cucka 2010.11.18. 17:55

Válasz a Namivanmár-okra

Lassacskán 4. éve jegyzetelem kisebb kihagyásokkal a mindennapjainkat. Indulásakor egy nagyvárosi lány veszélyeztetett otthonülő  kismamaságából fakadó gondolataival volt tele,  aggódásokkal, barirózsaszín álmokkal, olykor élettel össze nem egyeztethető ideákkal. Az évek alatt változtunk, költöztünk, formáltak a gyerekek, és alakítottuk mi is egymást. A kozmopolita spinéből köztiszteletnek örvendő állatorvosné lett és a virtuális naplónk is  lassacskán viselhetné a www.falusivagyok.blog.hu címet is (most gyorsan ellenőriztem, a későbbiekre vonatkozóan, szabad még az oldal). Érthető, ha az olvasóim száma ezáltal exponenciálisan csökken, hiszen ki kiváncsi a kecskék lelkivilágára, amikor friss-hamvas rózsaillatú babablogok teremnek mindenfelé?!

És most ismét tanyavilági beszámoló következik, aki unja ugorja csak bátran át, gyerekekről kicsit később, kicsit rövidebben:

Nina kiskecskéje, a kis buta, mohó, egyik reggelre felszakajtotta a tápos zsákot és jó alaposan belakmározott belőle. Ezt nekik nagyon nem szabad, könnyen felfúvódhatnak a túl sok takarmánytól, szinte menthetetlenek. Óránként jártunk ki hozzá Hunorostul, simogattuk, dödölögtünk, a Pici egyre jobban odavolt. Délután már arra vetemedtem, hogy kecskés fórumokon regisztrálva kértem segítséget (mer az uram csak telefonon tudott a szolgálatomra lenni), senki sem kecsegtetett semmi jóval. Este bevetettünk pár különleges trükköt (úgy mint olaj itatás, élesztős víz itatás, lábközé vett kecskebüfiztetés, sétáltatás pórázon, az alternatív gyógymódokon kívül szurikat is kapott), reggel Huncos futott a Picihez, boldogan kontatálta, hogy él, aztán az apja szomorkásan az ellenkezőjét.
Volt sírás-rívás, javarészt Nina kecskétlenségét siratta a kisember, így kiegyeztünk abban, hogy a tejelőknek nemsokára megszületik a kiskecskéje (i) és akkor a legkisebb a Ninocsé lesz. Megástuk a gödröt, eltemettük a kertvégibe. Huncos később azt mondta, hogy a kisgida már az égben van, és boldog. Az ittmaradt Poci azóta egyre kezesebb.

Nyúlfarm: egy alomnyi édibébi nyuszómuszónk született egy igazán gondos, sokéves rutinnal rendelkező anyuka szárnyai alatt, a kicsik éppen leválasztás előtt állnak, köbö 3 hónaposak, sokszínüek, kedvesek. Elviekben volt még két időzített bomba kismamink, az egyik napok óta almot rak, szőrt tépked, csinosítja a gyerekszobát, a másik semmilyen hajlandóságot nem mutatott azirányba, hogy akárcsak vemhes is lenne. Erre ez a fekete-fehér pöttyös, anyák szégyene, ma reggelre megszült, de úgy... amerre járt arra pottyantott el egy kisnyuszit, a picik meztelenül tekeregtek a ketrecben, Hunorral karöltve  bábaszerepre váltva, kanyarítottunk kuckót nekik, együtt raktuk bele őket, de kétlem, hogy életben maradnának. Nem kimondottan egy anyatípus, persze ettől még belejöhet. Az esélyt megkapta.

Aztán a gyerekek. Ami elsőre eszembe jut, az az, hogy Hunor nagyon szépen fejlődik beszéd terén. Szinte mindent mond utánunk, imádnivaló kiscinegehangú, akkor vált vissza saját nyelvére, ha elfárad. Csodálattal nézem ennek a kisembernek a kibontakozó lényét, hihetetlen, hogy mennyire elfogadó a természet alkotta törvények iránt. Amikor eldöntöttük, hogy háztáji gazdálkodásba fogunk (jajjistenem, dehogy döntöttük el, maguktól fűződtek az események láncszemei sorsunk madzagára), már akkor tudtam, hogy azt szeretném, ha a gyermekeink, minél kevesebb hazugság-történetbe nőnének fel. Ahogy a mindennapjainkban jelen vannak az ünnepek, boldog pillanatok, ugyanígy jelen van a gond, a szomorúság, a halál is. Amikor Dörzsi elment, azt is megbeszéltük, a baromfiudvar természetes szelekciója következtében kialakult hiányokat (értsd: kirepülő tikok Göncöl kutyánk általi piroslapja: egy csőr és egyetlen kaparó maradt meg belőle), összenőttségünk egyenesági következményeként, gyakorlatilag velem egyszerre észlelte. Nem tudtam és nem akartam (ál)mesébe foglalni távozásukat. Megbeszéltük. Tudja, bízhat bennünk. Talán, ha majd jobban beszél, több kérdése is lesz. Látom rajta, megnyugtatják a válaszaim. Dörzsit a mai napig emlegeti. Mint ahogy az odaveszett tyúklányokat is.
Persze, a felpörgetett mivilágunkba könnyebb lenne, valami átlátszó hazugság mögé rejtve tálalni a történteket. Félünk a haláltól, ezért beszélni sem szeretünk róla. És próbálunk úgy élni, hogy ne kelljen rágondolnunk sem.

Kismici meg... lépeget, de nem ám úgy, hogy fogom a két kezét, aztán kétrétgörnyedve menetelünk, ádehogy, azt nem nekem találták ki, felágaskodik mellettem, megfogja az egyik kezem és velem együtt lépeget. Közben sikkant-visít-nevet-büszke. Mi is rá. Hunor tapsikolva örül Micu sikereinek, próbálná ő is sétáltatni, de vele még nem megy el Kismici.

"Napi élet a tanyán" cimű rovatunkat olvashatták.

cucka 2010.09.19. 22:15

Minka léptek

A videó gyatra minőségű, telefonos és szembefényes, a lényeg azonban kivehető: megkezdték munkájukat azok a puha, apró talpacskák, valamint, hogy Micu is képes a tehetetlenség törvénye elleni lázadásokra.