egynél több a különbség)
-  a gyerekágy alatt dobozolj-dolgozz-költözz-kezdj egy teljesen ismeretlen szférában új életet, akkor, amikor amúgy is minden labilis és ingatag és sötétben tapogatózva próbálod megtalálni a helyed immáron egyik kicsi, másik pici-vel, két(három)gyerekesként

Alapképzés:
- olvass sikertörténeteket, külön ajánlatosak a rózsaszínfelhős bababüfis blogok, ahol minden klapfol, mindenki mindenkit szeret, a lakás legeldugodtabb pontjáról is enni lehetne, úgy ragyog a tisztaságtól. Ettől még nyomorultabbnak érezheted magad, hiszen te még mindig az előző gyerekágyra/a kúszó-mászóra/a mindent elérő-lepakoló elsőszülöttre fogod a mindennapi káoszt/rumlit/rendetlenséget.

Középszint:
- próbáld meg elhitetni magaddal, hogy tulajdonképpen te teljesen jól érzed magad a szemétdombod tetejibe ücsörögve, sőt gyárts ideológiát is hozzá (pl a rend a kisemberek mániája, de a zseni a káoszon is átlát). Amennyiben váratlan látogatód akad, foghatod a csapnivaló éjszakákra, de ezzel bánj csínján: kétélű fegyver, hamar visszaüt és gyermeked valóban megörvendeztet pár bulizós éjszakával.

Emelt szint:
- omolj össze, borulj ki, zuhanj magadba és végre lásd be, hogy egyedül képtelen vagy tökéletes anyának (napi két szabadtéri programmal, állandó készültségben), kívánatos feleségnek (kb egy óra ráfordítás), ínycsiklandó ételeket feltálaló háziasszonynak (alsóhangon egy óra ez is), és lelkes háztartásbelinek lenni. Vagdosd a férjedhez felturbózott és megtépázott egód összes galacsinját, a nyomaték kedvéért pár sohabenemváltott ultimátum is becsúszhat halkan, kétségbeesetten, könnyekkel bőven átitatva. Úgy hitelesebb. (dögöljön meg a szomszéd lova is elv alapján)
A kialakult patt helyzet is tökéletes időhúzásos alibi.

Felsőfok:
- tedd félre összes ellenérzésedet az idegenkezűséggel kapcsolatban és szerezz be heti egyszerire egy Julit, aki megértő vagy legalábbis úgy tesz, és ügyeskezű és aki első ottlétekor 8 óra alatt csillogóvá varázsolja az otthonodat. Míg ő elsikálja a többéves festéknyomokat is a családi házba behordott koszt is, te nyugodt szívvel koncentrálj csak a gyermekeidre és  játsz velük, építsétek meg a 48. lego garázst a kisautóknak a kétésfelessel és közben hábrüzz a félévesnek. És nevessetek sokat. Töltődj fel belőlük. Hiszen miattuk maradtál otthon. Értük. És ezekért a felszabadult pillanatokért.

Posztgraduális:
- szerezz heti egyszerire egy Jutkanénit is a hátsó őserdő veteményeskertté varázsolásért. Így már valóban csak az élvezetekért kell kimenned a kertbe (pl.málnaszedés), tyúk etetés és kalandos tojásgyűjtés az aprótalpúnak. (kis túlzással egy újabb szabadtéri program).
Este finom étellel várd a fáradt urad, bújj szorosan mellé és adj hálát azért, hogy teljes és boldog az életed. Hogy pont olyan, amilyenről kislánykorodban álmodtál.

(ez a cukormázas bejegyzés a rossz napokra íródott)

cucka 2010.06.11. 09:44

A számmisztika jegyében

Az életünk tele van egyesekkel, meg kettesekkel. És a belőlük származtatható -olykor-  előforduló hármasokkal.

11. hó 11.-én kötöttünk házasságot, 02. 22.-én született az anyám, 3. hó 11.-én fogant Hunor (Minyoné nem pontosítható, csak behatárolható...) , 11. hó 22.-én rántotta ki a  Nagy Játékmester a lábaim alól a talajt,  egy nyári 12.-én gabalyodtunk egymásba gyermekeim apjával, 12. hó 2.-án született Hunor, 12. 12.-én Minka, 22.-én írtuk alá az otthonunk adásvételi szerződését, egy másik hónap 11.-én a hitelkérelmünket, és a családi örökségem is egy téli 22.-én cserélt gazdát. Évfordulók, dátumok, születés- és névnapok, emlékek és emlékezések. Az életünk miniatür képkockái. Akár egy kirakós elemei hevernek körülöttünk szanaszét.

11.-e van. Ismét egy fordulóponthoz érkeztünk. Egy újabb lépés, egy újabb -stílusosan- gátszakadás. Este röhögve konstatáltuk. Megerősítő véletlen. Talán mégiscsak jó az út...

cucka 2010.06.09. 18:50

Büszkeségem

... avagy egy történet arról, hogy bár (nekem még) kicsi és még mindig nembeszél, azért már mindent ért és tud nagyon is felelős döntéseket hozni

Vasárnap, amikor nálunk tetőzött a Duna, és már bizonyossá vált, hogy eléri a veteményest, és a tyúkjaink is lábat moshatnak, a környék rutinrókáit megkérdeztük,  mit tegyünk. Ők azt ajánlották, mentsük a menthetőt, azaz ami termény beért, ássuk ki. Húztuk-halogattuk, valamifajta csodában bízva, talán mégsem... hiszen ez volt az első évünk itt, az első kétkezi munkánk látható eredménye... (és akkor mit érezhettek azok, akiknek életük munkáját vitte most el a víz?!...)

Estig halogatta a másikfelem a munkát, szürkület volt már, Hunor hullafáradt, esett-kelt, nyüsszögött és már semmise volt jó. Ekkor megkértük, döntse el mit szeretne: kimenni kiásni a hagymáinkat-retkeinket ("katykaty"), de akkor ez most nem játék, hanem komoly munka és nem lehet közben rinyálni, vagy meggondolni magunkat,  menteni kell a menthetőt, vagy pedig bejön velem vacsorázni, fürdeni, mesét nézni? Az apja mellett döntött. Besötétedett mire végeztek. A fiúk sárosan, maszatosan, szúnyogok által bőven összecsípve érkeztek.  Hunor igazi férfi módjára lehajtott egy nagy pohár bodzaszörpöt, és kb 5 perc múlva elaludt fürdés és vacsora nélkül. Ennyire fáradt volt.
Aztán az apja mesélte, hogy felelőssége teljes tudatában húzkodta a retkeket és pakolgatta a motorhoz kötött kisdömperre a terményt és cipelte a házig. Egyetlen szó nélkül. Keményen dolgozott. Akár egy férfi.

(Ez itt a kert! a kutya-málnabokor mögött van a veteményesünk)

És azoknak, akiknek nem sikerült ennyivel megúszniuk most segítség kell. Minden fórumon érkezik a segélykérés, érkeznek a döbbenetes és torokszorító képkockák-videók. Aki megteheti, keresse meg a módját és meggyőződése, hite szerint választva tegyen értük. Mert most szükség van minden segítő kézre, minden telefonhívásra, minden támogatásra.

1752 Nemzeti Segélyvonal

1749 Vöröskereszt adományvonal

Duna Tv az árvízkárosultakért

Magyar Református Szeretetszolgálat

cucka 2010.02.01. 15:30

Színeink

Szombaton, amíg a normális emberek felszusszannak, vagy kikapcsolódnak egy kellemes helyen, mi fúrtunk-faragtunk, de nem ám egyszerűen, hanem hajnalhasadástól éjfélig. Látványos a haladás a házban és ha így folytatjuk az ősz hajszálaink megjelenése és agytekervényeink kisimulása is látványos lesz.

Persze, ismét teljes stábbal dolgoztunk, a szokásos felállásban: Minka javarészt nézgelődött-szendergett, Hunor teljes terjedelmével élt, pakolt, magyarázott, Zuram aktívan segédkezett a nálunk vendégeskedő házitündérünknek, én meg sápítozva takarítgattam utánuk. Közben megspékeltük az egészet a lehulló 40 centis hav eltakarításával. (az értelmes vita azóta is tart, hogy építhető állagú volt-e a lehullott hó, vagy sem?!) 

3 kávé és túlsok munkásóra elteltével, Huncosom (este 10 óra magasságában) rajzolgatni kezdett a színes és lemosható (!!!) filceivel. Kérésre bármit lerajzolt, Kokó cicát, Nati cicát, Nyányit, Tátyit és brübrüát is. Leginkább az impresszionizmus jeleit véltük felfedezni műveiben.

Aztán egyszercsak megkérdeztem Elsőszülöttemet, hogy milyen színű vagyok? Vigyorogva hozta a lila színű filcet. Kedvet kaptunk, továbbkérdeztük: Tátyi narancsárgát, Minka  (akit következetesen Tááá-nak szólít; de a tányér is, táá a fény, lámpa is, a hangsúly más kicsit), sárgát, saját magának pedig piros színűt választott. Kutakodom az értelmén, de hiszem, hogy ő ilyennek lát minket. Vagy valamit körülöttünk.

Ma délelőtt hosszas egyeztetés és beszélgetés után átmms-eztem a Minka kiütéseit a gyerekorvosnak, (vivát 21. század), szerinte is tejkiütéses a Ded, ha nagyon aggaszt és nem javul, hét vége felé rápillant.

Remélem, nemsokára tényleg levedlük (vagy levedeljük vagy az már más? hogy kell ezt ragozni, vajh?!) nervózus mivoltunkat, és föllélegzünk, mert az összes létező gyereknevelési elvünkön gázolunk újabban át, jópár sáros, 42-es katonabakanccsal...

cucka 2010.01.28. 16:45

Munkásököl, vasököl

Meló után, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és célirányosan betámadta a kisközértet, majd leemelte a polcról a jólmegérdemelt chipsét. Nesze, neked egészséges életmód! (ja, és már 16 fog büszke tulajdonosa a fiatalember, igaz a vámpírfogacskái még amolyan kezdetleges szúrós tüskék)

cucka 2010.01.28. 13:27

Az új családtag

Alig pár hete vettünk végső búcsút Dörzs-ördögünktől. Valahol mindketten tudtuk, hogy sokáig nem fogjuk bírni háziállat nélkül, de abban is mindketten biztosak voltunk, nem fogunk görcsösen kutakodni újabb rágcsáló után, az élet majd úgyis az utunkba varázsol egyet, ha itt lesz az ideje.

Eljött az idő, -bár elsőre ódzkodtam a miniviziló ellen-, végül hallgattunk a jelekre és az erős párhuzam meggyőzött arról, picilónak nálunk a helye. Új házikedvencünk idösanyja, éppen két héttel korábbra volt kiírva szülni (akárcsak én), és éppen azon a hajnalon szülte meg 3 kicsinyét, amikor én is életet adtam Minkának...

Ím az új házikedvenc, Zebra:

Minkus tejkiütései is megérnének egy külön posztot. Bármilyen elfogult anyai szemmel is igyekszem nézni, rém randák lettek, összefüggő területen borítják be az arcát-nyakát-mellkasát-hátát, pörsenésszerűen. Anyatejjel, kamillás kencével, patikai fürdetőkrémmel és körömvirágossal is kenegetem, 100 százalékos pamut rucikra váltottunk, valamint szigorúan babamosó- és öblítőszerre, hol jobb, hol rosszabb, összefüggéstelenül. Érzékeltetném, hogy nem túlzok: a tegnapi falusétánk során, Minka édesdeden aludt a kocsiban, boltosnéni kificcent megcsodálni, majd visszajött és csak annyit mondott diplomatikusan alszik. Semmi, deszépgyerek, depufiarcú, semmi. Remélem nem kell sokáig elviselnem a részvétteljes pillantásokat.

Itt meg reggel óta hull a hó, jógazdasszony módjára (mer így láttam a szomszédoktól), párszor már lesöpörtem. (csak érteném, mér nem ér rá akkor az egészet egyszerre letolni, amikor már abbahagyja Holle anyó a dunyharázást?!)

1. észrevétlen elrobogott mellettünk-velünk a nyugodalmas gyermekágyas időszak, azaz Minka elmúlt 6 hetes. Hogy mennyire volt nyugodalmas? Asszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Minka egy hetes kora óta ismét dolgozom, közben költöztünk, mindezt javarészt négyecskén abszolválva. Voltam nagyon fent, ilyenkor könnyes szemekkel dúdorásztam a szépkékszemű feketehajúmnak, hogyaszongya: Oda vagyok magáért! A fekete hajáért, egyetlen egy szaváért, mosolyáért. Oda vagyok egészen! A szívembe bevéstem. Hallgassa meg ha kérem a kérésem. Szeretném ha szeretne, rám nevetne! Nem kívánom sokáig, csak örökre...stbstb, és róttam pár karikát a pokol tornáca körül, szigorúan mélyrepülésben.
Valahogy most mégis könnyebb minden, mint Hunornál. Minka egyszerkelős továbbra is, úgy beleolvad a mivilágunkba, hogy néha komoly lelkiismeretfurdalással is küszködöm, hiszen alig jut időm-időnk rá. Ő meg nem követeli ki úgy, mint anno Hunor. (egy árnyalt példa: Minka a költöztetők siserehadát békés szunyával fűszerezte majdanvolt nappalinkban, amikor a kanapé kivitelére került a sor, az egyik kedves szállító finoman megkért, hogy tegyem át máshová aludni ezt a null-kilóméteres kislányt még mielőtt őt is be nem fóliázzák...) 
Méretek: 5670 gramm, és 62-es ruciméret (nem nyújtóztattam, nemtom mekkora centikben)

2. A vidéki lét szépségei: ma be kellett utaznunk a fővárosba, korán keltünk, készülődtünk -volna, kiderült nincs víz, sem az alsó, sem a fölső szinten. Rövid keresgélés után, családunk feje megállapította az éjszakai minusz 20 fok szétfagyasztotta a vezetékeket. Hurrá! pontjókor. Kellemes állapotban ügyintéztünk, én majd' leharaptam a postai alkalmazottak fejét, majd a könyvelőnkét is... hazaértünk, várom a szerelőt-előző tulajt, akárkit, aki a poros lakunkba vizet csihol, bármilyen megoldás érdekel! Előző tulaj megérkezik, bizonygatja, hogy náluk ilyen sose, mondom dejó, merpersze, nálunk még ez is. Alsó szinten toporgunk, hősünk csavar-teker, majd pillanatok alatt dől az összes csapból a víz, merperszehogy minden létező helyen kinyitottuk, majd elfelejtettük elzárni. Hálás kutyaszemekkel várom a megoldókulcsot, hogyan is sikerült ezt íly könnyedén, hiszen HuncomMinkámApja véráldozatok árán sem tudta, pedig már a vízóraaknánk vízóráját is eltörte. (nem, aszongya nem ő volt, így találta...), nomeg az ujját is elvágta és mártírként jóalaposan mindenfelé szétkente vérét.  Papa mosolyog, kérdezi volt-e lent Hunor, mondom, mindig velem-mellettem csattog, perszehogyigen. Na, mert akkor elzárta a főcsapot. Nézek Huncra, kérdezem Te voltál? Sikítva, gurgulázva röhög és bólogat. Én megsemmisülten folytam le a fal mellett. Viccelődik a kisravasz. Kb 5 boldog évet vett el mindkettőnk életéből, de sebaj. Lesznek még kamaszok is.

3. kaptam vala Nani barátosnémtól egy különleges és lelketmelengetően szép díjat, melyet ezúton is nagyon szépen köszönök. A mostani krejatív blogger díj engem kicsit emlékeztet  két tavalyi társára. Az akkori szabályoknak megfelelően büszkén ki is helyeztem a logót az oldalsávomba, ám a mostani szabályok szerint 7 titkot is fel kellene lebbentenem magamról, de ezt is megtettem már egy másik játék során.
Nos, önhatalmúlag rendbontó leszek és durcáskismalacként a díjat ugyan megköszönöm, ám tovább nem adom, nem lenne igazságos, hiszen olyan kevesekhez jutok el újabban... meg kicsit kivetettem magam a blogtársadalomból... talán megcsömörtem, talán csak ismét más irányt vesz az életem, fenetudja.

Mindenestre: KÖSZÖNÖM!

cucka 2010.01.25. 12:52

Új élet

Sok-sok érzés kavarog most bennem. Újak, sosemérzettek. Fura az emberek kedvessége, ráérőssége, és az, hogy a szomszéd kisboltban ahelyett, hogy morózus pillantásokkal, esetleg cinikus megjegyzésekkel illetnék legifjabb fiatalemberünk polcpakolászásait, megmosolyogják, mert gyerek, mert szabad neki. Itt mindenkinek mindenre van ideje. Vagy inkább türelme. Még akkor is, amikor én már azt érzem, hogy izzad a tenyerem és gombóc van a torkomba, mert menni kellene, mert... (hova is? meg minek is ez a nagy sietség?). Megkellszokni, na.  Mint ahogy azt is, hogy nem fulladunk bele a személytelenség tengerébe.

A harapható friss levegőt hamar megszoktuk: a gyerekek mammut eledelnyi mennyiséget tüntetnek el étkezésenként, cserébe hatalmasakat termelnek az alvégen is alszanak, igaz, a miágyunkba, de hála az óriás matracnak, meg se kottyan még az sem, ha Huncmanó keresztbe fekszik. Mert természtesen Minkaleányka is mellettem durmol. Hiába a csudaszép, barifelhő-lámpás gyerekszoba, ott jó játszani napközben, aludni viszont velünk-nálunk-mellettünk. Ezt már megszoktuk.
Még kicsit alvásosdi: sosem gondoltam volna, hogy az én éjfél előtt aligpárszor elalvó kisfiam 7 óra magasságában már nagyokat ásít, alig éber fürdéskor és 8 előtt pár perccel önként dalolva lekapcsolja a villanyokat, pisszeg és bekúszik az ágyba és már alszik is. Remélem, ez a csoda nem csak 3 napig fog tartani.

Mint ahogy az én csodám se, aki világ életében azt vallotta, a lakás van miattunk és nem mi vagyunk miatta. Sokkörmöm bánja, ám mégis elégedetten éjfélig sikamikálom szépséges enyémkonyhámat. (és hajjdesokszor jut eszembe az, amikor még csak vigyorogtam azon, hogy tisztaságmániás barátosnőm, fogkefével sikálja a fugát... nakéremszépen, beálltam a sorba... ). Mert ez most más. Mert ez az enyém, a mienk. Mert ezért kőkeményen megdolgozunk, minden darabkája a mi pénzünkből készül-szépül. Mert így lett értéke és értelme mindennek.

Ma délelőtt lett világhálós kacsolatunk és televíziós kábelünk is. Pedig nem éreztem hiányát. Tényleg nem. Az esti alvások is mentek enélkül.

A világ kerek, a béke is lassan elhatalmasodik bennünk. Pedig nincs ágykeretünk, csak matracunk, nincs csillárunk, csak lóg egy izzó a plafonról, nincsenek szekrényeink, és jelen állás szerint, még hosszú hónapokig zsákokban-dobozokban fogunk élni. Viszont, reggelente a hálóból kinézve ez a mindenért kárpótló kép fogad:

Azt hiszem, szeretni fogom az új életünket, még akkor is, ha elmúlik a kezdetek idealizált lazasága és mindent felvált a mindennapok szürke monotonsága.

Hogy ez is megmaradjon: házasságpróbáló volt ez az ad hoc költözés. Voltak vibráló helyzeteink, melyek mindkettőnk felfokozottságából, vehemens habitusából adódott, olykor úgy tűnt, én mégsem költözöm, nameg a lányom sem, mert felelősségteljes ellátmányozó anyuka vagyok. Aztán ezt is túlélétük, átvészeltük. Már csak mosolygunk rajta.

cucka 2009.11.25. 19:58

Papíron is falusi

Hát igen, a mai nap kiemelkedő történése és egyben elkövetkezendő életünk egy újabb fejezete kezdődött ma el. Mától már nem csak szívben-lélekben, de papíron is vidékiek lettünk. Hunorostúl Hánterestől (stílusosan hunter, ő a mi szeretett autómobilunk...), sőt Minkaleányka is már az új címre érkezik. (márha valaha is késztetést fog érezni arra, hogy kijöjjön a pihe-puha fészkéből)

Számomra megindító volt, ahogy a piciny önkormányzati irodában igyekeztek a segítségünkre lenni, ahogy igyekeztek könnyíteni a várakozás perceit és amilyen büszkeséggel invitáltak be aprócska könytárukba, hogy helyezkedjek kényelembe, arra a kis időre, míg átküldik az adatainkat a megyeközpontba. És jó érzés volt, hogy senki sem türelmetlenkedett-tolongott előttem-mögöttem, hogy nem volt feszült és ideges az ügyintéző. Mosollyal a szívünkben jöttünk ki, mert végre mindhármunk lelkébe belesimult az a semmivel össze nem téveszthető érzés: hazajöttünk.

A megyeszékhelyen állítólagosan hosszasan kellett (volna) várakoznunk, főként úgy, hogy éppen ebédidőben estünk be. Nemhogy bebocsátásra nem számítottunk, hanem hosszú tömött sorokra készültünk, hiszen a mai napon egésznapos nyitvatartással üzemeltek. Ehelyett, kedvesen és mosolygósan fogadtak, röpke 10 perc alatt 4 tagú családunk friss, ropogós lakcímkártyákkal és egy szekérderéknyi jókívánsággal távozhatott.

Asszem, szeretni fogom a vidéki létet.

cucka 2009.10.08. 14:40

Szülésznőnél jártunk

Kedd este végül sikerült teljes stábbal (egy élmény volt egy felpörgött, álmos Huncossal 8 magasságában abszolválni a látogatást, párna nem maradt székeken, sőt ultrahangos zselé sem szárazon, papírok szanaszét dobálva tették otthonossá csatatérré a vajúdót és még egy Mekis kajás-zacsit is majdnem sikerült zsákmányolnia),  becsúsznunk a szülőszobára és végre személyesen is találkozni a majdani szülésznőnkkel. A szülésznéni személye engem meggyőzőtt, tapasztalt rutinróka, aki minden eshetőségre felkészülve érezhetően mellettünk áll.

A vele folytatott beszélgetés sajnos már nem volt ennyire édeni. Ráébresztett pár olyan tényre, amikkel én ugyan tisztában voltam, ám igyekeztem mégis nemgondolva rájuk, szőnyeg alá söpörni őket. Átbeszéltük az előző nemszülésemet (a császárt), bár mostanában, már kezdtem elfogadni, hogy én is szültem, csak kicsit másképp. Arra is figyelmeztetett, hogy bár ott aktívkodik mellettem ez a majdnemkétéves, én papírforma szerint mégis elsőszülő nőnek felelek, meg hiszen még nem tudhatom mi vár rám, milyen nemismert érzések, érzetek és fájdalmak keríthetnek a hatalmukat, és azzal sem vagyok tisztában, ezeket miként tudom megélni, átélni, kezelni. Éppen ezért választhatom a könnyebbik utat, azaz kérhetem a programozott császár lehetőségét. (bár ezzel nem voltam tisztában, de minden első császáros automatikusan élhet ezzel az alternatívával!).
Ellenben, ha mégis a természetes szülés menetét választom, tisztában kell lennem annak is az árnyas oldalával: menet közben semmiylen fájdalomcsillapítást nem vehetek igénybe (még edát sem!), mert ez elnyomhatja a hegszétválás okozta jellegzetes tüneteggyütteseket, valamint gyorsítót sem kérhetek (oxitocint), mert az intenzív és erős méhösszehúzódások szintén okozhatnak hegszétválást. Ugyanezen okokra hivatkozva, pöppet felejtős a vízben, bordásfalon, gumilabdán, folyosón sétálgatós és a különböző alternatív módon történő vajúdás is, javarészt illene monitorra kapcsolva lennem... És amit még számításba kell venni az az, ha a vajúdás elhúzódik, a szülés nem halad a relatív normális ütemében, még így is benne van a pakliban a császározás eshetősége, mint végső megoldás.

Kedd óta kavarognak ezek a dolgok bennem, helyet keresve próbálnak leülepedni... és sajna, teljesen más irányból is szakadozik a napfényes egünk... gyűlölöm, hogy ennyire kiszolgáltatottan a bürökrácia martalékai vagyunk, hogy amiről már azt hittük simaügy, kiderül, hogy göröngyösebb a pokolravezetőnél (dehát mi ment nekünk bármikor is simán? nem is értem, mért lepődöm már meg ezen...)... vízválasztó időszak ez, türelemre és nagyon sok erőre van szükségem, hogy mindent a maga érdemi szintjén tudjak kezelni, hogy a helyére tudjam tenni a dolgokat...  vízválasztó ez kapcsolatok terén is, átértékelődnek a dolgok, és egyik polcról a másikra helyeződnek... őszi nagytakarítás van... hogy a jövő év tiszta lappal indulhasson...

cucka 2009.06.28. 18:36

Uhu, hétvége, jógyerek

Aki arra tippelt, hogy nem fogom kibírni júli 15-ig ultrahangmentesen, az nyert egy hatalmas nyalókát, tegnap délután éppen útba esett a rendelő, és tényleg éppen be kellett ugrani valamért. Ha meg már ott vagyunk, Hunc bentlakó macskuszozott vidáman, akkor meg mért ne?
Szóval KisTesó hatalmas és mozgékony, kísérteties volt, ahogy pontugyanúgy belenézett az arcunkba, ahogy 2 évvel ezelőtt nagyokos bátyuskája tette. Viszont doktorbácsi legyen a talpán, aki erről a kölökről megaszongya mije is van a lába között, ugyanis befeléfordulva hasal a pocakomban. Viszont gyönyörű gerince van. Meg nagyon szépen pulzáló szíve. És valamit mutogatott folyamatosan a jobb kezével (talán fityiszt, hogy ugyse tudjátok meg mimvan?), ami számomra nem volt egyértelmű, HuncApu szerint  egészen nyilvánvalóan integetett. Ő az orvos, biztos a kölökkutyák is így szokják.

Amint Hunc kigyógyult a rejtélyes kórságából, lóra pattantunk és nyakunkba vettük a szóba jöhető peremfalvakat, házkeresgélés céljából. Mivel mindenhol tetőzik a Duna, így legalább saját szemünkkel is láthattuk, mennyire kiöntött (félelmetesen), többfajta embertípust is láthattunk (volt, aki élvezettel fotózta családilag a "katasztrófát" -őt idéztem-, sajátos módon: felváltva bicikliztek be a kiáradt Dunába a femili tagjai mosolyogva, míg Apuka szemből utasítgatott-kattintgatott... nem vagyok -mindig- rosszmájú, de kicsit megvidámodtam volna, ha éppenŐ beleborul. Ennyit a kárörömről mára), de az igazán jellemző a néma döbbenet volt mindenki arcán, a tisztelet a természet ereje előtt. (Hunor kavicsokat dobált a nagyvízbe, ő nem döbbent meg)
Visszatértünk egy korábbi ház-szerelemhez, asszem lókupec (vagy kalmár, vagy kereskedő) lehetett az uram előző életében, ösmét alkudozott egy gurigányit, minden tiszteletem az övé, ahogy teszi, sosem bántón, sosem arcpirítón. Most nálunk vagynak a tervrajzok, meg mindenféle értékbecslési papírosok, sok minden kell, hogy összejöjjön, de remélem, sikerül. Szép lenne. (túl szép)

Ma meg, míg a család férfitagjai meglátogatták a Dédit, engem beszabadítottak a svédáruházba. Jó volt, csak kár, hogy semmi sem figyelmeztetett, hogy amellett, hogy hétvégi tumultus van, éppen felújítás alatt is áll, így nehézkes volt bizonyos dolgok megtalálása, sárgaruhást meg még nehezebb volt találni, hozzáértő sárgaruhást, szinte lehetetlen. Viszont lett Mancinak kispárnája, meg kispaplanja, meg vidám ágyneműje, (aminek láthatóan nagyon örült!), aztán mégse ott délutáni szunnyog, hanem a miágyunk romjain.

Rendelés előtt még Római partoztunk is egy rövidkét, naívan sétafikkantani szerettünk volna, épphogy az Evezősig jutottunk egy gyors hekkezésig, a kerthelyiség alját is mardosta a kiáradó Duna. Félelmetes.

cucka 2009.06.08. 12:29

Pocakomszékem

... mert ezzel (is) adós vagyok. Tegnap esti kép, nagy hirtelen magam sem tudom, hogy az aktuálisan frissített kiírás szerint éppen hol is tartunk, sacc per kábé a 13-14. hét határmezsgyéjét tapossuk. Emlékeim szerint a Huncos pocak valahogy másabb volt, sokkal hamarabb kényszerültem kismamanacikba bújni, bár lehet ez az állapot most azért is késlekedik, mert kis plusszal indítottam, no meg a nacijaim is egy mérettel nagyobbak, mint a megboldogult, Huncos előtti időkben.

Aztán meg jó lenne, azt is tudni, hogy Méhem Gyümölcse, (most a kintlakóra gondolok éppen), hová is rejtette el a meggymagozót, amivel hetek óta játszadozik, és amelyre árgus szemekkel figyeltem, hogy ne tüntesse el, mert ázik egy vödörnyi cserkóm, mely magozásra vár?! Sebaj, XXI. század gyermeke kis bosszankodás (és feltúrt Huncos összes zúgrejtekhelye) után megoldja a felmerülő problémát: megkéri a  munkából hazatérő urát, ugyan, hozzon má' neki egy meggymagozót, szépszóra.

Hétvégente háztűznézőbe járunk, szerelmetes Pilisünkbe keresgéljük álomotthonunk, hol felcsillanó reményekkel, hol csalódottabban. Tudom és érzem, valahol vár ránk az a házikó, ami az otthonunk lesz. Az igazi. Most szélesítettük a hatósugarunkat, Komárom-Esztergom megye egyes települései is számításba jöhetnek már (főként Duna kanyar)

A napok kicsit befordulósabban telnek, a hidegfront és az életemből visszatérően részt kérő migrén hatására, ma pl. erőtlen hánykolódtam, sötét szobában, párnák közt, 10-ig, szerencsémre Huncos migrén-barát üzemmódra kapcsolódva hánykolódott mellettem... reggel fél 7 óta. Mondjuk ez fájt. Most meg alszik. Én meg nem tudok cserkómagozni. Ez is fáj.

cucka 2009.02.07. 23:15

Szerelem első látásra

Van az úgy, hogy az ember vágyakozik valami után, ami nem lehet az övé, de titkon reméli, hogy talán majd egyszer, évek múlva elérhetővé válik...
Nyílt titok, hogy álmaink netovábbja egy csodaházikó, sok szobával (a gyerkőceinknek és a nálunk vendégeskedőknek), kerttel, veteményessel, gyümölcsössel, hozzátartozó kis épületekkel, háziállatokkal... tornáccal, kemencével, télen gomolygó füsttel a kéményben, nyáron  grillezés illattal árasztva el a környéket... valahol a Pilis fészkében...

Egy ideje nyüstölöm HuncAput, hogy kezdjük el keresgélni álomházikónkat, csatangoljuk be a falvacskákat, mert hiszem, hogy így fogjuk megtalálni Őt.

Ma felszedelőzködtünk össznépileg és elsőre megtaláltuk az álomlakot... olyan volt, mint amikor találomra bemész egy cipőboltba, leemelsz a polcról egy átlagos cipellőt, felpróbálod és érzed, erre a cipőre vártál egész életedben, és ő is neked készült... lányos zavarodottságomban még fotózni is elfelejtettem...
Minden adott amire valaha is vágytunk: tágas konyha, hatalmas kert, beépíthető tetőtér, világos nagy szobák, borospince, garázs, melléképület, lekerített rész a baromfiknak. Ahogy végigjártuk a szobákat az agyam lázasan dolgozott, már láttam, mit és milyenre cserélnék ki, hol milyen színeket változtatnék meg és lelki szemeim előtt a teraszon reggeliztünk sokadmagunkkal... 

A tulaj nagyon szabadulna már tőle: maguknak építették, úgy képzelték, majd a gyerekeik és azok családjai lakják a tetőret... aztán persze másképp alakult, gyerekek kirepültek, nekik nagyon nagy ez a ház... jóval a piaci értéke alatt kínálják,  telekárban, de még így sem merünk belevágni... a lehetőségek adottak, de nagyon sokat kellene rákölteni ahhoz, hogy olyan legyen, amilyenre igazán vágyunk...

Azóta hullámzunk mindketten: a mindenre-azonnal lelkesedésem ilyenkor nem túl előnyös tulajdonságom, szinte fizikai fájdalommal fáj, hogy mégsem lesz a mienk ez a tökéletes házikó. HuncApu szerint azért jöttünk lázba mindketten, mert megcsillant a remény, hogy kis(?) erőfeszítéssel kertes házba költözhetnénk, magunk mögött hagyva a főváros porát-nyüzsgését.

Azt gondolom, megint igaza lehet, viszont egy dolog biztos: az elkövetkezendő hétvégékre meg lesz a programunk! Kellemeset a hasznossal: nézelődünk, sétálgatunk és közben  általunk eddig nem ismert éttermeket fedezünk fel. Ja, kérem, aki a szokások rabja?!...

13 komment

Címkék: ház