Az elmúlt napokban kicsit elsikkadt a blogírás, nem tudom, hogy ez mennyire fog állandósulni. Képtelen vagyok megígérni a rendszerességet és ugyanazt az intenzitást, ami eddig volt. Egy őrült sebességgel közlekedő valóvilágos vonaton ülünk, ahol egyre kevesebb hely jut a virtuális létnek. 

Pár hete vendégségben jártunk kedvesbarátnőmnél, kicsit beszélgettünk, aztán szóba került egy könyv, amit ő olvasott és amiből kiragadott egy gondolatot, mely szerint a blogírás  nem egyéb, mint egyfajta érzelmi inkontinencia.  (azóta már én is olvastam, sok ponton egyezik a véleményem az íróné asszonysággal, sok ponton vitába tudnék szállni vele. Talán, mert személyesen is van szerencsém ismerni őt, és vagyok annyira emocionális lény, hogy a kettőt nem tudom különválasztani egymástól ). Sokat gondolkodtam azóta ezen, és azt gondolom, vagyok annyira kontinens, hogy tudom a megfelelő helyén kezelni a virtuális és a valós létünket. Sok ismerőst, barátot köszönhetek a blogírásnak, és sok csalódás is ért, amikor olyan tulajdonságokkal ruháztam fel a virtuális barátaimat, melyek a többszörös találkozások alkalmával, fokozatosan rongyokká feslődve lekoptak róluk. Az elmúlt évek alatt voltak nagy, mély találkozások és egészen említésre sem méltóan pöttömök. Mindegyik csiszolt, finomított rajtam, a jellememen, a  gondolkodásmódomon. És ez jó is így.

A legfőbb indok amiért ez a virtuális napló még él és funkcionál, az az emlékeim egy helyen tárolása. Ritkán visszaolvasom a két évvel ezelőtti gondolataimat, hogy mennyire másként éltem meg egygyerekesként az akkori életünket, és hogy mennyit változtam-változtunk. Szeretek írni. Szeretek ide írni. Szeretem tudni azt, hogy azok az emberek, akik tőlünk messzitávol élnek és szeretnek, tudnak rólunk, kicsit belelátnak abba a sávba, amibe szeretném, hogy belelássanak. Tudom azt is, hogy nálam nem működne a levelezés, mert pocsék levélíró vagyok. Már tizenévesen is ezért maradtak el mellőlem a nyári táborokban megismert barátnők, mert minden levelemet azzal a mondattal indítottam, hogy exkuzáltam magam a lassú válaszomért. Aztán egyszer már csak nem volt pofám válaszolni se.
Még egy bizonyíték: Minkus születésekor kaptam egy csodaszép, vastag, ropogóslapos emlékkönyvet, melyre letettem a nagyesküt, hogy rendszeresen fogok vezetni olyan személyes gondolatokkal, melyeket kizárólag a kislányomnak szánok. Máig üresen áll... de már legalább lapozgatom és barátkozom vele.

Konklúzió: blog marad, mert szeretem, és nem vagyok érzelmileg inkontinens. Pont.

Napok óta fejben blogolok. Dőlnek a posztok, kerekek, kifinomultak, érzelemgazdagok.

Írnék arról, hogy kedves vendégeink voltak, hogy milyen jól esett kicsit nosztalgiázni, hogy mennyire sokat jelentett számomra belenézni azokba a melegbarna gombszemekbe, hogy milyen jó volt látni (és hallani), egy csicsergő, ám előszörre megszeppent Matyifiút....

Aztán folytathatnám a sort egy másik látogatással. Egy hiánypótlóval. Nincs vér szerinti testvérem, ő a választottam. Jó lenne szavakba foglalni azt a megfoghatatlan érzést, azt a ránknehezedő és ettől minden elsimuló gondolatot, hogy a beszélgetéseinkkor mindketten pőrék leszünk, és nem is érezzük ruháink-festékeink hiányát. Nincsenek bántások, kritikák, elfogynak a magyarázkodások, a zavart közjátékok. Ettől válik minden vele töltött pillanat még értékesebbé. És ettől tud úgy fájni a hiánya, akár egy elvesztett végtagé. Mesélhetnék a nevetéséről, a zömök Garfieldosról, ami puhán pattan a kövön és amitől még a szakadék szélén szédelgő is kedvet kap az élethez és vele nevet. Ezek egy része még ittmaradt a falaink között, a másik része bennem kacag tovább.

És mesélhetnék az én szép, okos kisfiam könnyektől duzzadó szemeiről is, amikor az általa engedélyezett és igazolt egy órás távollét után (templomi esküvő, addig ő Nagyival és Hugival játszóterezett), türelmesen és szótfogadva várt ránk a templom kapujában és csak akkor futott oda, amikor hívtam és belémfúrta a fejét és szorított-ölelt és a szemei vaskos könnycseppekkel teltek meg. És férfiasan visszatartotta őket és átfúrta magát az apjához és mi csak dícsértük és ünnepeltük és semmihezsemfogható büszkeséggel nézem azóta is napról-napra bimbódzó kisfiúságát. És arról is írhatnék, hogy mennyire jól esett a lelkemnek a templom hűvöse és a megszokott rituáléja.

Elmesélhetném, hogy megakadtam a Nagybandó Toszkánájával, hogy megcsömörtem és rájöttem, hogy képtelen vagyok most mások fájdalmát is befogadni. Viszont belevesztem a mesék sűrűjébe, és lebilincsel és magával ragad Neil Gaiman zseniálisan groteszk világa.

Filozofálhatnék a kisnaplónk hogyantovábbjáról. Mert így ebben a formában nagy esélyekkel nem folytatható. A zárt struktúra gondolata is ellenkezik az elveimmel, a mesterkéltség szintén rendszeridegen számomra. A többszörösen átszitált mondatok, és akkurátus precizitással cenzúrázott gondolatok pedig egy régebbi, bukott rezsimre emlékeztetnek, amivel még felvetés szintjén sem szeretnék azonosulni. Jó lenne megtalálni a mikéntjét annak is, hogy kiáramoljon belőlem az a sok frusztráció és stressz, ami újabban beszorult. Írnom kell, mert ez az én terápiám. Ez az egy halál biztos.

És írhatnék a nyárról, a szabadságunkról, amely kicsit döcögősen indul ugyan, de tudom, hogy jó lesz, mert muszáj valamiből erőt merítenünk és feltankolnunk rossz időkre. És kíváncsian is várom, mert ilyen még sosem volt, hogy a két kicsivel, és pöppet izgulok is, hogyan is sikerül majd beszúrnunk a távollétbe egy-egy kényeztető masszázst, vagy pár lopott, kettesben elköltött percet. Na, még erről is írhatnék.

cucka 2010.07.11. 23:15

Kétgyerekes ruccanás

Míg Pesten éltünk, szükségét éreztük annak, hogy kimeneküljünk hétvégente a nagyváros fojtogató öleléséből. Amióta ideköltöztünk, megszűnt a maró kényszer, jól érezzük itthon magunkat, jó a tűző napon a kertben, jó a teraszon, és jó a hűvös házban is. És ha valami nem hiányzik az életemből, az a kánikulában nyüzsgő embermassza... antiszociálissá váltam.

A szomszédközért eladólánya hetek óta csábít (mindenféle ingyenjegyeket lobogtatva a szemünk előtt a lovagi tornára), hogy a Visegrádi Palotajátékokat látnunk kell, nagy élmény a gyereknek, jó program a szülőnek. Addig hezitáltunk, hogy menjünk-e vagy sem, amíg sikerült a lehető legjobbkor útnak indulnunk a nyári kánikulában, közel 11 óra volt, mire odaértünk. Végigsétáltunk a hosszú bazársoron, előtte megbeszéltük kispasinkkal, hogy egyetlen dolgot kérhet az egész sorról, én bajban lettem volna, csodaszép portékával készültek az árusok. Persze, ő már az első fafaragásosnál kiválasztotta a vállra akasztható puskáját. Ennyit a pacifista nézeteimről. (megjegyzem, a zapjának teljesen más a véleménye erről, szerinte ez genetika és férfijegy és nem titkoltan örül is ennek a militarizmus iránti vonzódásnak...)

Aztán bevetődött agyagozni, és kivakarhatatlan volt onnan és nagyon szép plecsnit készített, visegrédi várasat, amit (ha végre kiszárad), megföstünk majd még szebbre.

Kihasználva a kihasználhatót, hármacskán keképtünk és újra élveztük kicsit az egygyerekes létet, amikor még nem kell ezerfelé figyelni, csak toligatni a babakocsit. Könyvsátraknál csemegéztem (persze magamnak csak egyet vadásztam -by Dius-, bezzeg a büdöskölkök teljes dedikált NagyBandó gyerek- és mondókáskönyv sorozatot kaptak...), apjuk kés szenvedélyének hódolt, Bunci napszemüveget rágicsált teljes átéléssel (az átélés eredménye lett egy jobbfelső új fog, immáron a harmadik).

A lovagi tornára már nem maradt bennünk energia, kocsibavágódtunk és élményekkel gazdagon tértünk haza. (ahol átaludtuk az egész délutánt...)

(ilyen türelemmel viseltetett irányomba a szépfiatalember, amíg én kolozsvári néniktől válogattam asztalterítőt... szavam sevan...)

cucka 2010.06.29. 10:59

Elmélkedős

Amire emlékszem, az a három hatalmas, duplasorosan megpakolt könyvszekrény. És egy doromboló búgó hang, mely aziránt érdeklődik, mit olvasson, mert unatkozik. Aztán jönnek az erre az alkalomra begyakorlott rituálék, ajánlások, mókával elütött visszahozhatatlan percek. Bájos és melegséges játékaink voltak ezek Anyuval...

Sosem voltak számomra tabu könyvek. Amihez kedvet kaptam azt olvashattam. És évekkel később újraolvashattam és olykor teljesen új aspektusból gondolhattam át. Míg tiniként a kiváncsiság és a mohóság vezérelt, érettebb fejjel sokkal inkább a minőséget kerestem és új dolgokat fedeztem fel a sorok közt megbújva. (ez így nem fedi teljes mértékben a valóságot, hiszen két pöttöm nyúllal sokszor még a sztori magazinban fellelhető cikkek is irodalmi alkotásnak minősülnek, mindenestre igyekeztem nem belesüppedni agyilag is ebbe a kellemes dagonyába)

A napokban került újraolvasására a kezembe Nabokov Lolitája. Lassacskán haladtam vele, kiélveztem minden újraértelmezett gondolatát. És nagyon nem jókor jött. Hamvas lányos anyukaként semmiképp. (azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a társadalmi beilleszkedésnek nem biztos, hogy a legelőnyösebb formája a játszótéren való Lolita olvasás...)
Azóta kicsit másképp nézem a kislányok-nagylányok öltözékét. Pontosabban annak hiányát... És mindenhol potenciális áldozatokat vélek felfedezni. Valamint magamon a paranoidia számos jellemzőjét. Már a cseresznye- és ribizli-kínálgató idősebb házaspár ellen is konspiráció elméleteket gyártok.

Talán annyi elég is lenne a gyógyulásomhoz, ha Buncileányka nem most mozgásfejlődne (négykézlábaz -lesz róla vidió- és a mászással próbálkozik) és végre az éjszakáit pihentető alvásra használná és nem 1-másfél órás (alvó)szakaszokat tarkítana maratoni cickózásokkal...
Tudtam, hogy ő is csak emberből van, még akkor is, ha a külcsínyek alapján  a földre szállt angyalok csapatát is erősíti.

A múltkori garancialevél keresése kapcsán előkerült pár leporelló meséskönyvem, még abból a  korból, amikor a Román Szocialista Köztársaság a Magyar Népköztársasággal karöltve, békében és szeretetben közösen adott ki gyerekkönyveket.

Hunor választása, Csukás István- Szántó Piroska: Vidám állatkert-jére esett, pár soros versikéket tartalmaz a kötet, mellettük a soron lévő állat illusztrációjával. Kisfiam ölembekuporodva hallgatta a zsiráf, a zebra és az oroszlánra vonatkozó rövidke négysorosokat. Amikor a viziló következett, ujjacskájával egyértelműen rámutatott és közölte "Tátyi", majd kezét a szája elé kapva, hozzámbújva kuncogott.
Szintén így az orangutánnál.

A papagájnál nyányizott a büdöse.

cucka 2010.06.11. 19:29

Lebukott

Most már tuti, hogy Hunor éjszakánként olvassa a blogomat, vagy beszél valakivel, aki olvassa azt... Csak így történhetett, hogy a hozzá eljutott infót (mely szerint ő nem egy kifejezetten könyvszerető egyén) pár nap alatt feldolgozta és ma látványosan könyvlapozgatott és meseolvasott a délutáni sziesztája után:

Lelkem bizakodó. Lassacskán örülnék pár kimondott szónak is, mert addig naponta többször akaratlanul (megnyugtatásként?)  ez motoszkál a fejemben.

cucka 2010.06.09. 12:38

Könyvzabáló

Két és fél év távlatából be kell látnom, hogy Elsőszülöttem maximálisan az apjára hajaz, már ami az olvasás szeretetét illeti. Meg úgy általában is.
Báááár, elkiabálni nem akarom, de úgy tűnik a soktucat könyv közül mégiscsak akad egy, ami igazán leköti és esténként kér egy (2, 3 vagy 4) történetet belőle. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy azért teszi, mert valóban kedves és önmagára ismerő mesék vannak benne, vagy csak egyszerűen rájött arra, hogy így kicsikarhat még jó pár percet az esti alvás előtt. Rafkós Róka, így bármi előfordulhat. Anyai szívem, ettől függetlenül diszkréten olvadoz...

Minden reménységem ebbe a csöpplányba szorult, és bíztam benne, ha majd eljön az ideje, kicsivel több érdeklődést fog mutatni a könyvek irányába. Azt azért magam sem gondoltam, hogy ennyire hamar eljön az ideje. Kisvirágszál ugyanis nem válogat: jöhet könyvtári Szabó Magda (jájjjj), vagy heti kötelező bulvársajtó, de megelégszik a havonta érkező állatorvosi szaklappal is (ezt ehónapban Iratmegsemmisítő Kiskirálylány olvasta ki a maga sajátos módján) , érdeklődési köre nem behatárolható, szabadlelkületű művész, egyelőre keresi önmagát.

Tegnap még megijedtem a pelusban talált "valamitől", amit gondosan megtisztítottam folyó víz alatt, aztán már csak röhögtem, amikor előbukkantak rajta a betűk...  a mait már nem tisztogattam, és inkább abban bízom, sikerül mindennemű olvashatót jómagasba elhelyezni előle egy időre.

5 komment

Címkék: könyvek

cucka 2010.06.06. 12:18

Csillapított szomjamról

Sajnos, a falunkban a könyvtárnak nevezett létesítmény könyvállományát bőséggel lekörözzük a hazainkkal. Az állandó házhozrendelősdit enyhén szólva is luxusnak éreztem, főként mostanában. Maradt a közeli városban egy könyvtár-beiratkozás.

Rutinróka módon, bababónuszozás közben interjúvoltam meg a szintén ott shoppingoló kismamákat, merre is található a könyvtár. És háperszehogy ők tudták.
A kasszánál ért a legnagyobb meglepetés, egészen Szemérmetes Erzsók módon viselkedtem, belepirultam, meg hebegtem-habogtam zavaromban, ugyanis lelkemből szakajtott magzatom becsempészett egy mosolygósfejű terhességi tesztet a kosárba, és ez a futószalagra-pakoláskor derült ki. Vissza már nem volt lelkierőm vinni, Minka a telefonáló apja mellett a babakocsiban elégedetlenkedett maximális hangerőn, én küzdöttem a fáradtságtól leállíthatatlan elsőszülöttemmel...  Meg amúgy vásárlás közben már megharcoltam Mancival, hogy egyrészt nincs szükségem démoni veres hajfestékre, bár tény, hogy szívesen kipróbálnám majd egyszer, másrészről úszópelenkára sincs szükségünk, akármennyire is jön a víz.
Szóval teszt maradt és zavaromban valamért heves késztetést éreztem magyarázkodni az alighúsz pénztároslánynak, hogy nem is én vettem le a polcról, hehe, meg, hogy milyenek ezek a mai gyerekek, hehe, meg aztán a kistesót is ő érezte meg először, hehe, de ha most is igaza lesz, hehe, esküszöm átrendezem családunk strukturális szerkezetét. Szintén hehe. (mondjuk azért is érintett érzékenyebben ez a mosolygós tesztes jelenet, mert éppen kettő nappal azelőtt zabbantottam be egy újfajta töménykrémes piskótás milkát, ami ugye nem szokásom, és már erre vigyorgott az uram, hogy érkezik a következő fiú... hehe) Az alighúsz válasz arckifejezéséről esettanyulmányt lehetett volna írni, a na, én így aztán sose, meg úgy egyáltalán is sose, de volt egy leheletnyi szánalom is az irányomba, meg talán egy enyhe megvetés is, így összekaptam 46 darabos kis zacskómat, melyeket sebtibe átnyomtam a zuram kezibe, majd hónom alá kaptam a menekülő Hunort, mellből megtoltam a babakocsit és csatakosra izzadva elvonultunk a helyszínről.

A könyvtárban rögvest jobban éreztem magam, főként, hogy hatalmas és eszméletlen könyvmennyiséggel rendelkezik. (és mert jóelőre letisztáztam, hogy a szentélybe csak és kizárólag egyedül megyek be). Így most pihenünk, olvasunk, elfogadjuk a természet törvényeit és várjuk a tetőzést, mely estére-reggelre várható.
Mindeközben a Duna nyaldossa a veteményesünket. Oda a termés, a délutáni prodzsekt része lesz a dughagymáink, retkeink kiásása-megmentése. Mert ugye ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza. Kösszépen, ebből inkább nem kérünk.

cucka 2010.05.09. 16:10

Szeretetnyelven lavírozva

Azt mondják az okosok, az emberek öt féle képpen mutathatják ki szeretetüket, azaz 5 féle szeretetnyelven kommunikálhatnak egymással: 
1. elismerő szavak
2. minőségi idő
3. ajándékok
4. szívességek
5. testi érintés

Továbbá azt is mondják az okosok, hogy ha egy gyermek szeretetteljes és boldog családban nő fel, teli szeretettankkal indul neki az életnek. Meghogy minden embernek más és más ez a kommunikációs csatornája és ismernünk kell annyira  barátunkat-házastársunkat-gyermekünket, hogy a megfelelő szeretetnyelven kommunikáljunk vele. (értsd én pl halálba gyömöszölném szeretetemben Huncost -ezzel el is árultam, hogy az én szeretnyelvem a gyermekeim felé az 5-ös-, de neki banyek sokkalta többet jelent, ha elmegyünk együtt motorozni, vagy mellécsücsülök a szőnyegre és elismerő szavakkal dícsérgetem épülgető legotornyát -1-es és 2-es kombinációja. Kompromisszumot kötve, szőnyegen ülve csenek el egy-egy Huncpuszit tőle...)
Vannak emberek, akik nehezen ismerik fel a saját szeretetnyelvüket, részint azért, mert olyan légkörben nőttek fel, ahol mindegyik nyelv használata mindennapi  és természetes volt, részint, mert sosem érezhették szüleik szeretethálója nyújtotta biztonságát.

Kétkedve vettem a kezembe a fenti könyvet, olvasatlanul is, egy újabb amerikai hogyan neveljünk még láthatatlanabb gyereket? műfaji csoportba soroltam. Kellemes meglepetés ért, sok mindent egész más megvilágításba helyezett. Egyelőre tapogatózom, de egész működőképesnek tűnik a dolog. Bár eddig is minden alku tárgyát képezte kiccsaládunkban, most már legalább tudatosan csináljuk. (ha megengeded, hogy leszívjuk az orrod, utána bemegyünk játszani az építőkockával; ha elpakolod a játékaidat, kérhetsz valamit a kisboltból). Kicsit úgy érzem, egész hatásos fegyverre bukkantam.

Most már csak türelmet kérek azokhoz a pillanatokhoz, amikor a vörös köd mélyen elborítja az összes általam ismert szeretetnyelvet.


Már keresem a tolerancia növelésére vonatkozó szakirodalmat.

cucka 2010.05.05. 11:37

Álmomban már

(Fél)álmomban már megírtam ezt a bejegyzést egy jó ideje. Arról volt szó benne, -persze sokkal frappánsabb köntösbe bújtatva-, hogy eljött az idő, amikor már valami másra vágyom. Amikor már nem csak a gyermekeimen keresztül látom a világot. Amikor az én gondolataim is teret kell kapjanak valamilyen formában. Amikor már nincs szükségem annyira a magamutogatásra, az önigazolásokra, a bizonyításokra. Talán mert most egy olyan szakaszát éljük az életünknek, amiben ez napi szinten jelen van.

Sokat gondolkodtam, mit is kellene tennem. Abbahagyni nem szeretném. Magam miatt sem. Mert szükségem van erre a fajta kifelé kommunikálásra.
És vannak napok, amikor egy jó könyv, egy kellemes telefonbeszélgetés, egy nemvárt találkozás elgondolkodtat, magával ragad, kiszakít a mindennapi mókuskerékből. És néha ezt is fontos lenne szavakba foglalni. Így szabad kezet adok magamnak és idefolyatom a saját nem-gyerek irányú gondolataimat is olykor-olykor.
Bízom benne, kellemesen megférnek egymás mellett, hisz ezek is belőlem fakadnak.

Most például egy egy nap alatt kiolvasott könyv döbbenetes élménye alatt állok. (vivát éjszakai virrasztás a kicsik mellett!). Az ismertető elolvasása nélkül rendeltem meg az általam kedvelt írónő újabb magyarul megjelent kötetét. A prológuson könnyek között rágtam át magam, többször le kellett tennem hosszú percekre, nem láttam a könnyeimtől.

"Egy törékeny kislány, egy összetört anyai szív. Egy házaspár mindennél jobban szeretne kisbabát. Nagy nehézségek után végre meg is születik Willow, aki sajnos súlyos csonttörékenységgel jön a világra. Hat éves koráig hetvenöt csontja törik el, még egy tüsszentés is életveszélybe sodorhatja. A család békéjét óhatatlanul is felborítja az állandó riadókészültség: az édesanya előző házasságából származó lánya egyre veszélyesebb módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, a korábban boldog életet élő pár összekap minden apróságon, és az anya által elindított kártérítési per alperese pedig éppen egyetlen és legjobb barátnője. A világhírű amerikai bestsellerszerző új regénye megmutatja, milyen könnyen elszakad a szeretetből és öncsalásból, kegyes hazugságokból és elhallgatásokból szőtt háló, és a zuhanás után rájövünk, milyen törékeny az életünk"

Az írónő alaposan körbejárja a témát, minden szereplő bőrébe bújhatunk egy kicsit. Van-e jogunk ahhoz, hogy vallásos anyaként-szülőként visszafordíthatatlan döntést hozzunk, ha már tudjuk, hogy beteg babát hordunk a szívünk alatt? Kötelességünk-e megfelelni a társadalom által támasztott normatíváknak? Élhet-e teljes életet egy olyan kislány, aki egy rossz mozdulattól akár több helyen is összetörheti magát? és élhet egy szülő, egy család így minőségi életet? Mennyit bírhat el egy házasság? és mennyit bírhat el egy barátság? S ha csalódunk, vajon a barátunkban csalódunk, vagy inkább önmagunkban, önmagunk józan ítélőképességében? Kérdések, melykre nem a könyv ad választ, hanem mi saját magunk.

A betegségről és a magyarországi alapítványról még itt olvasható.