cucka 2011.04.21. 19:07

Zanza

Tegnap megejtettük a kötelező (de minek?, ha köztudottan elévült és már informatívnak sem nevezhető) AFP vizsgálat vérvételét. Persze, nálunk soha semmi sem működhet zökkenőmentesen, a kérőlapról lemaradt pár adat, körtelefonok árán sikerült magamnak utólagosan ráírnom. (és juszt is megemlékezem arról, hogyan is született naplószám a kérőlapomra: aszongya a nőgyógyász: mi a kedvenc száma? mondom öööö, -majd- hogyan?, akkor írja rá 227. oké. köszi, helló)

Ma a bürokrácia szatirikus csapdájába zuhantam, ugyanis telefonon nem kaphattam információt érdemben, de mivel éppen arcüreggyulladással pihenek idehaza, nehezemre esett bekocogni az írásosért, így ösmét pár körtelefon, hogy kiderüljön nagyon magas lett az AFP eredményem, -ez nyitott gerincre vagy/és agyhiányra enged következtetni, hogy csak párat emeljek ki, egyik se komoly, ugye-, hogy aztán kiderüljön, nem lett átszámítva az eredmény, és amúgy meg az átkonvertált szerint már minden rendben. (és ha valaki továbbra sem érti, miért választják egyre többen az otthonszülés intézményét lassacskán szívesen elmagyarázom...)

Szóval vagyunk, a kicsik jól, én iszom a különböző gyógynyálakat meg nyákoldókat, meg inhalálok, meg borogatok és hiszek abban, innen már csak kifelé van, és megúszom antibiotikum nélkül. (persze ma volt ovis nyílt nap, és a szívem egész délelőtt egyre jobban  facsarodott aszaltgyümölccsé, ha arra gondoltam, hogy mialatt én éppen fetrengek a nagyágyba, az elsőszülött kisrókám egyedül kell helytálljon, miközben a kortársai szüléi könnybelábadva figyelik fejlődő magzatukat... aztán mikor érte mentem és bocsánatot kértem azért, hogy nem lehettem ott, átölelt és hozzámbújva mosolyogva, csak annyit mondott, nem baj, anyuci... )

cucka 2011.01.27. 21:24

Hamár

Ha már beadtam a derekam, (értsd: elkészítették helyettem a blog profilját az egyik ismert közösségi portálon), egyfajta kötelezettséget is a nyakamba vettem, szóval illene rendszerese(bbe)n jelentkeznem. (amúgy meg imádom a magam tudatlanságát, ahogy rácsodálkozom arra, hogy ide egy klikk, meg oda egy klikk és rögvest olyan összefonódások keletkeznek, melyeket paranoidabb napjaimon, simán összeesküvés elméletekké alakíthatok majd)

Mondtam már, hogy szeretem nézni, ahogy együtt játszanak? röpke percekig tudnak közösen építeni, meg montessori tornyot rakni (bár kényszeres-Hunor itt is megmutatkozik, mer perszehogy nem mindegy a sorrend), és az együttjátszás elkerülhetetlen végkifejlete is hajszálra azonos: valamelyikük elveszti a türelmét. Íme:

Virtuális füzetem tavaszi fejléces reggelét minusz nyolc celsiussal kezdtük.

Délig tologattam a kimenetelt, addigra már diszkrét hószállingózással is meglepett a természet. (mondjuk, igazán nem tudom, miért érzem a plusz tizenakármennyit reálisnak január derekán). Így téliesítettük magunkat és össznépileg levonultunk egy posta-bevásárlókörre. Hunor gazdagabb lett egy tűzoltós matricás foglalkoztató füzettel, (ez volt az ára annak, hogy elintézhettem a posta-dolgokat), én pedig egy új arcával ismerkedhettem meg a kicsifiamnak, amint megkapta a füzetet, könnybelábadt szemekkel "köszönöm Anyuciká"-zott hosszú perceken keresztül, sok-sok ember füle hallatára. Leállíthatatlan volt, épp csak térdre nem borult előttem, csókolgatta a kezem, a ruhám, amimet érte, Twist Olivér tragédiája kutya füle a kölökéhez képest. Mikor már azzal fenyegettem meg fogvicsorogva, arcomon a ráfagyott mosollyal, hogy ha nem hagyja abba, visszaveszem a  könyvet, végre elcsendesedett a büdöse, de végig a szemibe csillogott az a huncut, játékos mosoly.

Sorban álló öreglányok látószerve bepárásodott és csak szófoszlányok jutottak el hozzám,  azok is bőven elegek ahhoz, hogy majd a föld alá süllyedjek... "szegény, milyen hálás kisfiú", "mennyire szereti az anyukáját", "biztos ritkán kap ajándékot, hogy így megbecsüli". Ezeket a szavakat ebben a kontextusban az én fiamra nézve, még sose hallottam.

Azóta hazaértünk és visszatért az igazi énje. Pár napja mindent akarok és kell. Egyelőre türelmesen javítom szeretnék és kérek-re. Játszik velem a kisbüdöse.

Ilyen nekünk még sose volt (igen, Hunorral nem jártunk évfordulós státuszvizsgálatokra, elvesztünk a  nagyvárosi jótékony személytelenségbe, de az újvédőnénink elől képtelenség volt lelépnünk, így megjelentünk az előre megbeszélt időpontban), ezért gondoltam beszámolok róla.

Hunornak alapjáraton van egy fehérköpenyes parája, amit érteni nem nagyon értek, mert nem volt beteges fajta, két kezemen meg tudom számolni összesen hányszor voltunk orvosnál/védőnőnél, általában a kötelezőkön jelentünk meg. (vagy még azokon se, ugyebár), meg ugye az apja-anyja is a fehérruhások fajtájából való, szóval értetlenkedem kedvemre. 

Ahhoz, hogy önként dalolva velünk tartson, meg kellett ígérnem egy extra játszóterezést egy ilyen helyen, Bunci meg csak vigyorgott mit sem sejtve, ő minden sétának örül. Hunor a rendelőbe is diszkréten visszafogott maradt, sem védőnői kedveskedésre, sem anyai szigorra nem volt hajlandó megszabadulni a kabátjától, nem úgy Kismici, aki végignyalta a helységet, mérlegre állt döcögósen nevetve, kábeleket húzkodott, számítógépes egeret szerzett magának, amíg az ilyenkor szokásos kérdőívre próbáltam értelmes válaszokat adni. Aztán jött a megmérettetés: Kismici fogyott, kereken 10 kilót nyom, és 76 centi hosszú, Huncos 14 kiló és 90 centisre nyúlt. Az egyensúly akkor billent meg, amikor Hunorvezér kimenekült elindult az apjával a parkolóba, ekkor Bunci elvesztette minden barátságosságát és vígasztalhatatlanul zokogott az ajtót kapirgálva, ezért felróvandó megjegyzem, emiatt (is- meg az évvégi statisztikák miatt) csúszik a helyi baba-mama klub újraélesztésének a projektje is, hiszen a házi primadonna velőtrázó hangja mellett csak bólogatni, gesztikulálni, integetni és mosolyogni tudtunk, beszélni semmiképp. (a  sokat megélt, párnázott ajtajú háziorvosi rendelőben dolgozók is kilestek beazonosítani, hogy miként kínozhatják ezt a szegénygyermököt)

Most hosszú időre mindennemű orvoslátogatás kipipálva, gyerekek továbbiakban, bizonytalan ideig nem macerálva.

cucka 2010.11.26. 11:16

Kismici az ő fogaival

Van mögöttünk pár átüvöltött éjszaka, amikor az én tündibündi kislányom bizonyította, hogy van olyan, amikor még neki sem jó semmi. A legutóbbi ilyen bulin, a fiúk megzavart álmáért kapott piroslap miatt, közös életünk első alkalmával, áttettük rezidenciánkat a nappaliba. Mindezt hajnal 3 magasságában. Minden ilyenkor bevethető után (értsd paracetamol tartalmú fájdalomcsillapító, risza-risza, simi-simi, súgás-búgás és az erre érkező elutasító magatartás: hátrafeszítés, eltolás, süvöltés), kezében az osanitos dobozt rágicsálva, fülén a fejhallgatóval EZT hallgatva aludt el, dünnyögve-nyögdécselve. Ez a dal (mely véleményem szerint, jobb mint az eredeti, jöhet a kőzápor), már többször röptette át nagyhatalmú primadonnánkat álomföldre, köszönet érte! BezzegHunornak még jó volt az anyja által fülbe-dúdorászott csitári hegyek alatt...

Persze, ahhoz, hogy ennyire konkrét jeleket kapjak, ismét bele kellett esnem a rutintalan anyák kútjába, (ITT olvasható egy hasonlatosan bájos történet, mellyel igyekszem kicsit javítani a renomémon, és ezáltal önibizalomnövelni minden gyakorló anyukát, tudunk ilyet, sokadszorra is...). Könnyeimet nyeldesve vettem tudomásul, hogy hát igen, kevés vagyok már a lányom táplálékaként, mint macisajtban a brummogás, degeszre tömtem kismicit, hogy csak ült és szuszogott az etetőszékében, persze napjában (éjjelente) kérésére többtucatszor csöcsrevettem (ahogy szerelmetes uram szok vala fogalmazni), és még magam is képes voltam elhinni, nincs is már igazán tejem, lánygyermekem éhezik a maga kis filigrán 11 kilajával (annak dacára, hogy egy náthás éjszakán, amikor kismici nem tudott  kortyolgatni orrdugulás miatt, reggelre karfájással ébredtem, éppenhogycsak megúsztam egy mellgyuszkót).

Buncilány nem tud tankönyv szerint fogat növeszteni, ez már bebizonyosodott a páratlan számú (hetedik) pöttye kibukkanásakor is. Ezt a bizonyos jobb oldalsó metsző pöttyöt sikerült csíkfoggá, majd mostmár lassacskán félfoggá emelnie. Kellően horrorisztikusan tette, volt itt véraláfutott duzzadt íny, és ki tudja mi még, mert alig értem a szájához, fájdalmában hátrafeszítve üvöltött. Inkább nem bolygattam. 

Az éjszakai móka akkor kulminálódott (mikor máskor?), amikor másnap reggel jelenésünk volt székesfővárosunkba, így kellően ziláltak voltunk mindannyian, azt már csak említésszinten közlöm, hogy apjuk kiccsaláddal rendelt délelőtt, aztán beviharoztunk egy bevásárlóközpontba négyünk téli ruhatárát kapkodtuk le rövidke egy óra alatt, megbotránkozó pillantások kereszttüzében, ami alatt Huncmester kétszer kürtölte világgá, hogy maci van a pelenkában, többször elveszett, személyzeti liftet riasztott. Igazi kaméleonná nevelt a kisfiam, szemrebbenés nélkül vagyok képes tologatni az alvó kismicit, miközben innen-onnan érkezik pár építő kritika.
A legaranyosabb történetet egy éltesebb korú, meglepően kedves és segítőkész eladóhölgy mesélte, (akkor, amikor nagyokat nevetett azon, hogy megemlítettem, ha valóban ennyire tetszik neki az eleven fiam, szívesen ittfelejtem pár órára), hogy pár napja tényleg történt egy ilyen, egy anyuka kisétált az alvó kisebbikkel, ottfelejtve a tombolóan jólszórakozó nagyobbat, és csak órákkal később vette észre hiányát, mikor már majdnem hazaért. Boldog tudnék lenni ennek a képességnek a birtokában. 

És ma este borvacsora, meg pár órás kikapcs, mert igazán megérdemlem.

cucka 2010.11.19. 07:11

2 videó

Az elsőn Tincses Mici gyakorolja szülinapi tánckoreográfiáját:

A második videóhoz talán érdemes kis kommentárt fűznöm. Igen, sokat vagyunk a konyhában. Igen, az ételeink szerves részei a hús (vuvava) és a tojás (duda). Hogy hogyan lesz ebből süti? Az alábbiak szerint:

(feliratozva: tál, tojás, kever, kettő tojás, kever-kever... tojás, hús, kettő hús, kever-kever)

cucka 2010.11.18. 17:55

Válasz a Namivanmár-okra

Lassacskán 4. éve jegyzetelem kisebb kihagyásokkal a mindennapjainkat. Indulásakor egy nagyvárosi lány veszélyeztetett otthonülő  kismamaságából fakadó gondolataival volt tele,  aggódásokkal, barirózsaszín álmokkal, olykor élettel össze nem egyeztethető ideákkal. Az évek alatt változtunk, költöztünk, formáltak a gyerekek, és alakítottuk mi is egymást. A kozmopolita spinéből köztiszteletnek örvendő állatorvosné lett és a virtuális naplónk is  lassacskán viselhetné a www.falusivagyok.blog.hu címet is (most gyorsan ellenőriztem, a későbbiekre vonatkozóan, szabad még az oldal). Érthető, ha az olvasóim száma ezáltal exponenciálisan csökken, hiszen ki kiváncsi a kecskék lelkivilágára, amikor friss-hamvas rózsaillatú babablogok teremnek mindenfelé?!

És most ismét tanyavilági beszámoló következik, aki unja ugorja csak bátran át, gyerekekről kicsit később, kicsit rövidebben:

Nina kiskecskéje, a kis buta, mohó, egyik reggelre felszakajtotta a tápos zsákot és jó alaposan belakmározott belőle. Ezt nekik nagyon nem szabad, könnyen felfúvódhatnak a túl sok takarmánytól, szinte menthetetlenek. Óránként jártunk ki hozzá Hunorostul, simogattuk, dödölögtünk, a Pici egyre jobban odavolt. Délután már arra vetemedtem, hogy kecskés fórumokon regisztrálva kértem segítséget (mer az uram csak telefonon tudott a szolgálatomra lenni), senki sem kecsegtetett semmi jóval. Este bevetettünk pár különleges trükköt (úgy mint olaj itatás, élesztős víz itatás, lábközé vett kecskebüfiztetés, sétáltatás pórázon, az alternatív gyógymódokon kívül szurikat is kapott), reggel Huncos futott a Picihez, boldogan kontatálta, hogy él, aztán az apja szomorkásan az ellenkezőjét.
Volt sírás-rívás, javarészt Nina kecskétlenségét siratta a kisember, így kiegyeztünk abban, hogy a tejelőknek nemsokára megszületik a kiskecskéje (i) és akkor a legkisebb a Ninocsé lesz. Megástuk a gödröt, eltemettük a kertvégibe. Huncos később azt mondta, hogy a kisgida már az égben van, és boldog. Az ittmaradt Poci azóta egyre kezesebb.

Nyúlfarm: egy alomnyi édibébi nyuszómuszónk született egy igazán gondos, sokéves rutinnal rendelkező anyuka szárnyai alatt, a kicsik éppen leválasztás előtt állnak, köbö 3 hónaposak, sokszínüek, kedvesek. Elviekben volt még két időzített bomba kismamink, az egyik napok óta almot rak, szőrt tépked, csinosítja a gyerekszobát, a másik semmilyen hajlandóságot nem mutatott azirányba, hogy akárcsak vemhes is lenne. Erre ez a fekete-fehér pöttyös, anyák szégyene, ma reggelre megszült, de úgy... amerre járt arra pottyantott el egy kisnyuszit, a picik meztelenül tekeregtek a ketrecben, Hunorral karöltve  bábaszerepre váltva, kanyarítottunk kuckót nekik, együtt raktuk bele őket, de kétlem, hogy életben maradnának. Nem kimondottan egy anyatípus, persze ettől még belejöhet. Az esélyt megkapta.

Aztán a gyerekek. Ami elsőre eszembe jut, az az, hogy Hunor nagyon szépen fejlődik beszéd terén. Szinte mindent mond utánunk, imádnivaló kiscinegehangú, akkor vált vissza saját nyelvére, ha elfárad. Csodálattal nézem ennek a kisembernek a kibontakozó lényét, hihetetlen, hogy mennyire elfogadó a természet alkotta törvények iránt. Amikor eldöntöttük, hogy háztáji gazdálkodásba fogunk (jajjistenem, dehogy döntöttük el, maguktól fűződtek az események láncszemei sorsunk madzagára), már akkor tudtam, hogy azt szeretném, ha a gyermekeink, minél kevesebb hazugság-történetbe nőnének fel. Ahogy a mindennapjainkban jelen vannak az ünnepek, boldog pillanatok, ugyanígy jelen van a gond, a szomorúság, a halál is. Amikor Dörzsi elment, azt is megbeszéltük, a baromfiudvar természetes szelekciója következtében kialakult hiányokat (értsd: kirepülő tikok Göncöl kutyánk általi piroslapja: egy csőr és egyetlen kaparó maradt meg belőle), összenőttségünk egyenesági következményeként, gyakorlatilag velem egyszerre észlelte. Nem tudtam és nem akartam (ál)mesébe foglalni távozásukat. Megbeszéltük. Tudja, bízhat bennünk. Talán, ha majd jobban beszél, több kérdése is lesz. Látom rajta, megnyugtatják a válaszaim. Dörzsit a mai napig emlegeti. Mint ahogy az odaveszett tyúklányokat is.
Persze, a felpörgetett mivilágunkba könnyebb lenne, valami átlátszó hazugság mögé rejtve tálalni a történteket. Félünk a haláltól, ezért beszélni sem szeretünk róla. És próbálunk úgy élni, hogy ne kelljen rágondolnunk sem.

Kismici meg... lépeget, de nem ám úgy, hogy fogom a két kezét, aztán kétrétgörnyedve menetelünk, ádehogy, azt nem nekem találták ki, felágaskodik mellettem, megfogja az egyik kezem és velem együtt lépeget. Közben sikkant-visít-nevet-büszke. Mi is rá. Hunor tapsikolva örül Micu sikereinek, próbálná ő is sétáltatni, de vele még nem megy el Kismici.

"Napi élet a tanyán" cimű rovatunkat olvashatták.

cucka 2010.11.03. 08:15

Kézencipősek

Hogy leánygyermekünk született, annak összes genetikailag kódolt nőiességével együtt, ehhez szinte első perctől nem fért kétség. Hogy legóablakot vesz a karjára, miközben elégedetten pörgeti, mint széplány a legféltettebb nemesékszerét? megszoktuk már.  nadehogy... pár napja belebújik kétkezével a cipőnkbe-cipőjébe, gondosan összeválogatva, hogy nem cimborája, hanem a párja legyen? ez még új. Mindenestre máris divatot teremtett:

cucka 2010.09.04. 09:50

Hunor szótár

Párszor említettem már Hunor egyedi metakommunikációját és sajátos szóalkotásait. Még mielőtt valóban beindulna a beszéde és felemésztenék a mindennapok a kreációit, csokorba gyűjtve megosztom őket.

Tulajdonneveink emígyen néznek ki:
Nányi (én), Tátyi vagy Apucici (az apja), Nina (Minka), Néni (Dédi), Agyi (Nagyi), Papa (Nagypapa), Pötö (Göncöl), Munnama (Gomolya -tegnap este, 3 hét csavargás után hazajött, így most ismét 3 kutyánk van), Tótibá (Tóbiás),  Kokó (Coco Chanel), Pataba (Natasa), Möni (Vöri, újmacska), Kikokó (Kiskokó- szintén újmacska, és most nem mennék bele abba, hogy már van egy törött-lábú-szárnyú vadkacsánk, "áp-áp" is...) Egészen James Herriotné érzetem van, hozzámentem egy vidéki lódoktorhoz.

Alapvető mindennapik:
tedír (kenyér), bocivajt (bocisajt), vuvavuva (hús, felvágott), ligyli (vizes butykos), dodó (borsó), tudu (busz), kuká (kukásautó, és ezen belül szerelem van, ezer közül felismeri a kocsi hangját és ilyenkor ki kell menni a teraszra és csodálni minden mozdulatukat), inta (hinta), indu (induljunk), mennyémennyé (asszem, túl sokszor buzdítom menetelre), apá (lapát), kuku (tyúkok), dvágyvá (autó). 

cucka 2010.07.12. 12:25

A vég kezdete 2.

Amikor felhívod a másik feled és a közelgő szülinapodra egy 50 méteres locsolócsövet kérsz ajándékba.

Nemszámoltamszor tettem meg két tizenötliteressel a kerti csap és a locsolnivalók közti távot, a két őrkutya ki- és bezárásával, (imádnak a  frissen locsolt paszuly tövébe degleni letiporva azokat), logisztikázva Hunort, akinek háperszehogy éppenmost vetődött be a papucsába egy kisbéka (= kíka) és jobb esetben csak a fél falu hallotta a kétségbeesett hisztit, mert undorodós fajtájú a szentem, és csak akkor volt hajlandó újra felvenni a papucsot, amikor azt bizonyítottan átbogarásztam-megmutogattam-kiöblítettem vízzel, miközben ő velőtrázóan üvöltötte, hogy kíka, és csapkodta a másik fél papucsot a földhöz-a kutyákhoz, mikor kit ért a dühe.

Ó, és máris dél van?! és még csak hétfő?!

Hittem és vallottam, egy gyereknek a legjobb helye az anyja mellett van, minimum 3 éves koráig, a legjobb társasága tulajdon testvérei, igényei és szeretettankja a család közvetlen közelében töltődik fel a lehető legsikeresebben.

Most valamit vagy én csinálok csapnivalóan pocsékul, vagy a föntebbi teória nem így van. Vagy ismét bebizonyosodik, hogy minden gyerek más és semkire sem lehet ugyanazt a zubbonyt ráhúzni. (főként nem a szülő varrta köpönyeget...) Pöstön valahogy nem éreztem azt, hogy Elsőszülöttemnek bármilyen gyerektársaság-beli hiánya lenne. Ezt, mondjuk most sem érzem. Azt viszont látom rajta, hogy a játszótéren egyre kevésbé találja a helyét. A kicsikkel, vele egykorúakkal nem igazán keresi a társaságot, ezt értem is, ebben a korban, inkább egymás mellett szeretnek játszani, mint egymással.
Sokkal inkább a nagyobbakkal (gondolok itt 7-10 évesekre), keresi a kapcsolatot, akik éppen abban az áldott kiskamaszkorban vannak, amikor vérciki kispisisekkel játszani/mutatkozni, meg különben is. Érthető valahol, hogy szívesebben sutyorognak a saját korosztályukkal, mint pesztrálgassanak egy nembeszélő kétésfelest.

Amikor nem a racionális énem kerekedik felül, igencsak nehezemre esik nem odafigyelni lelkemből szakajtott magzatom sóvár pillantásaira, ahogy szemmel követi a nagyok féktelen hintázását, ahogy csillogó szemekkel lesi minden mozdulatukat, ahogy próbálja felhívni magára a figyelmet.  És ahogy pofára esik, amikor odamegy hozzájuk...

Tudom, az összes falat nem húzhatom el előle, nem védhetem meg minden sértéstől-bántástól, negatívságtól. Hiszen, ezektől (is) válik olyanná a jelleme, amilyenné.
És akkor itt az újabb ambivalencia: menjen-e oviba, (mert akkor legalább nem a szemem előtt történnek ezek a szívfacsarások), vagy ne menjen oviba, (és erősödjön lelkileg még egy évet itthon). Jájj, de nehéz egy anyai szívvel együtt élnie szorongó énemnek...

Jó ideje téma nálunk az ovi. Míg Pöstön tengettük mindennapjainkat, elég élesen elhatárolódtam az ovitól, valahogy úgy voltam vele, amúgy is évvesztes az eszemadta, meg amúgy is otthon vagyok Hugicával, bőven elfér Hunor is.  Azonban mióta kiköltöztünk és Hunor számára totálisan kinyílt a világ, be kell ismernem, kezdek kevés lenni neki. Hiába a napi többórás kertben levés, a végtelen séták, a Duna parti kavicsdobálás, a lovaglás, a Zapuval háznál kezelések, Hunorban egyre jobban (túl)teng a lekötetlen energia.

A napok teltek-múltak, valahogy sodródtunk az árral, míg ma reggel már csak arra eszméltem, hogy öltöztetem szerelmetes magzatom az első ovis napjára. Nyíltnapon voltunk, beíratkozni, feltérképezni a helyet.

Amint beléptünk a gyerekekkel teli terembe (vegyescsoportos rendszerben működik az ovi), és Jutkanéni bemutatta Hunort, a gyerekek köszöntötték és az én csöppöm, kicsit zavarban, de füligvigyorral mutogatta a nacijára hímzett kismajmot. (okosanya kellő körültekintéssel öltöztette magzatát az első napra...) Pillanatok alatt beépült a kicsik közzé, így a pár perces villámlátogatás bő 3 órás ottlétre bővült. És akkor is csak nagynehezen szakadt el a társaitól, akik közül többen is megígértették vele, hogy jön máskor is. Mondjuk a kommunikáció az vicces volt. A gyerekek beszéltek hozzá, ő bólogatott iiiizve, vagy csak hanyagul odavetett egy nem-et.
Huncos annyira könnyedén viselte az ottlétet, hogy amikor gyermekeim apja tényként közölte fiával, hogy ő most elmegy dolgára és kér egy puszit, Hunc csak hanyagul dobott egyet neki és már futott is a többiek után. Hogy ez mindig ilyen simán fog majd menni, azt azért kétlem.

Nem csak Huncos, Minka is csodálatosan érezte magát, (a lányok vele babáztak, versenyt tolták az ovi udvarán), sőt továbbmegyek, én is. Imádnivalóan közvetlenek ezek a csöppök, hihetetlenül élesen és tisztán látják a  dolgokat. Kicsi bölcsek. Lett egy új barátom -az Ottó-, aki azt ajánlotta, ha már úgyis elfutott a fiam, fotózzam inkább őt, és válogatott tornamutatványokkal vetette le magát a mászókáról. És egy DruszaBence is megkért, hogy rakjam ki a puzzle-ját, majd miután kiraktam, újrakeverte és újrakérte, mert szerinte most már úgysem fogom tudni kirakni. Hunor ősemberes szerelembe esett, sajna, azt nem örökítettem meg, de a csapat egyik szépleányát kézenfogva hurcibálta maga után mindenhová, bár a leányka hevest tiltakozott (Uno, Uno én nem akarok menni), Uno csak mosolygott és vitte, legendás nevéhez méltón.

A koncepciónk pediglen az, hogy alkalomadtán bejárogatunk játszani (bármikor mehetünk, bármeddig maradhatunk), aztán szeptembertől ovirapróbálósat játszunk. Hogy maradunk-e vagy sem, az azon múlik, Huncmackónak mennyire fűlik a foga az egészhez. Helyünk van  és szerencsére időnk is, és semmi sem kötelező.

Úgy megnőttél, szinte félek...

cucka 2010.01.21. 14:49

Kis szünetnyi bejegyzés

Pár fotóval illusztrálom mindennapjainkat, van doboz- és zsáktenger, Huncos már profin szelektálja a feladatainkat, ha dobozt lát Táti felkiálltással jelzi, ha zsákot Nyányiként. Minka két napja füligmosollyal örvendeztet meg, combhurkásodás miatt ismét pelenkaméretet ugrottunk, ruhák közül már csak a 62-esekkel áll szóba. (5 és fél kiló lett valamikor észrevétlenül...). Napközben egyre többet van ébren, büszkén heözgetve (máris dumál, anyjalánya), keze lába állandóan jár (fut), és bizalmatlan pillantásokkal illeti a saját kezét, amikor az látótávolságán belül leledzik.

Gyönyörűséges gyermekeink olykor bojkottálják a dobozolást, mint pl itt is, amikor Minilány nem volt hajlandó másképp aludni, csak így és ott:

Minkát fotózni sokszor nehézségekbe ütközik, annak ellenére, hogy újabban Hunor nem kultiválja a fotózkodást, ha Huggancsot készülök megörökíteni, azonnal megjelenik, odabújik, vigyorog, simogat. Hugi meg még jobban figyeli Nagytesót és visszavigyorog. Igazi fláverpáver jellemzi kettejük kapcsolatát úgy általában... fáradtság esetére persze ez egyáltalán nem érvényes, olyankor nagyon éberen kell figyelni Huncos kezét, mert csal, mert előszeretettel csíp, húz, von, üt... és teszi mindezt megüdvözült, angyali mosollyal az arcán.

Hunornál tomboló dackorszak van, mindenre az első -és még mindig majdnem az egyetlen- szava a nem. Néha nehéz vele, bár megállapításom szerint az ő dacosságának mértéke egyenes arányban áll a mi feszültségeinkkel. Igazi kis indikátorként működik. Nagyon sokat kell még tanulnunk a türelem tantárgyából, úgy érzem...

Minkából közben ürülnek az Anyu hormonok, telibe kiütődött a fején a bőre, még a haja alatt is. Talán azért is tette mindezt ennyi draszticizmussal, mert jóidöse szülés óta nem nagyon favorizálja a húsos dolgokat, viszont irdatlan mennyiségű tejterméket fogyaszt. Az elmúlt két napban csökkentettem, plusz a rügyeket a jóöreg mindenrejó anyatejjel is kenegettem, mára egész szépen leszáradtak.

Így mosolyognak a zöldek:

és így vigyorog a kiskrumpli:

A költözés körüli gondolataimról is szeretnék majdeccercsak...

cucka 2010.01.04. 17:28

Mint két tojás

Minkettejükről kb. 3  hetesen, véletlenül készült egy-egy ilyen fotó. Az én rodzsaszín fölsőm egyezése is tényleg csak a véletlen műve (nomeg a praktikumé, ebből tizedmásodperc alatt tudok eleséget prezentálni éhező dedeimnek...):

És aki számára ez nem lenne egyértelmű: baloldali fotón HuncorgóMici pihen, jobb oldalin Minkaleányzó. Mindketten szigorúan evés után képesek így és ennyire.

cucka 2009.12.16. 17:58

Ténymegállapítások

- a csodasűrű és lebilincslően hosszú szempilla nálunk apáról fiúra száll. A lányoknak marad a szöszke anyaféle kurtajellegű.
- az ET ujjak ellenben anyáról bámelynemű gyermekre szállnak (remélem, az ő gyermekkorukat nem kísérti végig a csontvázkezű becenév...)
- Minka leginkább Hunorra hasonlít. És erről meg az jut eszembe, hogy olvastam egyszer valahol, hogy az ősi törvények jóvoltából, a gyerekek születésükkor általában az apjukra hasonlítanak, és fokozatosan alakulnak ki a vonásaik. (megkönnyítendő a vizuális  apának elfogadnia tulajdon gyermekét... ). Logikailag kikövetkeztetve: Minkának leginkább Huncosnak kell megfelelnie és elfogadásra találnia.
- akkor kellett volna jól megkövezni engem, amikor aszontam, hogy egy gyerek mellett semmit sem lehet csinálni, semmire sem jut idő. Jut. Bármire. Bármennyi. Szerény számításaim szerint az elkövetkezendő 1 év egy pokoltúrához lesz hasonlatos. Legalábbis addig mindeképpen, amíg Minka kicsi és tehetetlen.
- Minka egy tündérlány... nemtom meddig marad ez így, de egyelőre eszik és alszik, és rotyog, mindezt 24 órában. Éjszaka -pironkodva írom- egyszer kel.... mondjuk akkor viszont időigényesen, röpke másfél órán át. Eszik-rottyant-újratankol-újrarottyant... cirka háromszor.

Szüléstörténet apránként íródik...

A kórházban nyugalom és látogatási tilalom van. Néhány eltökélt látogatón kívül senkit sem látni... tovatűnt az emlékeimben ismert jövős-menős osztály hangulata, mindenki óvatosan, üvegajtón keresztül nézegeti a kicsiket és az anyukákat. A halvány szürkületi folyosón Cucka elmesélte a nyugodt éjszakát, az állandóan és határozottan táplálkopzó Minkaleányka gömbölyödő formáját (már majdnem visszanyerte a születési súlyát!), valamint Hunor újabb látogatásának történéseit.
Az ifjú bátyó otthon gondosan kifőzte a Minkának szánt játékcumit és bevitte hugocskájához, ragaszkodott a formalitásokhoz: puszi kíséretében adta át neki.

Jó volt látni a lányokat, Cucka vidám és egyre inkább hangolódik a lányos anyuka szerepére. Frissen, üdén és mosolygósan jött elém az ajtóhoz és mindenféle csellel, trükkel próbáltunk pár szót váltani, Minkát pedig a fotóapparát elé tolni, hogy örökítsük meg a pillanatot.
Minkával több problémám is adódott, mint fotóalany. Vakut nem használhattunk, a megvilágítás kevés volt és úgy tűnik, perpetuum mobile-előadásában próbáltam lencsevégre kapni, mert egy pillanatig sem volt hajlandó megállni. Ezzel a mozdulattal pedig azt jelzi, "csendet kérek, én még mozgolódom, majd ha már nem leszel itt, beszundikálok":

Sajnos a technika egyéb meglepetésekett is tartogatott... Lefagyott a műszerem, így a sok-sok jókívánságot, csak szóban adhattam át, de igyekeztem senkit sem kihagyni, ezzel is eleget téve a megtisztelő közvetítő-feladatnak.
Az esti friss hír pedig az, hogy a kisasszony túl van az első fürdetésén.
 

Cuckával történt beszélgetésem alatt Minka serényen táplálkozott, sikerült előcsalogatnia a Manna első igazi cseppjeit. Együtt vannak, sikerült helyet kapniuk a szülészeten, ami reggel szinte lehetetlennek tűnt, mivel nagyon sok baba született az elmúlt órákban, teltházzal üzemel a szülészet.
Barátosném, aki hősnőként tündököl a mai nap folyamán, mint névnapos és újdonsült kétgyermekes Édesanya, aludt egy-egy sort időnként és kipihent hangon nyilatkozta a következőket:
Minka leginkább Hunorra hasonlít. Ugyanúgy alszik (hason) és csinos ábrázata is a bátyóra emlékeztet. A ma esti fürdetésből kimarad, de holnap este már nem marad szárazon. Egyelőre bent maradnak, mivel a kis fiatalember olyan megértően és rugalmasan alkalmazkodik a kialakult helyzethez, hogy Cucka szívesen pihenne a kórházban, a fiúk pedig minden nap meglátogatják, legalábbis a jelenlegi tervek szerint.


(a kép illusztráció)

Első találkozásukkor Hunor mosolygott és örült a kis jövevénynek, Cuckának pedig lakatot vitt ajándékba, hogy ő se menjen üres kézzel... Mindent megért, nem követeli az Anyukáját haza és most az Apukájával ünnepli a kis Hugi érkezését.
Ezek a rövid hírek, Cucka mindenkit üdvözöl és nem akarta elhinni, mennyi-mennyi jókívánság érkezett Hozzájuk... pedig igen, én nem hagytam magam, meggyőztem!