A különböző fórumokról érkező hírlevelek szerint beléptünk a 8. hónapba... hűűű... én még mindig nem érzem magamban azt a megfoghatatlan érzést, hogy közelítenénk a vége felé. Hunorra várva sokkalta kevésbé voltam mobilis és sokkal nagyobb körültekintéssel éltem mindennapjaimat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt időm-erőm jobban megélni a pillanatokat, könnyfakasztóan lágy babazenével tarkítottan simogathattam a növekvő pocakomat és ábrándozhattam arról, milyen is lesz, ha megérkezik közénk a kiskirályfi. (sőt, bennfentesek még azt is tudhatják, éppen ezidőtájt kellett mostazonnal megvennünk Hunc sosem használt etetőszékét, valamint mostazonnal összeállítani a kiságyát, pelenkázóját és a kórházi csomagomat...) Minkára várva a napok olyan gyors egymásutánságban zajlanak, hogy minden este szent fogadalmat teszek arra, hogy holnap időt szakítok arra, hogy ledőljek és figyelgessek kicsit magamra, hogy pihenjek, hogy kötögessek, hogy befelé forduljak egy kicsit. Aztán a holnap is pontosan úgyanúgy elröpül, mint a ma és csak azt veszem észre, hogy este 10 óra, végre elaludt és ma még annyi időm sem volt megállni, mint előző nap...

Rossz érzés mégsincs bennem emiatt, hiszen Minkaleányka pontosan tudta, hogy miért is választott családjául minket, ismeri felfokozott tempójú életünket, heves vérmérsékletünket, ezért -a maga eszközeivel- már most igencsak élénken jelzi, helye van a családban, részt (és időt!) kér belőlünk. Esténként hastáncoltatja a Minkalakot, szegény apjuk rá sem "meri" tenni a kezét a pocakomra, mert olyan vitustáncba csap át a ded, mely benne ellenérzéseket kelt. (mer asziszi ez fáj nekem, hiába magyarázom, hogy max kellemetlenkedni tud a beékelődött Minkafej, az állandó csuklásával... merhogy újabban ezzel is ébreszt hajnalanta, meg éjjelente és napközben is rapszodikus csuklásba csap át: ilyenkor berezonál az egész hasam...).

Azért vagynak már - a fentebb említett mellett- apróbb velejáró kellemetlenkedések is: általában elfelejtem mekkora is vagyok és meggyőződésem, hogy én itt vagy ott még simán beférek, ennek általában az az eredménye, hogy jobb esetben beszorulok, rosszabb esetben megütöm/megkarcolom a pocakomat. Aztán meg a harmadikra felérve, amit zökkenőmentesebben veszek, mint hajdanában, úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony, ezért igyekszem a telefonbeszélgetéseimet nem ezidőtájra időzíteni, mert mindenki ösztönösen megkérdi, hogy mit csinálok éppen, mert nagyon zihál a hangom?! (vajon mit? maratont futok szabadidőmben...). Egyre többször fájdogál az aljam, és nem csak esténként, egy kimerítő nap után, hanem reggelente frissenébredve is nehezemre esik elvonszolni magam a mosdójáratra. Mondhatnám, minden reggel újra tanulok járni egy kicsit... Néha lábikragörcseim is vagynak, kicsit faramuci ugyan a helyzet, mert doktorbácsi azt kérte, ne szedegessek már magnéziumot, hagyjam csak felkészülni/dolgozni a méhemet... A vasat igyekszem menetrendszerint bekapkodni, körítve egy kis C vitaminnal a jobb felszívódás érdekében. És törekszem minél több spenótot, lencsét, babot, borsót, burgonyát, halat, tojást beiktatni az étrendünkbe, miközben kesu diót ropogtatok, vivát természetes vasbevitel!

Fiam ma különösen szereplős hangulatában volt, így aktívan részt vett a pocakfotózáson, sőt még Huncpuszikkal is alaposan megkínálta kishugát.

(igen, nálunk mindig áll a vasalódeccka...)

A reggeli fodrászolás éhgyomorra annyira megbolygatta kispasink lelkét, hogy fél 11-kor kidőlt a sorból és sikerált ippeg oltás előtt 10 percig aludnia (azaz 13 óra 50 percig). Én mindenközben már tűkön ültem, lerágicsáltam mind a 20 fellelhető körmömet, körbejárkáltam, meg-megsimogattam, krahácsoltam a közvetlen közelében, nedves tenyeremben markolásztam a telefont, hívjam a védőnőt vagy várjak még?! Merugye azt már többször kifejtettem, hogy én mégegyszer az alvóoroszlánt föl nem ébresztem! A közel 3 és fél órás alvása után vígkedélyűen ébredt, főként, hogy azzal fogadtam: peluscsere és irány a tér, motorral!

Mellbedobással estünk be a rendelőbe, a váróban mocival bűvölt, a nyitott ajtókon bekukucskált, szerzett ropit és új ismerősöket, csak a szokásos. Kicsit várnunk kellett, az előttünk lévő tanácsadás picit elhúzódott, így beérve a rendelőbe, sajna rajtunk próbálták a csúszást behozni. Szegény Huncosnak még akklimatizációs ideje se maradt, a védőnőnk gyakorlatilag lebontotta róla a ruháit, csórikám egyre hevesebben tiltakozott, majd mérlegre került (11,7 kg, 83 cm), ekkor már teli torokból üvöltött, majd a doktornéni megmogyorózta, eképpen, méltóságától teljes mértékben megfosztva görcsösen kapaszkodott belém. Ridegen lefejtették rólam a kezeit, kinyújtóztatták és már kapta is a szurit (igen, kicsit csúsztunk a kötelező 18 hós oltással...). Szuri után azonnal abbahagyta a sírást, hagyta magát felöltöztetni és már mutogatta az ajtót, brübrüzve, hogy ideje lenne távozni, kösszépen, ő nem ilyen fogadtatásra számított.
Nem vagyok egy föld felett lebegő, mindent megkönnyező anyuka, de ez most kicsit nekem is túlzás volt.
Először is, baromira nem hinném, hogy valóban így kellene ezeknek a dolgoknak működnie, mármint, hogy ennyire futószalagon. Értem én, hogy csúszás van, meg, hogy siet a doktornő, de arra ilyenkor senki sem gondol, hogy a gyerekben ez milyen érzéseket vált ki? Hogy mindez benne hogyan is csapódik le? Aztán meg csodálkozunk, hogy a gyerek fél a fehérruhásoktól... Vagy ezt én reagálom ennyire túl? Hiszen még lélegztevételnyi ideje se maradt arra, hogy körbenézzen, nem túlzok belépésünktől státuszvizsgálattal együtt, oltásostól-adminisztrációstól mindösszesen 5-8 percet ha töltöttünk bent a rendelőbe. Én elhiszem, hogy sok a körzetbe tartozó gyerek, de nem lehetne az időpontok adásakor egy kicsit a gyerek lelkét is számításba venni, azaz nem 10 percenkéntre beírni egy gyereket, hanem mondjuk 15-20 percenként adni az időpontokat?
Másodszor meg: asse értem mért kell lemezteleníteni egy gyereket a megméréséhez, mért nem lehet azt a rövidnacit meg azt a fölsőt (nevezzük 30 dekának), levonni a ruhával együtt mért értékből?! no, mindegy, talán bennem tengenek túl ezek a jóféle kismama hormonok, de ennyire rosszul én még oltást/tanácsadást sosem viseltem.

Védőnénik összekötötte a kellemeset a hasznossal, ha már szökőévente lát, úgy gondolta most izibe megejti a terhesgondozást is. Itt már jóval oldottabb volt Huncmester is, főként, hogy kikunyerálta a dátumbélyegzőt és azzal pöcsételt, majd a védőnéni is ropival kínálta. Feloldódott. Jelentem mindenenem negatív, vérnyomásom a felfokozott oltásos izgalmak hatására is 103/62 volt, pislantásom maga a tökély, Minkaleányka szívhangja 149/min. No és a csattanó: nem szokásom méricskélni magam, meg amióta a zapjuk aszonta nem jó az itthoni mérlegünk, rá se állok, így teljes meglepetést okozott, hogy mostanáig mindösszesen 4 és fél kilót kaptam magamra. Naja, Huncnál a 30. héten szerintem már bőven 12 kiló körüli (ha nem 15...) súlygyarapodásról számolhattam be.

Az idő eléggé elszaladt, szerencsére Szőkeciklon Barátnőm már ideért, gondjaira bíztam Huncost, majd egy óvatlan pillanatban leléptem tőlük. Mint kiderült, amint konstatálta hiányomat, sírva fölcancukáltatta magát a lakásba, leellenőrizte, hogy itt sem vagyok, majd megnyugodva lekísértette magát a homokozóba, majd végigjárta a délutáni kiskörét (pékség, cukrászda).

Mindeközben én békésen olvasgattam a váróban (végre!) és vártam a dokit. Ma feltűnően keveset ficánkolt a csajom, az egész napos maratoni menetelésnek tudtam be, édesem, diszkréten háttérbe vonult vagy csak egészen egyszerűen álombaringattam a sok mászkálással?! Az ultrahangon nagyot nevetett a doktorbácsink, ugyanis azt mondta, ilyet ő is rtkán lát: Minkus tátott szájjal és kilógó nyelvvel aludt, így csak gyorsan lemérte a paramétereit és hagyta tovább szusszanni. A labor eredményem szerint pöppet vérszegény lettem, így szednem kell egy kis vaspótlást, a cukorterheléses vérvétel 5,2 mmol/L, tökéletes. A terhesvitamin rendszeres szedését abbahagyhatom, mint ahogy a magnéziumét is.

Fotó mossenincs. Ésakkor a méretek:

Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben. (sőt, a doktorbácsi szerint már be is ékelődött a feje...)
BPD (koponya haránt átmérője): 77 mm
HC (fejkörfogat): 288 mm
AC (haskörfogat): 255 mm
FL (combcsont): 59 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek (szépen alszik...). Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz. Súlybecslés: 1600 gramm.
Vélemény: Grav. s. 31+2 a biometriai adatok alapján.

Doktorbácsi szerint annyi dolgom van mostantól, hogy növesszem a pocakomban a gyereket. Szerinte felejtsem el a decemberi szülést, legkésőbb november 25.-én már külön életet fogunk élni mindketten. Hű.... mondjuk, Huncot is korábbra vártuk, aztán -kis rásegítéssel ugyan, de- napra pontosan bújt ki. Viszont ennek fényében lassacskán célszerű lenne elkezdeni rákészülni a kicsilány érkezésére...

Most már nem csak kicsit fedetlen a Minkalak, ha így folytatjuk, nemsokára köldökkivillantós lesz ez a helyre kis rodzsaszín fölsőm.

S hogy milyen a közérzetem? röviden és tömören: lelkileg ingatag, instabil... olykor elég egy talán nem is nekem szánt, ám mégis félreérthető félmondat ahhoz, hogy tüskeként cipeljem és minden gondolatomba beférkőzzön. Minka egésznapos baba, ficánkol-lubickol megállás nélkül, tegnap este olyan vitustáncot lejtett, hogy lazításképpen muszáj volt leküldtem neki egy kortyocska tokajit.

Fizikailag abszolút jól bírom a kiképzést, sokkalta többet jövök-megyek, mint anno Huncossal, másképp nem is lehetne, hiszen kispasink napi kétszeres maratoni futtatását csak alvásáldozatok árán lehet elodázni. (lásd tegnap: egész nap monotonul szakadó eső, nemmentünkle, Hunc délután 3-kor aludt el egy órácskát se, majd este 11-kor...).

Szerdán Minkalesre megyünk, meg szülőszobalátogatni meg szülésznőmegismerni. Nagyon pereg ez a homokóra...

Akarva akaratlanul ma Willie Fogg jutott eszembe, aki ippeg ennyi idő alatt tette meg földkörüli útját, amennyi időnk van még hátra Minkával a kézzel fogható szimbiózisból.
Ezt most ide bevésem, mert torokgombócképzően szépségesnek ítéltem meg:

"Szimbiózis: különböző élőlények között kialakult tartós együttélés, mely mindkét partner számára előnyös és olyan szorosságú, hogy a két élőlény egymás hiányában huzamosan nem is életképes."
                           (Magyar Értelmező Kéziszótár)

Mindamellett szerettem a föntebb említett rajzfilmet. A bájosan megrajzolt, ám méreteiből adódóan mégis bumfordi oroszlán, engem mindig Apura emlékeztetett. A többi pedig már történelem.

Amikor megtudtam, hogy másodikként lányunk lesz, majd kibújtam a bőrömből örömömben, potyogtak a könnyeim, miközben hívtam a kölök apját és prüntyügtem be az sms-eket a kórház kertjében egy padon ülve. Madarat lehetett volna velem fogatni, gondolataim vastag rózsaszín lepelbe burkolóztak, baldachinok és királylányos játékok tarkították agyam legrejtettebb zugait is. ...ezzel egyidőben szinte észrevétlenül kúszott be a tudatalattimba a féltés (úristen! egy lány!), a félelem (vajon minden rendben lesz? ha valami történne vele, azt nem élném túl...), a fájdalom (én ízigvérig fiúsanyuka vagyok, mihez kezdek egy lánnyal? mi van, ha nem tudok egy olyan kapcsolatot kialakítani vele, amilyen nekem volt Anyuval?), majd lassacskán átalakult rettegéssé (hogyan fogok boldogulni? fogom tudni éreztetni mindkettejükkel megfelelően, hogy mennyire szeretem őket?), mely a  mindennapokban úgy manifesztálódott, hogy igyekeztem minél jobban elfojtani magamban a rosszgondolatokat... az elfojtás egyeneságú következménye az élet valamely területén való kibuggyanás: így nyűgös lettem és kedvetlen, morcos és ingerlékeny, türelmetlen és rosszindulatú... mindemellett éreztem én valahol mélyen-belül, hogy nem jól van ez, ezért méginkább lelkiismeretfurdalásom lett és a kör lassacskán bezárult.

Egyre több kétségem támadt, kételkedni kezdtem önmagamban, a rátermettségemben, és hirtelen elbizonytalanodtam az élet minden kérdésében.

Hétvégén viszont kitört belőlem, sírva zúdítottam rá HuncApura az összefüggéstelen szavaimat, amik eddig dugaszt képeztek a torkomban... hogy jobb lett? nem tudom... hiszek a kimondott szavak teremtő erejében, ezáltal még félelmetesebbnek tűnik most minden... viszont: hiszek abban is, hogy a rossz gondolatok mételyként betegítik a testet, napvilágra kell jönniük, hogy a fény, apró elemeire cincálva megszüntesse őket...

Ezért kellett a 4d... a lelkemnek, a vizualitásomnak... hogy engedjem teljes erőmmel befogadni ezt a gyönyörű leánykát az életünkbe, hogy ne féljek tőle, hogy lássam, hogy bízzak magamban, hogy higyjek benne, ebben a csodálatos apróságban, aki már most igyekszik megkönnyíteni az életemet, hiszen lassacskán a 7. hónapban taposunk és panaszmentes várandósságom van, az elején volt ugyan egy kis émelygés, alkalomadtán egy kis lábdagadás-gyomorsav, de összességében feleannyi problémát nem okoz, mint anno Huncos...

...és igen, tegnap a 4d alatt mosolyogtam és sírtam... végre képes voltam hagyni, hogy az érzelmek és a határtalan szeretet hulláma elöntse a szellemem...  hiszen a monitoron ott volt az én ásító kisbabám. A lányom. A legbecsesebb és legcsodálatosabb ajándék, amit nem véletlenül kaptam. A szemem megtelt könnyekkel, a szívem nyugodt örömmel kezdett verni...

Most már látom, a bizonytalanság akkor támad fel bennem, ha van időm gondolkodni, racionálisnak lenni, és elképzelni a jövő minden eshetőségét. Az igazság azonban mindig akkor fedi fel magát, amikor elengedek minden gondolatot és hagyom, hogy szívembe befészkelhessen az a csendes, varázslatos pillanat, amikor felismerem, hogy a gyerekem, a gyerekeim iránt érzett szeretetem átsegít majd minden nehéz pillanaton. A szeretet olyan világba nyit ablakot, ahol szabad vagyok, magabiztos, és ahol olyan anya lehetek, amiről mindig is álmodtam.

A 27. hét küszöbén aktuálissá vált a kötelező vércukorterheléses vérvétel. Túloznék, ha azt mondanám, széles mosollyal az arcomon készültem erre a napra, hiszen, akármennyire is kíméletes volt velem a mostani orvosom, (nem köllött cukros lötyit innom, így a négyszeri óránkénti vérvételtől is eltekinthettünk), azért reggel korán kellett kelnem, és a kitűzött próbareggelit félálomban el kellett fogyasztanom. (1 zsömle, 1 pohár tej... nomeg az elmaradhatatlan ébredjfel reggeli első kávém, tudom, nemszép dolog, főleg szakmabeliként, de ezt minden vérvétel előtt megiszom...).

Fél 7 magasságában elnyammogtam a reggelimet, a szokásos rutinom után metróra pattantam, és fél 8 előtt pár perccel már meg is érkeztem a sok, pocakos kismamával tömött, levegőtlen pincehelységbe, a vérvétel helyszínére. Lejelentkeztem -mondták, nem kell, ha letelt az étkezés utáni egy óra, sétáljak be bátran, besétáltam volna, -ám ekkor egy hegyomlás szerű ich bien überfontos  kismama elém állt, hogy láthatná-e a sorszámomat. Mondtam nincs nekem olyanom, vércukorteheléses vagyok, erre ő aha, értem, majd félig elfordulva, de számomra még tisztán hallhatóan, így könnyű... Igen, valóban, így könnyű volt, most minden annyira klapfolt, hogy magam is csodálkoztam, nem kellett a reggeli folyadék-produktumomat sem áttöltögetnem szúrós pillantásoktól kísérve, egyből megvolt a vénám, pont 1 perc alatt kész voltam, így mire hazaértem, álomszagú hercegem éppen akkor ébredezett. (bután mutogatott is, hogy az hogy lehet, hogy én a bejárati ajtón jövök be, ahelyett, hogy a számítógép előtt ücsörögnék?!)

Ma pedig -szigorúan terápiás célokat szem előtt tartva, erről majd bővebben is- bejelentkeztünk egy 4D-s ultrahang vizsgálatra. Úgyhogy délután már gazdagabbak leszünk (jó)pár Minkafotóval.

Ma ösmét hivatalosak voltunk doktorbácsihoz egy második trimeszteri UH-s vizitre.

Mellbedobással estünk ugyan be (pereputtyostúl Huncostúl),  de egyre inkább körvonalazódik bennem az a tény, hogy innen nem lehet elkésni. Az időpont amolyan hozzávetőleges saccolás, köbö azt jelenti, hogy elő vagyok jegyezve arra a napra. (ez azér is bosszant, mert nem vittem olvsanivalót magammal -pont, amikor a legérdekesebb a könyvem!-, így a 8-10 éve kiragacsolt kórházi szabályzatot és a különböző ezeréves tacepaókat kellett olvasnom. uff!)

Most kicsit több időnk volt beszélgetni-ismerkedni, több bennem megfogalmazott kérdésre sikerült megnyugtató választ kapnom. Jövő héten kíméletes vércukortermeléses vérvételem lesz, azaz az itthon elfogyasztott 1 zsömle 1 pohár tej után 1 órával, vérvétel. Ami ismét fájdalmas, hogy 7-re kell mennem, ami azt vonja maga után, hogy 6 magasságában (!!!) el kellene fogyasztanom szerény fentebbemlített reggelimet. Minkával nem vagyok egy kimondott evőbajnok, de legyűröm valahogy... valószínűleg álometetés lesz.

Míly meglepő fordulat: Minkaleányka a szülés kiírt időpontját újfent előrébb görgette, (azaz a mért adatok idősebb). Immáron röhögve kérdeztem meg a dokit, hogy a szeptember 23.-ai uhura már hozzam a kórházas cuccaimat is, mert ha jól számolom kb szülésidő lesz azidőtájt. Mint kiderült, a mostani mérések inkább csak tájékoztató jellegűek, minden marad a régiben, ezek a biometriai adatok azt jelzik csupán, hogy Minkalány nagy baba, nagyobb a valós koránál.

Nasakkor számokban: (mert fotót mosse kaptunk, elromlott a nyomtató... meg amúgy se volt ma a hölgyike kimondottan fotogén, a szétett lábakkal indítás után hátat fordított és az arcával végig takarásban tűrte a megmérettetését):

Egy magzat medencevégű hosszfekvésben. (érzetem én, hogy keresztből "befordult", csak azt nem, hogy merre... egyelőre faros a lelkem, mostantól arra kellene inspirálni őkelmét, hogy méltóztasson irányt változtatni, mert ha nem teszi, ösmét cipzárt vágnak az anyja hasára...)
BPD (koponya haránt átmérője): 68 mm
HC (fejkörfogat): 250 mm
AC (haskörfogat): 215 mm
FL (combcsont): 48 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány.
Lepény a mellső falon tapad., átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 970 gr. (öööö, van egy egy kilós lányom!!!!)
Vélemény: grav.s. 26+3 a biometriai adatok alapján.

És mivel rég nem volt már, bebiggyesztek Minkaleányka fotó helyett egy külsős Minkalak felvételt:

Amúgy a Minkalak lábdagad, meg szuszog, a Minkalány meg rumbát jár esténként, ma a nagy és okos bátyja ráfeküdt a pocakomra elalvás előtt, ő meg addig rugdalta, amíg Hunor homlokráncolva rám nem nézett, hogy mért abajgatom én őt? hiába magyaráztam, az nem is én vagyok, hanem a Hugi, mégis én kaptam a csúf pillantásokat.

Hunc ma este úgy érezte azalatt a nem egészen egy perc alatt, amíg magára hagyom a kádban, illene megborotválkoznia, de csak odáig jutott, hogy meghámozta a mutatóujját, vér folyt mindenfelé, én meg szentségeltem, mert én vagyok az, aki állandóan vészmadárkodik a zapjának, hogy ne hagyja elől a borotváját, meg ne hagyja egyedül a kölköt a vízben. Neki sosem történt semmi, nálam meg már a második alkalommal. Haragszom magamra, rossz érzés volt, hogy Hunc sírdogálva mutogatta az agyonragasztott ujjacskáját, hangosan bííííí-zve. HuncApu könnyedebben vette a figurát, mint én, vacsi közben megjegyezte, legalább újabb szóval gazdagodott Hunor szegényes szókincse, ugyanis az étkezés befejeztére, már mesterkélt sírással bibi-zett a hatalmas buciját mutogatva.

A nap tanulsága azonban az, hogy valóban okosnak kell lenned ahhoz, hogy okostelefont vásárolhass. Különben megszívod, de nagyon.

Tavaly szeptemberben, a tomboló nemalvásos, 15-20 darabos ébredéses éjszakák egyike után, jegyezte meg reggeli közben HuncApu, mi lenne, ha rágyúrnánk Hunor kistestvérére. Abban a pillanatban pontosan azt éreztem, mint amikor a Somlói vár fokára felmászatott magassarkú csizmában a tükörjeges erdei ösvényen, én szuszogva és sarasan próbáltam feloldódni és betelni a tavaszi táj gyönyörűségével, ő meg vigyorogva megkérte a kezem. Elöntötte még az agyamat is a forróság... dühömben. Mert azt hittem viccel. Most is. Hiszen egy épkézláb összetett mondat kimondása is komoly feladatnak bizonyult azidőtájt, hiszen rabokat távolkeleten nemalvással vallatnak és tesznek idegileg ronccsá. Élesen vágtam vissza és igyekeztem úgy fogalmazni, hogy legkevésbé legyek bántó... asszem, valami olyasmit mondhattam, ha majd egyetlen egy éjszakát a ház ura is végigcsinál Hunorral, akkor térjünk vissza újra erre a beszélgetésre.

Mindamellett, hogy belül éreztem, hogy így van ez rendjén, el fognak múlni ezek a hónapok, hogy jól működünk mi így együtt ifjabb Pelenkási úrral, a kialvatlanságom könnycsorgató dühében sokszor gondoltam arra, miért is nem voltam keményebb az elején, mért hagytam, hogy így alakuljon, mért akartam ennyire természetesen, ennyire emberközelien nevelni Hunort???? hiszen roncs vagyok, idegileg, emberileg, testileg, a nőiességem a béka segge alatt van, örültem, ha le tudtam zuhanyozni, ha hajat moshattam. Fakó és fehér volt a bőröm, és még mindig sok, számomra túl sok kiló ragadt rajtam.

Belül mégis gyökeret eresztett bennem a kistestvér gondolata... mondjuk ezzel párhuzamosan az is sokszor végigcikázott a fejemben, fogom-e tudni úgy és annyira szeretni, mint Hunort, aki maga a tökély, aki a legszebb, akiért gondolkodás nélkül odaadnám az életem... hogy lehet-e ezt mégegyszer és ugyanígy? nehéz dolgom volt, hiszen én egyedüli gyerek vagyok, nem azért, mert nem szerettek volna a szüleim többet, hanem, mert ennek az egynek is csodaként tudtak örülni, hosszú volt az út, míg végre bejelentkezhettem hozzájuk... csak vágyakozva néztem a testvérrel rendelkező osztálytársakat, barátokat... nem tudtam a saját bőrömön tapasztalni, milyen lehet az, ha egy anya több gyereket szeret, ha osztoznom kell valamin... Anyu engem nagyon szeretett, csak ezt tudtam alapul venni... és azt, hogy ő végtelenített szeretetgázzal volt feltöltve, gyerekként ebben biztos voltam, hiszen olyan burkot épített körém, ami még felnőttként is sok mindentől megvédett...

Teltek a hetek, én pedig öntudatlanul elkezdtem figyelni a napokat, hogy mikor is lehet esedékes a dolog,  mondjuk szinte lehetetlenség volt, hiszen a sűrű szoptatásoknak és az alapból meglévő rendszertelen ciklusomnak köszönhetően, esélytelen volt bárminemű számítás is. Vaktában lövöldöztünk, majd vélt- és valós tüneteket kezdtem el fölfedezni magamon és furcsán megdöbbentő érzés volt szembesülni egy teljesen más dologgal egy rutin nőgyógyászati vizsgálat kapcsán... talán, mert abban az állapotban szinte lehetetlennek tűnt, talán a nemlátszó fény az alagút végén tette, de elkezdtem vágyakozni egy újabb kisbaba után.

Mindeközben teltek a hónapok és Hunor elkezdett már csak 2-3-szor ébredezni éjjelente, ez nekem már sétagalopp volt, a köztes időszakban komatózusan aludtam és éreztem, ahogy lassacskán viszatér belém az erő, ezáltal több időm-kedvem-energiám maradt magamra is. Talán még fogytam is, bár azzal, hogy visszatért az egészséges öniróniám már sokat dobtam a saját magam alkotta összképemen.

Aztán, amikor már újra a régi voltam, testestől-lelkestől, Hunor gyakorlatilag átaludt éjszakákat produkált zsinórban, és én is hajlandó voltam végre elengedni a görcseimet, félretenni önös érdekeimet, és újra önfeledten szeretni a világot, az érintést, az életet... na akkor, akkor költözött a pocakomba ez a királylány. És attól a pillanattól kezdve, hgy megtudtam, hogy itt van velünk, ugyanolyan szeretettel várjuk és ugyanolyan torokgombócképző érezni a -gyöngédnek továbbra sem mondható- mozdulatait.

"Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint a szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a világ,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek."

(Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?)

A 23 hetes Minkával szép az élet. Gazdagodtam (ma is) sok szép leánykaruhácskával, igaz ma talán még azt is szem előtt tartottam, hogy 1. téli időszaknak megfelelő legyen; 2. születési kor környékének megfelelő legyen. Így van már 56-os bádija a királyleánykának, meg egy lehelettel nagyobb (és csajosabb) kapucnis hanorákja, amit, -ha Huncom paramétereiből indulok ki, aki havonta egy-másfél kilóval gazdagodott az első 3 hónapban-, legkésőbb tavasszal már boldogan hordhat. (62-68-as méretűek).

Azt mondják az okosok, a pocaklakók odabenti életritmusa hasonlatos lesz a kintihez, azaz, akik ficánkolók voltak odabent, kint is izgága kis örökmozgók lesznek. Háááát, Hunc sem volt egy lejtmenet, de arra még egész tisztán emlékszem, ő sosem ébresztett fel hajnalok-hajnalán (4-5-6 körül), pár kellemes alhasi rúgással, bordaközi befészkeléssel és belsőszerv matatással. Namármost, ha Minka ezt idekint is így folytatja, akkor ez tényleg az én lányom... és Hunor egy édibébi alvómaci lesz hozzá képest.

Hormonjaim lecsillapodtak kissé, ma már csak jót röhögtünk azon, hogy tegnap még oroszlánüvöltéssel kombinált lángnyelvekkel égettem parlaggá magam körött mindent.

Minkaleányka fél kiló körüli, hossza majd 30 centi. Ugyan még esze ágában sincs kibújni a vackából, ha mégis megtenné, ezen a héten már lenne esélye intenzív körülmények között az életbenmaradásra. Dedurva! egy csettintésnyi idő alatt eltelt ez a bő öt hónap... Lassan tényleg szülünk...

Ténymegállapításként: megjött a hidegfront. HuncApu kolléga feleségénél elképzelhetően otthonszületett babát hoz, nekem fejgörcsöt, kismamahormonokkal teletűzdelt hisztit és hajnal óta tartó Minkatáncot a pocakban. Nem tudom, mit szeretne hírül adni a morzézásával, de a pocakom bekeményedéssel válaszolt. Hunor nemérti, most ő a jógyerek, aki bújik-vígasztal, puszilgat, törölgeti a könnyeimet, amik már nem is dühömből-hisztimből fakadnak, hanem meglágyulok ekkora gondoskodás láttán és elszégyellem magam, hogy mért nem tudom összekaparni végre testem-lelkem. Mélységesen fáradtnak  és nyűgösnek érzem magam, ugyanakkor ki tudnék szaladni a világból, annyi mindent szeretnék mostazonnal megcsinálni, a saját magam elviselése is komoly gondot okoz önmagam számára. Természeti tanulmányt nem folytattam, de sanda pillantásaikból ítélve, így lehet ezzel a közvetlen környezetem is.

Huncos amúgy pelenkátlanul nyargalász lakásszerte, már nincsenek akadályok, pólót, kisnacit leszaggatva tépi le magáról a pelust, a lábaközött kapcsolódó bádik sem tartják vissza a kendőzetlen meztelenkedéstől.

Naponta többször rákéredzkedik a trónusra, nyögdös-vigyorog-leszáll, mindenestre jó alibi a véletlenül rajta maradt pelenkától való megszabaduláshoz. Ma,  majomkodása csúcsán elkérte a bent lévő újságok egyikét is.

Aztán meg beköszöntett a kedvenc terhességi tünetem, amiről azt gondoltam, Minka esetében nem fog elkísérni, sőt még előjönni sem, hiszen Hunorral ilyentájt már rég a nyelvem hegyén a savmegkötővel tértem esti nyugovóra. Tegnap a patikában vételeztem egy homeós bogyót, egyelőre nem kell bevetnem a nehéztüzérséget, úgy tűnik, segít.

Ma durcás kismalac vagyok... és pogácsát fogok sütni ismét, szívvel-lélekkel, mer az úgy finom. És mer elfogyott. Uff!

Már este éreztem azt a féktelen bizsergést, amely a hatalmába kerített és tudtam, nincs megállás. Az egész egy ártatlan blogbejegyzés olvasásával kezdődött. Éjjel már róluk álmodtam, reggel tudtam, lehet itt bármilyen forróság, nekem ma ezt meg kell kóstolnom. Száz szónak is egy a vége ma pogácsát sütöttem, igen a 40 fokban, egy szál bugyi melltartó kombóban, a legifjabbik kukta segédemmel nagy egyetértésben. (ifjú hősünk alapjáraton megértette ugyan a pogácsa szaggatás és sütés koncepcióját, bár voltak pillanatok amikor éreztem, féktelen bukás lesz a vége, pölö mikor teljes testével ráfeküdt a kilisztezett deszkára hóangyalkát imitálva, vagy amikor nyalogatta a nyers tésztát, vagy amikor ő még kicsit módosított a kinyújtott tészta állagán a sodrófával... nomeg ugyanezzel a sodrófával akart a macsekokon is végigsimítani...).

A végeredmény önmagáért beszél: minden áldozatot megért ez a pogi, most szuszogva igyekszem a levegőnek is helyet biztosítani a gyomromban. Ez van, Hunor gyermekkel megzabbantottam egy szekérderék gej csokis sütit, Minka leányka kétnaponta raklapnyi sós, házilag sütött pogácsát igényel. Már nem félek, hogy nem lesznek rajtam plussz kilók.

Újabb mérföldővel gazdagodtunk, ugyanis a nagymelegre való tekintettel Hunor nudista irányba halad, azaz itthon nem tűr meg magán semmiféle ruhaneműt, beleértve a pelenkáját is. A baj ott kezdődik, hogy még nem tudatos (vagy mi a szösznek nevezzem?) a végtermékek eliminációja, azaz amerre jár arra pottyant-csurgat ezt azt. Persze, utána szól, hogy öööööööööö (a Hunor nyelvet nem beszélők részére: né má, itt egy tócsa gyere lécci töröld fel), ilyenkor én elmondom neki, hogy kisfiam, lécci, akkor szólj, amikor érzed, hogy kell pislantani vagy mackózni, hiszen ma vettünk neked egy Teáltalad választott WC szűkítőt, tehát, csak szólj bátran és én már röpítelek is a megfelelő munkaszobába. És ilyenkor még hevesebben bólogat és a nyomaték kedvéért még mosolyog is, én meg bedőlök neki, ahogy szoktam. (esetenként azonnal rá is kéredzkedik komoly arccal a trónra, ott nyögdös párat, mint aki tényleg, majd lemászik és mutatja, hogy végeztünk, húzzam le... persze, nulla produktum... ) Aztán pár perc és újabb öööö-zés és újabb csöpögtetés. Ma viszont kitoltam vele, kapott 3 darab alsónacit is a kicsihős, melyek ugyan kicsit még nagyocskák rá, de éppen olyanok, mint Tátyé, és melyeket nagyon nagy büszkeséggel visel-mutogat. Viszont az szemmel láthatóan idegesíti, ha ez nedves lesz. Félsiker. Bár, hogy merre tovább és hogyan is, az még nem állt össze bennem teljesen. Sőt. Mondhatni egyáltalán nem.

Nadehogy napok óta ezt dúdorászom magamban, miközben könnyes szemekkel követem a Nagyfiam mozdulatait és simítok végig a pocakomban lakó Kislányomon?!

(kicsit retró ez a videó, de mostanság már úgyis minden a nosztalgia jegyében zajlik nálam)

Még mindig alig fogom fel, hogy lesz egy lányom! Egy igazi húsvér szőke cserfes kiscuckám! És addigra egy gyönyörű és napról-napra egyre kooproduktívabb és okosabb nagyfiam! Hát kell ennél nagyobb boldogság?!

Apropó nagy és okos báty... azokra biztos, hogy az a jellemző, hogy addig ugrálnak az üres pelenkás-dobozban, amíg ki nem borulnak belőle?

Hosszas eltűnésünk oka egy kurtafarkú balatoni hétvége volt, vasárnap már ösmét dolgoztunk mindketten. Az első két napot a 13 hónapos ikrek társaságában töltöttük Földváron, tüneményesek voltak a skacok hármasban a betmenes medencében. Naja, korán kell az ifjúságot Batmanra szoktatni, de ez van, sajna semmilyen neutrális tematikájú medence nem volt a strand közelében kereskedelmi forgalomban.

Az előző bejegyzés kommetjében igyekeztem írni a legkisebb albérlőm névválasztásával kapcsolatban, de a blog.hu ördöge többszöri nekifutásra sem engedélyezte, így hallgatok a sorsra, és megírom bejegyzésként.

A Minka egy régi magyar eredetű név, jelentése ismeretlen, ünnepnapja március 31.-én van. Létező, használatban lévő név, Magyarországon gond nélkül anyakönyvezhető. Egyes források szerint mégiscsak inkább német eredetre vezethető vissza, a Hermina és a Vilhelmina beceneveiből vált önálló névvé. Más források szerint, ez inkább a Minna névre érvényes. Hírös szülött Czóbel Minka, aki költőként, íróként, műfordítóként vált ismertté. Minkákat keresve egy nagyon kedves mesére is bukkantam a világhálón.
Valóban, még Hunorra várva Csenge Napsugárt szerettünk volna lányunknak, aztán hirtelen felszaporodtak köröttünk a Csengék, favoritot váltottunk, Kincső vette át a dobogó felső fokát, amikor betoltak császárhoz a műtőbe, akkor is a Kincsőt mondtam már potenciális lánynévként a Hunor mellett. Aztán ráeszméltünk, a társaságunkban is akad egy-egy Kincső. A mostani várandósságom alatt egészen más nevekben gondolkodtunk már, szóba jött a Minka mellett a Bíborka, Boróka, Delinke, Fruzsina, Janka, Zinka és Csönge is. Nagyon sokáig a Csönge irányába dőlt a serpenyő nyelve (a Csenge egyik kevésbé ismert névváltozata), aztán HuncApu döbbentett rá arra, hogy egy életre kitolunk a gyerekkel, hiszen a vezetékneve bármilyen kézenfoghatóan egyszerű, mégis állandóan szólni kell a név végén folyton lemaradó "i" betűcske miatt, szegény lányunk a keresztneve miatti "e" betű helyetti "ö" betűért is folyton háborúzhatna. További ízlelgetésnek kitéve a Minka nyert. Vizualitásomnak hála, lelki szemeim előtt felbukkant egy huncut cserfes szösszenet Minka, de ugyanígy jópár évtized múlva egy kandalló előtt kockás plédbe burkolózó hintaszékes Minkanéni képe is felvázolódott. Telitalálat.
Az asszociációmnak hála meg... kicsit Magdikás marad örökre... noigen, a gyökerek...

Most kicsit egyidősek lettek a legkisebbek, azaz Hunor 19 hóanpos, KisHugiÖcsi pedig betöltött 19 hetes. Mint már említettem, a pocakom igencsak növekedésnek indult, tegnap már elő kellett vennem a kismama cuccaimat, amiket ezidáig a  szekrény hátsó polcain tároltam. Kicsit még semmisejó, ugyanis a mostanáig viseltekből már néha kikandikál alulról a pocakom, itt nyom, ott feszül, a kismamacuccok meg még egy lehelletnyit nagyocskák rám.

Sokat törtem a fejem azon, mi lehet annak az oka, hogy Hunor nagyon sokszor úgy alszik el, hogy még valamit elmajszikázik (pl. autóban, babakocsiban), hogy még egy uccsó korty vizet leereszt a torkán, és aztán a flakonját magához ölelve bóbiskol el (ez inkább esténként a jellemző). Tulajdonképpen engem nem zavar(na) ez a dolog, de mivel már 12 kinőtt fog büszke tulajdonosa, annyira nem örülnék neki, ha  pár hónap múlva, állandó bérletünk lenne a fogorvosnál.
Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg ez oda vezethető vissza, hogy Huncos még nem is olyan régen így aludt el, szopi közben, és talán ezért van ilyen irányú igénye. Erőszakkal elvenni nem szeretném tőle a nyammognivalóit, ha ez számára biztonságot nyújt, nyammogjon, de a fogait védő, hajáttépően aggódalmaskodó mámi előjön belőlem olykor-olykor. Mert ugye, minden szülő azt szeretné, ha a gyereke egészséges lelkületű felnőtté válna. És azt is tudom, hogy kezemben a felelősség, hogy mit adok enni neki, hiszen most még én dönthetem el, és ebben  a korban már működik az "imprinting", azaz azokat a (étkezési) szokásokat fogja felnőttkori létébe is preferálni, amiket itthon lát, amiben felnő. Talán ezért sem erőltettem soha Hunor kötelező étkezéseit, nem is olyan régen, még pár kanál főzelékes ebéddel vegetált a kisfiam, aztán valahogy megjött az étvágya magától. Most már étkezésenként is mennyiségeket pusztít el, legfőképpen olyankor, ha mindhárman együtt ülünk le enni. Ha együtt a család.
A szomszéd védőnő csak annyit mondott, mikor sétából hazajövet Hunc egy fél sajtospogit nyammogott, hogy a gyerek el van kényeztetve és kész. Ugyan még mindig nem dereng számomra az egyértelmű összefüggés, de keresem a megoldó kulcsot továbbra is. (Talán mer pogácsát adok enni neki, ezzel kényeztetem el? vagy csak egyszerűen azzal, hogy enni adok neki? hm?).
Mindazonáltal, ha már ennyire szüksége van a szájon keresztül bevitt nyugtatásokra, igyekszem ezeket többnyire egészséges táplálékkal megoldani, ha egy mód van rá gyümölcsökkel (bárcsak jobban szeretné őket), vagy házilag sütögetek, persze ha másképp nem megy, bolti pogit kap vagy babapiskótát. (tegnap sajtos mufflont sütöttem a kiskrampusznak, be is puszilt vacsorára vagy 5 darabot, zapjukkal csak lestünk, mikor durran ki a kölök?! Ha már muffin: megmondaná Valaki, hogy mostazegyszer -bár isteni lett az íze!- mér ragadt bele a sütőpapírba?)

Az árulkodó sajtos mufflonnal:

Mindennapjaink viharos sebességgel telnek, gyakran már csak azt veszem észre, hogy ismét este van, már fürdik a kisklampec, majd altatás és általában már én is alszom. Nagy ritkán még belefér egy Helyszínelők vége is, de jellemzőbb, hogy középtájékig látom. (aztán másnap igyekszem rekonstruálni az emlékképecskékből a történetet, sebaj, legalább nem lesz zavaró, ha ösmétlésbe csapnak át)

Hunor (kopp-kopp-kopp) überkedves mostanság mindenkivel, kérés nélkül ad igazi cuppanós puszikat is, meg dobál másmilyeneket is a távolban lévőknek. Puszilkodós jókedvét, sajna én nem nagyon élvezhetem, óriási kincs egy-egy számomra adott, megfontoltan aprómosolyú, arcrapuszi. A múltkoriban fellépő aggresszióját mintha elfújták volna, újra inkább bambának nevezném, most ő az áldozat, csak tűr, szemrebbenéssel. Az aprótalpúak vígkedélyű, éjszakákat egészben átalvó nemzettségéhez tartozik immáron. Lassacskán meglépjük a látszólagosan számunkra fájdalmasabbat, külön szobába -azaz saját szobájába- költözik. (persze, ez még igényel néminemű szerveződést... igen, tudom ez is csak egy kifogás...)
A bolondidőre való tekintettel reggel korán (rámvaló tekintettel igencsak ritkán), vagy inkább késő délután ejtünk meg óriási sétákat-játszóterezéseket. Napközben lakástszétszedő üzemmódra kapcsol.

Ha már aprótalpúak. A legapróbbtalpú (aki már papírforma szerint 200 gramm körüli és 15 centi hossznyúságú), egyre virgoncabban jelzi ittlétét. Esténként mocorog és ficereg, tudja, ez csak az ő ideje, ilyenkor mindketten tudunk maximálisan rá figyelni, sőt olykor még a nagyokos bátyja is behallgatózik fülrátétellel a pocakba. Túúúdom azt is, hogy rendjén van ez így, hiszen kevesebbet (kevesebbet? egyáltalán nem tudok olyat) tudok elégedetten pocakot simogatva heverészni a nagyágyban, de most valahogy minden tünet hamarabb érkezik. Ha nem figyelek oda, és esténként nem fekve olvasok-tévézek (2 napja vacsoravendégeink voltak, hosszasan ültem asztalnál), arra eszmélek, hogy nehézkes a mozgás, eltűnt a bokám. Bedagadok.
Kedvem töretlenül vidám, leszámítva a hidegfrontosabb napokat, amikor semmi se jó. Nekem se, meg pocaklakónak se. Amúgy, szerintem a pocakban egy királyleányka lakik. Egyrészt egyre biztosabban ezt érzem (nomajd jövőszerdán kiderül...  vagy, ha tréfáskedvű, akkor akkor sem), másrészt rendesen megriadok a gondolattól, hogy mihez is fogok én, genetikailag fiúsanyukaként funkcionáló lény, kezdeni egy leányzóval???  Mer a fiúkkal könnyű. Vagy legalábbis az már megy. Másrészről meg, egyre inkább azt érzem, talán nem is szeretném előre tudni, hogy milyen nemű... (ez azért önmagam számára is fölöttébb furcsa érzés...)
Pocakom is ugrásszerűen nekiveselkedett a növekedésnek (leszfotó utólagosan). Étvágyam továbbra is inkább nincs, mint van, de igyekszem. Reggeli kalcium és magnézium nélkül már föl sem ébredek, szinte fontosabb lett, mint a reggelielsőkávé (najó annyira talán mégsem, de fej fej mellett haladnak), ugyanis lábujjgörcsölgetek is. A napi ajánlott vitaminokat mostmár menetrendszerű precizitással bekapkodom, és gyümölcsöket is magamhozveszek. A jólmegszokott fogínyvérzés is óriási méreteket ölt, már nem csak fogmosáskor, hanem a nap bármely percében bármikor. (hiába puhasörtéjű, nagyondrága fogkefe és speciálisan erre a problémára kialakított fogkrém). Ezt is túléljük, Huncnál is végigkísért. Szülés után azonnal megszűnt. Ez bíztató.

Egy régebbi tegnap megszerzett játszótéri klasszikus:

Gazdagodtam egy szépséges okostelefonnal (bár annyira mégsem okos, mer az kimaradt a menűjéből, hogyan védje meg magát a kiskorúak nyáladzó szeretetétől), amire úgy kell(ene) vigyáznom, mint egy hímes tojásra, mer ez nem landolhat sem wc-ben sem Hunc (vagy kistesó) szájában, azt nem élné túl. Igen, azt is tudom, hogy okosdolog volt ezt választani, de a virágnak megtiltani nem lehet... én igyekeztem kompromisszumot kötni, de amikor a kezembe adta az eladó egy haddfogjammegegykicsit-nyi időre, éreztem, menthetetlenül elvesztem... HuncApu véleménye tömören annyi, hogy most újabb két évig nem szeretne semmilyen telefonirányú nyaffintást sem hallani részemről... jó, nem fog. És, hogy Hunc mennyire képben van a teknikával kapcs? Újtelefon érintőképernyős (igen, tudom, okosanya), párszor látta a kölök a mozdulataimat, este már érintőzött mindennel (távirányító, HuncApu telefon, enyémrégitelefon).

Tegnap koradélután telefonált egy régi kedves kolléganőm, hogy nocsak-nocsak, csak nem babát várunk újra? Mondom, decsak-decsak, merthogy? Mint kiderült, a pár napja levett vérem lelete a kezibe került, páratlan logikával (a vizsgálatok milyensége, a beküldő osztály jellege) és pár számítógépes pötyögéssel azonnal összeállt benne a kép: a névazonosság nem a véletlen műve, ugyanazt a személyt takarja, akivel pár éve még együtt dolgozott. Gondolta ez jó alkalom arra, hogy felhívjon, hogy beszélgessünk.

Mintegy mellékesen megtudtam, hogy a vérképem maga a tökély, annak ellenére, hogy két hete egyebet se csinálok, mint orrotfújok és táknyolódom, (még egy laza fehérvérsejtszám emelkedésem sincs), hogy a multivitaminokat alkalomadtán csak páros napokon kapkodom be, hogy néha már delet kongatnak, mire odajutok, hogy magamhozvegyek valami szilárd ételt. Viszont: lemaradt a tulajdonképpeni vérvétel célja: az AFP vizsgálat. (helyette viszont kaptam egy egész más jellegú hormonvizsgálatot... ) A péntek délutáni körtelefonok eredményességét szerintem senkinek sem kell vázolnom, versenyfutottam az idővel, hiszen a levett vért 2-3 napig tárolják a laborokban (kivételt képeznek a speciális vizsgálatok, hormonok), és ugye most egy hétvége következik. Persze, mindenhol ügyeletbe futottam, és senki sem volt kompetens ezügyben. Végül arra jutottam, ha önhibámon kívűl kimarad ez a vizsgálat, nem fogok a Dunának szaladni, hiszen a kezemben van egy kombinált teszt negatív eredménye.
(persze a végén rendeződött a dolog, igaz szívességek szívességének a szívességeit kellett kérnem, és még így is éreztették velem, hogy nem is értik, minek is folytam bele ebbe az egészbe... ahelyett, hogy aszonták volna, bocsi, hibáztunk, köszi, helyrehozzuk... egy adott pillanatban már én sem értettem, minek is töröm magam... )

Hunc -nagy örömünkre- olyannal örvendeztetett meg, amit már nagyon régen nem tett: háromnegyed 11-ig aludt, annyi megszakítással, hogy 3-szor kérte az ivópohara újratöltését. Most már tudom, gyanúsnak kellett volna lennie a dolognak, nagyon bágyadt, reggelizni reggelizett valamicskét ugyan, de van egy kis hőemelkedése. Most HuncApuval szorosan összebújva nézik a Vukot. Ma másodjára. (ez az egyetlen mese, ami leköti, ennek is csak az eleje, amíg Vuk még kölyökróka, szerintem tetszik neki Pogány Judit hangja.).

Update 12.00-kor: ismét alszik (!), a kapott Nurofentől immáron láztalanul...

Az úgy kezdődött, hogy Huncosom nemzőapja hajnali 1-kor kívül-belül ázott veréb módján, egy sorozatgyilkost meghazudtoló méretű és stílusú esőkabátban, hazatalált (aszongya a stadionba esett, itt egy szem eső sem, rejtély), szerinte abszolút tisztafejjel (szerintem annyira nem), szerinte nem is evett meg egy fél bödön milánóit (szerintem láttam, de), szerinte közepes koncert volt (szerintem nemtudom), szerinte már rég aludnom kellett volna ekkor (szerintem is, de nem megy, míg nem tudom a családom minden tagját házon belül). Ekkor én már sejtettem, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp, ő csak legyintett, túlreagálom. Hajnal 3-ig olvastam, mert nem tudtam elaludni, szerintem egyre idegesebb lettem ettől a ténytől. Ők békésen durmoltak köröttem, szerintem ez is idegesített (meg a reggeli vérvétel stressze, nem szeretem, ha engem szurkálnak, jusztse).

A reggeli zuhany-kávé kombó után, (enélkül a metróig se jutottam volna el), fél 7 után pár perccel igyekeztem óvatosan kilopózni a lakásból, de amint kezem a bejárati ajtó kilincséhez ért, elsőszülöttem szirénaszerű vijjogással próbálta meg jelezni, hogy róla biza megfeledkeztem. Ekkor még szaporábban nyitottam és csuktam az ajtót, tudtam, ha kijön, nincs visszaút, ma is elmarad a reggeli bökés. (meg különben is, ott a zapja, höhöhö)
A kórházi protokoll és szokások értelmezéséhez asszem még most sem vagyok kellően kipihent, dolgoztam már pár kórházi laborban, de itt valami extra módon bizar szokások uralkodnak, szerintem az is sokat elárul a menetéről, hogy cucka doktornő elrendelte magának a reggeli vérvétel vizsgálatait, ugyanis beküldőpapír és bárminemű orvosi pöcsét nélkül is műxik a dolog. És a HbsAg kérőlapját is kitölthettem magamnak. Nomindegy. Még szerencse, hogy tudom, milyen vizsgálatokra van ilyenkor szükség. (vérkép, süllyedés, kisrutin, vércsoport, AFP és HbsAg).
A vérvétel helyszíne is kellően illúzióromboló: egy alagsori, szellőzőnyílás-mentes helyiség, két oldalt kb 6-8 ülőhellyel, sűrűn telezsúfolva álldogáló, különböző méretű pocakokat cipelő kismamákkal. Nem vagyok egy kimondottan ájuldozós fajta, de azért mantrázgatnom kellett bőszen, hogy vesz levegőt, kap levegőt, nem ájul el, mert egyedül van.
A dolgozók hozzáállása is hagy sok-sok kivánnivalót maga után, nem részletezem, valószínűleg a hormonoknak köszönhetően érzékenyebb lelkületű is vagyok az utóbbi időben, de azért az egyik szöszke asszisztencia szavai ütősen kiverték szememből az álmot, amikor a 12. heti ultrahang vizsgálatom eredménye után érdeklődve (én naivan azt gondoltam a kicsi tarkóredő mérete érdekli, ezt sajna nem tudom fejből), azt találtam mondani, hogy ugyan nincs nálam a lelet, de szívesen visszatelefonálok és bediktálom, ezt sikerült kipréselnie magából: maga milyen kismama, hogy azt se tudja hány hetes terhes? Cserben hagyott a csípőből tüzelő nagypofám. Úgy látszik, elszoktam a nagy itthonülésben az emberek ilyetén viselkedésétől. És ilyenkor érzem, hogy ez mennyire nem is baj.

A tökéletes bökés viszont kárpótolt mindenért, megvan a következő uh időpontja is, a 19. héten ejtjük meg, azaz július 15.-én, addig, ha nagyon nem bírom, kikuncsorgok egy bónuszkukucskát a Zuramnál.
Közben, 8 után pár perccel már hívott is HuncApu, hogy mikor végzek, (nem kis elégtétellel töltött el a hangjából áradó elgyötörtség, pedig alig egy órácskát voltak kettecskén...), lazán válaszoltam, hogy igyekszem. Útban hazafelé még megkávéztam egy közeli pékségben. Mert megérdemlem.

KisTesó egyre egyértelműbben jelzi, hogy itt van, ma a tenyeremet a hasamon tartva valami kidomborodott alatta, én meg már annyira elszoktam ettől az érzettől, hogy szinte megijedtem!
Szóval, minden jó, ha a vége jó. Utolértem magam, van már jókedv is, lesz AFP leletem is, így lassacskán már rendes tagja leszek a kismama-társadalomnak. Csak semmi deviancia. Már csak a kismama-vitaminok szedését kellene napi rendszerűvé tenni valahogy.

Amikor Hunorra vártam, biztosak voltunk benne mindketten, hogy kislányt hordok a szívem alatt... egészen a 12. heti ultrahangig. (még talán egy leheletnyi csalódottságot is éreztünk a tényfeltáró esemény után... no, nem azért, mert fiú lett, inkább csak a saját érzékeink ilyetén becsapása miatt).

Szőkeciklon Barátosnőm telefonhívása gondolkodtatott el ma nagyon... sokan kérdezgetik, hogy mit érzek? hogyan érzem ezt a várandósságot? hogy szerintem kisfiú vagy kislány lakik-e a pocakomban? Ha a legelső megérzésemet tolmácsolom, a zebracsíkos teszt(sorozatok) tudatosodásakor semmi mást nem tudtam még elképzelni, mint azt, hogy csakis fiús anyuka lehetek. Legalább mégegyszer. Aztán elkezdtem más szemmel nézni a lánykababa-blogokat és egyre inkább szárba szökkent szívemben a gondolat, hogy deszép is lenne egy olyan igazi fürtös-cserfes kisszösszenet, egy olyan kis cuckaleányka féle, akit a nagy és erős Huncbátyó védelmezhetne. Ha pediglen a népi hagyományokra hallgatnék, a mostani várandósságom meg sem közelíti az előzőt, azaz ellenkező neműre kellene gondolnom. Természetesen baráti- és ismerettségi körünkben is megy a folyamatos tippmix. HuncApu egy mocskosul őszinte pillanatában olyan szívbemarkolót mondott, mely először nagyon rosszul érintett, pár ráaludt éjszaka után viszont egyre kedvesebbé vált számomra: ha tudná, hogy lesz még gyermekünk, ő most inkább még egy kiskrapekot szeretne...

Nevekkel már jól állunk, igazság szerint Hunor esetében sem volt ez hosszas vita tárgya, amihez mindketten ragaszkodtunk, az az volt, hogy magyar nevet válasszunk,  és ha lehet olyat, amilyen nevű személyt egyikünk sem ismer... tudom, butaság, de olykor nehéz elvonatkoztatni... Persze, az sem egy elhanyagolandó szempont, hogy hogyan cseng össze az adott vezetéknévvel. Gyakorlatilag a pozitív tesztekkel egyidőben üres óráimban listát készítettem kedvenceimből, melyeknek 95%-át HuncApu azonnal kihúzta mindenfélékre hivatkozva, majd maradt 2-3 a kalapban, melyeket ízlelgettünk, (én többször le is írtam, hiába, vizuális típus vagyok), aludtunk rájuk és végül közösen döntöttünk. A nagy nemi bizonytalanságban így mindkét nevét használjuk jelenleg, a predesztináció ellen pedig úgy védekezünk, hogy az ABC sorrendet alkalmazzuk. (pl. BélaGizi ugrál).

Valószínűleg a környezeti ráhatás következtében (3 kivétellel mindenki az XX kromoszómára teszi a voksát), már mindketten a pocaklakó lány felé hajlunk, (főként, hogy a Hunornál jól bevált csokis gejek után tejszínes-áfonyás joghurtortára vágytam hétvégén, HuncApu csak annyit mormogott maga elé, "ez lány lesz, már most trendin finnyázik"), de igazán egyik irányba sem érzek elkötelezettséget továbbra sem.

Szóval Szőkeciklon szomorkás hangon hívott ma fel, hogy velünk álmodott, ultrahang megvolt, Kettes számú versenyzőnk is kukis. Szerinte álmában csalódott voltam. Ő ma is az. Valami átragadt belőle rám is. Pedig tényleg mindegy. Csak egészséges legyen. Csak ez számít. (HuncApu elkenődöttségemre való tekintettel az alábbi építő jellegű megjegyzést tette: ahelyett, hogy ilyenekkel álmodna, koncentrálna inkább a maradék vizsgáira...)

Abszolútli kedvenc lett az ici-pici mese. Jöhet reggeli után,  délelőtti játék közben, délutáni alvás előtt, esti fürdés előtt, vacsora után, szinte bármikor. (a dolog pikantériája, hogy ezt a dalt utoljára nagyon kicsilány koromban énekelte nekem, az én anyukám nagyon sokszor... torokgombócképző és nagyon mélyen felkavaró, még mindig, napi többtucatszor meghallgatni... csak úgy tolulnak az emlékképek, a régfeledett érzések...)
A szabad akarata már most érvényesül szépen: a jútjúbos kedvenceim közül válogat, hol jöhet neki a Szalóki Ági, Herczku  Ágnes, Bognár Szilvia trió népzenei csoda feldolgozásai, máskor ezekre csak csóválja a fejét, hogy "nem-nem", hol kifejezetten mesedalokat szeret hallgatni, mint a Wolf Kati örökzöld Vukja vagy éppen az Icipici mese.  Nem ritka az sem, hogy Péterfy Borira vágyik, vagy éppen valami jóvágású Tankcsapdát óhajt. Mindemellett a széles paletta mellett helyet kapnak az Abba dalai is. Mondhatni mindenevő a gyermök, hangulatától függően. Ha beletrafálok az éppenkedvencébe, elégedetten vigyorogva bólogat, majd pillanatokon belül táncra perdül és csak úgy ropja az ősi tűztáncát. (majd egyszer erről is lesz vidió, de jelen esetben nem lehet megörökíteni a vitustáncát, mert amint a kezemben a fotóapparát, szégyenlősen abbahagyja).

Huncmacc fejlődéséhez szorosan hozzátartozik ismerkedése a pelenkája tartalmával. A fütyiszűkülete miatt azt a tanácsot kaptuk Tanult Szakemberektől, hogy tisztábatételkor hagyjuk szabadon játszani a sajátjával, mert így, úgy és addig húzogatja, amíg az még nem okoz fájdalmat neki. (persze, a műtét így is elkerülhetetlen lesz 4-5 éves korában, de csoda még azért történhet...). Az elmúlt meleg napokban, amikor is egy szál pelusban döngetett a lakásban, viszont többször előfordult, hogy játék közben is, bele-beletúrt a pelusába. Így történt ez tegnap is, amikor már csak annyit vettem észre, hogy fiam a csokis kezét undorkodva nyújtogatja törlésre felém. Csodálkoztam is, honnan került a kezébe csoki?! Aztán megéreztem a semmivel össze nem téveszthető bukét... alapos kézmosás, tisztábatétel... és valamért azt érzem, hogy ez csak a kezdet ezen a téren is...

A 18 hós újabb kötelező, többkomponensű 6 éves koráig tűnek búcsút intő oltása, ismét elnapolódott, Hunc néha taknyolódik. Nincs hőemelkedése, se láza, csak napi egyszeri orrfolyása (remélem, nem allergia), de Alapos Doktornénink (nomeg HuncApu), nem engedélyezte a Csöpp beoltódását. Szerintem csupáncsak fogat növeszt. Vagykitudja.

Aztán lőtt magának a gyermek egy hivatásos bébiszittyót is a tegnapi játszóterezés alkalmával. Fiatal, kedves lány, nagyon hamar közös nevezőre jutottak Hunorral, aki nagy kegyesen még azt is megengedte neki, hogy meghintáztassa, és a levegőbe emelgesse. Jó mélyre rejtettem a telefonszámát, érzem, nem az utolsó találkozás volt ez. Talán ezzel a segítséggel, néha kimozdulhatunk pár órácskára HuncApuval kettecskén is, akár egy jólmegérdemelt vacsora erejéig is. 

Tegnap letutiztuk Doktorbácsival is a dolgokat, elvállal. Érdeklődött az első vérvételem eredménye után, mondtam, hát nekem olyan még nemvan. Most már hozzácsapjuk a 16. heti AFP és HBsAg-s (Hepatitisz B antigén) vérvételhez. Egyeztettük volna a pontos terhességi heteket is, mire mondta, a mostani protokoll szerint, már nem az uccsó menstruáció napja számít, hanem -a mi esetünkben- a 12. heti, ultrahangon mért babóméretek alapján számított kor. Azaz kicsit idősebbek vagyunk, mint azt gondoltam, éppen ma töltjük a 15. hetet, így a szülés kiírt (új) dátuma valóban a december 3. (oldalvonalzó reaktualizálva, ha így folytatjuk a következő ultrahangon már benn is ragadok szülni... )

Hosszas tanakodás után, fájó szívvel, de meg kellett hoznunk ezt a nehéz döntést: a második kiskrampusznál orvost kényszerülünk váltani. A távolság, mint üveggolyót... nos igen, a fehérvári túra első gyereknél még bevállalható volt, de Huncostól mindenestől már nem. (és arról nem beszélve, hogy időközben Nőgyógyászok Gyöngye még távolabbi városba vándorolt munkálkodni...)

Így hát, az időszerű kombinált teszttel egybekötött ultrahang vizgsálatot, (Down kór szűrést), már egy új Doktorbácsinál végeztettük el. Egyelőre úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös, bár nem a bőbeszédűségéről hírös a fiatalember, de úgy gondolom, tulajdonképpen az ember lánya sem csevegni jár a nőgyógyászati rendelőbe. 

A jó hírek, hogy a picurka-mocorka jól van, méreteiben egészen hasonlatos nagy, szép és okos bratyókájára: nagyfejű és nagypocakú, valamint szintúgy kurtalábú. A mostani ultrahang alapján kicsit előrébbjárunk, azaz 13 hét+1 napos Kistesó. (utánaszámolva: ha ez így helyes, december 3.-ára módosul a szülésem dátuma, azaz pont egy nappal Huncos szülinapja után... mondhatni tökéletes az időzítés, bár a skacok valószínűleg nem így fogják gondolni...)
Kicsit számosítva:
NB (orrcsont): látható
CRL (ülőmagassága): 70,3 mm
NT (fejátmérő): 20,0 mm
NT (nyakiredő): 1,7 mm
HC (fejkörfogat): 78,4 mm
AC (haskörfogat): 64,0 mm
FL (combcsonthossz): 9,2 mm

Átlagos magzatvíz mennyiség. Szabályos szívműködés. Placenta helyzete: mellső fali. Ép koponya. Jól telt gyomor és hólyag. Zárt hasfal és mellkas. Normál hasi echogenitás. Négy végtag. FHR (szívhang): 161/min. Eszméletlen zakatolást csapott! (És nem, nem tudott könny szökni a szemembe, mert fektemben éppen azt figyeltem, Hunor hogyan próbálja meg kikapcsolni a frissen megismert doktorbácsi számítógépét... )

És akinek még mindig nem elég, ím egy rövidke film a Legkissebről:

Persze, nem a micsapatunk lett volna, ha a vérvétel eredményére, valamint az ultrahangra várva, Huncos nem rendezett volna kisebbfajta színházi előadást a váróban, elszórakoztatva azt a tucat embert, akik ezen az álmos délelőttön odatévedtek. És ha az sem lett volna elég, hogy szinte mindenkinek osztogatta a svédáruházas játékdobozban megbúvó, szintén svédáruházas pici plüssöket, egy óvatlan pillanatban mindent eldobva kezéből, beszabadult az irodába, ahol felkúszott egy szekrényre és megszerzett egy félméteres csokimikulást. Mindez oly gyorsan történt, hogy mire elkaphattam volna, már le is harapta a csokimiki fejét, nem kis derültséget keltve az ott várakozó pocakosoknak, és nem kis megdöbbenést okozva az ott-tartózkodó anyukáknak... rég volt már ilyen: éreztem, ahogy a pír a nyakamon át az arcomba kúszik... ezek után a biológus hölgy már mosolyogva fogadott, hogy hallotta már a fiam hírét... hmmmm...

Betöltött 12 hetes kismama lettem (időszerű egy pocakfotó is lassan...), azaz elröpült az első, rettegett trimeszter. Félelmetes, hogy a gréfrut méretűvé nőtt méhemben már egy hétcentis, tökéletesen kifejlett kisember úszkálgat. Aki, ha kedve szottyan lubickolgat a magzatvízben, nagyokat kortyolgatva belőle, aki, ha szomorka, sírni is tud már... félelmetes... A statisztikai adatok alapján, mától már igen alacsony a kockázata a vetélésnek, (nem szeretem a statsiztikákat!), a babonásabbak innenstől merik elmondani a külvilágnak, hogy igen, érkezik az új lélek a családba. Sosem értettem ezzel egyet, annak ellenére, hogy volt már vetélésem, mégsem tudtam most sem magambafojtani örömömet, kikívánkozott a nagy hír belőlem, feszítette a mellkasom... Talán mert örök optimista kártyát kaptam születéskor és tudom, ha baj ér, könnyebb úgy feldolgozni, ha a köröttem élők tudják, nem fontos állandóan beszélni róla, elég ha a néma jelenlétükkel biztosítanak a hozzámtartozásukról...
Persze, erről most szó sincs, kirobbanóan jól lennék, ha nem sikerült volna benyalnom valami kis finomat, a nyirokcsomóim duzzadtak, úgy érzem, az agyam is mindenféle váladékokkal teli, de egyelőre még nincs szabad folyás, nem tud távozni belőlem... iszom a teát, nyeldesem a C vitamint és várom a feloldozást. Csak annyira vagyok rossz beteg, akár egy férfi, állandóan temetem magam ilyenkor, ma reggel már arra is gondoltam, ha nem tudnám bizton, hogy átestem kiskamaszként a mumpszon, akkor a Hunor általi oltás mellékhatásaként rajtam most debütálhatna is akár...

A kulináris élvezetek hajhászásról nem vagyok hajlandó továbbra sem lemondani, igaz kettecskén a főzés kicsit bonyolultabb, mint egyedül, de megoldjuk. Igaz, áldozataink vannak, de HuncApu ősi mondása éppen idetalál: ahol háború van, ott halottak is vannak. Naszóval, ritkul a pohár állományunk, bár ettől a micsaládunkban nem tartok, még mindig annyi áll rendelkezésünkre, hogy el sem férnek a szekrényben. A kedvenc egyedi formájú jénai tálam tetejét este sikerült közös erővel a másvilágra küldenünk. Az ijedtség nagyobb volt mint a valódi történet, a tető hangos csatazajjal szétrobbant a konyhakövön beborítva mindent aprócska üvegszilánkokkal. Gyerek eliminálva, porszívó be, majd felmos... nagymamám megelégedettséggel tekintgethet le rám odafentről, éppen úgy csináltam mindent, ahogy azt tanította, főzés előtt és után is alaposan kitisztítottam a konyhát... (délelőtt takarítottam ugyanis)

Aztán volt egy újabb Sudocremes esetünk, miközben porszívóztam, Hunc az ágyról vezényelte a műveletet, Zapja meg a lakás valamely eldugodtabb pontján éppen figyelt rá, egyszer csak arra lettem én figyelmes, hogy Hunc vigyorogva tekintget rám, feje vastagon beborítva a jó kis zsíros krémmel, ösmét nem hibáztathattam, hiszen a sapka-undorítisze miatt előfordul, hogy bekenem a feje búbját napolajjal. Így intézett magának egy soronkívüli fürdést.

Jó fotók már csak álmában készülnek róla, állandó mozgásban van, így a meglesett álmait-álombeli békéjét szoktam megörökíteni. Ez a jobbszája sarkában nyálcsíkos most a kedvencem:

És még becsúsztatok egy mostani Hunckedvencet is, na ezt naponta jósokszor meg kell hallgatni, sőt, ha olyanja van, erre alszik el a karomban is:

"A láncreakció általánosan események, folyamatok gyors egymásutániságát jelenti. Láncreakció bekövetkezhet a természetben, a társadalomban, az atommagok bomlásában (nukleáris láncreakció), de a lelki életben is. A láncreakciót egy ok váltja ki, amely katalizátorként (iniciátorként) viselkedve elindítja a folyamatokat, és több lépcsőben létrehoz egy új állapotot. A láncreakció egyik fajtája a „pillangó effektus”, amely a determinisztikus káosz megnyilvánulási formája. Eszerint, ha például az Amazonas őserdejében egy pillangó a korábbi szokásától eltérően nem kettőt, hanem hármat legyint a szárnyaival, ennek következménye később akár egy tornádó is lehet a Florida félszigeten."
(Wikipédia)

Az ok: gyakorlatilag lehet bármi, a háttérben én mégis azokat az áldott-átkos pörölő hormonyokat érzem, amik a nap 24 órájában gondoskodnak arról, hogy egyetlen percig se nyugodhassak, (naná, hogy megvan már KisTesó kocsiülése... most éppen Hunc új fekhelyére gyúrok és igyekszem mostazonnal megoldást találni Hunor alvóhelyére), hogy kiszekírozzam a világból Életem Társát, aki az utóbbi napokban egyszerűen nem tud nekem tetszőt cselekedni.

A folyamatok: A tüzet okádó sárkány hozzám képest csöndesen szuszogó kisangyal. Ha  HuncApu "A"-t mond, a hátam közepiből, a gerincem mentén, lassan egy vékony csíkban elindul egy apró szikra, mely eljut a koponyámon keresztül az agyam legrejtettebb zugaiba is, ahol azonnali robbanást okoz, mely hangos hisztérikus hullámokban manifesztálódik. (persze, ugyanez érvényesül abban az esetben is, ha HuncApu "B"-t, esetleg "C"-t mond...). A vihar utáni összeomlás tisztaságában, pár percig valósan látom az egész szituációt, nos, olyankor azt sem tudom eldönteni röhögjek vagy inkább sírjak magamon... Ilyenkor a józan eszem legszívesebben jól megrázná hisztérikus énem, hogy hé, helló, azért vagy most otthon nyugiba-békébe, hogy normálisan terelgesd az elsőszülöttet és közben ugyanilyen körülmények között növeszd a pocakodban a másodikat!

Új állapot: 1. jobb esetben estére, de néhanapján már koradélutánra bekeményedett, görcsölgető pocak, amitől, ha lehet még idegesebbé válok... és a kör bezárul.
2. Hunc tökéletesen átszivacsolja magába ezt az állapotomat, jó kis páros vagyunk újabban kettecskén, a rosszidőre való tekintettel, összezárva a lakásban...

Egy újabb tiszta pillanatomban, este, már sírdogáltam HuncApunak, hogy nem nagyon bírok saját magammal mit kezdeni, mert annyira elborít a vörös köd napjában többtucatszor. Nem mellesleg látom rajta, ő sem viseli túl jól mostani énemet, de azzal nyugtatott, hogy pontosan ilyen voltam Huncmesternél is. Ez csekély vigasz ugyan, de biztató, hogy egyszercsak vége lesz és talán újra normális leszek.

Aztán vagynak olyan gondolataim is, hogy Huncost annyira 100 százalékosan vártam, hogy hetekre előre lebontva tudtam, mikor milyen belső szerve képződik, éppen hol tart, hogy érzi magát a pocakomban és hogy én hogyan érzem magam - az internetes szakirodalom szerint. Most csak annyit sejtek, talán már túlvan KisTesó a szervképzésen így a harmadik hónap küszöbét átlépve. És annyit észlelek, hogy máris növekszik a pocakom, behúzhatatlanul. (a mi ágyunkba örök vendég maradt a szoptatóspárna, máris jól esik iccaka rákúszni...). Nem hiszem azt, hogy ettől kevésbé várnám Őt, vagy kevésbé szeretném, inkább csak kevesebb időm jut önmagambagubózva ráhangolódni a Pocaklakóra. (és ilyenkor hálát adok azért, hogy Hunornál megtehettem...)

Aztán vannak megmosolyogtatóan kedves pillanatok, ilyen az a  mostkedvenc kóla reklám, amin már nem csak gombóc képződik a torkomban, hanem folyadék képében  távozik belőlem a feszültség és hosszú percekig képes vagyok sírdogálni. Aztán meg a könnyeimen át szívbőljövően nevetni.
Ez egy ilyen, olykor átkos, és mégis oly áldott állapot. Még akkor is, ha néha olyan érzésem van, mintha örök bérlete lenne a lelkemnek egy hullámvasúton.

Ma túlestünk a kötelező 15 hónaposoknak való oltáson (mindig csúszunk...), mely tartalmazza a kanyaró, mumpsz és rubeola legyengített vírusait. (namilyenjó, hogy van már ilyen, én sose felejtem el a tizenévesen benyalt mumpszomat, amikor Apu szerint "nincs is semmi bajom", csak nem akarok kosáredzésre menni... valamint a 21 évesen kórházi környezeteben benyalt bárányhimlőmet, mely a szövődmények-szövődményeivel, kerek 3 hónap táppénzes üdülést jelentett számomra...) Mellékhatások, elviekben sacc per kb egy hét múlva várhatóak, enyhe hőemelkedés, köhögés, bőrkiütés formájában jelentkezhetnek. Naezmilyenjó!

Hunormester minden erejét bevetette a dokinéni és a szurija távoltartásától, utólag nem bánom, hogy nem nekem kellett lefognom őt, így kettecskén a védőnéninkkel karöltve is alig bírtak Nagyerejű Jankómmal, asztaltáncoltatás lett a vége. Bár, talán nem így végződött volna, ha doktornénink nem tölt oly sok időt, Hunor születésétől fogva szűkfitymájú fütyijének megrángatásával, ezáltal fájdalmas sírást okozva neki. Igazából nem is értem, mért tette, hiszen többtucatszor megbeszéltük már, hogy ezt biza műteni köll, 3-4-5 éves korában, ambulanter. Most azt találta ki, mindenképpen mutassuk meg urológusnak (éppen egy hete meséltük el neki, hogy látta már!), mert akár 2 éves kor alatt is meg lehet műteni vagy éppen kenegetni valamilyen csodakrémmel, ami talán (?!) elmúlasztja a szűkületet. Ezt a fajta szűkösséget, sajna, max a sebész kése tudja elmulasztani, továbbra sem értem, mire volt ez most jó. A kocsiban végig bömbölt hazáig, azóta alszik, remélem, pelenkázáskor nem ér meglepetés. (nem ért, bár fütykös érzékenykedik, update esti fürdetés: HuncApu szerint berepedt... áááá)
(erről további okosságok ehelyt olvashatóak)

Én ma jobban vagyok. Asszem, rájöttem, mi lehet a ludas a dologban, bár ezzel annyira nem vagyok kisegítve. Szóval a reggeli kávét ma kihagytam, és így csak enyhe émelygéses álomvilágban tengetem napomat. Ez nagyon jó lesz így, mert a padló alatti vérnyomásom így még jobban padló alatt marad. Pár hét és már annak is örülök majd, ha lesz erőm kikelni az ágyból. Vagy megszokom ezt az éberkómát. Hurrá!

Persze, azért mindenkinél boldogabb vagyok, hogy növöget KisTesó a pocakban, hiszen, a rosszullétek azt bizonyítják, hogy velem van, kapaszkodik, hangolódunk egymásra, a kávémentesség, talán éppen az egészségesebb életmódra próbál rávilágítani, mint ahogy az is, hogy gyümölcsöket és zöldségeket tudok magamhoz venni mindenféle undor nélkül. Hiszen a szervezetünk mindig jelez, hogy mire van éppen szükségünk.

Nadehogy a Huncos szervezete mért jelez minden koradélután, hogy tévé bekapcs (vagy megteszi saját maga...), mert kezdődik a Győzikesó, majd képes odaszegezetten közel egy órán át azt nézni???!!

Egy ideje már kezdte érvényét veszteni a blogom címe, hiszen a gömbölyödős hónapok már rég elmúltak és már jó ideje nem számítok kezdő kismamának sem, hiszen egy 16 hónapos örökmozgó, rutinróka anyukája vagyok.
Amikor naplóírásra adtam a fejem, igyekeztem úgy kiválasztani a címet, hogy álmainknak megfelelően aktuális maradhasson még nagyon sokáig. (bár azidőtájt egy lukas petákot nem adtam volna a bloggolásbani kitartásomért)

Nos, az elmúlt hónapokból, kellő elfogultsággal, azt a következtetést vontuk le, hogy Prototípusunk igencsak jól sikeredett, ezen felbúzdulva, ráállunk a sorozatgyártásra,  most pedig szeretném közhírré kiálltani örömünket, hogy a blogunk neve újra aktuálissá vált, ugyanis egy picurka, 7.3 mm-es dobogószívű emberpalánta növekszik a pocakomban, akit -bár sosem hittem, hogy létezhet- legalább ugyanakkora szeretettel (és türelmetlenséggel) vártunk/várunk, mint Huncost anno!

A kép ugyan homályos, de a mi kölkünk, de az újbóli várandósságnak hála, ismét visszanyerhettem, csak ekkor létező ultrahangfotó-látó képességemet...