cucka 2011.05.29. 17:28

Gyermeknapos

Mint a házurával már többszörösen megállapítottuk, a mi gyerekeinknek minden nap gyereknap, meg amúgy is, kicsik ők még egy egész napos programhoz (én meg fáradt és önző), így okosszülők módjára este, a nagykádas fürdés közben rávezettük az elsőszülöttet, mihez is lenne ma kedve. A válaszát borítékolhattam volna: hinta nagyjátszótéren.  Ami a mi olvasatunkban azt jelenti, hogy az ünnepre való tekintettel, nem elég a kéthintás-egylibikókás-nagyhomokozós falusink, hanem szomszédolunk egyet a nagyjátszótérre. És ezt meg mi már összekötöttük azzal, hogy akkor ottebédelünk, és a lelki szemeink előtt, az azt követő jólmegérdemelt pihenés is ott lebegett... mindig kihagyom a számításaimból, hogy van két, váltott nappali műszakban alvó ördögfiókánk.

Mert reggel már pitymallatkor el kellett kezdenie Huncosnak a buzdító noszogatást, szándékának komolyságát egy önálló felöltözéssel is alátámasztotta. (az már csak egy mellékes szál, hogy nyári pizsamáját télire váltotta, és attól juszt sem volt hajlandó indulásig megszabadulni, egészen pontosan az utolsó aduász bevetéséig, mely szerint ő nem jön velünk, hanem itthon marad pizsamanapot tartani). Hugira pillanatok alatt átragadt a hangulat, aki ugyan még csak 2 szavas mondatokat használ*, így azokat rikkantotta elviselhetetlenül magas hangon. (Áppá, gyere!- eközben a kezénél fogva rángatta apját; indulu kiii!- ez már a menjünkmár kategória)

Az effajta presszúra hatására viszonylag hamar elindultunk, hamar odaértük és gyorsan konstatáltuk, hogy a hivatalos gyereknapról lemaradtunk ugyan, (mert az tegnap volt), amit egyáltalán nem bántunk, így a játszótéren az egy négyzetméterre eső felnőttek/gyerekek száma nem haladta meg az elfogadható kategóriát. Kicsit föl is lélegeztem és egy árnyékos padon szégyenszemre beletemetkeztem az egyik letehetetlen könyvembe, míg Apjuk bírta a két egy méter alatti gyerek-két ellenkező irány felállást, aztán átvettem, hol egyiket-hol másikat. Annak ellenére, hogy azt gondoltam eddig, hogy ez az a játszótér, ahol 3 éves kor alatt nem nagyon tudnak mit csinálni az ifjak, (egy darab babahinta található benne össz-vissz), Kismici ma rálicitált alaposan: kisruhában mászta meg a méteres létrákat, hogy fölérjen a toronyba, és erről meg két dolog jutott eszembe, egyrészt, hogy tavaly ilyenkor mennyire bizonytalanul nem találta a helyét Hunor ugyanitt, másrészt meg, hogy mekkora ősi tudással érkeznek ezek a kisemberek hozzánk. Csak figyelnünk kell rájuk. (nomeg, hogy kismici tulajdonképpen rejtőzködő kisöcsi a jelek szerint)

Aztán elsétáltunk egy falatozóig, ahol Királyleányka már igencsak Rombolda üzemmódra kapcsolt, ebből már sejtettem, hogy minden lesz, csak konszolidált étkezés nem, ha nem tudjuk kiütni valahogy. Egy külföldi csoport szúrós pillantásai közepette suvasztottuk be a kishölgyet egy jólbevált autós kiskörre, és éppen kettő perc alatt ütötte ki magát, földöntúli üvöltésekkel kísérve. Ennek tükrében nekünk is gyereknap volt, mert végre nyugodalmasan ehettünk, (ezt egy pohár serrel is megkoronáztam), Hunornak meg übergyereknap, mert az étlapról kakaóspalacsintát választhatott ebédre. (mert az apjuk még mindig kellően rutintalan és a választható ételek sorát a palacsintával indította)

És végül hazaértünk, és olyan jól esett volna egy fél órácskát ledőlni, ám abban a pillanatban, amint begurultunk az udvarra, Minkus szemei kipattantak és ott folytatta, ahol abbahagyta és persze azóta is pörög éteri magaslatokban. Legalább a skacok aludtak.

 

* ezért Hunor 3 éves korában a fél karomat odaadtam volna.

cucka 2011.05.13. 09:50

Semmiről és mindenről

A napjaink önző módon telnek. Esküszöm, rosszabb vagyok, mint egy 14 éves tinilány, napközben többször is képes vagyok elbőgni magam annak a gondolatára is, hogy ottlehetek, úgy várom az így, csupa nagybetűvel íródott KONCERTET! Így most megszűntek az Alma dalos bulik, nincs több Kolompos, az elmúlt egy hétben még az esti levezető densz is a lemezbemutató zenére történik. Minka szintén nagy rajongóvá vált, talán mert ő a nagyfiú oviban tartózkodása alatt is kap egy adagot belőle, Hunor meg már csak megadóan építgeti a vonatsíneit, miközben egy erőtlen Alma? kérdéssel próbálkozik.
A szombati bulit egyetlen dolog árnyékolja be, mégpedig hősies Kismici második napja perzisztáló láza, ami ugye várható volt, a múlt heti oltás következményeként. TankAranka megtagad mindennemű lázcsillapítást, a kedélye jó, bár minimálisan étkezik (annyit, mint általában Hunor itthon, tehát aggodalomra továbbra sincs okom), így nem is abajgatom, bár az éjszakai felsírásai, meg a hajnal ötös hányásos kelése a hátam közepibe se hiányzott. És persze figyelgetem, mert ugye királylányunk már bizonyítottan hajlamos a lázgörcsre.

Mindeközben olvasok. Sokat és sokfélét, és mindig nagyon meg tudok örülni annak, ha sikerül egy igazi gyöngyszemre bukkannom. És az ezenfelül is fennmaradó szabadidőmben pedig kötögetek, viszonylag szépen haladok itt ezzel, bár egészen másképp kötögetem, és az eredeti tervvel ellentétben: nem fog debütálni a vállaimon szombat este, azon profán okokból kifolyólag, hogy nem lesz kész.  Szegény csáládom sínyli meg újkori befordulásomat, akár 2-3 napig is ugyanazt a főtt ételt kénytelen fogyasztani, cserébe viszont hajlandó vagyok a leglehetetlenebb kéréseknek is eleget tenni, mint pölö az este tízórai rántotta-készítés. (azt viszont megközvélemény-kutatnám, hogy Hunor azt kérte, hogy kössek neki egy olyan manónadrágot, amiben dirrdurrozhat, és ennél több pontosításra nem volt hajlandó... WTF??? ilyenkor -is- látszik, hogy nem vagyok a kreativitás csúcsán szédelgő anyuka)

Úgy látszik, csak írnom kellett róla és máris helyrebillentem, mert persze az ittemlítettet azonnal meg kellett sütnöm, isteni finom, a recept örökös tagságot nyert, amit aztán majdhogynem egyedül kellett elpusztítanom (nem esett nehezemre), apjuk nem édesszájú, bár erről még ő is elismerte, hogy finom, a büdöskölköknek meg zsenánt volt érinteni a ragacsos csiguszokat, így inkább egyáltalán nem foglalkoztak vele. Azaz Hunornak még volt pofája ártatlan babaszemeivel megkérdezni, hogy mást nem sütöttem-e? Szóval a kakaóscsigák mellett észrevétlen bekúsztak a zöldségek is, valahogy új dimenziókat fedeztem fel, ahogy a zöldségeshez belépve szaglászva válogatok, aztán persze általában csalódás ér, mert a paradicsomok isteni illata mellett az íze igenis felejthető, a kerti zöldhagymánk viszont még mindig dobogós aranyérmes. (holnap kihagyom!)

Lett egy vadiúj lízing kecsként ismét, Folti. Így már komolyabban is bele kellene vetnem magam a sajtkészítés rejtelmeibe, mert lassan tejben-túróban fürdünk, és a legyártott mennyiség messze meghaladja a fogyasztásunkat, sőt a szomszédok/barátok kapacitását is.

Hunor meg rácuppant a Spongyabobra, amit én ezidáig csak egy kedves figuraként éltem meg, meg ugye hajdanában Huncos fogai nőttek spongyabobosan, köztük ikarusznyi hézaggal. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak reggel van és csak én nem tudom felfogni a poénjaikat, vagy a készítőik tényleg elszívtak egy zacskó cuccot mielőtt nekiültek rajzfilmet csinálni, és ahogy tolultak az agyukból a gőzös gondolatok, úgy adták azokat válogatás nélkül a szereplők szájába.

És most már tényleg csak egyet kell aludni, (beleszámítva a koradélutánimat kettőt), és a szakadó eső sem tud eltántorítani. (legfeljebb egy bőröndnyi rucival készülök).

cucka 2011.02.14. 23:55

Hófordulós mulatós

Buncileányka betöltött 14. hónapját egy szürke-mindennapokból lecsalt hosszú hétvégével ünnepeltük. Régóta szervezzük korai nyaralásunkat, és igen nem elírás, idén sajna ennyivel kell beérnünk. (nem egészen egy hónap múlva születnek a kecskegidóink, aztán már napi kétszer kő fejni őket, az én hasam sem lesz már kisebb, sőt, itt a kert az állandó munkálataival, szóval amikor nyaralóvidéket választottunk otthonunknak, akkor még sugallatunk sem volt afelé, hogy mennyire könnyelműen dobálóztunk a vérkomollyal...)

Nem vágytunk csodahelyre. Csak szerettünk volna lazítani, pihenni kicsit és nem foglalkozni német turisták rosszalló pillantásaival, amikor a gyerekek sikongatnak a medencében vagy az esti vacsoránál nyűgösebbek a kelleténél. Így a választásunk ismét a nyáron már beváltra esett. És most sem kellett csalódnunk. A szálloda alkalmazottait és a hozzáállásukat továbbra is csak szuperlativuszokban említhetem. Hunor könnyedén oldódott, kétrendbeli Reni-óvónénis barátságokkal gazdagodott, sőt még Buncóleányzót is otthagyhattuk egy órácskára (kevés szállóvendég volt), míg kettesben romantikáztunk Apjukkal. Vasárnapra becsatlakozott -Hunc szavaival-  (N)Agyi is. Azt hiszem, könnyedén el tudnám viselni hosszabb távon is, ha karnyújtásnyira lehetnének (és jobban ráérnének) a nagyszülők. Nem feltétlenül önös-gyereklepasszolós érdekből, sokkalta inkább azokért a semmihez-sem-fogható pillanatokért, azokért a szívet-lelket melengető csillogó szempárokért, amiket csak a nagyszülők jelenléte tud okozni. És szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy képesek ki is fejezni azt, hogy fontosak számukra, hogy hiányolják, hogy várják, hogy ragaszkodnak hozzájuk.

Megérkezésünk után pár perccel már igazi parasztokként viselkedtünk, előkerült a kolbász-töpörtyű (mentségünkre szóljon: zsírt nem vittünk befőttesüvegben), a kicsik rávetődtek a jóféle hazaira egy diszkrét csemegézés erejéig:

És memento Kismicinek, ha tizenévesen (vagy akár két év múlva, lásd bratyó) azon sírokrívok, hogy nem eszik a gyerök. Volt idő, mikor evett. Általában kétszer-háromszor annyit, mint Huncos:

Tényleg olyan, mintha túlélő túrán lettek volna, mesenézéses gyümölcsözgetés is volt, szigorúan pizsiben, az éttermi tetemes mennyiségű vacsora elfogyasztása után (nem beállított kép, a kicsi mindenhová felmászik):

Hogy ne csak az evésről szóljon minden, volt játszóterezés, meg fürdés is, meg végre egy akár normálisnak is nevezhető családi fotó. (meg képdömping).

Ma még kicsit lebegve rugdosom magam, hogy felvegyem újra az itthoni ritmust. Nehezemre esik. (Huncos hazaindulás előtt a szálloda szekrényébe bújt, hogy mégse jöjjünk el, és erre buzdította mindenben cinkos kishúgát is, és ha nekem is szól, esküszöm én is melléjük kuporodom)

cucka 2010.11.21. 22:15

Táncház

Huncos nem volt még másfél, Minka pedig számításaim szerint éppen pár napos zigótaként tengette mindennapjait, amikor egy balatoni hosszúhétvégén elkeveredtünk egy táncházba. Hőscincérünk, akkor még aligjárt, mégis hősiesen ropta, kavargott a felnőtt lábak között, zanyja párás szemeitől jócskán körülölelve.

A táncnak ereje van. Emberi mivoltunk hajnala óta ropjuk, örömünkben-bánatunkban, születéskor-halálkor, télben-nyárban egyaránt. Ismerhetünk termékenységi táncokat vagy akár természeti jelenségeket befolyásolni próbálókat. A néptáncnak különösen szakrális ereje van. A magyar néptánc egyesíti a teremtő gondolatot a teremtő mozdulattal, a tettel. 
Talán sosem hittem volna el mindezt, ha nem saját bőrön tapasztalom. Hunorral a pocakomban, a hetedik hónapos együttlétünk derekán volt a lakodalmunk. Sokan féltettek, aggódtak értem-miattunk, hogyan is fogom bírni az éjszakázást, a táncos mulatozást. A menyecske ruhámat egy székely asszony varrta rám nyaralásunk ott tartózkodása idején, 3 nap alatt. Gyönyörű lett, hiszem, minden szimpátiáját és pozitív gondolatát belevarrta.
Éjfélkor kezdődött a menyecsketánc, nem az a kimondottan konvencionális, igyekezték kímélni gömbölyűségemet. Persze a násznép megtáncoltatott, kézről-kézre jártam.  Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy szoros (óvó) körgyűrű képződött köröttem, és nagyon hosszú percekig táncoltunk, egyre felpörgetettebben. Dőlt rólunk a víz, pirultak az arcok és egy másfajta tudatállapotba kerülve hömpölyögtünk, vitt a lábunk, félelmetes energia szabadult fel ott és akkor. A bőröm zsibongásán  éreztem a szeretet védő erejét.
Azt hittem képzelődöm, a boldogság, a kompakt világ teljessége elvette a józan ítélőképességem. Aztán másnap-harmadnap beszélgettem a barátainkkal. Akik benne voltak a körtáncban, mindenki hasonló érzésekről számolt be, az én érzeteimtől teljesen függetlenül. Akik pedig kivülről figyelték, csak azt látták, mintha történt volna odabent valami. Mintha elszakadtunk volna evilágtól egy kis időre.

Ma táncház volt a falunkba. Hosszú évek csöndjét szakította meg a mai. És örülök, hogy a részese lehettem a szervezésnek, hogy a krumplis pogácsám pillanatok alatt elfogyott, jó volt látni a sok csillogó szempárt, rózsás arcot, akik közösséget jöttek építeni. S hogy lesz-e folytatása? Ha rajtam múlik, mindenképpen.

Néha elég egy piciny fordulat ahhoz, hogy az nem várt események sorozatát vonja maga után. Mondhatnám, hogy a történések sodortak magukkal, de hiszek abban, hogy az ember egy bizonyos pontig maga alakítja az életét, hogy aztán ráfoghassa a sorsra, vagy a végzetre. 

Az, hogy most elindulhattam ezen az úton, nem a véletlennek köszönhetem. Mindig is lételemem volt a zsizsegés, a szervezkedés, fontos volt éreznem, hogy adhatok, hogy segíthetek. Most pedig furmányos módon becsusszant az életembe egy olyan opció, amelyen először harsányan felröhögtem, majd átgondolva, megláttam benne a lehetőségeket. Végre azt csinálhatom, amit szeretek, és ott, ahol érzem, hogy valóban tehetek is valamit. Pici lépések ezek, és biztos lesznek nehezebb időszakok is, ám jelenleg kedvem töretlen.

Internetünk sem volt pár napig. Úgy fogtam föl, eljött a befelé nézés ideje, talán nem most kell dokumentálva kikommunikálnom, sokkalta fontosabb a valóságban lenni, lépni, megélni.

Szombaton ad hoc módon ugyan, de végrevégrevégre eljutottunk az egyik legcsodálatosabb környékünkön fellelhető kirándulóhelyre is, a Remete barlanghoz. Társas utazásunk volt, egy baráti párral és annak 3 hasonkorú gyermekével vágtunk neki a távnak. A kompnak is nagy sikere volt, Mici gurgulázva nevetett ahogy kikandikált a hajóablakon. Primadonnánk háton utazott, a felfelé vezető emelkedőkkel gazdagon tarkított erdei útat gyakorlatilag végigaludta.

Hunor kezdeti lelkesedését, hamar felváltotta előbb a nyüsszögés, majd a határozott és földhözvágólagos hisztis tiltakozás a meredély ellen, így a haladás érdekében, apjuk hóna alá kapta elsőszülöttjét. A túrát közepes erősségűnek gondolom, bő fél óra alatt kényelmesen teljesíthető a hegygerinc-menet. 

A lábunk alatt kanyargó Duna látványa minden izzasztó pillanatért kárpótolt. Hosszú perceket töltöttünk ott fent abban a békében, a gyerekek közben megmászták a sziklákat az érkező turisták nem kis megrökönyödésére. Mondjuk, amikor cirka 2 méter magasságból sikkantgatott a kismacsóm, nekem is csatakosra izzadt a tenyerem. 
Kismici közben a maga négykézláb módján felfedezte a tűzrakó helyet, annak összes ezeréves égéstermékével együtt.

Aztán eszembe jutott, hogy négyünkről még nincs is klasszice szépcsaládvagyunk fotó. Akkor most megmutatnám a legjobban sikerültet, amikor sem Huncos nem rúg a kamera felé tiltakozásképpen, sem kismici nem próbálja meg kikukázni a hátizsákba gondosan elcsomagolt szemetünket.
És jusztis ott fog majd ficeregni a szobánk falán ez a kép is, ha egyszer majd odajutok és kiválogatom a legmegfelelőbbeket:

cucka 2010.10.04. 14:59

Meglátogattuk Tátyit

A programok úgy alakították vasárnapunkat, hogy az utolsó egy órában becsúsztunk Tátyi rendelésére. A benntöltött egy óra alatt a kicsik szétkapták picit a rendelőt, Hunc vezette a műtőasztalt, Hugi hangos kacaja kíséretében:

miután mindent alaposan megkóstolgatott, Hugica körbetörölte egész rózsaszín-fehér-testtömegével a rendelőt:

(úgy tűnik, egyelőre még semmit sem nyaltak be onnan...)

Aztán Huncos potózkodni szeretett volna Icivel, de a kistucat képből egy sem sikerült igazán. Ők azok, akikről képtelenség normálisat kattintani: (Hunoron a Hugi virágos kissapkája, melyhez tágítás céljából én is hozzájárultam):

És végül egy vígkedélyű vastagcsíkos reggelitváró (akinek a bátyuskája ma egyedül ott maradt az oviban egész délelőttre, és csak ebéd előtt mentünk érte, sosem ismert csönd honolt ma minálunk, és Huncos, talán az elsőnapra való tekintettel, könnymentesen és hősiesen abszolválta a mait):

cucka 2010.09.26. 22:29

Nagyifotós játszós

Fókuszáló várépítő:

Autópálya tesztpilóta:

Frissenébredt Hunor-hasonmás:

Varázslólányka:

Élünk. Nagyon is. Magunk mögött hagytunk egy fotómentes balatonos hosszú hétvégét, előttünk pedig áll egy barátos, sokemberes rövid hétvége.

A Balatonos hosszúról annyit érdemes megjegyezni, hogy ismét megállapíthattuk, hogy kevés olyan hely van kishazánkban, ahol olyan terüljterülj vendégfogadás van, mint Somogyországban. Kemence partiztunk, de úgy, hogy az összeverődött nagy társaságnak hála, szinte gondunk sem volt a kicsikkel. Hunor tökéletesen beiileszkedett (majdnem) legkisebbként a csapatba, Minka meg felfedezte a földtől pár centire fellelhető felfedeznivalót. Persze, ismét minden kettős, lassan tényleg elgondolkodom egy magasan kvalifikált szakember felkeresésén. Egyrészt jó volt látni, hogy Huncmester mennyire okosan viselkedett, hogy mennyire be tudott illeszkedni egy összeszokott gyerekcsapatba annak ellenére, hogy még mindig aligbeszél, másrészről, meg a szívem szakadt darabokra, hogy mekkora nagyfiú már. Erről meg persze, rögvest az óvoda jutott eszembe, hogy hóvégén kiírás (jajjistenem, már csak pár nap...), 17 új gyerek szokik be idén, heti 3-4 gyerekre lebontva, így nem tudom mikor is kezdünk, de a szeptember már az ajtónkon kopogtat, és ugyan az eszem tudja, hogy nem lesz semmi baj, a szívem mégiscsak mindenféle helyzethez nem illőket duruzsol nekem.

Aztán Minka. Aki sejtéseim igazolásaként többszörösen bebizonyította, hogy jobban érdekli már a kemencében sült csirkecomb burgonyával és a kenyérlángos, mint amit a testem képes nyújtani neki. És természetesen ez ismét ambivalens érzeteket keltett bennem, hiszen még aligszületett, és Hunor ennyi idősen még csak kóstolgatta az ételeket, és kétszer ennyi idősen is cickón aludt el. És ez az, amit jelen állás szerint Miciről nem nagyon tudok elképzelni, hiszen napközben max kétszer, éjjel 2-3-szor igényli már csak a negédes sűrítményt.
Amúgy meg kitalálta, hogy ő már nagylány, így napközben már egyetsem akar aludni, cserébe viszont este 7-kor kidől reggelig, ami bizonyos szempontból jó, más szempontból meg nagyon nem, mert mindenen állni akar, sokszor összecsuklik olyan fáradt, de megy, tarol, és fejetbever. A homloka (jajjszegénykém) a szivárvány színeiben pompázó tiplikkel van teli, beszerzése idejének függvényében.

Hát csoda ezek után, hogy skizofrén énemet sűrűn kellett jóféle kupicákkal fröccsel öntözgetnem?!

cucka 2010.07.11. 23:15

Kétgyerekes ruccanás

Míg Pesten éltünk, szükségét éreztük annak, hogy kimeneküljünk hétvégente a nagyváros fojtogató öleléséből. Amióta ideköltöztünk, megszűnt a maró kényszer, jól érezzük itthon magunkat, jó a tűző napon a kertben, jó a teraszon, és jó a hűvös házban is. És ha valami nem hiányzik az életemből, az a kánikulában nyüzsgő embermassza... antiszociálissá váltam.

A szomszédközért eladólánya hetek óta csábít (mindenféle ingyenjegyeket lobogtatva a szemünk előtt a lovagi tornára), hogy a Visegrádi Palotajátékokat látnunk kell, nagy élmény a gyereknek, jó program a szülőnek. Addig hezitáltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg sikerült a lehető legjobbkor útnak indulnunk a nyári kánikulában, közel 11 óra volt, mire odaértünk. Végigsétáltunk a hosszú bazársoron, előtte megbeszéltük kispasinkkal, hogy egyetlen dolgot kérhet az egész sorról, én bajban lettem volna, csodaszép portékával készültek az árusok. Persze, ő már az első fafaragásosnál kiválasztotta a vállra akasztható puskáját. Ennyit a pacifista nézeteimről. (megjegyzem, a zapjának teljesen más a véleménye erről, szerinte ez genetika és férfijegy és nem titkoltan örül is ennek a militarizmus iránti vonzódásnak...)

Aztán bevetődött agyagozni, és kivakarhatatlan volt onnan és nagyon szép plecsnit készített, visegrédi várasat, amit (ha végre kiszárad), megföstünk majd még szebbre.

Kihasználva a kihasználhatót, hármacskán keképtünk és újra élveztük kicsit az egygyerekes létet, amikor még nem kell ezerfelé figyelni, csak toligatni a babakocsit. Könyvsátraknál csemegéztem (persze magamnak csak egyet vadásztam -by Dius-, bezzeg a büdöskölkök teljes dedikált NagyBandó gyerek- és mondókáskönyv sorozatot kaptak...), apjuk kés szenvedélyének hódolt, Bunci napszemüveget rágicsált teljes átéléssel (az átélés eredménye lett egy jobbfelső új fog, immáron a harmadik).

A lovagi tornára már nem maradt bennünk energia, kocsibavágódtunk és élményekkel gazdagon tértünk haza. (ahol átaludtuk az egész délutánt...)

(ilyen türelemmel viseltetett irányomba a szépfiatalember, amíg én kolozsvári néniktől válogattam asztalterítőt... szavam sevan...)

cucka 2010.05.26. 08:59

A három nap

Mindenképpen munkanélküli és alvásokkal bőven tarkítottra sikeredett, mint ahogyan azt előre elterveztük. Voltak vendégeink, generációk verődtek össze egy ebéd és egy kellemes délután erejéig.

Mindig melegséggel tölt el látni a gyermekemen, ahogy örül és bújik a hőnszeretett Ágyijához, vagy ahogy beveti magát a Dédnagypapa karjaiba... apró csodamorzsák ezek egy szerethető világban...

Aztán bebizonyosodott, hogy pontolyan setétszőke vagyok, mint ahogy azt a képek is bizonyítják. Szerettem volna videót készíteni fiam legújabb produkciójáról, melyet maga fejlesztett tökélyre: behozza az üres szennyestartót, fejjel lefelé fordítva billentyűket imitálva prüntyög rajta, közben vékonka cinegehangon kíséri képzeletbeli dallamát, mindezt röpke 5 másodpercig, majd meghajol és várja a kirobbanó tapsvihart. Ha mégsem érkezik, tapsikoló kézzel jelzi a tisztelt publikum felé, hogy jöhet a méltó jutalom. Nos, ehelyett nekem sikerült felvennem azt, ahogy megkérem szépen, hogy kezdje előlről, mert Minka kirúgta a kezemből a kamerát, vagy éppen közlöm, hogy képtelenség kiscsaládomról egy valamirevaló hómvideót készíteni, mert mindenki szétmászik a képből.

A hitös uram szerencsére kézbevette a dolgokat és megörökítette azt az (első) pillanatot, amikor a békés és Minkanyekergés mentes ebédünk elfogyasztása érdekében profán módon a kezibe nyomtunk egy kenyérsarkot. Áhítat és átszellemültség jellemzi kettejük kapcsolatát... a Minkáét a kenyércsücsökkel: 

(az idill hátterében éppen 246. "utoljára" mondok el Huncosnak valamit)

Huncosdrágámnál meg határozottan elindult egy beszélő-folyamat, egyre több szót ismétel utánunk, vagy éppen dolgokat/tárgyakat nevez nevén. A régebbieket kiegészíti a ló, ajtó, halló, szijjja, Huno, Cica vagy (Minkuszt hívja így), olló, uró (fúró), arra, autó, apa, papa szavakkal és még sorolhatnám, ha eszembejutna.

cucka 2010.05.03. 22:46

Anyák napi köszöntő

Titkon nagyon vártam ezt az ünnepet. Képzeletemben rózsaszíntüllös és babakékruhás angyalkáim, maguk szedte mezei virágcsokorral,  lassított felvételen, szirupos zenei aláfestéssel, futnak felém a réten és kívánnak boldog anyák napját, miközben valami nagyon egyedi dologgal örvendeztetnek meg. Mondjuk Hunor hirtelen teljes mondatokban beszél, Minka meg esetleg feláll. Vagy mozdulatlanná válik a világ egy napra és én végre kialhatom magam.

A valóság azonban megint minden képzeletet felülmúlt. Nem tudni, hogy mi állt a dolgok mögött, a múlt héten két egymást követő napon Hunor által elfogyasztott fekália (valami különleges vonzódást érez, hol kutyáét, hol lóét fogyasztja, pedig esküszöm kap enni rendesen...) vagy csak szimplán a közösségi lét (értsd óvodalátogatáskor nyálcsere, közös pohárból ivás) előszele csapta meg. Sosem tudjuk meg. Így a hosszú idők óta eltervezett idegenbe töltendő bográcsozásos éjszakát végigvirrasztottam Hunorral, bűzös fosós-hányós-levihetetlenül magas lázas borzalom volt, mely következő napra orrfolyással párosult. Soha még így nem szerették egymást a tesók, mint most, így reggelre már Buncilány is hőemelkedett-és folyékony macik sokliterét bocsátotta kisvilágunkra.
És ha mindez nem lett volna még elég, életem értelme, a bizonyos másik felem totálisan megfeledkezett a májuselsővasárnapján ünnepelendő dologról (és ezúton is üzenem, a későesti rózsacsokor nem kompenzált semmiért!), így amikor koradélután kaptam egy régijóbaráttól egy bájosan kedves köszöntő smst, zokogásban törtem ki. Ugyanis ekkor már túl voltam kb 25 fostos pelenkán, negyedennyi átöltöztetésen, jópár hőmérőzésen és kismillió mindenféle figyelemelterelő gyerek-nyugtatáson. Köztük a saját mantrázgatásomon is, hogy nem lesz semmi baj, nem fognak kiszáradni és nem megyünk éjszaka ügyeletre, mert le fogom tudni nyomni a lázukat. Nem száradtak ki, nem mentünk ügyeletre, a lázukat hőemelkedéssé tompítottam. Ami bíztató, hogy a szopottgombócos, tipikusan beteg fejük ellenére vígkedélyűek és jóétvágyúak.

Biztos valami jóvágású vírnyót nyaltunk be. Igen, mára már mi is torokfájunk, hőemelkedünk. És testületileg benyűgösödtünk.

Asszem, óvoda prodzsekt odébbtolva. Ejráérünkarramég...

cucka 2010.02.21. 16:45

A hídember

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy vasárnap délelőtt 10 órakkor mi már túl vagyunk reggelin, egy-két kóbor macicsapaton, és élvezzük a küszöbön toporgó , lágyan cirógató tavaszi napsütést, én azt finoman szólva is arconröhögöm.

Ma viszont nyakunkba vettük a vidéket, órákon át sétáltunk, erdőben, gyalogúton, Hunor javarészt motorral, Minkesz rámkötötten. (mer nappal szembe jó pózolni...)

A kiszabadult gyermek, aki már a lakótömbök gyűrűjében is különös kapcsolatban állt a játszótér melletti szökőkúttal (ő és a kis Gyurka pajtija versenyt dobálták tele kavicsokkal a biztonsági őrök legnagyobb örömére), most háborítatlanul dobálhatott mindenféle kavicsokat, tobozokat, botokat a sebesen futó patakba.


Rájöttem, a mifalunk (kicsit érezhető azért már a lokálpatriotizmus, ugye?!) a hídak faluja, bármerre is indulunk neki, minimum egy két hídon átkelünk, Hunor nem kis örvendezésére. Ott aztán hosszú perceket kell eltölteni, én szívdobogva lesem, mikor kell ugrani utána a folyóba, annyira a széléről és annyira életveszélyesen dobál.

Akárki meglássa, hídember lesz belőle.

cucka 2009.10.18. 20:29

Rossz szokás

Pár évvel ezelőtt Barátosném óvva intett attól, hogy a náluk tartózkodásom alatt, akár egyszer is hódoljak akkor még napiszintű szenvedélyemnek, a körömrágásnak, ugyanis Körösztgyermekem éppen az utánzós kismajom-korszakát élte. Hittem is meg nem is, hogy ennyire lehet ilyen, így most derült égből ért a villámcsapás, hogy Hunor pár napja furcsa új szokásnak hódol: körömrág. Gyors magambatekintés után be kellett látnom, ezt bezony itthonról szívja magába: az utóbbi hetek idegörlő feszültségbombáinak, egy-két-körmöm és börkém látta kárát... nodemost, hogyan is tovább? Mert a kezdődő dackorszak eme új szenvedéllyel számomra szinte kezelhetetlen párost alkot, de legalábbis mindenképpen nagy feladat elé állít: azaz, ha valamit nagyon tiltok, túlzott körültekintésem kicseng a hangomból és Hunor huncut vigyorral csakazértis megteszi, ha szemet húnyok és igyekszem kevésbé foglalkozni a dologgal szinte figyelemfelkeltés nélkül kivenni ujjacskáit a szájából, (valamint önmagam felett is önuralmat gyakorolva tudatosan odafigyelni, hogy semmi tiltólistást a gyerek előtt...), akkor pár pillanat múlva, zavartalanul rágicsálja tovább karmocskáit. És sajnos már vannak áldozatai... Még keresem a tuti megoldást, következő lépésként, ma rövidre vágom a körmeit (hátha csak a hossza zavarja?!).

Arról meg csak halkan tennék említést, hogy bányászik is a lelkem, kincset keres a kétlúkú vájatban... node legalább ezt nem tőlem látta...

Hétvégén őszbúcsúztató, Minaszületés előtti termálozáson vettünk részt. Háááát, egy kétévessel inkább volt fárasztó, mint pihentető, ellenben Hunor nagyon élvezte a pancsolást, a játszóházat, az óriási idegennyelvű gyerektársaságot, ami körülvette.  Bebizonyosodott a szemem láttára, hogy szerelemben és gyerekjátékokban nincsenek nyelvi akadályok, úgy elkommunikáltak a szlovák-német-magyar gyerkőcök a saját nemzetközi nyelvükön, hogy öröm volt nézni, mi szülők, csak zavartan vigyorogtunk kínunkban. Játszani továbbra is egyedül játszik, ellenben igénye van arra, hogy mindezt társaságban tegye, szívmelengető nézni, ahogy a nagyobbaktól ellesi a mozdulatokat, a játékok hazsnálati technikáit. Így történt, hogy Hunc 120 darabos, 5-6 éveseknek való puzzle-t próbált meg kirakni, valamint a hegesztőszemüveget hosszú perceken át képtelenség volt leimádkozni a fejéről.

cucka 2009.10.11. 17:42

Tegnap kicsit...

Délután kidőltek a fiúk és egymáson, kupacban elaludtak... máskor, ilyen pillanatokat kihasználva nekiesek a mosogatásnak, a mosásnak, a vasalásnak. Vagy csak simán melléjükdőlök én is és olvasgatva elbóbiskolok. Ám most másképp döntöttem. Megéreztem a bizsergést, felöltöztem és egy cetlit hagyva magam mögött, leszöktem pár órára. Igaz, közben eleget tettem pár vásárlásos kötelezettségemnek, és megeresztettem egy hosszúranyúlt, ám annál kedvesebb, lelkethelyretevő telefonhívást is, de ha nem így cselekedtem volna, az nem is én lettem volna...

Sétáltam. Egyedül. Úgy, mint utoljára már nem is igazán emlékszem hány éve. Nem szerelmesen andalogva, nem pocakosan levegőzve és ábrándozva, nem is büszkén babakocsit tologatva, sem egy közel kétéves cross-motorossal tartva a tempót. Egyedül. A magam tempóját követve, a magam gondolataiba mélyülve, sűrűn meg-megállva. Sehovásemsietve. Sétáltam a Duna parti avaron, rozsdavörös leveleket gyüjtögetve, talpam alatt csikorgott a föld, orromba beköltözött az a semmivel össze nem téveszthető őszi illat. A nedves föld szaga a ráhullott falevelekkel keveredve. Ajándékba kapott idei utolsó napsugaras napok ezek a mostaniak...

Jó volt ez a párórás elmenekülés a világból. Rendszereződtek bennem a sorok, kialakultak a  polcok. Azt hiszem, újra megerősítették bennem az utóbbi napok történései, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Vannak dolgok, amiket ha el tudunk fogadni, hogy lényünket teljesen átjárva leülepedjen bennünk, megértjük, hogy mért pont így történt, mi volt az ok. És ha így cselekszünk, már látjuk is a következő lépést... Mert következő lépés mindig van, legfeljebb elkanyarodva, egy másik úton.

Most már nincs bennem félelem. Düh sem maradt bennem, és hiánytokozó fájdalomérzet sem. Helyére kerültek a dolgok.

És amint beléptem megüdvözülve a lakásunk ajtaján, egy álmosszemű Huncmackó és Nagyobbik mása vigyorgott rám, ártatlankék szemeivel... és tudom, az élet hozhat bármilyen veszítéseket, fájdalmakat, ezekért a nyakamat átfogó szorító ölelésekért, valamint ezekért a nyálas puszikért, mindig talpra kell tudnom állni. Mert felelősséggel tartozom. Mert Ők az én (kis)rókáim.

cucka 2009.09.28. 14:47

Címszavakban

Szombat: Etyeki kezes-lábos, nagyrohanás, nagyzabálás, nagyszülinapibuli, nagyjátszóterezés,  felületesnek induló beszélgetés, nagykiborulás. Éjjel: minden előzmény nélkül Hunc nagybefulladás (nem krupp!), pánik, kálciumitatás, párologtatás, szerencsére közreműködő a kölök, így megnyugtatható, nem rohanunk ügyeletre, nemalvás hajnalhasadásig, rettegés, teljen az éjszaka, ha feljön a nap minden jobb lesz, közben agyalás-átértékelés-elhangzott mondatok kavarodnak bele elbóbiskolásaim (rém)álomszereplői szájába... sohatöbbetilyet!

Vasárnap: megpihenés az Origóban. Mélybeszélgetések, felszakadások, tanácsok, minden puha és meleg és megnyugtató. Már nem félek az éjszakáktól, a démonokat egy egyszerű és mindentbegyógyító, ám kézzel nem fogható dologgal elűztük. Szeretetnek hívják. Igazi vasárnapi ebéd. Szeretet-tank tele, jövünk vissza a mindennapokba. Az éjszaka zökkenőmentes. Csak mi bújunk sokkalta jobban egymáshoz, mint máskor.

Hétfő: nagyrohanás, soktelefon... intézked-intézked, valami paptyíroska mindig hiányzik. Majholnap. Én már csak röhögök. Kínomban. És néha pityergek. Tehetetlenségemben és dühömben. Riasztó, hogy mennyire tőlünk függetlenül történik minden, ám -állítólagosan- minden miattunk. Közben játszóterezés, (ichbien elfoglalt anyuka, végigtelefonál, pedig gyűlöli azt... ), bevásárlás, számítógépünk haldoklik... és munka... rengeteg munka...

Leszjobb.

cucka 2009.09.13. 21:45

Extázisban

Amit már rég szerettem volna megörökíteni azok Hunor elmúlt időszakban kezdődő extatikus örömtáncai, felpörgései. Ha valami olyan éri, aminek örül, ha olyan helyen vagyunk, ahol jól érzi magát, tetszik a légkör, sok ember megfordul, Hunc kiteljesedik, visít örömében, táncol, pörög-forog, tüsténkedik és ami elmaradhatatlan: ha igazán jól érzi magát, otthonosan leveti a cipőjét, bárhol is járjunk.

Az élménypark után betértünk egy hangulatos vidéki kisvendéglőbe ebédelni, aminek szerencsére hatalmas udvara volt és egy kis helyisége, ahol gyerekjátékok voltak elhelyezve, így viszonylag tűrhető ritmusban és majdnem egyszerre sikerült megebédelnünk mindhármunknak.

Közvetlenül a megérkezésünk után készültek az alábbi újhelyfeltérképező videók: 

 

(csak, hogy a múló idő szépítő ködfátyla végső feledésbe ne merítse ezeket a könnyített meneteket... )

cucka 2009.09.13. 20:34

Sehol Sziget

Még mindig nem vagyunk fizikálisan a csúcson, bár nem vagyok egy kifejezetten orvoshoz-rohangálós (így történhetett, hogy az egyéves kötelező státuszvizsgálaton sem vettünk részt Hunorral, sőt tovább-borzasztok: a kötelező 18 hós védőoltását sem kapta meg még mind a mai napig, és még tovább borzasztok: engem is csak egyszer látott mostanáig a jelen terhesgondozás alatt a védőnénink... ), mégis családilag úgy döntöttünk, holnap gyerekorvost fogadunk kislakunkba, mer ez már nem normális, annak ellenére, hogy láz továbbra sincs, csak orrfolyás-dugulás-fulladás... Ilyen előzmények mellett, igyekszünk kimaradozni a gyerekközösségekből (játszótér pl), viszont az idei nyár utolsó napsugaras napjairól mégsem vagyunk hajlandóak lemondani. Ezért ma célállomásként a Sehol Szigetre látogattunk, gondolván ezen a helyen örömet szerezhetünk legkisebbünknek, hiszen lovaglási lehetőség is van, számtalan kalandos játszótér(park) és ugrálóvár várja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt.

A koncepció jónak bizonyult (volna), ha nem éppen megérkezésünk előtt fél órával alszik el Ropirágó kisiparosunk a kocsiban, így (türelmetlenségünkben és mostazegyszer-hátha-nem-lesz-nyűgös rutintalanságunkban) kénytelenek voltunk felébreszteni őkelmét.  (hurrá, rajtunk kívül alig vannak!) Érdeklődve pillogott, hogy hova is érkeztünk, majd vidáman felszállt a kisvasútra, ami körbevitt minket Sehol szigeten, valamint kis betekintést nyújtott a szigetet körülvevő Nőtincs falvacska szépségeibe is.

A vonatozás után Hunc lelkesen mutogatott az ugrálóvár irányába, mi meg követtük, mert titkon pár perc önfeledt pihenésre számítottunk, miközben ő önfeledten csúszdázik a nagy hal torkából. No, igen, arra viszont nem számítottunk, hogy a hal torkáig egy mászókötélen vezet az út. Mivel csak mi voltunk az ugrálóvárban, az irányító hölgy megengedte, hogy kis szülői hátszéllel fölnyomjuk Huncost a halba, mely nemes feladat HuncApunak jutott. Ekkor viszont a halacska bezárta a tátott száját kis időre (ez is a móka része), ettől Hunor iszonyatosan megijedt, sírva fakadt, és nem mert egyedül lecsúszni... de visszamászni sem. Így újfent HuncApu mentette meg a fiát a hal torkából, ahová ezek után Hunor már nem mert többé fölmenni...

Ilyen előzmények után próbálkoztunk a kalndpark játszóterén feledtetni Huncmaci  emígyen szerzett negatívságait, de itt is rá kellett döbbennünk, hogy kicsit idősebb skacoknak valók a csúszdák-mászókák, a kiírás is 4 éves kortól ajánlja, és biza be kellett látnunk, hogy ez minden túlzás nélkül így is van.

Maradt a gyógylovaglás, hiszen Hunor imádja a patás cimbiket, most is hevesen bólogatott, ahogy a távolban szabadon nyargalászó pacik felé mutogattunk. Éppen ebéd utáni pihenőjüket tartották a lovak, ám mégis kivételt tettek velünk és előhoztak egy barátságos telivért. Hunc vigyorgott, megsimogatta a hatalmas paripát és már nyújtogatta is a kezecskéit, hogy landoljon a paci hátán. Éppencsak egy fotónyi időre maradt úgy, a semmiből éktelen sírásba csapott át, kétségbeesetten hívva az apját Tátyi-Tátyi-Tátyit hogy azonnal szedje le a ló hátáról.

(megemlíteném a hely korrektségét: nekünk eszünkbe se jutott, de a kijáratnál automatikusan visszafizették a lenemugrált ugrálóvár és a lenemlovagolt lovasprogram árát!)

Kettő darab tanulságot vontunk le a mai nap történéseiből: az első, hogy ide még bizton visszatérünk, leginkább jövő nyáron, amikor már Hunor kicsit nagyobb lesz és jobban fogja tudni értékelni (és használni) a kalandpark nyújtotta lehetőségeket. A második: a büdöséletbe sohatöbbet nem fogom a déli szunyájából fölébreszteni Huncmacit.

Szerelem fokozódik, mi egyelőre csöndben hajtunk fejet előtte, bár sokszor eszembe jut várandósan talán nem kellett volna kikászálódnom minden tankoláskor a benyakutakon és szagolgatnom, azt a számomra isteni nedűt, amit amúgy is imádok, de várandósan triplán rajongok érte. (ilyenkor sajnálom igazán a kétütemű autók felszámolását, na azok kipufogócsöve után imádtam igazán átkelni a zebrán, jó mélyeket szippantottam a szagukból... evvan, mindenkinek lehetnek stikkjei...) A szomszédmotorosboltos srác bótja felé kell újabban motoroznunk, mer ő jófej és mert az enyém kicsi meg ő kölcsönösen szimpatizálódnak, így már kérdezés nélkül felülhet Huncos a hatalmas gépmadarára: (nomeg, mert neki vannak olyan kölököknek való, különböző márkájú famocijuk, amelyeket a kurta lábacskái ugyan hajtani még nem tudnak, ám elégedetten vigyorogva ülni rajta, azt igen):

Hétvégén meg a fűnyíró motorok iránt gyulladt olthatatlan szerelemre, emígyen:

S hogy ezek után mi lesz a következő állomás? magam sem tudom... igyekszem bízni abban, hogy Minkaleányka egy csöndesen, babákkal eljátszadozó, kevésbé veszélyes hobbik után érdeklődő kisszösszenet lesz... 

Már nem tudok csak egy síkban gondolkodni, azzal, ha azt mondom, mindjárt kétéves, rögtön az is eszembe jut, hogy a születésnapja környékén érkezik a Kishúga.

Fut, szalad, extragyorsra kapcsol a lábbal hajtható mociján a közös sétáink alatt, így (szívemre téve a kezem!), kezdem egyre kevésbé kedvelni a délutáni sétáinkat kettecskén. Nagyon gyors és félelmetesen veszélyérzet-nélküli. Bár a legfontosabbal sikerült átitatnom: a közlekedő autók előtt (értsd járda széle) mély tisztelettel és csodálattal lestoppol és brübrüzve nézi a közlekedő kocsikat.
Nembeszél. Az alap kommunikációs szavai megmaradtak: Tátyi-Tátyi, Táty (ez egyértelműen Apa), nem, sőt inkább nem-nem-nem, és a kihagyhatatlanul engem odaparancsoló ányá. Brü, motor, de jelenthet autót is, környezetfüggő. Használja továbbra is a váu-váu és a vávává szavakat, az előbbi magát a kutyát, az utóbbi annak heves ugatását jelöli. Érdekes, hogy néha kicsusszan egy-egy tutya is a szájából, de ilyenkor pironkodva elbohóckodja. Megtanultunk csöndben örülni. Tulajdonképpen nem is izgatna a dolog, inkább csak jólesne már hallani a beszéd-kezdeményeit, hiszen mindenfelé csacsogó totyogókkal találkozom, az enyim meg jusztse! Aggodalomra nincs különösebb okunk, hiszen a szavainkat-mondatainkat tökéletesen érti. Pl. az egyik napon a kocsiban ülve HuncApuval az élet nagy dolgait vitattuk meg, és valakinek a bántalmazásáról beszélgettünk. És ekkor a hátsóülésről már érkezett is, az odaillő áú szócska egy fájdalmas fintor kíséretében. Csak összenézni tudtunk... szavak nélkül.

A heves mozgásának köszönhetően továbbra is súrolja a bűvös 11-est kilóban, viszont hosszra nyúlt, fölsőkből 86-os, 92-esek egyike másika is beficcen már a szekrényébe, és a nacik is nőttek egy számnyit, 80-asok már.

Hétvégénk eseménydús volt: én dacolva a nap UV viszontagságainak megmutattam, hogy a hófehér bőr nem mindig taszítja a napot, most rákvörösen aloés cuccal kenegetem magam, és csak az nyugtat -a bőrrák mellett- lesz pár boldog napbarnított napom. Közben jártunk Cseszneki várnapokon (pici csalódás volt a szervezés, de a hely és a tematika kárpótolt pöppet), belemerítkeztünk a magyar tenger habjaiba, ráérősen elnyammogtunk egy-két igazi balatoni sajtos-tejfölös lángost (sok fokhagymával!, ez most nagyon kedvező Minkalánynak), megéjszakáztunk egy kedves barátnál. Íme képekben:

cucka 2009.07.26. 18:36

A nagy találkozás

Nekifutottunk, kétszer is. Elsőre meglepetésként ért, hogy az általunk bejáratott játszóház bezárt. Mondjuk várható volt, kicsit szocreál volt ugyan, mégis kedves és családias, HuncApu gyermekkorában is valami ilyesmiként működött, árai barátságosak voltak, mint ahogy az ott dolgozók is. No igen, az ilyen ritka madarak halnak ki általában.

Gyors ötlettől vezérelve, egy általunk kedvelt cukrászda játszóházába villámszerveztük meg a randit. Hogy mért villámszervezés? mert családilag ismét elhagytuk egy éjszakára a várost, és tettem mindezt oly felelőtlenül, hogy a lélegeztetőgépem padlón volt. (telefonom lemerült, ugyan még sikerült átirányítanom a hívásaimat az uraméra, hol átjöttek az átirányítottak, hol azt jelezték a hívó félnek, hogy nem vagyok elérhető...). Pénteken 3-ra estünk be a lakásba, én a munkámmal párhuzamosan lebonyolítottam a játszóházas telefont és egy rövidke körtelefont is, helyszín- és időpont egyeztetéssel. Zuhany, öltözés, mindentbevető bájolgás apjuknak, hogy ugyan dobjon már el minket munka előtt, mert úgyis útba esik. (ami ugyan, nem pont így van, de valahogy mégis hatott).
Majd megérkeztek Hugómamiék, és jó volt, mert mintha ezeréve és még egy napja ismernénk egymást, és mindenről, de azonnal, és Hugó egy tünemény, bár az első pillantása bizalmatlanság volt a javából, de aztán már vigyorgott és úgy elkúszott-mászott és figyelte a nagyokat, hogy mi kedvünkre csicsereghettünk. Hunor dettó, néha kicsit keresnem kellett, hogy éppen merre is, de javarészt könnyű volt megtalálni, imádja a haladó járműveket, általában egy Frédi-Béniék által használt, lábbal hajtható, ajtót becsukható kisautóban nyomult, játszóház szerte. Aztán befutottak Beáék is, Matyit apróbb baleset érte bejövetelkor, így az elején nem vette ki a részét a mókából, de Apánál hamar megvígasztalódott és hamar fel is oldódott.  Meglepetésemre, nagyon nagyot nyúlt a kispasi, mióta nem láttam. Miután a skacok alaposan kivették a részüket a játékokból, megérdemelten elfogyasztottunk egy sütit, irigyeltem Beáékat Matyiért, aki felnőtt fiatalemberhez méltó komolysággal csücsült a székén és termelte be a sütijét, nem így az én fiam, aki széttuszmákolta ez enyémet, majd beleöblítette száját az ásványvízes poharamba, és végül felfedezőútra indult. Két említésreméltó dobása volt: az egyik, hogy visszaslisszolt az emeleten működő játszóházba, onnan kellett kitoloncolnom, a másik, hogy becsípte az ujjait a mozgóajtó. Szerencsére, a pilinszka ujjacskái egyelőre könnyedén kifértek, az ijedelem (és a fáradtság) nagyobb volt a konkrét történésnél. Kellemes délutánunk volt, szívemmel-lelkemmel örülök ennek a találkozónak. Képek nálam tuti nem lesznek, mert jószokásomhoz híven, itthon felejtettem a fotóapparátust.

Másnapra megbeszéltük a  Millenáris Parkos talit, mely a Babanet és a Kölöknet szervezésében jött létre, évente működő rendezvény. Hunor éppen a napirendje átalakításán ügyködik, azaz esténként előrehozta az altatási idejét, így legrosszabb esetben is, fél 9-kor már alszik (persze, ezalól kivétel, ha nem itthon vagyunk), ezért cserébe reggelente háromnegyed 7-kor fújja az ébresztőjét. És ezalól a hétvége sem kívétel, sőt. Így történt ez szombaton is, így a déli alvása is előrébbtolódott, már egy ideje, ezért úgy gondoltam a leghumánusabb mindenki számára, ha az előzetesen 4 órára megbeszélt időpontot kissé előrébbhozzuk. 3 magasságában értünk ki, de senki ismerőst nem találtam, éppen Ringató foglalkozás volt, Hunor sikeresen fejreesett egy magasabb hintáról, HuncApu nyüsszögött, hogy de neki mért kellett bejönnie, amikor a Tour legizgalmasabb szakasza van? Így egy rövidke kör után, a két nyöszörgő gyerekkel, hátraarccal hazavágtattunk. Közben telefonhívás hegyek, visszacsábítódtunk, ekkor már lényegesen kevesebben voltak, még fényképezőgépet is sikerült csomagolnom magammal, így szolgálhatok pár fotóval, köztük Hugómamis Hunc szerelmetessel is. (arról lemaradtam amikor első este Hunc cuppanós puszival búcsúzott Hugómamitól...) Nopersze, itt is az autó volt az abszolút kedvenc:

Köszönöm a hétvégét, a csodás és mélyrőljövő beszélgetéseket és már most várom a szeptembert!

cucka 2009.07.20. 09:46

Sokminden

Hosszas eltűnésünk oka egy kurtafarkú balatoni hétvége volt, vasárnap már ösmét dolgoztunk mindketten. Az első két napot a 13 hónapos ikrek társaságában töltöttük Földváron, tüneményesek voltak a skacok hármasban a betmenes medencében. Naja, korán kell az ifjúságot Batmanra szoktatni, de ez van, sajna semmilyen neutrális tematikájú medence nem volt a strand közelében kereskedelmi forgalomban.

Az előző bejegyzés kommetjében igyekeztem írni a legkisebb albérlőm névválasztásával kapcsolatban, de a blog.hu ördöge többszöri nekifutásra sem engedélyezte, így hallgatok a sorsra, és megírom bejegyzésként.

A Minka egy régi magyar eredetű név, jelentése ismeretlen, ünnepnapja március 31.-én van. Létező, használatban lévő név, Magyarországon gond nélkül anyakönyvezhető. Egyes források szerint mégiscsak inkább német eredetre vezethető vissza, a Hermina és a Vilhelmina beceneveiből vált önálló névvé. Más források szerint, ez inkább a Minna névre érvényes. Hírös szülött Czóbel Minka, aki költőként, íróként, műfordítóként vált ismertté. Minkákat keresve egy nagyon kedves mesére is bukkantam a világhálón.
Valóban, még Hunorra várva Csenge Napsugárt szerettünk volna lányunknak, aztán hirtelen felszaporodtak köröttünk a Csengék, favoritot váltottunk, Kincső vette át a dobogó felső fokát, amikor betoltak császárhoz a műtőbe, akkor is a Kincsőt mondtam már potenciális lánynévként a Hunor mellett. Aztán ráeszméltünk, a társaságunkban is akad egy-egy Kincső. A mostani várandósságom alatt egészen más nevekben gondolkodtunk már, szóba jött a Minka mellett a Bíborka, Boróka, Delinke, Fruzsina, Janka, Zinka és Csönge is. Nagyon sokáig a Csönge irányába dőlt a serpenyő nyelve (a Csenge egyik kevésbé ismert névváltozata), aztán HuncApu döbbentett rá arra, hogy egy életre kitolunk a gyerekkel, hiszen a vezetékneve bármilyen kézenfoghatóan egyszerű, mégis állandóan szólni kell a név végén folyton lemaradó "i" betűcske miatt, szegény lányunk a keresztneve miatti "e" betű helyetti "ö" betűért is folyton háborúzhatna. További ízlelgetésnek kitéve a Minka nyert. Vizualitásomnak hála, lelki szemeim előtt felbukkant egy huncut cserfes szösszenet Minka, de ugyanígy jópár évtized múlva egy kandalló előtt kockás plédbe burkolózó hintaszékes Minkanéni képe is felvázolódott. Telitalálat.
Az asszociációmnak hála meg... kicsit Magdikás marad örökre... noigen, a gyökerek...

cucka 2009.07.06. 23:49

Hétvége minálunk

Egyre kevésbé bírunk megmaradni a négy fal között, amint lehetőségünk nyílik rá, mégha csak 24 órára is, de elmenekülünk panelbörtönünkből egy kis szabadlevegőre.

A mostani hétvégi kiruccanás, immáron rendhagyónak mondható, ismét eljött a Paksi Gaszto-Blues fesztivál ideje, ahol teljes stábbal képviseltük kiccsaládunkat. Huncossal ugyan a kertkapun kívülre nem nagyon jutottunk, de azalatt a két nap alatt Mancifalvy nagyokat evett, levetkőzött sokember előtt, és valahogy mindenki temperamentumára simult.  Volt akivel mókázott, volt akivel evett-ivott, akadtak játszópajtásai, és szerelemre is lobbant egy akár anyjaislehetne korabeli, jól szituált hölgyemény iránt.
Apropó levetkőzés: megejtette élete első -és nem bánnám, ha egyben az utolsó is lenne- nyilvános macizását. A helyzet komikus és Hunc számára roppant meglepő volt, nem értette igazán, mi is az a szépen formált fenyőtobozszerű, ami távozott belőle és a felcsendülő kacajokkal sem igazán tudott mit kezdeni. Hosszasan kellett a sírását megvígasztalni és susognija fülibe, hogy nincs semmi baj, senki sem akarta bántani, és nagyon ügyes volt, nem történt semmi különös.

A Keresztapja bográcsos vadpörgöltje után mind a 10 ujját valamint a tányért is meg- illetve ki-nyallintotta, majd lenyomta egy kis kókuszkockával. Köbö végkimerülésig fárasztotta magát sík terepen, így reméltem az altatással nem lesz gond, ám mégis úgy alakult, hogy 11-ig esze ágába se volt nyugovóra térni, helyette téblábolt a szobában, majd úgy esett össze, hogy a biztonság kedvéért szorosan rámtapadt, egyik kezében a karórámmal, másikban a telefonommal. Csak úgy, miheztartás végett. Ha mégis szökni próbálnék éjszaka.

Talán az erősödő UV sugárzás hatására, talán, mert továbbra sem visel el a fején semminemű tökfödőt, ma reggel megdöbbenéssel konstatáltam, hogy megjelent az első anyajegye Hunornak, a feje jobb oldalán, a füle fölött. (a konstatálás előtt alaposan megsikáltam, mert azt hittem, a reggeli túrórudi maradéka ékeskedik a hajába-fejébe)

Mára előre meghírdetett áramszünetet rendelt el kedvenc szolgáltatónk, amiről sikeresen megfeledkeztünk. Eszméletlenül vicces volt, ahogy addig elindítom a mosogépet, addig megnézek egy filmet, addig olvasok egy kis blogot, addig vasalok, addig kiporszívózok, amíg nincs áram. Helyette gyertyafényes zuhany és macizás volt, valamint gyufakutatás, hogy tüzet csiholhassak az elektromos gáztűzhelyen, mert a szintén elektromos kávéfőzőnk sem üzemelt, így mire összehoztam egy réglejárt szavatosságú kávét, már vissza is kapcsolódtunk a rendszerre.

Pasik. Sport. Tévé. Bevonva a gyengébbik nem képviselőjét is a mókába. Teniszközvetítés nézése közben. (felhívnám külön a figyelmet azokra az apró puszilgatnivalóan bájos, puha talpacskákra) :

(a kép nem beállított, Hunor önként és dalolva kusszant be Anita mellé a fotelba)

cucka 2009.06.28. 18:36

Uhu, hétvége, jógyerek

Aki arra tippelt, hogy nem fogom kibírni júli 15-ig ultrahangmentesen, az nyert egy hatalmas nyalókát, tegnap délután éppen útba esett a rendelő, és tényleg éppen be kellett ugrani valamért. Ha meg már ott vagyunk, Hunc bentlakó macskuszozott vidáman, akkor meg mért ne?
Szóval KisTesó hatalmas és mozgékony, kísérteties volt, ahogy pontugyanúgy belenézett az arcunkba, ahogy 2 évvel ezelőtt nagyokos bátyuskája tette. Viszont doktorbácsi legyen a talpán, aki erről a kölökről megaszongya mije is van a lába között, ugyanis befeléfordulva hasal a pocakomban. Viszont gyönyörű gerince van. Meg nagyon szépen pulzáló szíve. És valamit mutogatott folyamatosan a jobb kezével (talán fityiszt, hogy ugyse tudjátok meg mimvan?), ami számomra nem volt egyértelmű, HuncApu szerint  egészen nyilvánvalóan integetett. Ő az orvos, biztos a kölökkutyák is így szokják.

Amint Hunc kigyógyult a rejtélyes kórságából, lóra pattantunk és nyakunkba vettük a szóba jöhető peremfalvakat, házkeresgélés céljából. Mivel mindenhol tetőzik a Duna, így legalább saját szemünkkel is láthattuk, mennyire kiöntött (félelmetesen), többfajta embertípust is láthattunk (volt, aki élvezettel fotózta családilag a "katasztrófát" -őt idéztem-, sajátos módon: felváltva bicikliztek be a kiáradt Dunába a femili tagjai mosolyogva, míg Apuka szemből utasítgatott-kattintgatott... nem vagyok -mindig- rosszmájú, de kicsit megvidámodtam volna, ha éppenŐ beleborul. Ennyit a kárörömről mára), de az igazán jellemző a néma döbbenet volt mindenki arcán, a tisztelet a természet ereje előtt. (Hunor kavicsokat dobált a nagyvízbe, ő nem döbbent meg)
Visszatértünk egy korábbi ház-szerelemhez, asszem lókupec (vagy kalmár, vagy kereskedő) lehetett az uram előző életében, ösmét alkudozott egy gurigányit, minden tiszteletem az övé, ahogy teszi, sosem bántón, sosem arcpirítón. Most nálunk vagynak a tervrajzok, meg mindenféle értékbecslési papírosok, sok minden kell, hogy összejöjjön, de remélem, sikerül. Szép lenne. (túl szép)

Ma meg, míg a család férfitagjai meglátogatták a Dédit, engem beszabadítottak a svédáruházba. Jó volt, csak kár, hogy semmi sem figyelmeztetett, hogy amellett, hogy hétvégi tumultus van, éppen felújítás alatt is áll, így nehézkes volt bizonyos dolgok megtalálása, sárgaruhást meg még nehezebb volt találni, hozzáértő sárgaruhást, szinte lehetetlen. Viszont lett Mancinak kispárnája, meg kispaplanja, meg vidám ágyneműje, (aminek láthatóan nagyon örült!), aztán mégse ott délutáni szunnyog, hanem a miágyunk romjain.

Rendelés előtt még Római partoztunk is egy rövidkét, naívan sétafikkantani szerettünk volna, épphogy az Evezősig jutottunk egy gyors hekkezésig, a kerthelyiség alját is mardosta a kiáradó Duna. Félelmetes.

Pár napja furcsa érzés kerít hatalmába, és általában mindig akkor, amikor egy-egy fárasztó nap után ágyba bújok, olvasgatnék és végre kinyújtóztatnám elfáradt testemet. Sokan pillangószárny-verdesésként jellemzik ezt az érzést, már Huncnál is ezért bizonytalankodtam az elején, amikor nagyon korán (14. héten) először megéreztem -finom mozdulatai helyett- a fölöttébb profán, bélmozgásszerű érzetet.
És most újra itt van, múlthéten még valóban azt hittem, csak az érzékeim játszanak velem, (nomeg a vacsira elfogyasztott bableves) de ma olyan határozott, semmivel össze nem hasonlítható összerándulást produkált a Kettes számú versenyzőnk, hogy könny szökött a szemembe!

Talán érzi, és ezért is teszi, mert a lehető legjobbkor jelentkezik most be, hiszen a többnapja tartó nátha-láz-takonykór mára már az agyamat is cseppfolyósította és egész nap azon nyüsszögtem, hogy szegény Pindúrpandúr biztosan ő is szenved, (mer az anyja is), én meg nem tudok már mit csinálni, annak érdekében, hogy helyre jöjjek. Bevetettem mindennemű segéderőt: homeopátiát, gyógyfőzeteket, népi kuruzst, sárkány ellen sárkányfüvet is vételeztem, de eredménytelenül. Sőt, most már engedtem Huncapu presszúrájának is, belémcitálhatta az aszpirin C-jét is, meg a lóadagnyi extra C vitaminját, amitől -szerintem- nagyobb hatást várt el. Így a holnapi vérvétel eltolva pár nappal, sajna sokkal nem lehet, mert ez az a bizonyos 16. heti AFP, amire még cirka 3 napom van.

Minden elcseppfolyósodásomat és könnybelábadó szemeimet félretéve, csodanapokat tudhatok magam mögött, Mickaleányka megvillámlátogatott, lélekmorzsolgattunk-töltődgettünk. Volt pár inverz dezsavüm is (bár szerinte ez nem is az), egy kellemes találkozásom, belenézhettem egy nagyonmelegbarna és nagyonmélyenbölcs kisember nyugodt szemeibe... és még mindig jó, mert még mindig képes vagyok a berögzült dogmáimat darabokra törni és belátni azt, hogy tévedtem...

cucka 2009.06.08. 12:29

Pocakomszékem

... mert ezzel (is) adós vagyok. Tegnap esti kép, nagy hirtelen magam sem tudom, hogy az aktuálisan frissített kiírás szerint éppen hol is tartunk, sacc per kábé a 13-14. hét határmezsgyéjét tapossuk. Emlékeim szerint a Huncos pocak valahogy másabb volt, sokkal hamarabb kényszerültem kismamanacikba bújni, bár lehet ez az állapot most azért is késlekedik, mert kis plusszal indítottam, no meg a nacijaim is egy mérettel nagyobbak, mint a megboldogult, Huncos előtti időkben.

Aztán meg jó lenne, azt is tudni, hogy Méhem Gyümölcse, (most a kintlakóra gondolok éppen), hová is rejtette el a meggymagozót, amivel hetek óta játszadozik, és amelyre árgus szemekkel figyeltem, hogy ne tüntesse el, mert ázik egy vödörnyi cserkóm, mely magozásra vár?! Sebaj, XXI. század gyermeke kis bosszankodás (és feltúrt Huncos összes zúgrejtekhelye) után megoldja a felmerülő problémát: megkéri a  munkából hazatérő urát, ugyan, hozzon má' neki egy meggymagozót, szépszóra.

Hétvégente háztűznézőbe járunk, szerelmetes Pilisünkbe keresgéljük álomotthonunk, hol felcsillanó reményekkel, hol csalódottabban. Tudom és érzem, valahol vár ránk az a házikó, ami az otthonunk lesz. Az igazi. Most szélesítettük a hatósugarunkat, Komárom-Esztergom megye egyes települései is számításba jöhetnek már (főként Duna kanyar)

A napok kicsit befordulósabban telnek, a hidegfront és az életemből visszatérően részt kérő migrén hatására, ma pl. erőtlen hánykolódtam, sötét szobában, párnák közt, 10-ig, szerencsémre Huncos migrén-barát üzemmódra kapcsolódva hánykolódott mellettem... reggel fél 7 óta. Mondjuk ez fájt. Most meg alszik. Én meg nem tudok cserkómagozni. Ez is fáj.