Bár nagy a szám, újabban egyebet sem lehet tőlem hallani, minthogy semmi másra nem vágyom jobban, mint egy kis gyerekmentes létre, azért mégiscsak volt mit morzsolgatnom, amikor Huncos a buszon ülve nagyfiús integetéssel álcázta könnytől maszatos arcocskáját, Minkus meg üvöltve próbált felkapaszkodni Bratyó után a járműre.

Lelkemből szakajtott magzatom ma vesz részt közös életünk első szülőmentes oviskirándulásán.

Nem tudom, mikor lepődtem meg jobban, amikor Hunor lehülyézte a húgát, vagy amikor pár perccel később lerohadtozta.

Az igazi pofáraesés azonban akkor ért, amikor Hunor laza csuklómozdulattal képen törölte a szomszédközért eladólányát, mert az arra kérte, ne dobálja a zacskós mirelitet, mert kiszakad.

Súlyra ennyi gyerekem van. Múlt héten a védőnéninél járva, míg a Legkisebb papírjait töltögettük, a Nagy meg a Kicsi azzal szórakozott, hogy megpróbálták tönkretenni a szolgálat egyetlen digitális mérlegét. Valahogy sikerült külön-külön is ráállniuk és végre saját szememmel is láthattam, hogy Hunornak a súlyára is jó hatással van az óvoda, és azon belül a dupla ebéd (14 és fél kiló), valamint Minka (baba)bájhájára kedvező hatással van a napi 12 órás folyamatos mozgás és a 3 hete önállóan felfüggesztett szoptatás (10 és fél kiló).
Aztán tegnap eljutottunk a kötelező genetikai ultrahangra, ahol kiderülhetett, hogy azon kívül, hogy minden rendben a fiatalemberrel odabent, hogy alkatilag még mindig elődeire hegyez (kurtalábú, nagyfejű) és hogy nálunk a fiúk genetikailag kódoltan farosak, (már értem, mért viselem sokkal nehezebben a mocorgásait), súlya hozzávetőlegesen 300 gramm.

S akkor a papírforma:

Egy magzat medencevégű fekvésben.
BPD: 51 mm
FL: 30 mm
Jó magzati szívhangok, 140/min
Zárt hasfal, 4 üregű szív, jól látható gyomor és húgyhólyag.
Végtagok jól láthatóak, ép, zárt gerinc.

Grav. st. 19+5.

Sztárfotó most lemaradt (kifogyott a papír), meg már amúgy sem fér el teljes terjedelmében a monitoron, arról már nem is beszélve, hogy állandó mozgásban volt odabent, jájj nekem!

Ami kissé elkeserített, az a Zsiga Úr faros léte, bár Bratyó bizonyította pár éve, hogy vannak még csodák, ám én mégis nyönyörgök rajta pöppet, mert mért is ne? (azért, mert persze megint előrevetítettem és szíves-örömest kihagynám az újabb cipzárt a hasamról, a császármetszéssel járó lábadozást, meg úgy összességében az egész műtősdit) Meg így egyértelművé is vált, hogy az az alvégi kapirgálás, a húgyhólyagtájéki birizgálás, nem finom tapogatás, hanem kőkemény rugdalás. (saját szememmel láttam a monitoron) És tényleg jájj nekem, ha ez a szellem kiszabadul a palackjából!

Vasárnap este, közvetlenül az esti fürdés után, az én hőnszeretett elsőszülöttem éppen egy guriga vécépapírt gyűrt galacsinná (ó, bocsánat "vijjág"-gá), majd betömködte egy üres legósdobozba, így készülve a másnap reggeli Szonjával való találkozásra. Kiábrándítottam a kismacsót, miszerint én felmértem kisoroszlán(y) Szonja képességeit, (sok mindenben magamra ismertem és ennek megfelelően igyekszem segíteni is -méghogy én nem nem fogom húzogatni a gyermekeim elől a falakat...), és szerintem Szonjus sokkal jobban örülne, ha igazi virágot szedne neki, majd reggel. Gondoltam, úgyis elfelejti.

Másnap reggel (mit reggel? már hajnalban, pizsamában) kellett kimenni az udvarra és megrövidíteni az amúgy is gyatra -kutyáknak hála- virágállományomat, de nem ám egy szállal, hanem, ha már lúd, legyen kövér alapon, vágódjunk be az óvónéniknél is, név szerint felsorolva, mindegyiküknek külön letépett egy-egy szál káprázatos illatú jácintot.

Ebéd után, hazafelé jövet beszélgettünk a sikereiről, minden hölgy elalélt a virágtól, Szonjus állítólag annyira, hogy egész délelőtt vasalt (???), míg Minimacsóm ebédet főzött neki. (rekonstruálva az óvónénikkel ez a románc pontosan úgy zajlik, ahogy én elképzeltem: a majd'ötéves oroszlánsága teljes tudatában hódító Szonja, hosszú-pórázon tartja a szépfiamat, ugyan egymás mellett ebédelnek, meg hintáznak, meg ha szükség van egy bátor lovagra, hívja a kicsit, de alapvetően a barátnőivel sutyorogva nevetgél a sarokban, ahová Hunor nem mehet oda, és ha már túl közelinek ítéli a széphölgy a közeledést, egész egyszerűen levegőnek nézi a kisembert.)

Este elalvás előtt ismét interaktív mese volt, most Hunor mondta nekem. Ha nagy lesz, sok pénze lesz és megveszi a mellettünk lévő házat, és odaköltözik Szonjával. Míg volt erőm és ébren voltam, megkérdeztem, mért nem inkább ideköltöznek, az emeletre? Ezen elgondolkodott, majd azt találta ki, ha lesz külön bejáratos lépcső, akkor idejönnek és akkor már nem fog velünk aludni (hálistennek, nem bánom), mert akkor már felnőtt lesz, és Szonjával fog aludni, meg a gyerekeikkel. Kicsit várt, majd hozzáfűzte sok gyerekük lesz, az ujjain számolta így: egy, kettő, három, négy, sok. 

Nocsak.

Ha reggel nem itt kezdek, talán el is felejtettem volna, hogy Rókabéka éppen ma négy esztendős és talán semmilyen különösebb jelentőséget sem tulajdonítok annak, hogy ma történt ez a nagy esemény. Pedig véletlenek ugyebár nincsenek.

A Szonjás időszámításunk óta naponta többször mesél arról, hogy milyen is lesz az, amikor ő óvodás lesz. Ma korán keltünk, a nevelt lányaink miatt, és teljesen meglepődtem, amikor Huncos közölte, hogy akkor ő öltözik és megy az oviba. Éreztem, hogy komolyan gondolja, így felhívtam Jutkanénit (mehet-e?), meg Szonja apukáját (tutira megy ma a lánya?), és minekutána mindkét helyről zöld jelzést kaptunk, megbeszéltük, hogy Apjuk viszi, de ő megy is tovább dolgozni, és egyeztettünk, mikorra menjek érte. (az ebéd előttit választotta). Váltás ruhát csomagoltam, valamint a másik felem lelkire kötöttem, mindenképp értesítsen a történésekről (volt B terv is természetesen: ha mégiscsak meggondolná magát a fiatalember a kapuban, akkor max 10 percen belül érte is tudok menni). Az idő ólomszárnyakon pergett, percenként lestem a telefonomra van-e térerő, nem maradt-e lehalkítva, de már 9 óra is elmúlt, és nem csörgött a dög. Ekkor nem bírtam tovább felhívtam a hitöst, aki nem is értette mért zaklatom, amikor minden a legnagyobb rendben zajlott, Rókabéka maga vetkőzött, futott be a csoportjába, és még a búcsúpusziért is kuncsorognia kellett. (persze itt is volt B terv: óvónéni tudta a telefonszámom, ha úgy ítélte volna meg, hogy Hunornál valami nagyon nem kerek, hívott volna, hogy bemehessek)
A délelőttöm furcsán telt: egyfajta indokolatlan csönd jellemezte, valamint sikerült az átlagos 10 perc helyett 1 perc alatt abszolválnom a mosogató- illetve mosógép elindításának szakfeladatát, megírtam a blog-bejegyzésem röpke negyed óra alatt egy egész délelőtt szakaszossága helyett, többször kilátogattam a fogadott négylábú gyermekeimhez, megválaszoltam pár ezer éve halogatott levelet, lebonyolítottam egy-két barátnős beszélgetést és hipp-hopp máris 11 óra lett. Közben Kismici aludt egy délelőttöset, felöltöztünk és csakcsajok nekiindultunk a 10 perces útnak az oviig. Minkuci már hetek óta nem hajlandó babakocsizni, mindenhova kétlábon jön, ami a haladás hatékonyságát igencsak lecsökkenti. Hunor mellett abban az elkényeztetett helyzetben voltam, hogy benne bízhattam, tudtam, sosem megy le a járdáról, akármilyen gyorsan is motorozik/biciklizik, míg Kismicit ezer szemmel kell figyelni, mert elég egy óvatlan pillanat és menekülőre veszi a figurát, természetesen, ha tehetné, egyenest az útra futna ki.

Amint beértünk az oviba, már láttuk, hogy a kicsik az udvaron játszanak, próbáltam megkeresni Huncost a szememmel, de sehol se láttam. A másik csoport óvónénije elkapott, mesélte, hogy minden rendben volt a kölökkel, még nem igazán érti a csoportok közti különbséget, ugyanis vígan átjárt a Holdacskából a Napocskába, ha éppen ott volt valami fogáravaló játék, és vice versa.
Andinéni beszámolt arról, hogy 11 magasságában megkérdezte Hunc legörbülő szájjal, hogy Anyuci hol van?, de aztán megozsonnázott egy almát és máris elmúlt a hiányérzete. Annyira jól érezte magát a társaságban, hogy otthonosan még mackózni is elvonult. Ami érdekes volt, hogy egész délelőtt alatt szinte alig foglalkozott Szonjussal, úgy látszik számára ez a kislány jelenti a biztonságot.
Közben elcikázott mellettem a kisember, utánaszóltam, hogy legalább egy köszönést bökjön már felém. Odabökött és már rohant is tovább. Nem tudom, meddig tartott volna ez az idilli állapot, ha Huncos véletlenül nem vesz be rosszul egy kanyart a bicóval és az nem esik szét elemeire. Éktelen zokogásba csapott át a pár perce még gondtalan fiatalember, szinte vigasztalhatatlan volt, azonnal haza akart jönni, hiába ajánlotta fel egy dadusnéni, hogy a férje megjavítja neki, nem hagyhattuk ott, mert apa javítja meg és kész. Még a váltás ruháját is haza kellett hoznunk, mert ő oda többet soha nem megy vissza. Csatakosra izzadtam míg hazaértünk a 200 méterre lévő oviból, egyik karomban a zacskóba szuszakolt bicikli törmelékkel, másikban néha Kismicivel, egyedül Hunor viselkedett férfihoz méltóan, amíg közelharcot vívtam a kisebbikkel, addig ő szavakkal próbálta jobb belátásra bírni. (meg néha egy kis kézfogásos/kapucnis megrángatással...)

Itthon kidőlt egy kétórás alvásra, és utána átbeszéltük a mai napot. Délelőtt fúrt egy nagy fúróval (???), aztán sokat játszott ninó autóval (???). Azt mondta, végeredményben nem volt jó napja, mert eltört a biciklije, de minekutána megígértem, hogy szerdára megjavíttatjuk (valahogy), így beleegyezett, hogy akkor természetesen újra megy oviba.

Nagyon büszke vagyok Rókabékára, mert tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor ő fogja kérni az ovit és én voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy kivárhattam ezt a pillanatot. Bíztam az ösztöneimben, és bíztam a kölökben. Most is azt érzem, innenstől nem lesz gond, lassacskán én is megszokom a szabad délelőttöket és mire rájönnék, mennyire jók is tudnak lenni, következik a nyári szünet meg a harmadik gyerek.

Egy biztos: magam sem tudtam mekkora lehetőségek voltak a kezemben egygyerekesként, amikor még tényleg az voltam. Akkor úgy éreztem, soha semmire sincs időm, minden kifolyik a kezeim közül, most meg Minkussal kettecskén nem tudtunk mit kezdeni a fölösleges időnkkel.

Csak ámulok-bámulok ennek a szépfiúnak a stílusán, nomeg azon, hogy honnan is vonzza be ezeket, mer' az apja itthon hótziher, hogy nem így beszél velem.

Este úgy de úgy megtáncoltatta a meglátogatott barátaink 4 és fél éves Szonjusát, hogy mi csak pillogtunk, aztán kardozott is vele, szépen felényújtva csatába hívta, majd összekuckósodva Süsüt néztek. Én meg őket. Kikerekedett szemekkel. (aztán Huncos a babakonyhában vacsorát főzött kettejüknek, amit kisasztalnál elfogyasztottak, majd konszenzusra jutottak ovikezdés ügyben is. Jófejek, megvárják, míg kigyüvök ebből az ugatósdiból, aztán kezdünk is)

Ülnek a kádban kishugival, a szokásos vízi háborúk egyike zajlik, ami bokáig érő vizes fürdőszobát, és átlag negyed óra nyugalmat okoz nekem. A szöszmötölés-sikongatás alapzaját egyszer csak Don Juan cinegehangja hasítja ketté: Királynőm! Óvatosan bepislantok az ajtó résén és még elkapom azt a mozdulatot, amint Hunor fejét lehajtva átnyújtja kedvenc tűzoltóautóját megilletődötten kuffertvakargató Minkucinak. (megint kiütődött sejtelmesen a csepplány és most viszket is neki)

Fodros-csipkés fehér bádit választ a bratyó Huginak, ráadom, Hunc elégedetten szemléli, majd közli szép. Látom, valami még van a bögyében, kis hatásszünet után füligérő vigyorral így fogalmaz: pillangó, egy tündérpillangó.

Ma pedig a legszebb bókot kapta Minkus tesótól, miközben tipegett az egy számmal nagyobb macis overáljában, Eperke. Ez most Huncos kedvenc rajzfilmje. Igen, még mindig a végletek embere.

Én nem tudom, mi lesz itt, de ha ez a tendencia megmarad és nem veszít Minimacsónk a fiatalos lendületéből, igen komoly hölgykoszorúval kell nemsokára szembenéznem.

Hunor gyűlöli a hajmosást. Gyakorlatilag születése óta, túlzás nélkül állíthatom, a két kezem ujjai bőséggel fedezik a hajmosásai mennyiségét. És ez tényleg mindennemű túlzástól mentes. Hogy ez abból fakadhatott-e, hogy kezdő idegeskedő szülőként sikerült majdnem megfojtanunk az első fürdetéskor vagy csak egyszerűen ezt (is) hozta magával, sosem fogom megtudni.

A fejbőre tisztántartására kerestünk alternatív megoldás(oka)t (gyengébb idegzetű, főként tisztaságmániás olvasóim, most ugorják át bátran ezt a bekezdést, ugyanis részletezni fogom az elmúlt 3 év hajmosásait), az első évben csellel-furfanggal, minidg sírás lett a vége, aztán hanyagoltuk, vízzel öblítettük le óvatlan pillanatokban. Próbáltam megbezsélni vele, figyelte, ahogy mi mossuk a hajunkat, de ő továbbra sem kért belőle. Ideköltözésünk portengerében erőszakkal megmostam, velőtrázóan üvöltött, öklendezésig. Akkor majdnem vele sírtam, és megfogadtam, soha többet nem teszem. Helyette kialakítottunk egy speciális hajmosásnak csak csúfolható megoldást: kis tálkában feloldottam vízben a sampont, ezzel bekenegettem a fejét, amennyire lehetett felhabosítottam, aztán egy vízbemártott textilpelenkával törölgettem le a nagyját. Ha pedig már nagyon koszos (koszmós) volt a fejbőre, ezelőtt a művelet előtt olajba mártott régifogkefével felkapargattam.

Bíztam benne, előbb vagy utóbb megérik a hajmosásra (is). Úgy tűnik, a mai nap estéje hozta el a várva várt pillanatot, fürdés közben elővette a sampont és kérte, hogy mossam meg a haját, annyi kikötése volt, hogy igénybe vehesse a már sokszor felajánlott szemtakaró törölközőt. Pillanatok alatt abszolváltuk a feladatot egyetlen könnycsepp és nyöszörgés nélkül és lett egy ragyogó mosolyú, jóillatú hajú kisnagyfiam.

Zárójelben megjegyezném Micivel sosem voltak ilyen jellegű gondjaink, hetente-kéthetente mosom a haját, igény szerint (ha benne landol a túrós tészta vagy a krumpli leves, akkor értelemszerűen sűrűbben), sírás nélkül. Sőt, imádja a hajszárítót. A lelkem meg repes, mert ismét kaptak az ösztöneim egy vaskos rovátkát, hiszen bíztam és hittem magamban, a fiamban és tudtam, hogy erőszak nélkül is túljutunk ezen is. Akárcsak az ébredésekkel sűrűn teletűzdelt közel másféléven át tartó éjszakákon. Hiszen mindennek eljön az ideje. Majd egyszer annak is, hogy ágyasaink saját szobájukba/ágyukba költözzenek.

Túl a kötelező statisztikai teendőkön, (amikor is éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy aztán kiderüljön az összes belefeccölt idő és munka férlreértés volt, ekkor volt egy kis kirohanásom, majd drámai fordulatot vett a történet és bebizonyosodott, hogy mégsem volt haszontalan, sőt. nohát, íly izgalmas tud lenni az évvégi statisztika minálunk), végre ideülhetek én is a géphez és pótlólagosan rekonstruálhatom az elmúlt napokat.

Ma reggel frissen-fiatalon végre szembesültem gyermekeim fejlődésével, és örömmel konstatáltam, hogy van egy tízfogú kétlábon járó, minimális szókinccsel rendelkező lányom, valamint -engem is utolért az olykor unalmasságig fajuló anyuka-hiszti- van egy fénnyel táplálkozó fiam.
Bunci az elmúlt sírós napok valamelyikén kettú első örlőfoggal gazdagodott (bal fölső és bal alsó), és a jobboldaliak is mogyorónyi duzzanatok. Szépleányom kutyaugatásra vavázik, a rámvaló csatlakozást harsány tzitzivel és élénk haskitakarással egybekötött pólórángatással jelzi, nemet mondva fejet csóvál, ha jóllakott, valamint napjában többször nadrágszár-rángatva hamisan kakát kiáltva vigyorogva riaszt. (azon szerencsések számára, akik láthatták még a zapját a pinyó asztal mellett élet-halálra küzdeni, ismerős lehet a begyűrt nadrágszár mozdulata...) Papáz az apjának, puszit ad neki számolatlanul, sőőőőt, engem is reggelente így ébreszt, simogat, ölbekéredzkedik, ölel-szorít-bújik-simul. Egy SiMinka ő. Hiába, a név kötelez...

Bratyó meg... ma már ott tartottam kizavarom a szakadó esőbe, szívjon magába egy kis életerőt, mert többliternyi vizen és egy pohár kakaón meg egy  tejszeleten kívül sok mindent nem vesz magához. Nem tudom, éppen melyik fázisnál tart, mert utánaolvasva a jóöreg internetten értesüléseim szerint 21 napra van szükség a komplett átállásra a fénnyel való táplálkozásban, és az elmúlt napok munkálatai mellett pöppet elsiklottam étkezései nyilvántartása felett. Amit viszont tudok az az, hogy ma 3 általa rendelt ételből (saját háztáji tyúk húslevese csigatésztával, rizses hús, rántotta) sem volt képes kettő gyerekkanálnál nagyobb mennyiséget elfogyasztani. A macicsapatok érkeznek változatlanul, így nem aggódom, csak jegyzetelek. Látszólagosan egészséges, meg is van futtatva faluszerte, szobájába feltankolt zugédességei sincsenek -tudtommal. (azt meg már meg sem említem, hogy Kismici éppen kétszer-háromszor annyit és annyiszor fogyaszt ételből, mint Nagytesó, mert nem hasonlítgassuk az gyerekeket.)

(óhát, és most látom csak, hogy hiányoltatok... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kenegettek ilyenkor langyos hájjal... szóval köszönöm, itt vagyok. )

cucka 2011.01.02. 20:05

Lazy days, crazy days

Újévi fogadalmam, ha jól emlékszem, sosem volt, de kiskrumplijaink mégiscsak tehettek valamit, merthogy huszárvágásos a változás:

- Kismici január elsején megindult, és ugyan még csak egy napja lépeget, szinte óráról órára ügyesebben, hosszabban halad kétlábon. (videó folyamatban, egyelőre azonnal négykézlábra vetődik és telivigyorral caplat felém, ha megpróbálom meglesifotózni)
- Huncorgó varázsütésre mondatokban beszél (anyu, én úgy szeretel... *szipp-szipp*, hogy csak egy kedvencet említsek), és tegnap óta állandóra Anyu lettem, az apja pedig következetesen Apucici. Hosszas udvarlással tudok még egy kis Nányit kicsikarni belőle, ha úri kedve is óhajtja. És Minka sem Nina már. Számonkérve Pinka, teee vagy becézgetve Finka.

Kicsit azért rettegek a holnapoktól.

cucka 2010.12.30. 12:38

Óvoda rulez

"Arra született, hogy kisgyerek legyen,
Anyja mellett játsszon hosszú éveket."

Az ajtónkon dörömböl az óvodakezdés, így a mindennapjaimat (sok egyéb más érdekes "véletlen" történés mellett) a beszoktatás ideje alatti délelőttök, Minka-felügyeletének a megszervezése köti le.

A hétfő és szerdai apukás délelőtt adott Táty munkabeosztásából fakadóan, és talán a pénteki is, szintén Tátyis cserés megoldással működhet. Maradna a kedd-csütörtök, amiből egyet -előzetes pontosítások után-, a bébiszittyónk el tudna vinni. Ha jól számolom, egy nap még így is lóg a levegőben. Logisztikázásomat és minden kétkedő gondolatomat félretéve, erőt gyűjtöttem és fölhívtam Jutkanénit, egy kis léleksimogató bátorításért, valamint a mikéntek konkretizálásáért.

A nagyon hosszas beszélgetésnek két konklúziója bizton született:

1. mért nem mentem át egy finom teára, miközben kivesézhettük volna a menet közben felmerülő mindennapi életünket is foglalkoztató dolgokat?
2. az óvoda nem egy kiképzőtábor, de még egy katonai támaszpontnak sem nevezném. (főleg nem ezt a család- és emberbarát ovit nem)

Helyette viszont: egy olyan helyként kellene a közvéleménybe épülnie, mely a családra alapozva besegít azok életébe, szocializációra és közösségre neveléssel tarkítva.
Megmagyarázom: az óvónéni szerint ne támasszak fölösleges elvárásokat a gyerek elé, hiszen még olyan pici, helyette engedjem, hogy jól érezze magát, és azt se várjam el, hogy egyik pillanatról a másikra napi 8-10 órában ottmaradjon. A kezdetekben elég, ha heti 3-4-szer megyünk, 3-4 órára, amennyi mindannyiunk számára megoldható és belefér. És aztán majd látni fogom fogas rókán, hogy mennyire érzi jól magát és azt is, miylen intenzitással bontakozik ki, simul bele az ovi életébe, mennyi ott-tartózkodásra van igénye.

Tudom, szerencsés helyzetben vagyok, hiszen nincsenek határidők, amik végére újra munkába kell állnom. Minden képlékeny és rugalmas lehet. Ahogy neki-nekünk megfelelő. És ha erre gondolok, mázsás kövektől szabadulok meg, melyek a szívemet nyomják. Hiszen nem szakadunk mi el egymástól, ááá dehogy, csak megváltozik a proximitásunk. Újabb szintre lépünk, újabb érzéseket ismerünk meg, újabb csodákkal gazdagodik a kapcsolatunk.

Azt hiszem, szeretni fogom a jövő évet.

Kérem tisztelettel a fenenagy ömlengések közepibe történt meg az ELSŐ és NAGYBÖTŰS, Hunor általi megfelelő helyre intézett, barnamackók elhelyezése.

Történt vala, hogy a tegnapi ünnepi pelenkavásárlás keretén belül kifakadtam. Gyors fejszámolással kikövetkeztettem a haza-kocsiút alatt, hogy az elmúlt 3 évben hányszázezret (igen, többet is) költöttünk Hunor pelenkáira.
Hazajőve és blogokat olvasva, megláttuk Matyit az oviban, aztán beszélgettünk Hunorral és példálóztam neki elmeséltem neki, bármekkora hátszele is van nekije kicsiny közösségünkben, akkora még neki sincs, hogy pelenkával induljon a csatába. Percekkel később levette magáról a bádubát (pelenka, a Hunor nyelvet nem ismerők számára), és nem kért újat. Ellenben kérte a régelcsomagolt wc szűkítőt, felült a trónra, és mint Kovácskatinak danolás közben, úgy dudorodtak az erek a nyakán az erőlködéstől, közben nyögdösött is az erősebb hatás érdekében, de eredménytelenül. Ezt eljátszottuk jópárszor, hol kiküldött a helységből, és az ajtót is becsukatta velem kívülről, hol kérte, hogy maradjak és öleljem át, én elétérdeltem, ő belémfúrta a fejét és teljes átéléssel játszotta szerepét.
Megunva, bevetettem a genya-anya csalit, hogy abban az esetben, ha esetleg  mégiscsak sikerülne valamicske produktumot prezentálnia, szerintem el tudnám intézni, hogy vacsorára Tátyi egy gyorséttermi menüvel honorálja igyekezetét. (ritkán kap ilyet a kölök és állítom a mai gyerekek genetikailag kódoltan rajonganak a gyorséttermi cuccokért).
Végül az engedékeny Tátyi megelőlegezett egy reggel teljesítendő macicsaládot, amit Hunor megígért, alku telefonon megköttetett, árú leszállítva, volt öröm-bódottá.

Ma reggel folytatódott a tegnapi menet, kiegészítve a hideg wc deszkára panaszkodással, szomjúsággal, fázással. Már a feladás határát súroltam, amikor végre meghallottam a semmihez sem hasonlítható pottyantás hangját, a sikkantását, az örömét, majd megláttam a győzedelmes mosolyt a tükörben. Megnéztük, megcsodáltuk, örömködtünk,  sőőőőt, elsőszülöttem még egy potót is készített remekművéről. (és igen, azon izibe el is mms-eztük a ház urának... báááh)

Meghasonulok, ím eljött az a pillanat, amikor eufórikus örömöt érzek attól, hogy két kolbászka végre a számára kijelölt tartályba landolt.

Ez már tényleg a vég.

Ilyen nekünk még sose volt (igen, Hunorral nem jártunk évfordulós státuszvizsgálatokra, elvesztünk a  nagyvárosi jótékony személytelenségbe, de az újvédőnénink elől képtelenség volt lelépnünk, így megjelentünk az előre megbeszélt időpontban), ezért gondoltam beszámolok róla.

Hunornak alapjáraton van egy fehérköpenyes parája, amit érteni nem nagyon értek, mert nem volt beteges fajta, két kezemen meg tudom számolni összesen hányszor voltunk orvosnál/védőnőnél, általában a kötelezőkön jelentünk meg. (vagy még azokon se, ugyebár), meg ugye az apja-anyja is a fehérruhások fajtájából való, szóval értetlenkedem kedvemre. 

Ahhoz, hogy önként dalolva velünk tartson, meg kellett ígérnem egy extra játszóterezést egy ilyen helyen, Bunci meg csak vigyorgott mit sem sejtve, ő minden sétának örül. Hunor a rendelőbe is diszkréten visszafogott maradt, sem védőnői kedveskedésre, sem anyai szigorra nem volt hajlandó megszabadulni a kabátjától, nem úgy Kismici, aki végignyalta a helységet, mérlegre állt döcögósen nevetve, kábeleket húzkodott, számítógépes egeret szerzett magának, amíg az ilyenkor szokásos kérdőívre próbáltam értelmes válaszokat adni. Aztán jött a megmérettetés: Kismici fogyott, kereken 10 kilót nyom, és 76 centi hosszú, Huncos 14 kiló és 90 centisre nyúlt. Az egyensúly akkor billent meg, amikor Hunorvezér kimenekült elindult az apjával a parkolóba, ekkor Bunci elvesztette minden barátságosságát és vígasztalhatatlanul zokogott az ajtót kapirgálva, ezért felróvandó megjegyzem, emiatt (is- meg az évvégi statisztikák miatt) csúszik a helyi baba-mama klub újraélesztésének a projektje is, hiszen a házi primadonna velőtrázó hangja mellett csak bólogatni, gesztikulálni, integetni és mosolyogni tudtunk, beszélni semmiképp. (a  sokat megélt, párnázott ajtajú háziorvosi rendelőben dolgozók is kilestek beazonosítani, hogy miként kínozhatják ezt a szegénygyermököt)

Most hosszú időre mindennemű orvoslátogatás kipipálva, gyerekek továbbiakban, bizonytalan ideig nem macerálva.

Bármennyire is nem így képzeltem el hamvas gyermektelenként, a gyakorlatban megint minden egészen másképp alakult.

Nem tudom, hogy mennyire normális, egyáltalán azt sem tudom, mi alapján állíthatjuk, hogy mi a normális? a társadalmilag elfogadott? az évezredes tapasztalat útján felállított normativák szerinti? vagy... ? Hiszen a 30 évvel ezelőtti gyerekeket tizedennyi impulzus, élmény nem érte, mint korunk gyermekeit. Amennyiben abból indulok ki, hogy mi mindannyian egyediek vagyunk, más és más genetikai kóddal érkeztünk, más célokat tűzünk ki magunk elé, ezernyi feladatunk van, melyeket különféle utakon érhetünk el, akkor azt gondolom, sokféle "normalitás" létezhet.
Nem tudom, mennyire érdemes Hunor dekoncentráltságával és türelmetlenségével foglalkoznom. Tátyunk szerint túldimenzionálom, nincs ennek a gyereknek semmi baja, az elevenségen kívül, ami idővel tompulni fog, én viszont sokszor érzem azt, hogy elbagatellizálom, hogy túl sok időt adok neki megkomolyodni, túl lazán könyvelem el, hogy ő ilyen, másrészt meg ott az anyaságos örök kettősség: mi van, ha azáltal, hogy nem fektetek kellő hangsúlyt vélt- vagy valós hiányosságaira, elmarasztalom a későbbiekre vonatkozóan.
Huncos ritkán vagy sosem rajzol, ritkán vagy sosem képes percekre leülni és manuális dolgokkal foglalkozni, ha elsőre nem sikerül egy puzzle darabkát a helyére illesztenie, a játékot félredobja, olykor kisebbfajta dührohamot kap, kukába veti. (ezért is örültem a gyurma-szerelemnek). Legózik lelkesen, ennek örülök, mert látom kreatív, ügyesen épít, sokszor színek-méretek szerint teszi. Általában életkori és genetikai sajátosságként garázst épít az autóinak.
A beszédfejlődésnek is van köze a finommotorikus mozgáshoz, így nem csodálkozom azon, hogy nem hajlandó utánunk ismételni a szavakat, ha elsőre nem tudja tökéletesen kiejteni (és általában nem tudja), felhúzza magát és nem hajlandó többször megismételni őket. Talán  a szobatisztaság hiányára is magyarázat lehet a föntebbi dolog. Mert azt már megtanultam: minden mindennel összefügg, ok és okozatok alkotják egésszé a világ lánculatát.
Minkához birkatürelme van (néha több, mint nekem). Ha nyűgösebb-sírósabb vígasztalgatja, simogatja, dúdolgat neki. És a kicsi megnyugszik és nevet rá. Azzal a nevetéssel, amit csak Hunornak tartogat.
A mondókákat, gyerekdalokat szereti hallgatni, olykor bele is dúdolgat, a hosszabb hangvételű versikéket (kettőnél több, rövidke négysoros versszakból állókra gondolok ekkor), már lankad a figyelme, elveszti érdeklődését. Ezért jött jól és jókor az annapeti. Életszagú, mindennapi történésekkel tűzdelt. Aztán valahogy kikerült a figyelméből ez is, hurcibálja ugyan néha, mesélek még belőle egy-egy nyúlfarknyi részt, de már nincs az az erős rajongás, mint kezdetekkor. Ekkor pattant az ötlet, a saját kútfő. Kapóra jött a közelünkben lévő erdő, az ott élő állatok, a saját állataink, és mesélünk mindenről, ami eszünkbe jut.

Pár napja, apjuk nyerte meg az estimesés rituálét. Előbb van egy levezető tévésnézéses mese, (általában kisvakondos, fene se érti, egyikünk se szerette), majd bevonulnak kettecskén a  hálónkba, nagyokat susmusolnak a takaró alatt, és pár perc múlva egy büszkén elégedett apuka tér vissza, feladat teljesítve: Huncmackó álomföldön. (vagy nem tér vissza senki, mert mindkettejüket kiüti a mese)
Valamelyik este betársultam én is. És arra jutottam, nem baj. (néhol magamra öltöttem a moderátor szerepét- a visszavarrt lábú cica esete a kutyával című mesénél például...-, még mielőtt kicsi Dextereket nevelgetnénk keblünkön). A mesék (mert most már többnek is fültanúja voltam), abszolút interaktívak és azzal a kérdéssel indulnak, hogy miről meséljek ma kisfiam? és a kisfiam témát választ és helyszínt és szereplőket és neveket ad és vegyül ebben képzelet és valóság, és tulajdonképpen ketten alakítják-formálják az aznapi történéseket mesékké. S hogy jó-e ez így? magam sem tudom. Én másmilyen gyerek voltam,  sokkal szűkebb korlátok közzé szorítottam Anyu szárnyalni vágyó szellemét. Ha kihagyott volna belőle vagy másképp mesélte volna, azonnal figyelmeztettem. Nekem kellettek a korlátok, amik közt biztonságban érezhettem magam.

Egy dolog azonban bizonyos: a mesék kellően hatásosak, újabban én is belealszom a történetekbe.

cucka 2010.11.19. 07:11

2 videó

Az elsőn Tincses Mici gyakorolja szülinapi tánckoreográfiáját:

A második videóhoz talán érdemes kis kommentárt fűznöm. Igen, sokat vagyunk a konyhában. Igen, az ételeink szerves részei a hús (vuvava) és a tojás (duda). Hogy hogyan lesz ebből süti? Az alábbiak szerint:

(feliratozva: tál, tojás, kever, kettő tojás, kever-kever... tojás, hús, kettő hús, kever-kever)

cucka 2010.11.10. 10:07

Határidő

Ugyan nem írtam róla, de egy ideje már rendszeresen erről suttogtunk, amikor aludtak a kicsik. Annyira belelovaltam magam, hogy már határidőhöz is kötöttem a nembeszélését, hogy aztán szakemberhez forduljunk: mégpedig Hunor 3. születése napjához. Hogy ő ebből mennyit érzékelt-értett meg, azt már sosem fogom megtudni, így csak a száraz tényekre vagyok kénytelen hagyatkozni.

Ahhoz, hogy minden világos legyen, pár szóban el kell mesélnem a reggeleinket. Van egy titkos, kinemmondott egyességünk a Ház Urával, az éjszakák mindig az enyémek, cserébe megnyerte a reggeleket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy 6 magasságában indít Micu, aki felpiszkálja Bátyust-Apust, majd kimennek a konyhába reggelizni-kakaózni-kávézni. Kinek mi az óhaja-sóhaja. Pelenkacserére is sor kerül általában, mire én 7 körül kitámolygok. Innen veszem át a stafétabotot. (és másnap reggelig magamnál is tartom jó szorosan fogva...)

Hétfő reggel azzal fogad a Hitös, hogy Hunorral tökjót beszélgetett reggel, meg hogy milyen aranyos volt. El is eresztettem a fülem mellett, különösebb jelentőséget nem tulajdonítotva ennek, hiszen ők ketten akkora szerelemben vannak, hogy jobbnapokon szavak nélkül is vígan eléldegélnének.
Napközben vettem észre, hogy mindent mond előttem-utánam, és ha jobban odafigyeltem, értettem is a szavait. (ebből meg azt a következtetést vontam le, hogy valószínűleg egész nap motyogok, miközben teszek-veszek, csak már észre sem veszem... ésjájj, hát csoda, hogy ez a eszös gyermök ezidáig nem jutott szóhoz?!) Igaz, a híresztelésekkel ellentétben (aki későn kezd el beszélni, az nagyon szépen, tisztán fogja azt tenni), Hunor nem beszél teljesen tisztán, előfordulnak hangzócserék, ellenben szépen hangsúlyoz, és érthetően formálja a szavait. 

Kedden egész nap csacsogott a barátnőimmel, elkérte többször a telefonomat, minden kérdésre válaszolt, távirati stílusban ő is elmagyarázta mi történt itthon, a ház körül, mivel foglalatoskodott azidáig, hogy vannak a kecskék, a cicák, hogy hívják őket, mit csinál a Hugi vagy éppen ő, hogy kisvakondos mesét nézett, vagy éppen vajas pirítós kenyeret evett paprikával. Mindezt egész nap, a teljes ébrenléti idejében. Tudom, nekem semmi sem jó. De amikor arra vágytam, hogy beszéljen, hogy vicceseket mondjon, arról totálisan megfeledkeztem, hogy ezzel egyidőben, nem képződik rajta kikapcsológomb.

Ma folytatja töretlenül felfelé ívelő pályáját. És rájöttem, hol a bibi: míg én már megszoktam, hogy bárminemű reakciók nélkül mondom a magamét 7/24-be, addig a fiam tőlem igenis elvárja, hogy figyeljek rá, hogy megértsem, hogy válaszoljak a kérdéseire, hogy beszélgessek vele. 

Úgy érzem, újabb tanulási fázisba léptem türelem és a szerteágazás képességfejlesztése terén.

Mehettünk volna kirándulni is akár. Vagy tevékenykedhettünk volna a ház körül. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ám mégis a csöndes benti foglalkozás mellett döntöttünk, főként, hogy 1. föl kellett számolni a kertben még fellelhető babot, karalábét, körtét, zellert; 2. már a reggeli kisbevásárlás alkalmával  eldöntöttem, ma nem mászkáló-napos hangulatban leledzek, sokkal inkább láblógatós pihenősbe. (halljátok, vasalnivalók?)

Először segített a kisszakács babot aprítani, sárgarépát-karalábét rágcsálni (és értelmesen mosolyogni...) :

Aztán elővettük a még sosem próbált vízfestéket, kicsit nosztalgiázva beszereztünk egy trendi retró viaszosvászon terítőt (Hunor választotta a mellettünk-működőből, szó, mi szó elég extrém darab a szeccesszióra emlékeztető gyümölcs-áradatával). Hunor hihetetlenül kiváncsi volt a festékre, befogadó volt, kivételesen türelmes és érdeklődő, így 4 lapnyit telerajzolt magaválasztott mintákkal és színekkel. Ezt se gondoltam volna pár héttel ezelőtt! És még egy félórányit gyurmázott is. (azt csak zárójelben említem meg, hogy aztán fél órán keresztül tüntettem el a gyerekszoba egész területéről a mm-esre tépkedett gyurmamorzsákat...).

És ím az alkotásai, a bal alsót faként nevezte meg a többire halandzsanyelvet használt. Ami elsőre szembetűnő, az a balra-húzás, a bal felé dőlés minden rajzon. A készítési sorrend pedig bal fölső, jobb fölső, bal alsó, jobb alsó.

Update: azt mondta a zuram, hogy neki a balfölső kép fekete foltjaira kutyát mondott a kölök.

cucka 2010.09.17. 13:04

Más szemüvegen át

Mindig megfogadom, ha történik valami, ami a mi életünkben az adott pillanatban mérföldkőnek minősül, azonnali hatállyal dokumentálom, mert különben... Mert különben átértékelődik, megkopik a fénye, egész másnak tűnik ráaludva jópárat.

Így jártam akkor is, amikor kedves blog-barátom megkért, hogy írjam meg a császár utáni szülés élményemet a honlapjára. A pillanat hevében úgy gondoltam, hagyom, hadd csillapodjanak az érzések (9 hónapja csillapodnak...), kerüljenek a dolgok a helyükre, úgy könnyebb, de ma már tudom, nem lett volna szabad ennyi ideig húznom, mert idebent nekem nagyon fontos és értékes maradt minden pillanata annak az éjszakának, de már képtelen vagyok azt szavakba foglalva kikommunikálni.

És így jártam most is, Huncos első ovi napos rápróbálásával. Voltak pillanatok, események, érzések és érzetek, amiket akkor és ott eszement fontosnak gondoltam, ám mostanra beépültek, elsimultak és vesztettek fényükből.

Hunor hozta a várt formát, beilleszkedett, nyitott volt, mindennel és mindenkivel barátkozott-játszott, egészen addig a pontig, amíg észre nem vettem rajta a fáradtság első jeleit. Amíg Hunc ezerfelé, addig a csoporttársai engem vettek körül, játszottak velem (cirka 16 feketekávéval itattak meg), babáztak Minkusszal, de vittem pisiltetni is a pöttömöket, orrot is töröltem, és az ott töltött 3 egész óra után, miután már összefüggéstelenül és hatásszünetekkel beszéltem, megállapítottam, hogy emelem kalapom az óvónők-tanító- és tanár(nők)ok előtt. Meg azt is, ha valaha pályát módosítok, inkább  gépszalag mellett bármit, mint 15-20 óvodáskorút.

Volt egy kedves jelenet is, amikor Huncos nem tőlem kérte a litylity-ét, hanem a gondozónőtől (így hívják?) kért vizet. És együtt megkeresték a csodaszarvas jeles poharat. Én pedig igyekeztem jó mélyre fúrni az arcom a kismici nyakába. És akkor odajött egy ötévesforma szöszke kétcopfos, bemászott az ölembe, maga felé fordította két pöttöm tenyerével az arcom, belekényszerítve, hogy a szemeibe nézzek, és ezt mondta "nincs baj, nem szabad sírni"... ugye nem kérdés, hogy kigurultak azok a vacak, visszafojtott cseppek...

A fáradtságával egyenes arányban vadult meg az én szépfiam, és röpke pár perc alatt jutott el abba a módosult tudatállapotba, amikor szétcsapott maga körül (óvónéninek is jutott belőle, én meg persze földalásüllyedtem megsemmisülten, ahogy az ilyenkor meg van írva...), és már senkirese volt hajlandó hallgatni, csak rám.
Hazajöttünk, átbeszéltük, megebédelt és órákra kidőlt. Tetszett neki, emlegeti azóta is, menne már.

Óvónénivel átrágtuk a kényes pontokat, -amikről, mint kiderült, csak számomra voltak kényes pontok-, Jutkanéni szerint éppenhogy normálisan viselkedett, ergo nálunk nem nagyon van szükség beszoktatásra (ottüléses, napokon át tartó folyamatra), korához képest érett és okos fiam van, aki hamar átlátta, hogy óvónéni a potenciális ellenfél, azaz ő veszi át az én szerepemet a délelőttjeibe. Valamint az is kiedrült, hogy amíg én elláttam Minkuszt, és megsétáltattam az ovi parkban, addig Hunor meseszépen minyelvünkön kért inni-enni-játékokat, tehát egyre egyértelműbb, hogy a babanyelve nekem szól. Jutkanéni szerint erős köztünk a kötődés, de ez éppenígy természetes és egészséges is. Jókor megy oviba a kicsiszarvasom.

Hát akkor van egy harcos óvodásom, aki január elejétől rendszeres tagja a Holdacska csoportnak. demegnőttélkicsikém....

Kezdem az előttével. Most nem kezdenék bele, hogy miért, de pár napja heves késztetést érzek egy új farmer megvásárlására. Talán nem is lett volna mindez annyira fontos, ha mondjuk az első boltban sikerül magamravalót találni. És mondjuk válogathattam volna a lehetőségek között. De nem így történt. Sőt, ma egy madárcsontú hamvas 19-es eladóleányka nem átállotta szemrebbenés nélkül a képembemondani, hogy most nem divat a 30-as naci méret, gyakorlatilag senki sem keresi. (Ööö, esküszöm nem divatból hordok ekkorát, boldogan elővenném a pincemélyére csomagolt 27-eseimeit, ha mondjuk  beléjükférnék.)

Bolt boltot követett, amíg a többiek -egyre türelmetlenebbül- rótták a kisvárosi köreiket,  aztán az egyik nagyondrága farmert árusító üzletbe végre a kezembe akadt egy 30-as, ami ráadásul az 50 %-os leértékeltek között pihent, egy gyors magamrarángatás után tökéletesnek ítéltem. A kasszánál a bűvös 25 ezer hallatán majdnem dobtam egy hátast, az itt dolgozó, szintén 19 éves leányka hebegve-habogva kerekített 20 ezerre, ekkor megemlítettem, hogy én ezt az 50 %-osok közül ragadtam ki, ő keresgélte a valódi árát, majd rábeszéltem megegyeztünk, hogy mivel nincs több ilyen méretű, ez tuti utolsó darab, tehát féláras. Megszereztem, elviharoztam. Remélem, nem leszek kiplakátolva városszerte, mint közveszélyes bűnöző. (még a  blokk elütött kijavítását sem vártam meg, sőt jobban belegondolva a blokkot sem...)

Szülői: hátöööö... az óvónéni első találkozásra szimpatikus volt. És most másodikra is. Megnyugodtam. Bízom bennük és tudom, hogy jó kezekbe adom lelkemből szakajtott magzatomat. 13 anyuka ücsörgött a pindur székeken és ismerkedett össze -az óvónéni kreatívságát dícsérendő- játékos módon. Aztán röviden bemutattuk gyermekeinket. (minden anyuka meggyújtott egy gyufaszálat és amíg az leégett pár szóban össze kellett foglalnia a gyermeke számára fontos tulajdonságait. Érdekes volt más szempontokat tapasztalni, tanulságos volt, hogy más anyák mennyire más oldalról tapogatják ki a gyermeküket... ) Aztán jött a számomra új szint: felnőtt nők a szemem láttára könnyhullatásig voltak képesek azon vitatkozni, hogy a gyereküknek mi legyen a jelük.  (Két anyuka is szerette volna ha a gyermeke tigris lenne, annak ellenére, hogy nem volt tigris jel a választható jelek között, végül az egyik anyuka lemondott róla és kérte a szitakötőt, ami nem mellesleg szintén nem szerepelt a használható jelek között, mire a másik anyuka közölte ő nem csíkos tigris akar lenni, hanem rózsaszín. Én ennél  a pontnál kezdtem el keresni a kandi kamerát...)

A mi jel választásunk kurtafarkúra sikeredett, ugyanis az óvónénik már konkrét ötlettel vártak, hogy Hunornak szakrálisan a szarvas kell a jele legyen. Én meg rábólintottam. A zuram azóta is azon röhög, hogyan fogok visszaforduló szarvasokat (mer persze, hogy csodaszarvas dukál a kölöknek), hímezni a Huncos ruháiba. Én nem röhögök. Gondolkodom.

A lelkem megnyugvásra lelt. Nem kell semmivel sem sietnünk. Jövő héttől elkezdjük a heti 1-2 délelőtti bejárogatást-játszást, ha működik, ott is hagyhatom 1-2 órára.  Úgy érzem, még nem tudom teljesen odaadni őt. Az óvónénink azt mondta, nem is kell. Érezni fogom ösztönösen, hogy mikortól lesz ez jó mindkettőnknek, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor otthagyom nyugodt szívvel. Akkortól viszont következetesen kell viselkednem. De addig semmit sem kell siettetni. (még a szobatisztaságot sem, a mackó-tisztaság is majd egyik pillanatról a másikra megoldódik, akárcsak a kisdolgok) Kitűztük a januári kezdést, de ha mégsem menne sincs baj. Szerencsére ráérünk.
Nem tudom, hogyan kellene ennek igazából működnie. Azt érzem, hogy ez most jó így. És mivel az elmúlt évek alatt igencsak ösztönösen, a megérzéseinkre hallgatva éltünk-neveltünk, most ezt érzem hozzám közelibbnek, humánusabbnak.
(és akkor dióhéjban idekívánkozik a magam története: 3 évesen rápróbáltunk az ovira. Akkor még nem volt beszoktatás, mély víz volt, bedobtak, rövid búcsúzkodás után Anyu otthagyott. 3 teljes napon át ordítottam-sírtam menetkor-ottlétkor-hazajövetelkor. A mai napig emlékszem erre a 3 napra. Anyu nem vitt többet oviba. Eltelt egy év és önként jeleztem, hogy menni szeretnék. Erre a napra is tisztán emlékszem. És imádtam az ovit. Pontugyanazt, ami ellen előző évben minden idegszálammal tiltakoztam. )
Jó érzés, hogy már most ekkora gondoskodással és odafigyeléssel várják a gyerekeket. Túlzás nélkül állíhatom, hogy ez az ovi személyreszabottan kezeli a beszoktatást és a mindennapokat is.

Persze volr sírás-rívás, meg kaptunk egy jelképes virágmagot elültetendő a gyerek első óvodai napján, és egy-egy szál virágot, annak jelképeként, hogy az óvoda x év múlva ilyen csodaszép virággá növeszti gyermekünket. És rutintalanul nem vittem papírzsepit sem magammal, így könnyeimet diszkrét mozdulattal pottyantottam a pulóverem ujjába.

Föllélegeztem. (vagy csak odébbtoltam a problémát...?)

Hunor belépett a miért korszakba, ami azért is rém vicces, mert ugye még mindig kódoltan beszél. Családunk ismeri a jelrendszerét, mások megértetésére jelen álláspont szerint még mindig nem törekszik. 

Egy ma reggeli szösszenet következik arról, hogy vasalás közben elmeditáltam hangosan, hogy már sokkal kontrasztosabbak a színek, lassan vége a nyárnak. Hunor figyel, hallgat, mosolyog, fentebbiekre elkomorul, majd közli: nem jár (nem nyár, azaz ne legyen vége a nyárnak). Tovább mesélem, hogy ez az élet rendje, nyár után jön az ősz, érik a szőlő (hajlik a vessző, csuhajja), a szilva, aztán jön a tél, hull a hó, megyünk szánkózni. Me' ? (vidéki szleng, a miért kérdőszócskára gondolt idösfiam), mert szánkózni jó. Me'?  mert szánkózni te is szeretsz. Me'?  MOST EZ KOMOLY??? édesfiam, meséld már el,  leszel szíves, miért is szeretsz szánkózni. Vigyorog, elérte a célját. KO-val győzött felettem.

Időpont: tegnap este, helyszín játszótér. Hirtelen beborult, mondom a szépreményűnek, indulnunk kellene, mindjárt esni fog. Me'? mert beborult az ég. Me'? mert esni fog az eső. Me'? mert ez iylen dolog, ha gyülekeznek a felhők abból eső lesz. Me'? na, akkor én hazamentem, te meg jól elázol, jó? . És vigyorog. Célszemély megtalálva, célpont megsemmisítve.

A legigazibb amikor a dackorszakot ötvözi a miért korszakkal. (és jajjdeszeretem, hogy mindennek van neve ebbe a drága jó gyereknevelésesdibe).
Este vacsoráznánk, de 8. próbálkozásra sem tudom eltalálni, melyik tányérból szeretné elfogyasztani azt a két harapásnyit a szendvicséből. Mindegyikre lazán közli, nem. És van amitől mégjobban elhatárolódik (nem-nem-nem). Feladom, kiteszem az egyikbe, közben elmondom, ha igazán éhes, ebből is jó lesz, valamint felhozom példának az etióp éhezőket, akik deszeretnének csíkos tányérból vacsorázni vajas sajtos kiflit szalámival. Duzzog, csípőretett kézzel elvonul. Pár perc múlva visszatér, nézi változtattam-e a tányéron, mondom most én, hogy nem. Me'? mert nem vagyok hajlandó újabbat elővenni és elismétlem indokként, hogy ha igazán éhes lenne... Me'? mert nem is vagy éhes. De. És sivítva elrohan.
Aztán pár perc múlva visszatér, és higgadtan, együtt kiválasztjuk a legmegfelelőbb tányért ahhoz, hogy elfogyaszthasson pont két harapásnyit a szendójából.

Áldott gyermekkor. Életemben nem voltam még ennyire türelmes és toleráns. Csodás kis mesterem akadt. És ahogy elnézem a mesternőm is bontogatja már a szárnyacskáit...

cucka 2010.08.12. 15:33

Anna örök

Hunor a mai napig ellágyult hangon, szinte sóhajtva ejti ki a  szomszédlányunk nevét. Ő Anna, rangját tekintve a második, kedves-cserfes tízéves, Hunorral nem sokat foglalkozó kislány. (szívfacsaró érzés, legszívesebben jól helyretenném a dolgokat, depersze ez butaság... de akkor is harcol a racionális énem a fiúsanyuka énemmel...) Első Anna, éppen kettő évvel ezelőtt rabolta el kismacsónk szívét erdélyországi nyaralásunk alatt, egy komoly széparcú, melegbarna-szemű, akkor hatéves kislány személyében.

Tapolcai létünk harmadik napján a medencében ismerkedett össze harmadik Annával, a szöszke, vidám és csivitelő mindjárt hatéves kislánnyal. A medencei  játékból közös időpontú vacsora lett a szülőkkel, tesókkal, aztán késő estig játszótér, Anna a sötétben kézenfogva jött a válláigsemérő Huncossal a sétányon (persze, ilyenkor sosincs fényképezőgép nálam...). Anna megkérdezte, hogy ottaludhat-e Hunor náluk, mélyeket lélegezve nevettünk össze a szülőkkel, majd végül Hunor mégis inkább minket választott (még egyelőre) hálótársul. Másnap, tudtuk, sajnos ők elmennek, reggel az első szava az Anna inta volt, a reggelinél nem találkoztunk velük, de Huncos az apjával az étterem előtt cirkulált, nem mozdult a kispasi, várta Annáját. Aztán volt nagy találkozás és játszóházazás, Anna gyöngyöt fűzött, Hunor melléhúzta a műanyag székét és figyelte a nagylányt. (aztán, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozik, kitépte Anna kezéből a gyöngyöt... de ez már egy másik történet).

Végül könnyfakasztó búcsúzás is volt, amikor is Hunor megsimogatta Anna haját, de puszit nem adott neki, csak az anyukájának, ellenben elfogadta Anna arcrapusziját. Aznap még emlegette párszor, azóta csak néha mondja ki a nevét és olyankor kérdőn néz rám. Én megnyugtatom, hogy Annáék rendben hazaértek, ő mosolyog és bólogat, én megígérem, hogy ha majd Pécs felé járunk, meglátogatjuk őket, ő mégmosolygósabban bólogat, hogy jó, jó!

 

És bár nem szorosan tartozik ide, ám mégis megörökítem azt is, hogy mi, önző szülők szerettünk volna kicsit egyalvógyerekesnek lenni, és így, amikor Bunci elaludt, megbeszéltük a Nagyfiúval, hogy lekísérjük játszóházba, és ha tetszik neki, lesszíves kis ideig ottmaradni, amíg mi kicsit balra el, fellélegezni, és kistucatszor elmondtam, hogy szóljon az óvónéninek, ha pisilnie kell, vagy szomjas vagy éhes vagy bármi. Huncos a negyvenharmadik hasonszőrű instrukcióm hallatán, pápát intett és sziát köszönt, majd otthagyott. Mi sétáltunk Tapolcán és jegeskávéztunk a Malom-tónál, és röpke egy óra alatt vissza is értünk, elsőszülöttünk éppenhogycsak reagált érkezésünkre, és játszott tovább, az óvónéni szerint hagyjam fel az óvódai parámat, ha szimpatikus lesz neki az óvónéni, semmi gondunk nem lesz (ámen). Aztán kiderült, hogy a félfüllel fogott adás is célbaért, kézenfogva behúzta az óvónénit pisilni és megette az óvónéni uzsonnáját is. (valamint banánt és almát is evett). Élelmes gyermek.

Napok óta fejben blogolok. Dőlnek a posztok, kerekek, kifinomultak, érzelemgazdagok.

Írnék arról, hogy kedves vendégeink voltak, hogy milyen jól esett kicsit nosztalgiázni, hogy mennyire sokat jelentett számomra belenézni azokba a melegbarna gombszemekbe, hogy milyen jó volt látni (és hallani), egy csicsergő, ám előszörre megszeppent Matyifiút....

Aztán folytathatnám a sort egy másik látogatással. Egy hiánypótlóval. Nincs vér szerinti testvérem, ő a választottam. Jó lenne szavakba foglalni azt a megfoghatatlan érzést, azt a ránknehezedő és ettől minden elsimuló gondolatot, hogy a beszélgetéseinkkor mindketten pőrék leszünk, és nem is érezzük ruháink-festékeink hiányát. Nincsenek bántások, kritikák, elfogynak a magyarázkodások, a zavart közjátékok. Ettől válik minden vele töltött pillanat még értékesebbé. És ettől tud úgy fájni a hiánya, akár egy elvesztett végtagé. Mesélhetnék a nevetéséről, a zömök Garfieldosról, ami puhán pattan a kövön és amitől még a szakadék szélén szédelgő is kedvet kap az élethez és vele nevet. Ezek egy része még ittmaradt a falaink között, a másik része bennem kacag tovább.

És mesélhetnék az én szép, okos kisfiam könnyektől duzzadó szemeiről is, amikor az általa engedélyezett és igazolt egy órás távollét után (templomi esküvő, addig ő Nagyival és Hugival játszóterezett), türelmesen és szótfogadva várt ránk a templom kapujában és csak akkor futott oda, amikor hívtam és belémfúrta a fejét és szorított-ölelt és a szemei vaskos könnycseppekkel teltek meg. És férfiasan visszatartotta őket és átfúrta magát az apjához és mi csak dícsértük és ünnepeltük és semmihezsemfogható büszkeséggel nézem azóta is napról-napra bimbódzó kisfiúságát. És arról is írhatnék, hogy mennyire jól esett a lelkemnek a templom hűvöse és a megszokott rituáléja.

Elmesélhetném, hogy megakadtam a Nagybandó Toszkánájával, hogy megcsömörtem és rájöttem, hogy képtelen vagyok most mások fájdalmát is befogadni. Viszont belevesztem a mesék sűrűjébe, és lebilincsel és magával ragad Neil Gaiman zseniálisan groteszk világa.

Filozofálhatnék a kisnaplónk hogyantovábbjáról. Mert így ebben a formában nagy esélyekkel nem folytatható. A zárt struktúra gondolata is ellenkezik az elveimmel, a mesterkéltség szintén rendszeridegen számomra. A többszörösen átszitált mondatok, és akkurátus precizitással cenzúrázott gondolatok pedig egy régebbi, bukott rezsimre emlékeztetnek, amivel még felvetés szintjén sem szeretnék azonosulni. Jó lenne megtalálni a mikéntjét annak is, hogy kiáramoljon belőlem az a sok frusztráció és stressz, ami újabban beszorult. Írnom kell, mert ez az én terápiám. Ez az egy halál biztos.

És írhatnék a nyárról, a szabadságunkról, amely kicsit döcögősen indul ugyan, de tudom, hogy jó lesz, mert muszáj valamiből erőt merítenünk és feltankolnunk rossz időkre. És kíváncsian is várom, mert ilyen még sosem volt, hogy a két kicsivel, és pöppet izgulok is, hogyan is sikerül majd beszúrnunk a távollétbe egy-egy kényeztető masszázst, vagy pár lopott, kettesben elköltött percet. Na, még erről is írhatnék.

cucka 2010.06.23. 18:06

Jó gyorsan

Lejegyzem, bár kételkedem az állandóságában, ám újabb bizonyíték arra, hogy a természet tudja a dolgát, olykor ad vagy elvesz, ám mindenképpen kompenzál. Így vagy úgy.

Hunor fogaskereke beindulni látszódik, elkezdett ráérezni a szavak formálásának az ízére. Egyre több új szót használ és előszeretettel próbálja a miáltalunk alkalmazottakat ismételni. Édesen csücsörítve formál és mindennemű elfogultság nélkül állítom, tisztán ejti ki őket. (épp elég ideje hallgatja...)

A szobatisztasággal eddig úgy álltunk, hogy sehogy. Hunor mindig szólt a macik érkezése után, és hiába kértem szépen, hogy inkább előtte szóljon, ő ilyenkor szép-okosan-megértően bólogatott, majd a következő alkalommal ismét a cuccos után szólt. Pár napja, az esti fürdés előtt rendszeresítette a porcelánistennő megmászását, de napközben kényszeres pelenkafüggő volt, élete árán védelmezte.
Ma reggel megvilágosulva tépte le magáról a betétjét, majd kis idő elteltével a ruhát is, és egész nap meztelenkedett faluszerte. Menet közben az udvaron intézte, hozzáteszem rém diszkréten, a folyó ügyeit, pár méterre rendszeresen elvonult tőlünk az ügyintézés idejére. Node, amiért írok erről az az, hogy a délutáni alvására sem kért pelenkát és tádámm: száraz (természetesen verdás) alsógatyesszal ébredt!

Minka meg ezalatt kitette a ne zavarjanak táblát és szúnyogcsípetten szunnyogott:

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

cucka 2010.06.11. 19:29

Lebukott

Most már tuti, hogy Hunor éjszakánként olvassa a blogomat, vagy beszél valakivel, aki olvassa azt... Csak így történhetett, hogy a hozzá eljutott infót (mely szerint ő nem egy kifejezetten könyvszerető egyén) pár nap alatt feldolgozta és ma látványosan könyvlapozgatott és meseolvasott a délutáni sziesztája után:

Lelkem bizakodó. Lassacskán örülnék pár kimondott szónak is, mert addig naponta többször akaratlanul (megnyugtatásként?)  ez motoszkál a fejemben.

cucka 2010.06.09. 18:50

Büszkeségem

... avagy egy történet arról, hogy bár (nekem még) kicsi és még mindig nembeszél, azért már mindent ért és tud nagyon is felelős döntéseket hozni

Vasárnap, amikor nálunk tetőzött a Duna, és már bizonyossá vált, hogy eléri a veteményest, és a tyúkjaink is lábat moshatnak, a környék rutinrókáit megkérdeztük,  mit tegyünk. Ők azt ajánlották, mentsük a menthetőt, azaz ami termény beért, ássuk ki. Húztuk-halogattuk, valamifajta csodában bízva, talán mégsem... hiszen ez volt az első évünk itt, az első kétkezi munkánk látható eredménye... (és akkor mit érezhettek azok, akiknek életük munkáját vitte most el a víz?!...)

Estig halogatta a másikfelem a munkát, szürkület volt már, Hunor hullafáradt, esett-kelt, nyüsszögött és már semmise volt jó. Ekkor megkértük, döntse el mit szeretne: kimenni kiásni a hagymáinkat-retkeinket ("katykaty"), de akkor ez most nem játék, hanem komoly munka és nem lehet közben rinyálni, vagy meggondolni magunkat,  menteni kell a menthetőt, vagy pedig bejön velem vacsorázni, fürdeni, mesét nézni? Az apja mellett döntött. Besötétedett mire végeztek. A fiúk sárosan, maszatosan, szúnyogok által bőven összecsípve érkeztek.  Hunor igazi férfi módjára lehajtott egy nagy pohár bodzaszörpöt, és kb 5 perc múlva elaludt fürdés és vacsora nélkül. Ennyire fáradt volt.
Aztán az apja mesélte, hogy felelőssége teljes tudatában húzkodta a retkeket és pakolgatta a motorhoz kötött kisdömperre a terményt és cipelte a házig. Egyetlen szó nélkül. Keményen dolgozott. Akár egy férfi.

(Ez itt a kert! a kutya-málnabokor mögött van a veteményesünk)

És azoknak, akiknek nem sikerült ennyivel megúszniuk most segítség kell. Minden fórumon érkezik a segélykérés, érkeznek a döbbenetes és torokszorító képkockák-videók. Aki megteheti, keresse meg a módját és meggyőződése, hite szerint választva tegyen értük. Mert most szükség van minden segítő kézre, minden telefonhívásra, minden támogatásra.

1752 Nemzeti Segélyvonal

1749 Vöröskereszt adományvonal

Duna Tv az árvízkárosultakért

Magyar Református Szeretetszolgálat

süti beállítások módosítása