A nagybötűs lavina pontosan azon a múltheti szerdai napon indult meg, amikor teljes stábunk, frissen fodrászolva beesett a védőnőhöz a kismamakönyvemért. A kezdeti könnyed beszélgetésünkbe rövid időn belül becsöppentek a kocsiban felébredt aprótalpúak is. Kismici ekkor már köbö 3 napja volt kiütődve aprócska vizes tetejű pattanásokkal, hasonlatosak a melegkiütésekhez, javarészt hát- és hastájékon. Talán túlzottan lazának tűnhetek, de szépleányom születése óta szenved az atópiás dermatitisszel, mely néha-néha átbillen ekcémába, ilyenkor a zsírozó patikai krémek mellett egy kenésnyi időre beficcen a rettegett szteroidos krém is, hogy aztán hetekre teljesen megszűnjön minden tünete. Sejtettem, hogy a hozzátáplálás körül akadhatnak kisebb-nagyobb gondjaink, de ezidáig semmi hasonlatos bőrproblémával nem találkoztunk. A kicsiaprók megjelenése előtt az egyetlen rendszer-idegen termék a töltött tojás volt, melyet Huncos etetett meg egy óvatlan pillanatban Mickóval.

A védőnőnk nézegeti a pöttyösmici nyakát, majd lazán megjegyzi, hogy szerinte ez bárányhimlő (de azért nézessük meg gyerekorvossal is), én próbálkoztam ellenkezni, hogy de azok nagyobbak-csúnyábbak, ám felülkerekedett egy számomra vitathatatlannak tűnő érvvel: idén, a mi tájékunkon ilyen fajta aprócskás volt a barihimlő. Előbb csak viccelődtünk, hogy mire volt jó ez a nagy ovikerülés, ha végül Micócica mégiscsak hazahozta rejtélyes körülmények között, ám ekkor értünk a kitöltendő nyomtatvány azon pontjához, hogy anyuka gyerekbetegségei. Mondom semmi. Barihimlő se? Asse. Hát ez baj. És akkor eszembe villantak a tankönyvek ide vonatkozó részei, meg az első trimeszter.

Az elkövetkezendő két óra szédült telefonálgatásait senkinek sem kívánom. Orvostól orvosig cikáztam, és rövid időn belül elvesztem a kétértelműen csomagolt burkolatok között, mely szerint erős a kockázat, magas a százalék és el kell erősen gondolkodnunk.  Rossz gondolatok cikáztak bennem, hiszen nincs jogom/jogunk dönteni az életek felett, ám mégis meg kell hozni egy döntést, ha a már megszületett két gyermekemet nézem. Ám: van-e jogom hozzá? a birtokában vagyok-e annak a tudásnak, mely lehetővé teszi, hogy dönthessek. Van-e rálátásom, és végül: kinek higgyek? kiben bízzak meg 100 százalékosan, ha két egymást követő beszélgetésből szögesen ellentétes következtetéseket vonhatok le?
Csak teltek a percek, órák, mégis azt éreztem, ez nem velünk történik meg, ez velünk nem történhet meg... Kívülről láttam magam, ahogy intézkedek, ahogy vizslatom ezredjére Minkus pöttyeit, ahogy próbálom elbagatellizálni, vagy éppen ahogy pánikbaesve még többet és durvább foltokat vélek felfedezni. Mint már sokadjára bebizonyosodott: az internet NEM ad megnyugtató válaszokat, sőt! Ajánlatos kerülni.
Végül sikerült kieszközölnöm egy extra vérvételt másnapra a László kórházba. Ott Bunci pöttyeire egyértelműen nemleges választ kaptunk, inkább valamilyen hirtelen felbukkanó allergia.

Másnapra elkészült az eredményem, mely bizonyította, hogy a 33 évem alatt valóban nem sikerült átesnem a bárányhimlőn. (azt már csak halkan említeném meg, hogy az aktuális fertőzés kimutatására szükséges tesztek hiánycikkek a magyar egészségügyben...). Maradhatna az a megoldás, mely szerint 3 hét múlva megismételjük a vérvételt, és újra megnézik, hogy átestem-e már a fertőzésen. (mert közben felmerült alternatívaként a múlt héten magas lázzal fetrengésem, mint egyfajta felnőttkori bárányhimlős fertőzés is, erre persze ismét két ellentmondásos szakvélemény érkezett: 1. a bárányhimlő sosem jelentkezik bőrkiütés nélkül, 2. az oltások miatt kialakul egyfajta vírus-mutáció, és igenis jelentkezhet kiütések nélkül is, sőőőt, ha elég erős az embör immunrendszere úgy is áteshet rajta, hogy gyakorlatilag tünetek nélkül, pár napos ismeretlen eredetű hőemelkedés mellett ).
A speciális esetemre való tekintettel végül eljutottam telefonon a László Kórház védőoltási szaktanácsadójához, akinek végre sikerült gördülékenyen beszélnie és némiképp megnyugtatnia. Létezik ugyanis egyfajta "ellenanyag", (immunglobulin), melyet ilyen esetekben a kismamák megkaphatnak. Ez minimálisra csökkenti a magzati károsodás esélyeit. Így most az eredményektől totálisan függetlenül, ha jelentkezik az indokolatlanul magas láz vagy a bőrkiütés, uzsgyi László kórház. Persze, föllélegeztem. De az első hetek gondtalanságát már képtelen vagyok visszavarázsolni. És már írni sem tudok a bennem kavargó érzésekről, mert szerencsére elmúltak és emlékezni sem akarok rájuk. A megkönnyebbülő sírást végül egy sms húzta ki belőlem, amiért ezúton is hálás vagyok, mert a lehető legjobbkor érkezett, amikor a kicsik messzitávol voltak tőlem. Így felszakadhatott, aminek föl kellett.

Tudom, hogy az elmúlt hetekben nem voltam/nem vagyok bárányhimlős. Mint ahogy Minka sem volt/sem az. Az első dolog, ami eszembe jut ennek a történetnek a kapcsán az a felelőtlenség, a könnyelműen kimondott ítéletek. A következő meg a vállvonogatás és a hárítás. És aztán dühöt is érzek, és az elmúlt napok megtörtek bennem valamit, elvették tőlem a felhőtlenséget, félelem tűfejet ékelve belém. És ez nem jó. Még akkor sem, ha a józan eszem tudja, hogy nincs baj. És ma betöltöttem a bűvös 12. hetet is. De még ez is eltörpül. Mert ettől sosem féltem.

Jövő héten el kell indulnunk és ki kell vizsgálnunk mi okozhatja ezt a csúnyaságot, mely leginkább a kontakt dermatitiszre hasonlít (a fotó nem Miciről készült, de mindenhol ilyenjei vannak), és mely mára szinte az egész testére átterjedt. (lábfej, tenyér, nyak, arc, hát, has, hajlatok: könyök, térd, hónalj). Nem változtattunk semmilyen kozmetikumon, születése óta ugyanazzal a kímélő fürdetővel fürdetjük, ugyanazzal a babamosószerrel-öblítővel mosok, és új étel sem került bevezetésre.

Tegnap délután volt megbeszélve az a védőnői látogatás, melynek során kézhezkaptam a kismamakönyvem. Kicsi csalódás volt számomra, az előzőn még egy kalózkendős kiskrapek vigyorgott, majd hála a lakásfelújításnak és az elkóborolt kismamakönyvemnek, lett újabb dizájnosom is, egy édibébi újszülöttes, most pedig egy teljesen hétköznapi, Egészségügyi Minisztérium által lebélyegzett, már a címlapon száraz rendeleteket feltűntető, kissé cocalista érára emlékeztető, bugyirózsaszín formanyomtatvány.

A védőnéni röpke háromnegyed óra alatt felvette az anamnézisemet, majd egy kóbor kérdést intézett hozzám, mely szerint meddig szoptattam az első gyereket. Mondom, még folyamatban van a dolog. Erre ő, nagyon óvatosan megjegyezte, hogy ugye tudom, hogy ez mennyire veszélyes dolog (?!) és jobb lenne, ha lassacskán leállnánk róla. Nem volt kedvem vitatkozni vele, mondtam, majd igyekszünk. Ez szintén olyan téma, amihez mindenki ért és mindenkinek van is róla véleménye. Én azt gondoltam, -bár sokáig szerettem volna szoptatni Hunort-, hogy nem fog ilyen sokáig kitartani a mi kis szimbiózusunk. Azt hittem, a két gyerek között lesz időm sosemvolt vékonyra fogyni, satöbbi-satöbbi. De nem így történt és ezért egyetlen pillanatig sem érzek szomorúságot. Pár kilóval emelkedettebben kezdem a mostani várandóságomat, de azt gondolom, most nem fogok egy röpke húszast magamra kapni, örökmozgó Huncos mellett. Aztán persze, az is lehet, hogy mégsem így történik... de ez sem baj.
Amikor megtudtam, hogy érkezik a KisTesó, elkezdtem bújni a szakirodalmat, a tandem szoptatásról, a várandósság melletti szoptatásról. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lenne túl bölcs dolog most hirtelen megvonni Huncostól a napi-másfél napi egy, megszokott langymeleg nedűt, hiszen nem áll fent semminemű terhességgel kapcsolatos probléma, nem volt vérzésem-görcseim se, Hunor sem volt koraszülött, elmúltak az illúzióromboló rosszulléteim is. Ugyan a tejtárolóimat kissé érzékenyen érinti ez a másállapot, így ha Hunor csócsálgat, azaz a megszokott komfortszopiját szeretné űzni rajtam, akkor sajna menthetetlenül le szoktam rövidíteni a rajtam töltött idejét.

Szóval, továbbra is dacolunk az előítéletekkel az ösztöneinkre hallgatva.