cucka 2011.06.23. 14:29

Variációk egy témára

Apa ma nagyon sokáig dolgozik.

Apa holnap reggel nagyon korán el kell induljon, nem biztos, hogy el tud vinni oviba, mert a rendelése előtt még címei vannak.

Apa ma este nagyon későn jön haza, azt kérte, addigra már feküdjetek le.

Apa ma nem tud hazaugrani délután (sem).

Napok óta azt kéri, ha hazajön az oviból a Nagyfiú, hogy a szokásos Traktor Tom helyett, nézegessünk képeket Apáról a számítógépen...

Így tegnap csaptunk egy előre egyeztetett görbe koradélutánt a két rendelés között és kilátogattunk ide, ahol  én bepusziltam egy giga-retró hamburgert, mellé elszürcsöltem egy jeges kávét, apjuk felváltva csúszott a kicsikkel, és még a megbotránkozó szempillantásokat is igyekeztem visszapattintani magamról, amikor az aprótalpúak szandált és pólót ledobva, izzadtan hengergőztek a homokozóban.

... és előre rettegek a július utolsó egy hete- egész augusztust érintő oviszünettől. Ilyenkor eszembe jut, mennyire nem volt tudatos a gyermekvállalásunk...

cucka 2011.06.05. 21:30

Sokmindenes

Ha tehetném, mindenhova diktafonnal mennék, akkor talán valóban megörökíteném a vicces illetve a fontosnak ítélt gondolataimat. Ehelyett hagyatkoznom kell a memóriámra, amely ülepítéssel dolgozik és így mire idejutnék, hogy írjak, a történések kopottabbakká válnak.
Kereshetnék ezeregy okot, hogy mért nem ücsörgök itt hosszabban, a legigazibb Zsigu-mester, aki továbbra, olykor szemmel is láthatóan ücsörög bennem, fejét szorosan a jobboldali bordáimhoz préselve. Vicces ez így, de amikor sem ülni-sem állni, csak egy oldal-madárfogásos pókasszony balra dől figurában létezem, miközben az aprótalpú népség maradandót alkot, akkor nem mindig a röhögés jut elsőre eszembe. Talán csak másodszorra. Vagy inkább csak harmadszorra.

Csütörtökön kimenős voltam. Barátnőzős-vásárolós. Megnyugodtam, még mindig le tudok menni vihogós 16 évesbe, ám az évek előrehaladtával ez egyre kevésbé lesz hiteles. Kisebb, ám annál lényegesebb célokat tűztem ki: gyorséttermi vacsora, kávéházas kávézás és ruhavételezés- szigorúan saját használatra. Az első kettő fontosságát egyetlen kisgyerekes anyukának sem kell részleteznem, mennyei volt cukor- kávéskanál- és tejhab-kuncsorgása nélkül, csak önmagammal megosztozni az édeshaboson. A ruhavásárlást még gyakorolnom kell, bár úgy gondolom, hiányosságomban vastagon benne vannak a marketingesek is, akik az édibédi falatka gyerekrucikat közvetlenül a női osztály mellé/bele rejtették. 
Ha nem éltem volna tizenx évet székesfővárosunkba, talán még bele is férhetett volna, hogy jegyüzértől veszek jegyet, hogy majdnem rossz irányba szállok metróra és hogy büszke vigyorral konstatálom, hogy elsőre megtalálom a randi helyét. (nem mellesleg cirka 6 évet laktam a közelében)
Persze az itthonmaradottak is kirúgtak a hámból, a kisbüdösek képesek voltak este nyolckor kikunyerálni az apjukból a faluvégi rertohamburgerest, így nem is baj, hogy egy jóval későbbi járattal értem haza, mert ördöggombócaim este 10-kor még indiántáncot lejtettek a szobájukban.
Hazaérve két bárgyúmosolyú teraszon szivarozgató-borozgató férfiemberrel találtam szembe magam, állítólag a cimborára is szükség volt az esti dzsemborihoz és aztán annnnnyira hosszú menet volt, hogy lazítaniuk kellett. (másnap azért halkan megkérdeztem, hogy eztántól nekem is ér estére kellemes szalonspiccesre fröccsöznöm magam valamely segítő barátnőm társaságában?)

Pénteken a sajtgyártás csúszott, részint eszközhiány miatt (70 fokig mérő hőmérő és sajtformába való nehezék), részint nem állt össze az a fránya gyakorlati rész sehogy se a fejembe, és ahány metodikát átbogarásztam, annyiszor kavarodott még jobban össze bennem minden.

Szombaton bográcsoztunk, kisebb összezördülések mellett, a kánikulára való tekintettel felállítottuk az idei évi gyerekmedencét a teraszon. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Micike szárazon, még fújás közben fejest ugrik a betonra, így most van egy húszforintos nagyságú színjátszós tipli a homlokán.

Ma végre nekiálltam a sajtkészítésnek, és bár az időket-fokokat olykor nehezemre esett betartani a két segítőm aktív gyűrűjében, (mit tehettem, ha éppen 5 fokkal/5 perccel a cél előtt estek le, mentek el mackózni, kértek májkrémes szendvicset?) gyermekeim most formába öntve-préselve csöpögnek és várják a holnapi sós leves öblögetést. (első kóstolásra átmennek a szigorú zsűri rostáján, ismét közösen cuppogtatta Mici Kokócicával a zsendicét)

Az alábbi képnek igencsak profán oka volt, közvetlenül a trágyahordás előtti hangulatot hivatott dokumentálni:

a kis-ténsasszony bejárja birtokát:

in ekzsön (előtérben a hagymáim-sóskáim):

és végül ők azok, akik nélkül a sajtkészítés továbbra is csak álom maradt volna, a lányaink gyűrűjétől körülölelve Csiribiri:

cucka 2011.05.29. 17:28

Gyermeknapos

Mint a házurával már többszörösen megállapítottuk, a mi gyerekeinknek minden nap gyereknap, meg amúgy is, kicsik ők még egy egész napos programhoz (én meg fáradt és önző), így okosszülők módjára este, a nagykádas fürdés közben rávezettük az elsőszülöttet, mihez is lenne ma kedve. A válaszát borítékolhattam volna: hinta nagyjátszótéren.  Ami a mi olvasatunkban azt jelenti, hogy az ünnepre való tekintettel, nem elég a kéthintás-egylibikókás-nagyhomokozós falusink, hanem szomszédolunk egyet a nagyjátszótérre. És ezt meg mi már összekötöttük azzal, hogy akkor ottebédelünk, és a lelki szemeink előtt, az azt követő jólmegérdemelt pihenés is ott lebegett... mindig kihagyom a számításaimból, hogy van két, váltott nappali műszakban alvó ördögfiókánk.

Mert reggel már pitymallatkor el kellett kezdenie Huncosnak a buzdító noszogatást, szándékának komolyságát egy önálló felöltözéssel is alátámasztotta. (az már csak egy mellékes szál, hogy nyári pizsamáját télire váltotta, és attól juszt sem volt hajlandó indulásig megszabadulni, egészen pontosan az utolsó aduász bevetéséig, mely szerint ő nem jön velünk, hanem itthon marad pizsamanapot tartani). Hugira pillanatok alatt átragadt a hangulat, aki ugyan még csak 2 szavas mondatokat használ*, így azokat rikkantotta elviselhetetlenül magas hangon. (Áppá, gyere!- eközben a kezénél fogva rángatta apját; indulu kiii!- ez már a menjünkmár kategória)

Az effajta presszúra hatására viszonylag hamar elindultunk, hamar odaértük és gyorsan konstatáltuk, hogy a hivatalos gyereknapról lemaradtunk ugyan, (mert az tegnap volt), amit egyáltalán nem bántunk, így a játszótéren az egy négyzetméterre eső felnőttek/gyerekek száma nem haladta meg az elfogadható kategóriát. Kicsit föl is lélegeztem és egy árnyékos padon szégyenszemre beletemetkeztem az egyik letehetetlen könyvembe, míg Apjuk bírta a két egy méter alatti gyerek-két ellenkező irány felállást, aztán átvettem, hol egyiket-hol másikat. Annak ellenére, hogy azt gondoltam eddig, hogy ez az a játszótér, ahol 3 éves kor alatt nem nagyon tudnak mit csinálni az ifjak, (egy darab babahinta található benne össz-vissz), Kismici ma rálicitált alaposan: kisruhában mászta meg a méteres létrákat, hogy fölérjen a toronyba, és erről meg két dolog jutott eszembe, egyrészt, hogy tavaly ilyenkor mennyire bizonytalanul nem találta a helyét Hunor ugyanitt, másrészt meg, hogy mekkora ősi tudással érkeznek ezek a kisemberek hozzánk. Csak figyelnünk kell rájuk. (nomeg, hogy kismici tulajdonképpen rejtőzködő kisöcsi a jelek szerint)

Aztán elsétáltunk egy falatozóig, ahol Királyleányka már igencsak Rombolda üzemmódra kapcsolt, ebből már sejtettem, hogy minden lesz, csak konszolidált étkezés nem, ha nem tudjuk kiütni valahogy. Egy külföldi csoport szúrós pillantásai közepette suvasztottuk be a kishölgyet egy jólbevált autós kiskörre, és éppen kettő perc alatt ütötte ki magát, földöntúli üvöltésekkel kísérve. Ennek tükrében nekünk is gyereknap volt, mert végre nyugodalmasan ehettünk, (ezt egy pohár serrel is megkoronáztam), Hunornak meg übergyereknap, mert az étlapról kakaóspalacsintát választhatott ebédre. (mert az apjuk még mindig kellően rutintalan és a választható ételek sorát a palacsintával indította)

És végül hazaértünk, és olyan jól esett volna egy fél órácskát ledőlni, ám abban a pillanatban, amint begurultunk az udvarra, Minkus szemei kipattantak és ott folytatta, ahol abbahagyta és persze azóta is pörög éteri magaslatokban. Legalább a skacok aludtak.

 

* ezért Hunor 3 éves korában a fél karomat odaadtam volna.

Túléltük. Buzgómócsing Anyuka oldalam előrevetítetten kicsit túlvállalta magát (2 kiló kenyér szendvicsei és két kiló liszt kakaóscsigái), talán ennek köszönhető, de a délutáni ovibuli külső megfigyelőjeként voltam csak jelen. Legalább fotóztam.

Volt konflisozás a faluban (még szerencse, hogy én ekkor javában nemvoltamkész, így akár még azt is elsüthetném, hogy voltam annyira gondos, hogy a falu legelőnyösebb pontjáról fotóztam, a teraszunkról):

majd egy egyórás táncház következett, melyen ha részt vettem volna a tűző napon, 5 kilóval könnyebben és egy újszülöttel gazdagabban zárhattam volna a napot:

Mici képviselte családunkat a kifutón, akinek annyira tetszett a táncmulatság, hogy egészen közelről szívta magába a népzenei ütemeket. Mindeközben megéhezett legényünket lefotózhattam sármos amorozzó hangulatában (háperszehogy cicává arcfestett Szonjával).  Igazság szerint legalább tucat kép készült elsőszülöttem idétlenebbnél idétlenebb bazsalygásairól, melyeket olykor bandzsulással párosított, de ezeket inkább megtartom a későbbiekre, addig is szövögetem zsarolási terveimet.

A tombolák sorsolását izgatottan vártuk, az apró játékok/kiegészítők mellett voltak igazán komoly nyeremények (étterem-fagyizók-cukrászdák felajánlásai, kozmetikai kezelések, és mi itthon azon rötyögtünk, -mert perszehogy óhatatlanul is szmk-s lettem-, hogy jövőre lesz állatorvosi csomag is a nyerhetőek között). Egész szépen gazdagodtunk a fellelhető összes törékeny, javarészt kerámia alkotással (lett teakiöntőnk, üveghattyúnk, rózsaszínbohócos perselyünk), végül már csak én izgulhattam a sorsolás kimeneteléért, mert a gyermekeim cserbenhagytak és leléptek motorozni. Kismicit meg tiszteletbeli óvodássá és túlélővé minősítettük, együtt motorozott-homokozott-csúszdázott a nagyokkal és végigkunyerált mindenkitől minden élelmet:

A tombolán nyert esernyőnknek majdnem gyakorlati hasznát is vehettük hazafelé jövet, de persze annyira adta magát a dolog, hogy Huncos még kicaplatott a nagyernyővel a teraszra és Hugival szarrá áztak kipróbálták a lehetőségeiket fürdés előtt.

Ringató-altató senkinek sem kellett, fél 8-ra régnemhallott csöndbe borult hajlékunk.

cucka 2011.05.19. 10:57

Kétperc

Pontosan ennyi időt (se) vesz igénybe nálam egy délutáni gyors pisiléses kávégombmegnyomás. És pontosan ennyi időbe került a  két trónbitorlónak feltérképezni és elfoglalni a gondosan felépített és hátsóteraszvégibe elbújtatott szigorúan titkos objektumomat.

Reggel Hunorvirágszál abbéli csalódottságában, hogy ma nem mennek sehova kirándulni az ovival, félredobta a hátizsákját és tüntetőleg egy szál fütyiben táncra perdült a szobájában, Minkus nem kis örömére, aki meg igyekezett megcsípni a lábközött lógót. Néha sikerült is neki. Olyankor elmúlt Huncos felhőtlen öröme.

Ilyenek a reggeleink.

cucka 2011.05.05. 10:29

Arcok

Általában meggyőződésem, hogy a blogot telibenyomatom az édebédi gyerekeim fotóival, így egészen meglepődtem tegnap, amikor jópofa képeket keresve a kicsikről, rá kellett jönnöm, hogy 1. sokkal kevesebbet fotózok, mint régen; 2. a vélekedésemmel ellentétben ritkábban/alig vagynak idefönt fotóink.

És persze hogy akkor pótolom egy csobogó Micissel, ami nálam most abszolút favorit:

meg egy egyedül fürdős:

és a hab a tortán egy közös táncolós. Oké, Micikisasszony mozdulatain van még mit csiszolni:

Büszke anyai szívem azt sem bírja magába fojtani, hogy tegnap kapta meg a hölgyemény a csúsztatott MMR oltását (amit nagyon szerettünk volna elbliccelni, többek között a cikkben boncolgatottak miatt is, de egy pereskedéses rész nélkül is van épp elég bajunk, persze a fülbebogár mindig ott van, főként, ha "véletlenül" épp egy erről szóló könyv akad az ember kezébe), és ismét bebizonyította, hogy méltó rá a Golyóálló név. Az oltás azon momentuma frusztrálta egyedül, amíg hárman fogtuk le, amint elengedtük, már bújt is az anyjához ...helyett a doktorbácsihoz! Egyetlen könnycsepp nélkül! Nem utolsó sorban a napokban kinövesztette a két felső vámpír szemfogát és a két alsó is kitörésre kész, és tette mindezt mindeféle éjjeli partik nélkül. (14 fogú, ha jól számolom, de matekban -is- egyre kevésbé vagyok megbízható)

cucka 2011.04.26. 13:40

Húsvét

Ünnepünk a feltámadás jegyében telt. Testben is és lélekben is megmaradunk most már.

Szombaton, míg mi igyekeztünk úrrá lenni a kaotikus állapotokon és sebnyalogatva túlélni, HuncNagyi elvitte egy játszóteres fordulóra a csemetéinket. Persze, képek is készültek a két ördögfajzatról, amint békésen együtt homokoznak:

amint Buncilányka ravaszkás mosollyal csúszdára mászik:

vagy éppen ahogy mindketten elcsigázottan merengenek a konyhapulton:

Vasárnap nagybötüs punnyadó-napot tartottunk, bár újfent megállapítottuk, Hunor olyan istenadta tehetséggel simult be anno -és teszi még most is- az ilyesfajta napokba, hogy szavunk se lehet, nem úgy Kismici, aki egyetlen percre is képtelen egy helyben megülni, a délutáni szieszta alatt mindenkit csatakosra nyalogat többtucat csókjával és fojtogató ölelésével.

A húsvéthétfő a locsolkodásról szólt. Nem konvencionálisan, ugyanis mi lányok is a finyúkkal tartottunk, volt kötelező barát (Jutka óvónéni), elsőszerelem (hát ki más, mint Szonjus), és végül egy ríl tanyasi pálinkás- báránysültes- csokinyúl- és tojáskeresős locsolás.
Hunor ismét sikerült meglepjen (tudom moty, most már tényleg elhiszem, hogy az én fiam nem az egyetlen ember a földön, aki sosem fog beszélni), mert köbö 10 perc gyakorlás után, már bátortalan cinegehangon az alábbi locsolóversikével kért engedélyt az öntözésre (persze, szigorúan mögötte guggoltam és jó súgó módján kisegítettem, ahol kellett):

Ákom-bákom berkenye,
Szagos húsvét reggele,
Megöntjük a virágot,
Visszük már a kalácsot.

A zsákmány pedig a húsvéti dekorációnkat fogja gazdagítani (a bal zöld tojást Szonja sk készítette Hunornak...). Idén először nagyon örültem ennek a népszokásnak, és annak, hogy még nem felejtődött el teljesen. Ha rajtam múlik, sosem fog. A gyermekeim csillogó szeme tenni fog róla. (és esőnap miatt elmaradt az udvari tojáskeresés, de annyi édességet kebeleztek már így is be, hogy akár jövőre is átcsúsztathatóak, valahogy idén abból próbáltunk adni a másiknak, amiből a szürke hétköznapokban kevés jut: együtt töltött idő. Erről persze, Hitös egész másképp vélekedne, aki még a délelőtti telefonbeszélgetésünk alatt is az elmúlt napok "Minka stressze" alatt állt, szerinte ilyen gyerek nincs is mint ez a maca, aki válogatott kínzó eszközökkel képes felhívni magára a köz figyelmét)
És utólag (is) sajnálom, mert lemaradt a fotó a korondi bekecses Hunor legényről, és a székely népviseletű Micilányról, így csak írásban, hogy legalább ekképpen emlékezhessünk.

Az alapkoncepció számomra mindig is az volt, hogy ha vége az ifjonti hevességünknek, egy nagyváros-közeli kisfaluban telepszünk le, nagy családot alapítunk, sok gyereket nevelgetünk.

Aztán megszületett Hunor egy harmadik emeleti, lift nélküli panelba. És nincs is ezzel semmi gond, gyerekek milliói nőnek pontosan így fel. Aztán várandós lettem Minkussal. És ott volt a nyár, a lakásban a számomra elviselhetetlen 40 fokkal és legoptimálisabb esetben is, a minimum egyszeri bevásárlásos játszóterezéssel. A három emeletnyi Hunor- és vásárolt termékek cipelése, a többkörbeni föl-le mászkálás kedves emlékeket csalogat elő belőlem.  Akkor már tudtuk, belátható időn belül elköltözünk, talán csak ez adott erőt. És még a bizonytalanság, az ismeretlen sem tudott félelemmel eltölteni, mert hittem benne, annál csak könnyebb lehet.

A döntésünkön mindenki meglepődött. Messzebb lett belőle, mint azt elsőre terveztük. Sokan nem értették, miért gondoljuk azt, hogy a gyerekek kertre és családi házra vágynak? Talán ez csak az önös érdekünk, és rákenjük a gyerekekre, hogy nekik van erre igazán igényük. Lehet, hogy így van, és az is lehet, hogy vastagon benne vannak a mi érdekeink is, de erről meg azt gondolom, egy kiegyensúlyozott anyuka-apuka már félsiker egy boldog gyermekkor számára. Mert szinte teljesen mindegy, hogy mit mondasz a gyereknek, ő még tisztán lát és érez, és tudja, mert érzi a rezgéseiden, mikor mondasz igazat.
És nem, most nem akarok belemenni olyan részletekbe, hogy ki miként fog majd érvényesülni a nagyvilágba, ha falusi vagy nagyvárosiként születik. Én akkor leszek a legelégedettebb, ha a gyermekeim azt csinálják majd felnőttként, amiben boldogságukat lelik, amiben kiteljesednek, amitől csillog a szemük, ha szóba kerül. Szeretném, hogy megérezzék, ők mire születtek, hogy megtalálják a saját útjukat és bátran vállalják fel érzéseiket, gondolataikat, véleményüket. És ha ez így lesz, akkor majd elmondhatom: elég jól végeztem a dolgom.  (persze, azt sem bánom, ha a választott "szerelmükből" képesek lesznek megélni is).

Sok minden nem pont úgy alakult, ahogy azt elterveztem magamban, ahogy azt előre elképzeltem. Helyette egész más pályák vártak itt, és azt hiszem, éppen most növök fel. Ellentmondásos ez bőséggel, hiszen a mindennapjaim nagy százalékában éppen a csodalátást tanulom újra a kicsikkel, és mégis. A lelkem egyre idősebbé, magabiztosabbá, céltudatosabbá válik. Egyre inkább előtérbe kerülnek az igazán fontos dolgok, és eltörpülnek, elvesznek valahol menet közben a lényegtelenek, az intrikák, a rosszindulatú, olykor irigy szóbeszédek. Valahogy fölé kerültem/kerültünk ezeknek és már nem tudnak ártani a lelkünknek. Letisztulás. Talán csak tavasz van, a hosszú tél után ideje megfürdetnünk magunkat a ragyogó napsütésben és újjászületnünk, talán csak mert újra babát várok, és ismét eljött a jólismert befelé fordulásos időszak. Nem tudom, mindenesetre jó most. Nagyon jó.

És hogy most igazán semmivel sem tudnak úgy istenigazából kiakasztani a gyerekek, az is hótziher. Pedig Kismici, a minimaca, bőven szolgáltat kamikaze mivoltából fakadóan, szinte minden napra valami felejthetetlent. (ugyanazon napon sikerült leszaltóznia a kanapé háttámlájáról és a számítógépasztalról, minimális sírás, kettő perc múlva újrapróbál. mindenhova felmászik, mindenre felül és végtelenül elégedett önmagával)
Ha kintlétre vágynak, csak kinyitom a teraszajtót és máris a napsütésben szöszmötölhetnek. Ha a konyhában vagyok, rálátok a csemetékre. Ha meg eltűnnek a látótérből, akkor rosszban sántikálnak, olyankor érdemes megkeresnem őket. (ma pl Bunci szánalomra alapozva, úgy ismerkedett az utca népével, hogy a kerítésen kidobta az üres butykosát)

Egy nehéz gyermekkor margójára, éljen a feketemunka:

(megérkezett a kecskék lucernája)

cucka 2011.04.15. 16:10

Mélyrepülés

avagy a Bolsojban a helyük:

Hétfő délután sor került az első ovis szülőire. A kezdők izgalmával készülődtem, hiszen még sose volt ilyenünk, leszámítva az elsőszülőit, még tavaly.

A két csoportból viszonylag kevés szülő ért rá/érdekelte a gyűlés, erről 3 év múlva talán majd másképp fogok nyilatkozni, most mindent felülírt az újdonság izgalma. Egy rutinos anyuka mellett foglaltam helyett, és úgy viselkedtünk egy idő után, mint az általánosban a rossz gyerekek: kuncogtunk a strébereken. (azért azt vicces volt látni, ahogy a 30-40-esek egy kisszék-kisasztal segítségével mennyire vissza tudnak menni gyerekbe, és csatározni majdnem jelentéktelen dolgokon, gondolok itt olyan volumenű döntésekre, mint pölö ovi nyílt napkor esőnap esetén milyen színű legyen a sátorponyva)

Megismerkedtünk az ovi új logopédusával, aki azzal töltötte az elmúlt időszakot, hogy felmérte a kicsik/nagyok állapotát. Én majdnem biztosra vettem, hogy a mifiunknak szüksége lesz kis korrekcióra, ehelyett megdicsérte, hogy nagyon szépen formázza a szavakat, és tisztán ejti a betűket. Annyi szépszót kaptunk a  beszédére, hogy egy idő után késztetést éreztem, hogy tisztázzuk, hogy biztos, hogy az én Hunoromról van szó?! És biztos.

Valamint megtudtam, hogy nagyon ügyesen viselkedik, nagyon kedves a kicsikkel-nagyokkal, a rajzos foglalkozásokban nem vesz részt (ezen meglepődtem volna, ha igen), ellenben azalatt ő szépen főz a kiskonyhában. (ezt majd megírhatod fiam, az "Egy Michelin csillagos szakács gyermekkorá"-ban). Bár ezt a rajzolósdit, itthon egészen másként interpretálta, állítólag az óvónéni azt mondta, neki nem szabad tojást festeni (kivágott tojás alakú lapokat rajzolnak most tele akármilyen motívumokkal, így készülvén a húsvét előtti igazi tojásfestésre), Andinéni meg úgy mesélte, hogy megkérdezte Huncost, hogy volna-e kedve tojást festeni, mire sértődötten közölte, hogy ő nem szeret rajzolni és elvonult a kiskonyhába tojást főzni.
Szófogadó, közreműködő, barátságos és segítőkész. Bátortalanul megkérdeztem, hogy az oviban is sokat verekszik-e, mert az apjával állandó a dirrdurr, meghogy ott is akarat bajnoka-e, állandóak-e az ebből fakadó hisztik, erre kikerekedett szemeket kaptam válaszul, és azt, hogy soha nem verekedett és soha semmiért nem hisztizett. Erre is meg van a logikus magyarázat, valahol ki kell engednie a gőzt. Kérdés, hogy a következőknél is szeretném-e azt, hogy ez a valahol az otthonunk szintere legyen? de ahogy kismicit elnézem, ezt menthetetlenül elbazseváltuk már, talán a hármas számú versenyzőnknél még  nem késő és bejöhet a képbe a rideg tartás.
(Apropó hármas számú: kedd reggel óta érezhetően rugdalkozik odabent, reggelente erre ébredek. Napközben csöndespihenőzik, egyelőre a reggeleim első perceit birtokolja, és ma a tenyerembe is fickándozott egyet a minihalam.)
Hunor mindenből kétszer eszik, két tányér leveshez, két tányér második fogás dukál, és általában hazafele jövet, már betermeli a délutáni uzsonnáját is. Közvetlenül ebéd után. Szerintem hízott és nőtt is, de minekutána széplányom Minkamagasságból földhözcsapta a mérlegünket, mely most engem tízezerháromszázhúsz kilóra taksál, nem tudom, hogy mekkora, viszont, ha ölbekapom, már egyre jobban érzem a súlyát.

A szülői értekezlet egyeneságú következményeként könyvelem el, hogy napok óta tojáson élünk, ugyanis húsvétra az ovisok kukút (helyesbítve kukó, én se tudtam mi az: kifújt tojás) festenek, így azon röhög a család, ahogy kapirgálom hústűvel kétvégén a tojásokat és fújkodom a rántottánakvalót, apjuk szerint ősi rítussal így hálálom meg a tyúkoknak a sok-sok tojást és közvetve csókolgatom a seggedelmüket.

Aztán lesz ovis nyílt nap és amilyen barom vagyok büfésnéni is leszek, meg sütök pogácsát is karitatívan ovijavára, és ha meghalok, a főtéren minimum egy mellszobor (bár jobban örülnék egy naiv csoportképnek a gyermekeim körébe) dukál, így emlékeztetvén az utókort erre a hősanyára, aki itt élt és tevékenykedett. (ha már az uramnak beletört a bicskája a tanácsba, legalább emígyen javítsunk valamit a családi renoménkon)

Csak, mert már rég volt róluk fotó, így ücsörögnek a konyhapulton (és felváltva piszkálják egymást), amíg készül az ebéd:

(és a "bádit dobjuk fel egy laza nyáriruhával" kombinációt pöttömpanna maga találta ki, hozta-kérte-ráadtam-örült-elégedettkedett-így én is)

Egy reggeli 14+2-es, és azért emelném ki, hogy reggeli, mert délutánra, rejtélyes okokból kifolyólag (gravitáció?) majdhogynem a duplájára ereszkedik-puffad:

És tegnap lett volna az újabb dokker-látogatás, de zsinórban, egymást követő (két) keddenként szülésre viharzott el a magánrendelése közepiből, így jövő hét kedd a következő megcélzott dátum.

Gyermekeim a konyha dekorálására is fordítottak időt, sajnos, élőben nem láthattam, de a fényképezőgép letöltésekor szembesülhettem vele. Édes is a közös munka:

cucka 2011.02.14. 23:55

Hófordulós mulatós

Buncileányka betöltött 14. hónapját egy szürke-mindennapokból lecsalt hosszú hétvégével ünnepeltük. Régóta szervezzük korai nyaralásunkat, és igen nem elírás, idén sajna ennyivel kell beérnünk. (nem egészen egy hónap múlva születnek a kecskegidóink, aztán már napi kétszer kő fejni őket, az én hasam sem lesz már kisebb, sőt, itt a kert az állandó munkálataival, szóval amikor nyaralóvidéket választottunk otthonunknak, akkor még sugallatunk sem volt afelé, hogy mennyire könnyelműen dobálóztunk a vérkomollyal...)

Nem vágytunk csodahelyre. Csak szerettünk volna lazítani, pihenni kicsit és nem foglalkozni német turisták rosszalló pillantásaival, amikor a gyerekek sikongatnak a medencében vagy az esti vacsoránál nyűgösebbek a kelleténél. Így a választásunk ismét a nyáron már beváltra esett. És most sem kellett csalódnunk. A szálloda alkalmazottait és a hozzáállásukat továbbra is csak szuperlativuszokban említhetem. Hunor könnyedén oldódott, kétrendbeli Reni-óvónénis barátságokkal gazdagodott, sőt még Buncóleányzót is otthagyhattuk egy órácskára (kevés szállóvendég volt), míg kettesben romantikáztunk Apjukkal. Vasárnapra becsatlakozott -Hunc szavaival-  (N)Agyi is. Azt hiszem, könnyedén el tudnám viselni hosszabb távon is, ha karnyújtásnyira lehetnének (és jobban ráérnének) a nagyszülők. Nem feltétlenül önös-gyereklepasszolós érdekből, sokkalta inkább azokért a semmihez-sem-fogható pillanatokért, azokért a szívet-lelket melengető csillogó szempárokért, amiket csak a nagyszülők jelenléte tud okozni. És szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy képesek ki is fejezni azt, hogy fontosak számukra, hogy hiányolják, hogy várják, hogy ragaszkodnak hozzájuk.

Megérkezésünk után pár perccel már igazi parasztokként viselkedtünk, előkerült a kolbász-töpörtyű (mentségünkre szóljon: zsírt nem vittünk befőttesüvegben), a kicsik rávetődtek a jóféle hazaira egy diszkrét csemegézés erejéig:

És memento Kismicinek, ha tizenévesen (vagy akár két év múlva, lásd bratyó) azon sírokrívok, hogy nem eszik a gyerök. Volt idő, mikor evett. Általában kétszer-háromszor annyit, mint Huncos:

Tényleg olyan, mintha túlélő túrán lettek volna, mesenézéses gyümölcsözgetés is volt, szigorúan pizsiben, az éttermi tetemes mennyiségű vacsora elfogyasztása után (nem beállított kép, a kicsi mindenhová felmászik):

Hogy ne csak az evésről szóljon minden, volt játszóterezés, meg fürdés is, meg végre egy akár normálisnak is nevezhető családi fotó. (meg képdömping).

Ma még kicsit lebegve rugdosom magam, hogy felvegyem újra az itthoni ritmust. Nehezemre esik. (Huncos hazaindulás előtt a szálloda szekrényébe bújt, hogy mégse jöjjünk el, és erre buzdította mindenben cinkos kishúgát is, és ha nekem is szól, esküszöm én is melléjük kuporodom)

Hunor gyűlöli a hajmosást. Gyakorlatilag születése óta, túlzás nélkül állíthatom, a két kezem ujjai bőséggel fedezik a hajmosásai mennyiségét. És ez tényleg mindennemű túlzástól mentes. Hogy ez abból fakadhatott-e, hogy kezdő idegeskedő szülőként sikerült majdnem megfojtanunk az első fürdetéskor vagy csak egyszerűen ezt (is) hozta magával, sosem fogom megtudni.

A fejbőre tisztántartására kerestünk alternatív megoldás(oka)t (gyengébb idegzetű, főként tisztaságmániás olvasóim, most ugorják át bátran ezt a bekezdést, ugyanis részletezni fogom az elmúlt 3 év hajmosásait), az első évben csellel-furfanggal, minidg sírás lett a vége, aztán hanyagoltuk, vízzel öblítettük le óvatlan pillanatokban. Próbáltam megbezsélni vele, figyelte, ahogy mi mossuk a hajunkat, de ő továbbra sem kért belőle. Ideköltözésünk portengerében erőszakkal megmostam, velőtrázóan üvöltött, öklendezésig. Akkor majdnem vele sírtam, és megfogadtam, soha többet nem teszem. Helyette kialakítottunk egy speciális hajmosásnak csak csúfolható megoldást: kis tálkában feloldottam vízben a sampont, ezzel bekenegettem a fejét, amennyire lehetett felhabosítottam, aztán egy vízbemártott textilpelenkával törölgettem le a nagyját. Ha pedig már nagyon koszos (koszmós) volt a fejbőre, ezelőtt a művelet előtt olajba mártott régifogkefével felkapargattam.

Bíztam benne, előbb vagy utóbb megérik a hajmosásra (is). Úgy tűnik, a mai nap estéje hozta el a várva várt pillanatot, fürdés közben elővette a sampont és kérte, hogy mossam meg a haját, annyi kikötése volt, hogy igénybe vehesse a már sokszor felajánlott szemtakaró törölközőt. Pillanatok alatt abszolváltuk a feladatot egyetlen könnycsepp és nyöszörgés nélkül és lett egy ragyogó mosolyú, jóillatú hajú kisnagyfiam.

Zárójelben megjegyezném Micivel sosem voltak ilyen jellegű gondjaink, hetente-kéthetente mosom a haját, igény szerint (ha benne landol a túrós tészta vagy a krumpli leves, akkor értelemszerűen sűrűbben), sírás nélkül. Sőt, imádja a hajszárítót. A lelkem meg repes, mert ismét kaptak az ösztöneim egy vaskos rovátkát, hiszen bíztam és hittem magamban, a fiamban és tudtam, hogy erőszak nélkül is túljutunk ezen is. Akárcsak az ébredésekkel sűrűn teletűzdelt közel másféléven át tartó éjszakákon. Hiszen mindennek eljön az ideje. Majd egyszer annak is, hogy ágyasaink saját szobájukba/ágyukba költözzenek.

cucka 2011.01.30. 17:56

Egyensapkások

Van abban valami báj, hogy ha az emberlányának a gyermekei összeöltöznek. (a valósághoz jobban közelítve: összeöltöztetődnek). Annál már csak az lehet bájosabb, ha ezek a sapekok egyenest a nepáli sokadalomból érkeztek, kézzel  készítettek és arra hivatottak, hogy megvidámítsák a kicsiket. (...és az anyjukat)

cucka 2011.01.02. 20:05

Lazy days, crazy days

Újévi fogadalmam, ha jól emlékszem, sosem volt, de kiskrumplijaink mégiscsak tehettek valamit, merthogy huszárvágásos a változás:

- Kismici január elsején megindult, és ugyan még csak egy napja lépeget, szinte óráról órára ügyesebben, hosszabban halad kétlábon. (videó folyamatban, egyelőre azonnal négykézlábra vetődik és telivigyorral caplat felém, ha megpróbálom meglesifotózni)
- Huncorgó varázsütésre mondatokban beszél (anyu, én úgy szeretel... *szipp-szipp*, hogy csak egy kedvencet említsek), és tegnap óta állandóra Anyu lettem, az apja pedig következetesen Apucici. Hosszas udvarlással tudok még egy kis Nányit kicsikarni belőle, ha úri kedve is óhajtja. És Minka sem Nina már. Számonkérve Pinka, teee vagy becézgetve Finka.

Kicsit azért rettegek a holnapoktól.

cucka 2010.12.31. 15:52

Hátöööö

mi ekkora elánnal vetődünk bele az új esztendőbe:

És kívánunk ezúton is minden kedves szerettünknek, látogatónknak, rendszeres és rendszertelen olvasónknak, sikerekben, örömökben, boldogságban, békében és egészségben gazdag új esztendőt, minden titkos álmuk és vágyuk beteljesedésével!

Talán elcsépeltnek tűnhet, ám mégis, minden szava és gondolata helyt- és időtálló:

cucka 2010.12.27. 22:31

Karácsonyi pillanatok

négyenhóban-féle Nagyis-séta:

mézeskalácsos Mici:

telefonnak örömködő Bunci:

hóhányó Hunormackó:

cucka 2010.12.25. 10:27

Párképes-párszavas

A végére persze nagyrohanásos, de talán először az életben sikeredett stresszmentesre. És ennek ellenére minden a helyére került, két gyerekkel díszíteni álom, csak halkan megjegyezném, a kicsi ezerszer erőszakosabb, mint Őurasága. Kiskirálylány nyakában a többméteres girlanddal grasszált egészen addig, míg meg nem próbáltuk viszaszerezni, no akkor jött egy mélyreható ária szoprán, karácsony tiszteletére. Ilyenkor nem bánom, hogy kiköltöztünk a panelból, már rég napi vendégünk lenne a gyámügy.

Aztán volt sok ponton elcsúszó Jézuska-eljövetel, a koncepciót jövőre jobban össze kell hangolnunk, mert rafkós rókafiú már most is kétkedve vonogatta szemöldökét bizonyos részeknél. A varázslat márpediglen kell, úgyhogy a mi feladatunk ennek megőrzése. (de azt nem gondoltam, hogy ehhez ennyi furfangra van szükség...)

Kicsit aggódtam azért, mert 5 óra magasságában derült ki, hogy arról a talpról, amelyről mindketten tuti biztosan tudtuk hol van (természetesen két különböző helyről voltunk teljesen meggyőződve), az nem volt ott egyik helyen sem, így kis körtelefon után sikerült egy belefaragós talpat kölcsönkérnünk. Gyermekkorom legszebb karácsonyai jutottak eszembe, amikor Apám szentségelve faragta bele a talpba a belevalót. Utólagosan megállapítottuk, ezt csakis Ő küldhette nekünk, valamit tanulnunk kell belőle. (Tátyi pölö önuralomra gondolt, egyetlen káromolás nélkül szuszogta bele a fát a talpba, én meg emlékezésre tippeltem, furcsán meghasonul olykor múlt és jelen, cserélődnek a szerepek, ám mégis vannak érzések, amelyek állandókká válnak)

Kis nehézségek akadtak díszítés közben is, Minkával felfogásbeli eltéréseink voltak, ugyanis pilinszka ujjacskáival gondosan leszedegette a már felrakott díszeket és alapos átnyalogatás után visszahelyezte a gömböket a dobozba, hogy aztán én újra föltehessem. Végül az alsó egy méter gömbök nélkül maradt, a szaloncukrokért pedig közelharcot vívtunk.

Vacsora után csöngettek az angyalkák (no itt is volt kis baki, mert az angyalkák Nányi kezeit használták csöngetésre, füles róka meg kiszaladt a konyhába egyenest a hang irányába, én pedig alig bírtam elrejteni a böhömnagy agyag csöngettyűt a kenyeres kosárba...), Huncos megkapta a régóhajtott jó dvágyváját, egy szirénázó rendőrautó képében, Minkus pedig szöszkebabát örökölt, amit este tátottszájjal puszilgatott és szeretete jeleként jó sokszor összebújt vele. (mondhatni ráfeküdt)

Aztán kierőszakoltunk egy időzített beállítottat is. Ez itt a legjobb. Többször nem futottunk neki. Viszont megért bennem az elhatározás, hogy talán majd egyszer (most már biztos, hogy igen) eljutunk egy profi fotóshoz is. Csak előbb lefogyok.

Ilyen nekünk még sose volt (igen, Hunorral nem jártunk évfordulós státuszvizsgálatokra, elvesztünk a  nagyvárosi jótékony személytelenségbe, de az újvédőnénink elől képtelenség volt lelépnünk, így megjelentünk az előre megbeszélt időpontban), ezért gondoltam beszámolok róla.

Hunornak alapjáraton van egy fehérköpenyes parája, amit érteni nem nagyon értek, mert nem volt beteges fajta, két kezemen meg tudom számolni összesen hányszor voltunk orvosnál/védőnőnél, általában a kötelezőkön jelentünk meg. (vagy még azokon se, ugyebár), meg ugye az apja-anyja is a fehérruhások fajtájából való, szóval értetlenkedem kedvemre. 

Ahhoz, hogy önként dalolva velünk tartson, meg kellett ígérnem egy extra játszóterezést egy ilyen helyen, Bunci meg csak vigyorgott mit sem sejtve, ő minden sétának örül. Hunor a rendelőbe is diszkréten visszafogott maradt, sem védőnői kedveskedésre, sem anyai szigorra nem volt hajlandó megszabadulni a kabátjától, nem úgy Kismici, aki végignyalta a helységet, mérlegre állt döcögósen nevetve, kábeleket húzkodott, számítógépes egeret szerzett magának, amíg az ilyenkor szokásos kérdőívre próbáltam értelmes válaszokat adni. Aztán jött a megmérettetés: Kismici fogyott, kereken 10 kilót nyom, és 76 centi hosszú, Huncos 14 kiló és 90 centisre nyúlt. Az egyensúly akkor billent meg, amikor Hunorvezér kimenekült elindult az apjával a parkolóba, ekkor Bunci elvesztette minden barátságosságát és vígasztalhatatlanul zokogott az ajtót kapirgálva, ezért felróvandó megjegyzem, emiatt (is- meg az évvégi statisztikák miatt) csúszik a helyi baba-mama klub újraélesztésének a projektje is, hiszen a házi primadonna velőtrázó hangja mellett csak bólogatni, gesztikulálni, integetni és mosolyogni tudtunk, beszélni semmiképp. (a  sokat megélt, párnázott ajtajú háziorvosi rendelőben dolgozók is kilestek beazonosítani, hogy miként kínozhatják ezt a szegénygyermököt)

Most hosszú időre mindennemű orvoslátogatás kipipálva, gyerekek továbbiakban, bizonytalan ideig nem macerálva.

Az elmúlt napok hóesése meghozta az ilyenkor szokványos hólapátolást és a játékos hóember készítést.

Kisfalunkba ma látogatott el a Nagyszakállú, a rendező bezottság árukapcsolásos ünnepséget szervezett: jótékonykodás is volt, az óvoda javára. Többkilónyi mézeskalácsot ajánlottunk fel, tegnap 11 órán keresztül sütöttem, a skacok pedig díszítették a macikat, autókat, csillagokat, szíveket és traktorokat. A  dekorálás tetőfokán születtek "Mackó" felíratú sima medvék, vámpírmacik, nővérkemacik (a hitelesség kedvéért a megfelelő helyeken piros cukormázzal), amőba játékkal borított rénszarvasok-elefántok is. Mint utóbb kiderült, az őrült agyszüleményű alkotásoknak volt a legnagyobb sikere, többen kifejezetten a kuriózumokra vadászva vásárolták fel őket.

Sötétedéskor érkezett a Mikulás, Huncos tapsikolva fogadta, bár a közelébe nemigen jutottunk, olyan szoros gyerekgyűrű kísérte. Aztán a nagykönyvből sorra felolvasta az ajándékozott gyerekek nevét, hosszan és döcögősen ment, minden gyerek készült valami apró meglepetéssel a Pirosruhásnak. Amikor Huncos került sorra, Mikulásunk összemosta a két kicsi tulajdonságát, így azzal fogadta, hogy szerbusz Hunor, ugye te vagy az a kisfiú, aki szereti a pörköltet? Hunci bátran köszöntötte (szia, én Hunor, igen, szeret pörkő), bezsákmányolta a csomagját, kis anyai presszúrára meg is köszönte és már jött is nagy boldogan. A csokimikiket azon izibe kivégezte még a téren, a mandarint vacsorára tartogatta, a narancsot megkaptam én. Anyai szívem olvadozott, egészen addig, amíg meg nem kóstoltam és így már értettem is a nagylelkűségét: soha savanyábbat én még nem...

Idei és egyben első nagytömegű Mikulás ünnepség abszolválva.

cucka 2010.12.03. 21:48

Szülinapi mulatságok

Álmaimban ezer felfújt lufi között kacagunk és nevetünk, minden embert szeretünk. Mindenki kisimult, időben érkezik, senki sem türelmetlen, nincs feszültség, szívünk minden szeretete jól és telibetalálja ezt a csöpp rókabékát.

(reggel kértem egy szülinapos mosolyt tőle)

Szeretném hagyományként elültetni a kicsikben az ünnepek fontosságát, az ő személyük jelentőségét családon belül. Hogy értsék-érezzék mennyi szeretet, mennyi várakozás volt a születésük előtt, hogy mennyire releváns ez a nap mindannyiunk életében.

Az alábbi történetet okulásképpen elcsomagolom magunknak, hogy mégegyszer így sose!  Idén először, az előre megbeszéltek alapján, hagytuk, hogy az ünnepelt alakítsa a napirendünket. Már korareggel 8-kor gyurmáztunk, aztán nagyot sétáltunk a hóban, közben voltak nagy összebújások (részemről), meg könnybelábadásos pillanatok (szintén részemről), meg hatalmas nevetések, hóangyalkázás (mindkettőnk részéről). A kisboltban választhatott magának valamit, ő bátortalanul ropit kért, majd cinegehangon mellétette kettő ropi! Alaposan kirúgott a hámból.
Ebédre pizzát rendelt az ünnepelt, saját maga választotta ki a feltéteket, (kaprika=paprika, palido= paradicsom, vuvavuva=hús mindenképpen legyen rajta), apjukkal egyeztettünk, mikorra érkezzen. Pizza itt, gyerek már nyüsszögős, mert perszehogy nem alszik ilyen felfokozásos napon, apjuk perszehogy késik, közben mindkettő elalszik, ház ura hazavetődik egy órás késéssel, de 6-ra már újra mennie kell. Hároméves felébred, mi rázúdulunk teljes fojtogató szeretet- és vaku-halmazunkkal. Huncos nagyon örül a kukaanton-nak, ez abból is látszik, hogy még mindig nem engedte meg Minkusnak, hogy megfogja, ellenben a régi kukásautóját már odaadta neki. Sajnos, mivel kevés időnk van együtt ünnepelni, erőltetten csacsogunk, vágjuk a pizzát, hozzuk a tortát, az ünnepelt megilletődött, sok az élmény, érzem-látom rajta, hogy baj van, a gyertya-elfújásnál eltörik a mécsese, alig eszik pár falatot, pedig a kedvencei sorakoznak fel előtte. Sok(k) volt ez így. Én is elmorzsolok pár könnycseppet, felejthetetlent akartunk, mégsem sült el túl jól.

Aztán mindenki megnyugszik, föllélegzik és később már eszik Huncos is és a telefonálóknak boldogan csivitelve mesél a tortájáról, a kukásautójáról, a csodáiról, melyet egy barátnőmnek szavakba is foglal, arra a kérdésre, hogy milyen volt a napja: bulinap.

Mindig meg tud lepni Huncos érzékenysége, hihetetlenül kimagasló szenzibilitása. Lassan meghasonulok, de ismét kettősségben lebegek, mert egyrészt csodálattal tölt el, hogy egy ilyen mélyérzésü legénykét terelgethetek, másrészről meg még jobban összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy az élet miként fogja keménnyé edzeni...

Buncó pár napja kisszumósként ácsingózik (alább látható módon), és a szülinapost egy bátortalan feléjelépéssel köszöntötte (nem megörökített).

(a háttérben a "nemfél" alatt, szépreményű szülinaposunk éppen a felfújható jegesmacinállás világcsúcsát készült megdönteni, önmagát biztatva, a dübörgés jelzi, most még nem sikerült neki)

cucka 2010.12.01. 17:57

B verzió

Volt pár napja az orvul lekapott A változat. Ma, a fényképezőgép utolsó simítása közben bukkantam pár vice versa változatra. Szintén orvul lekapottak.

Hangulatát tekintve, engem a cocamama malackáival csendéletre emlékeztet:

 

cucka 2010.11.24. 11:22

Sok jó ember

... kis helyen is elfér: