cucka 2011.05.09. 16:27

20-as

Zsiguval hivatalosan is elértünk közös utunk felére. (az előzőekből tanulva, plusz 1-2 hét). Ennek örömére addig zaklattam családunk egyes személyi számmal kezdődő tagját, míg kénytelen (inkább kelletlen) módon, villantott rólam 3 királyfilakot. A legelőnyösebbet (illetve a leghasználhatóbbat, mert az első homályosra sikeredett, a másodikon pedig mintha hiányoznának az ujjaim) megosztom:

(élőben és napközben nagyobb, ez itt reggeli ropogós)

Aztán, volt nekem az az áldott mandarinzabálós szenvedélyem, annak is meglebbenteném gyümölcsét, éppen akkor nyiffantottam ki egy futókámat (ami állítólag szintén kiirthatatlan, hócipőm tele az ilyenekkel), és  unalmas estéimen a megárvult cserépbe dugdostam a ritkán lelt magokat. Pár hete dugta ki a fejét az első, és az elmúlt napokban a második mandarin fácska. (És már ki is találtam, 15-20 év múlva déligyümölcs nagyhatalom leszünk mink így itt a Duna kanyarban.)

S hogy milyen az élet félidősen? Jó. Leszámítva Zsigababám faros ücsörgését, ami teljes mértéken emlékeztet Huncoséra, hosszú távon képtelenség ülni, mert a jobb oldalamon feszegeti a bordáimat, így is tágítván szűkre szabott otthonát. Ugyanezen okokból fakadóan a tempósabb távgyaloglás sem a kedvencem, és -mivel mindig késéssel esek be Huncosért az oviba- jól esik ott pár percig megpihenni. Digu (ahogy Hunor hívja) igen aktív életet él, gondolom ennek is köszönhető, hogy sűrűbben-erősebben keményedek, naponta többször le kell dőlnöm 10 percekre, és ebben a várandósságban savmegkötő és telefon helyett, a magnézium vált karnyújtásnyira leledző élettársammá.
Úgy látszik, nálam maradt a jól bevált rendszer, Hunorral csokifüggésem volt, Minkával vanília, most ismét felszínre tört a régfeledett csoki szenvedély. Előkerültek a dugiLindt-ek, az elalvás utáni tömény csoki-shake-ek, napközben pedig kókusz őrület van, és tej. Pontosabban nyuszis kakaó. Együtt iszom a gyerekekkel. Meg akkor is, ha ők alszanak. (és ezt muszáj megörökítenem, mert eddigi életem kakaófogyasztását a két kezem ujjain meg tudtam számolni.)

Illene valami egészséges szenvedélyről is írnom (a déli alvás annak számít, ugye?), még mielőtt máglyán égetne el az Egészséges Lájf kismamaszövetség, de még egy ványadt mandarint sem tudok felmutatni amit az elmúlt hetekben fogyasztottam volna el. Vagyis most eszembe jutott az a töménytelen mennyiségű gej sütemény, az a csábító zöld alma, ami a hétvégi esküvői asztal dísze volt és azt jóízűen suvasztottam magamba. Valamint kertünk zöldhagymáit és retkeit tudom még ide sorolni, ami bármikor jöhet korlátlan mennyiségben.

Elkapott az ilyenkor szokásos kötögetési szenvedélyem is, most éppen Zsigatakaró készül, így könnyedén előfordulhat, hogy a szubminimumnyit időt töltöm csak számítógép előtt. Nem bánom.

(és már csak ötöt kell aludni... )

Súlyra ennyi gyerekem van. Múlt héten a védőnéninél járva, míg a Legkisebb papírjait töltögettük, a Nagy meg a Kicsi azzal szórakozott, hogy megpróbálták tönkretenni a szolgálat egyetlen digitális mérlegét. Valahogy sikerült külön-külön is ráállniuk és végre saját szememmel is láthattam, hogy Hunornak a súlyára is jó hatással van az óvoda, és azon belül a dupla ebéd (14 és fél kiló), valamint Minka (baba)bájhájára kedvező hatással van a napi 12 órás folyamatos mozgás és a 3 hete önállóan felfüggesztett szoptatás (10 és fél kiló).
Aztán tegnap eljutottunk a kötelező genetikai ultrahangra, ahol kiderülhetett, hogy azon kívül, hogy minden rendben a fiatalemberrel odabent, hogy alkatilag még mindig elődeire hegyez (kurtalábú, nagyfejű) és hogy nálunk a fiúk genetikailag kódoltan farosak, (már értem, mért viselem sokkal nehezebben a mocorgásait), súlya hozzávetőlegesen 300 gramm.

S akkor a papírforma:

Egy magzat medencevégű fekvésben.
BPD: 51 mm
FL: 30 mm
Jó magzati szívhangok, 140/min
Zárt hasfal, 4 üregű szív, jól látható gyomor és húgyhólyag.
Végtagok jól láthatóak, ép, zárt gerinc.

Grav. st. 19+5.

Sztárfotó most lemaradt (kifogyott a papír), meg már amúgy sem fér el teljes terjedelmében a monitoron, arról már nem is beszélve, hogy állandó mozgásban volt odabent, jájj nekem!

Ami kissé elkeserített, az a Zsiga Úr faros léte, bár Bratyó bizonyította pár éve, hogy vannak még csodák, ám én mégis nyönyörgök rajta pöppet, mert mért is ne? (azért, mert persze megint előrevetítettem és szíves-örömest kihagynám az újabb cipzárt a hasamról, a császármetszéssel járó lábadozást, meg úgy összességében az egész műtősdit) Meg így egyértelművé is vált, hogy az az alvégi kapirgálás, a húgyhólyagtájéki birizgálás, nem finom tapogatás, hanem kőkemény rugdalás. (saját szememmel láttam a monitoron) És tényleg jájj nekem, ha ez a szellem kiszabadul a palackjából!

Hétfő délután sor került az első ovis szülőire. A kezdők izgalmával készülődtem, hiszen még sose volt ilyenünk, leszámítva az elsőszülőit, még tavaly.

A két csoportból viszonylag kevés szülő ért rá/érdekelte a gyűlés, erről 3 év múlva talán majd másképp fogok nyilatkozni, most mindent felülírt az újdonság izgalma. Egy rutinos anyuka mellett foglaltam helyett, és úgy viselkedtünk egy idő után, mint az általánosban a rossz gyerekek: kuncogtunk a strébereken. (azért azt vicces volt látni, ahogy a 30-40-esek egy kisszék-kisasztal segítségével mennyire vissza tudnak menni gyerekbe, és csatározni majdnem jelentéktelen dolgokon, gondolok itt olyan volumenű döntésekre, mint pölö ovi nyílt napkor esőnap esetén milyen színű legyen a sátorponyva)

Megismerkedtünk az ovi új logopédusával, aki azzal töltötte az elmúlt időszakot, hogy felmérte a kicsik/nagyok állapotát. Én majdnem biztosra vettem, hogy a mifiunknak szüksége lesz kis korrekcióra, ehelyett megdicsérte, hogy nagyon szépen formázza a szavakat, és tisztán ejti a betűket. Annyi szépszót kaptunk a  beszédére, hogy egy idő után késztetést éreztem, hogy tisztázzuk, hogy biztos, hogy az én Hunoromról van szó?! És biztos.

Valamint megtudtam, hogy nagyon ügyesen viselkedik, nagyon kedves a kicsikkel-nagyokkal, a rajzos foglalkozásokban nem vesz részt (ezen meglepődtem volna, ha igen), ellenben azalatt ő szépen főz a kiskonyhában. (ezt majd megírhatod fiam, az "Egy Michelin csillagos szakács gyermekkorá"-ban). Bár ezt a rajzolósdit, itthon egészen másként interpretálta, állítólag az óvónéni azt mondta, neki nem szabad tojást festeni (kivágott tojás alakú lapokat rajzolnak most tele akármilyen motívumokkal, így készülvén a húsvét előtti igazi tojásfestésre), Andinéni meg úgy mesélte, hogy megkérdezte Huncost, hogy volna-e kedve tojást festeni, mire sértődötten közölte, hogy ő nem szeret rajzolni és elvonult a kiskonyhába tojást főzni.
Szófogadó, közreműködő, barátságos és segítőkész. Bátortalanul megkérdeztem, hogy az oviban is sokat verekszik-e, mert az apjával állandó a dirrdurr, meghogy ott is akarat bajnoka-e, állandóak-e az ebből fakadó hisztik, erre kikerekedett szemeket kaptam válaszul, és azt, hogy soha nem verekedett és soha semmiért nem hisztizett. Erre is meg van a logikus magyarázat, valahol ki kell engednie a gőzt. Kérdés, hogy a következőknél is szeretném-e azt, hogy ez a valahol az otthonunk szintere legyen? de ahogy kismicit elnézem, ezt menthetetlenül elbazseváltuk már, talán a hármas számú versenyzőnknél még  nem késő és bejöhet a képbe a rideg tartás.
(Apropó hármas számú: kedd reggel óta érezhetően rugdalkozik odabent, reggelente erre ébredek. Napközben csöndespihenőzik, egyelőre a reggeleim első perceit birtokolja, és ma a tenyerembe is fickándozott egyet a minihalam.)
Hunor mindenből kétszer eszik, két tányér leveshez, két tányér második fogás dukál, és általában hazafele jövet, már betermeli a délutáni uzsonnáját is. Közvetlenül ebéd után. Szerintem hízott és nőtt is, de minekutána széplányom Minkamagasságból földhözcsapta a mérlegünket, mely most engem tízezerháromszázhúsz kilóra taksál, nem tudom, hogy mekkora, viszont, ha ölbekapom, már egyre jobban érzem a súlyát.

A szülői értekezlet egyeneságú következményeként könyvelem el, hogy napok óta tojáson élünk, ugyanis húsvétra az ovisok kukút (helyesbítve kukó, én se tudtam mi az: kifújt tojás) festenek, így azon röhög a család, ahogy kapirgálom hústűvel kétvégén a tojásokat és fújkodom a rántottánakvalót, apjuk szerint ősi rítussal így hálálom meg a tyúkoknak a sok-sok tojást és közvetve csókolgatom a seggedelmüket.

Aztán lesz ovis nyílt nap és amilyen barom vagyok büfésnéni is leszek, meg sütök pogácsát is karitatívan ovijavára, és ha meghalok, a főtéren minimum egy mellszobor (bár jobban örülnék egy naiv csoportképnek a gyermekeim körébe) dukál, így emlékeztetvén az utókort erre a hősanyára, aki itt élt és tevékenykedett. (ha már az uramnak beletört a bicskája a tanácsba, legalább emígyen javítsunk valamit a családi renoménkon)

Az elmúlt kettő hét dottore látogatásai rendre elmaradtak, orvosunk szülesztett. Tegnap délután -mi késtünk- végre sikerült összehozni egy időpontot, ahol a hosszú hetek óta zajló bizonytalanság elmúlt, a kinemmmondott kérdések megválaszolódtak.

A doktorbácsival hosszasan beszélgettünk és még hosszasabban vizslatva ultrahangozta meg Harmadik gyöngyszemünket, aki ezalatt szemmel láthatóan visszadumált és az öklét rázta felénk. Kedves gyermek, már most tiszta apja. Úgy tűnik, sem az elmúlt hetek kóbor vírusai, sem a ránkkiabált bárányhimlő nem fogott rajta, egészséges 15 centis, fürge-ürge. Ééééééssss az előzetes lábközötti dolgok állása szerint, szeptember végén egy újabb kiskrapekkal gazdagodunk!

(lentebbi képen a félreértések elkerülése végett, a feje látható)

 

BPD (fej átmérő): 36 mm
TAD (mellkas körfogata): 31 mm
FL (combcsont hossza): 21 mm
Jó magzati szívműködés, homogén placenta a fundusban látható, zárt hasfal, gerincoszlop követhető, végtagok láthatóak. Gyomor és hólyagtelítődés látható. (további magzati méretek ITT találhatóak. Levonva a konzekvenciát, mi folytatjuk a sort, nagyfejű-nagypocakos, lóratermett kurtalábú gyermeket növesztek ismét odabent)

Grav.s. 15+1 nap (ő is naprababa, majd a születése körüli időkre igencsak kíváncsi leszek) 

Öröm van, bódottá.

cucka 2011.03.29. 06:20

A Harmadikrúl

A drágajó másik felem, szintén este, aggodalmaimra, (mely szerint szegény-szerencsétlen, már most elhanyagolt Harmadikunk, akiről azt se tudom, hány centi és mit csinál éppenmost odabent, mije fejlődik és mennyire), azt találta mondani, hogy na, most már nem lehet egy szavad se lehet a kisebbségi, tizedik gyerekét váró és a terhességét észre sem vevő asszonyokra. A nagylevegővételnél még nem tudtam mit fogok mondani, egy dologban biztos voltam, mondanivalómmal kevés sikert aratnék egy szépirodalmi előadóesten, aztán rájöttem, hogy igaza van. Valahol.

Így most gyorsan összeszedem a KisMuccos gondolataimat egy csokorba.

KisMucc egészen másképp viselkedik, mint az előző kettő várandósságból adódó rutinom szerint ez várható lenne. Hunorral bebizonyítani készültem, hogy a kilenc hónap alatt az elfogyasztott sütimennyiség következményeként igenis szert lehet tenni tökéletes gömbölyűségre. (20 kilónál szerencsére megálltam). Minkussal az első trimesztert végigémelyegtem-étvágytalankodtam-aludtam, aztán is csak finnyorogtam, meg vaníliás- tejszínes-túrós világban éltem. (alig 10 kiló, persze aggodalomra semmi ok, még mindig nem téveszthettek össze egy etióp éhezővel, ugyanis a szopi-kilók alattomosan rámrakódtak és  hűségesen maradtak is). A harmadikkal étvágytalankodtam-finnyorogtam-émelyegtem, fogytam. (szintén no para, maradt bőven vésztartalék és nem csak úszógumi szinten). Az egyetlen elfogadható táplálék az első trimeszterben számomra a mandarin volt, ennyire szélsőséges még egyik várandósságom alatt sem voltam, napi 2-3 kilót (!!!) fogyasztottam el az esti tévékucorgás alatt. (ha lány lesz, a Mandarina nevet kapja a keresztségében, bár ilyen alapon Huncos a Trüffel, Mici pedig a MilliMia névre is hallgathatna akár)
Mostanra minden tünetem megszűnt, még a mandarin-fogyasztásom is váratlanul elapadt, és ha nem gyarapodna ily látványosan a körfogatom el sem hinném, hogy növekszik bennem egy pici lélek.

Amennyivel könnyebb így -két picivel- várandósnak lenni, annyival nehezebb is. Könnyebb, mert nincs időm agyalni, nincs kedvem/energiám babafejlődéses oldalakat böngészni,  kitöltik a napomat és amikor este végre elalszanak, szívesebben kuporgok a ház ura mellé vagy éppen olvasok. Ennek persze az a hátulütője, hogy az ember lányának akaratlanul is összefacsarodik egy pöppet a szíve, és önkéntelenül is érez egyfajta igazságtalanságot a másik kettővel szemben. És persze tudom, hogy ez így van rendjén és azt is tudom, hogy ha majd itt lesz köztünk, ő is meg fogja találni a módját annak, hogy felhívja magára a figyelmet, ha éppen arra van szüksége. Mint ahogy azt is tudom, hogy nem véletlenül választott minket, tudja, hogy már van két nagytesója, és tudom, hogy amint megérkezik, tökéletesen be fog tudni illeszkedni szeleburdi családunkba.

Álmomban kisfiúnak láttam és annyira sietett, hogy nem jutottunk el a kórházig, így itthon született. Vágyaimban egy újabb kislány képe élesedik egyre inkább. Talán mert Micivel most kezdődik el úgy igazán a mi kettőnk csajos élete, és mert ez egyre inkább tetszik. Hunor szerint kiskrapek, és már alig várja, hogy megérkezzen, hogy együtt dirrdurrozhassanak (birkózás) a nagyágyba.

Az előzmények tudatában mindkét variációt el tudom képzelni és kíváncsian várom az újabb megtapasztalásokat.

A nagybötűs lavina pontosan azon a múltheti szerdai napon indult meg, amikor teljes stábunk, frissen fodrászolva beesett a védőnőhöz a kismamakönyvemért. A kezdeti könnyed beszélgetésünkbe rövid időn belül becsöppentek a kocsiban felébredt aprótalpúak is. Kismici ekkor már köbö 3 napja volt kiütődve aprócska vizes tetejű pattanásokkal, hasonlatosak a melegkiütésekhez, javarészt hát- és hastájékon. Talán túlzottan lazának tűnhetek, de szépleányom születése óta szenved az atópiás dermatitisszel, mely néha-néha átbillen ekcémába, ilyenkor a zsírozó patikai krémek mellett egy kenésnyi időre beficcen a rettegett szteroidos krém is, hogy aztán hetekre teljesen megszűnjön minden tünete. Sejtettem, hogy a hozzátáplálás körül akadhatnak kisebb-nagyobb gondjaink, de ezidáig semmi hasonlatos bőrproblémával nem találkoztunk. A kicsiaprók megjelenése előtt az egyetlen rendszer-idegen termék a töltött tojás volt, melyet Huncos etetett meg egy óvatlan pillanatban Mickóval.

A védőnőnk nézegeti a pöttyösmici nyakát, majd lazán megjegyzi, hogy szerinte ez bárányhimlő (de azért nézessük meg gyerekorvossal is), én próbálkoztam ellenkezni, hogy de azok nagyobbak-csúnyábbak, ám felülkerekedett egy számomra vitathatatlannak tűnő érvvel: idén, a mi tájékunkon ilyen fajta aprócskás volt a barihimlő. Előbb csak viccelődtünk, hogy mire volt jó ez a nagy ovikerülés, ha végül Micócica mégiscsak hazahozta rejtélyes körülmények között, ám ekkor értünk a kitöltendő nyomtatvány azon pontjához, hogy anyuka gyerekbetegségei. Mondom semmi. Barihimlő se? Asse. Hát ez baj. És akkor eszembe villantak a tankönyvek ide vonatkozó részei, meg az első trimeszter.

Az elkövetkezendő két óra szédült telefonálgatásait senkinek sem kívánom. Orvostól orvosig cikáztam, és rövid időn belül elvesztem a kétértelműen csomagolt burkolatok között, mely szerint erős a kockázat, magas a százalék és el kell erősen gondolkodnunk.  Rossz gondolatok cikáztak bennem, hiszen nincs jogom/jogunk dönteni az életek felett, ám mégis meg kell hozni egy döntést, ha a már megszületett két gyermekemet nézem. Ám: van-e jogom hozzá? a birtokában vagyok-e annak a tudásnak, mely lehetővé teszi, hogy dönthessek. Van-e rálátásom, és végül: kinek higgyek? kiben bízzak meg 100 százalékosan, ha két egymást követő beszélgetésből szögesen ellentétes következtetéseket vonhatok le?
Csak teltek a percek, órák, mégis azt éreztem, ez nem velünk történik meg, ez velünk nem történhet meg... Kívülről láttam magam, ahogy intézkedek, ahogy vizslatom ezredjére Minkus pöttyeit, ahogy próbálom elbagatellizálni, vagy éppen ahogy pánikbaesve még többet és durvább foltokat vélek felfedezni. Mint már sokadjára bebizonyosodott: az internet NEM ad megnyugtató válaszokat, sőt! Ajánlatos kerülni.
Végül sikerült kieszközölnöm egy extra vérvételt másnapra a László kórházba. Ott Bunci pöttyeire egyértelműen nemleges választ kaptunk, inkább valamilyen hirtelen felbukkanó allergia.

Másnapra elkészült az eredményem, mely bizonyította, hogy a 33 évem alatt valóban nem sikerült átesnem a bárányhimlőn. (azt már csak halkan említeném meg, hogy az aktuális fertőzés kimutatására szükséges tesztek hiánycikkek a magyar egészségügyben...). Maradhatna az a megoldás, mely szerint 3 hét múlva megismételjük a vérvételt, és újra megnézik, hogy átestem-e már a fertőzésen. (mert közben felmerült alternatívaként a múlt héten magas lázzal fetrengésem, mint egyfajta felnőttkori bárányhimlős fertőzés is, erre persze ismét két ellentmondásos szakvélemény érkezett: 1. a bárányhimlő sosem jelentkezik bőrkiütés nélkül, 2. az oltások miatt kialakul egyfajta vírus-mutáció, és igenis jelentkezhet kiütések nélkül is, sőőőt, ha elég erős az embör immunrendszere úgy is áteshet rajta, hogy gyakorlatilag tünetek nélkül, pár napos ismeretlen eredetű hőemelkedés mellett ).
A speciális esetemre való tekintettel végül eljutottam telefonon a László Kórház védőoltási szaktanácsadójához, akinek végre sikerült gördülékenyen beszélnie és némiképp megnyugtatnia. Létezik ugyanis egyfajta "ellenanyag", (immunglobulin), melyet ilyen esetekben a kismamák megkaphatnak. Ez minimálisra csökkenti a magzati károsodás esélyeit. Így most az eredményektől totálisan függetlenül, ha jelentkezik az indokolatlanul magas láz vagy a bőrkiütés, uzsgyi László kórház. Persze, föllélegeztem. De az első hetek gondtalanságát már képtelen vagyok visszavarázsolni. És már írni sem tudok a bennem kavargó érzésekről, mert szerencsére elmúltak és emlékezni sem akarok rájuk. A megkönnyebbülő sírást végül egy sms húzta ki belőlem, amiért ezúton is hálás vagyok, mert a lehető legjobbkor érkezett, amikor a kicsik messzitávol voltak tőlem. Így felszakadhatott, aminek föl kellett.

Tudom, hogy az elmúlt hetekben nem voltam/nem vagyok bárányhimlős. Mint ahogy Minka sem volt/sem az. Az első dolog, ami eszembe jut ennek a történetnek a kapcsán az a felelőtlenség, a könnyelműen kimondott ítéletek. A következő meg a vállvonogatás és a hárítás. És aztán dühöt is érzek, és az elmúlt napok megtörtek bennem valamit, elvették tőlem a felhőtlenséget, félelem tűfejet ékelve belém. És ez nem jó. Még akkor sem, ha a józan eszem tudja, hogy nincs baj. És ma betöltöttem a bűvös 12. hetet is. De még ez is eltörpül. Mert ettől sosem féltem.

Jövő héten el kell indulnunk és ki kell vizsgálnunk mi okozhatja ezt a csúnyaságot, mely leginkább a kontakt dermatitiszre hasonlít (a fotó nem Miciről készült, de mindenhol ilyenjei vannak), és mely mára szinte az egész testére átterjedt. (lábfej, tenyér, nyak, arc, hát, has, hajlatok: könyök, térd, hónalj). Nem változtattunk semmilyen kozmetikumon, születése óta ugyanazzal a kímélő fürdetővel fürdetjük, ugyanazzal a babamosószerrel-öblítővel mosok, és új étel sem került bevezetésre.

cucka 2011.02.08. 21:12

Újratöltve 3.0

A jólsikerült prototípusunk után, elkészítettük a második, javított kiadású kicsihugit és úgy gondoltuk, (nem, nem a csúcson hagyjuk abba, hanem megkísértjük újra a sorsot) kijavítjuk előzetesen elkövetett vagy annak vélt hibáinkat és kihasználjuk a karácsonyi-szilveszteri együtt töltött időt. Így hát nagy szeretettel mutatom be Harmadikunkat, akiről annyit érdemes tudni, hogy 21 mm-es, jószívdobogású héthetes, a délelőttjeimet megszédíti-émelyíti, hogy Huncos szerint kisöcsi, és hogy napközben (amikor arra  a pár órára, úgy déltől koraestig, életképes leszek) megmosolyogtatva elérzékenyít.

És még valami: akármennyit húz is rá odabent, ebből nem lesz decemberi gyermök.

cucka 2011.01.23. 17:48

Házi matek

Éppen ma egy éve költöztünk ide ki a messzitávolba. A napokban keresgéltem a fotók között, akkor találtam párat, a megérkezésünk utáni sokkot volt hivatott megörökíteni. (a hitös volt a dokumentáció nagymestere, de így utólag nem bánom, bár akkor sírógörcsöt kaptam a kétévessel és a hathetessel erre a látványra a ház egész területén, bútorok nélkül...)

A kinőtt ruháink nagy része még mindig zsákokban, a könyveink szinte teljes egésze. Még szerencse, hogy onlájn rendelésben is jó vagyok, és hogy még ide a világvégére is szállítanak a könyvesek. Így a nappali szobánk polcain a még mindig nem felfúrt Apuka kedvenc kütyüi és hivatalos papírok mellett, már pár könyv is látható. És hála gondoskodó Nagyfiamnak, -aki valamilyen nagyonfontos dolog keresésekor bukkant rá-, pár keretbe foglalt, ezeréves szerelmetes fiatalkorunkat idéző családi fotó is előkerült.

Körülbelül ezidőtájt, késő délután jöttem én át a gyerekekkel. A fiúk délelőtt pakolták ki a régiotthonunk, aztán én a két kicsivel még ott maradtam az üres visszhangzó falak között. Elaltattam őket, majd elbúcsúztam minden sarkától. Mécsest gyújtottam és emlékeztem.  Hagytam, hogy vezessenek a gondolataim. És annak ellenére, hogy folyamatosan jöttek a jelek menet közben, akkor és ott engem mégis belülről martak a kétségbeesés kérdései. Hiszen mindent feladtunk-otthagytunk, barátokat-jó ismerősöket, egyetlen tollvonással a házasságnál is erősebb köteléket írtunk alá 30 évre. (Ha minden flottul megy, az unokáink már megszületnek az uccsó törlesztőnk pezsgőbontására).

Hogy jól döntöttünk? nem hiszek a jó vagy a rossz döntésekben. Az élet folyamatos döntések meghozatalából áll. És az adott szituációban ez tűnt az akkor meghozható legreálisabbnak. Ma már tudom, mit tettem volna másképpen. Örülök, hogy itt lakunk, örülök ennek a csodálatos környezetnek, amiben felnevelhetem a gyerekeimet. Örülök annak, hogy -bár számomra nosztalgikus varázsa van a fővárosi szmognak, amiből kevéske ott-tartózkodásunk alatt könnybelábadt szemekkel mélyeket szippantgatok-, már én is tudok különbséget tenni a haraphatóan tiszta levegőtől, a megfoghatatlan nyugalomtól, ami jellemzi az itt élőket.

Ha ma felhívhattam volna felköszönteni, tudom, valamivel nagyon meg tudtam volna örvendeztetni. És nekem még kétségeim voltak, akkor, amikor  éppen a  születése napján költöztünk... Az én Anyukám, aki odaföntről sem engedi el a kezem, ma lenne 60 éves.

cucka 2011.01.04. 23:48

A szeretetrűl

Mindig is sokgyerekre vágytam, bár menet közben voltak olykor-olykor fenntartásaim.

Emlékszem arra, amikor megszületett Hunor. Az első közös évünk abból állt, hogy őriztem álmát, könnyeimet nyeldesve figyeltem ennek a kicsi életnek a csodáját. Nem eresztettem, burkolva-csodálva szerettem. Óvatosan simítottam apró ujjacskáit, csókolgattam formás puhaságát. Elmerültem természetadta tökéletességében.
Aztán elkezdtünk egyre többet beszélgetni egy újabb babáról. Könnyű volt a nemalvásos éjszakákra fogni a bennem tomboló kételyeket. Mert annak ellenére, hogy hittem a szeretet önmagát megsokszorozó mechanizmusában, mégis féltem. Hogy mennyire fogom tökéletesnek látni a kistestvért. Hogy fogom-e tudni annyira és éppenugyanúgy szeretni Őt, mint az elsőszülöttet. Hogy maradt-e még bennem szeretet egy második gyermek számára.

Aztán beköltözött a pocakomban ez a napsugár, akiről akkkor még nem tudtam, hogy be fogja ragyogni mindennapjainkat. Aki először csak kétségeket és bizonytalanságot ébresztett bennem. Úristen, egy láááány! De hát én fiús-anyuka vagyok?!

Amikor 9 közös hónapunk (és jó pár napunk) szimbiózisa végét megkoronázta életem legszebb éjszakájával, már akkor tudtam: ő egy különleges ajándékkal érkezett közénk. Egy teljesen új képességével annak, hogy őt egészen különleges módon szeressük.

Ha döntenem kellene, hogy melyiküket szeretem jobban, nem tudnék. Néha rosszat tesznek, haragszom rájuk, számtalan kellemetlen helyzetet is köszönhetek nekik, de a szeretetemen ez semmit sem változtat. Csak osztódik napról-napra, óráról-órára.

Úgy érzem, idebent készen állok a következő fokozatra. Ami talán keményebb lesz, másabb, de pontosanugyanilyen varázslatos.

A legutóbbi dokibánkkal való találkozásunkkor úgy váltunk el egymástól, hogy jelentkezem, ha bármi óhaj-sóhaj-gond adódna, vagy esetleg Minkaleányka döntene úgy, hogy nekivágna a nagyvilágnak. Közben én buzgón kétnaponta jártam be a kórházba, akárcsakha hazamennék, a nővérkék már messziről köszönnek, ma reggel már születési tippjeiket is megosztották velem (vagy mára vagy a jövő hét szerdára esett a legtöbb voks...), mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a kérdés, melyet egy ma megismert sorstársam tett föl nekem (te itt dolgozol a kórházban?), és éltem a mindenórás kismamák gondtalan életét.

Aztán délelőtt kiderült szülészbácsink is égreföldre kajtatta elveszettnek hitt kismamáját, (merugye ismételten a kommunikáció hiánya...), én tudtam ugyan az ő telefonszámát, ő viszont nem tudta az enyimét, én úgy éreztem, semmisetörténik, ő meg nem érezte ezt a semmit... így ma reggelre mire kinyomozott, én már ott csücsültem a folyosón a ctg-re várva. Nos, átbeszélve az átbeszélnivalóinkat: a célidőpont marad a december 12 továbbra is. Viszont: szombatig felmentést kaptam mindennemű monitorozás és fehérköpenyes vizit alól! (persze, kivételt képez a föntebb említett történések bármelyike). Szombaton újabb CTG, ha minden rendben, legközelebb hétfőn ctg, aztán szerda ultrahanggal kombinált ctg, majd végül, ha sehogysem jutnánk Minkaleányzóval dűlőre, maradna a december 19.-ei befektetés-szülésindítás. Ez a része még nem tisztán körvonalazódott, mert vannak ám jó híreim is, amik arra engednek következtetni, hogy az elmúlt napok méhösszehúzódásai és az esti Minkalány okozta Vénuszdombom megtáncoltatása mégiscsak elindított egy folyamatot: a méhnyak teljesen felpuhult és elsimult ("felszedődött", így jellemezte, valamint ki is tágult), szerinte már csak idő kérdése és kinyílik az aranykapu... Mondjuk, ha az elmúlt napok szenvedése még ennyire se lett volna elég, akkor igencsak átdimenziolnám a természetes szülés vs. császár elméletemet...

Éjjel meg azon pityorogtam, szerelmetes alvó Huncmackómat ölelgetve-csókolgatva, beszívva azt a semmihezsemhasonlítható illatát, hogy mi lesz vele, amíg én kórházba vonulok? A leghumánusabb mindannyiunk számára az lenne, ha éjjel indulnánk, ekkor arra már van néminemű esély, hogy reggelre HuncApu hazaérjen (kicsit álomszülésre pályázom?), amennyiben nap közben kő menni, úgy kicsit bonyolultabb a helyzet, kicsit fájdalmasabb lesz az elválás mindannyiunk számára. Ha minden simán és zökkenőmentesen zajlik, mindannyian jól vagyunk, és valóban 24 órán belül hazajöhetünk, azt valahogy túléljük. És igyekszem még a kósza gondolatát sem a tudatomba engedni annak (de éjjel mindig jönnek a rémek... ), hogy ne így lenne és valamért bennragadunk... látogatási tilalom, ürülő kismamahormonok és fájdalmas hiányérzet... nem folytatom... Talán mi is hibásak vagyunk a kialakult helyzetben, hiszen Hunor soha egyetlen éjszakát sem töltött tőlünk távol, bárhová is megyünk, velünk tart, általában köztünk is alszik. Persze, sosem érezte ezt egyikünk sem tehernek, sőt, egészen hiányérzetünk van, ha nem köztünk ébred reggelente, csak talán, ha lett volna egy-két "szabad" éjszakánk, most könnyebb lenne... 
Hogy hogyan oldották meg ezt régen a nők?! (sejtem a választ: otthonszültek... vagy kevésbé agyaltak ennyit, elfogadták a számomra egyelőre elfogadhatatlant... )

cucka 2009.12.08. 10:06

CTG forevör

A tegnapi ctg gyors és rövid volt, Minkát álmában leptük meg, kicsit megriogatott az asszisztensnő, hogy 40-160 közti pulzusokat produkál a leányzó, irány az ultrahang, flowmetria (köldökzsinóráramlás: jut-e elég oxigén, tápanyag a kicsihez, ellátja-e még a lepény a neki szánt feladatokat...). A véletlenek ismételt összjátéka következtében sikerült az osztályvezető főorvos és egy másik, szintén rutinróka és tapasztalt nőgyógyász elé keverednem szekérderéknyi leletemmel, akik seperc alatt megnyugtattak: a CTG pillanatnyi állapotot rögzít, tehát, ha Ded alszik, akkor is mozoghat álmában egy minimálisat, a tappancsok meg az én pocakomra vannak erősítve, nem a gyerek szívére. Flowmetria teljesen rendben, lepény még mindig egyes fokban érett, sőt oly idilli szimbiózisunk, akár félidősen... Minki 3 és fél kiló körüli, bár ez ilyenkor már igencsak becsült érték, és szerintük nincs jelentősége... hááát, ezzel azért én tudnék vitatkozni.... a revidiált szülési dátumom pedig a december 12. Ezután már át kell gondolni a következő lépést: úgy, mint befektetés és szülésindítás...
Mindezek ellenére (vagy inkább emiatt?), továbbra is marad a kétnaponta ctg, meg a magzatmocorgás figyelés... ha nincs fél napig mocor, irány a kórház soron kívül.

HuncApu reggeli ébredéskor ösmét futott egy kört szerelmetes fia hajállapotának változtatása ügyében, számunkra is meglepő módon, de a kisfiatalember elsőre rábólintott a Figaróra. Így bekönyörögtem magunkat Kinganénihez, aki soron kívül beszuszakolt. Megérkezésünkkor Huncmaci azonnal átkéredzkedett fodrásznéni ölébe, őt szorosan átölelte, majd lerúgdalta csizmáit, letépte magáról a fölöslegesnek ítélt ruhadarabjait, kezébe fogott egy sajtos rudat és elhelyezkedett egy maga által kiválasztott székbe. És ott is maradt egyetlen moccanás nélkül, az egész művelet alatt, arcán kisfiús elégedettséggel, miközben mi olvadoztunk könnybelábadó szemekkel. Igen, kérem szépen, eljött ez az idő is... Mondjuk, nem ő lett volna, ha az attrakció végén a szépségszalon  ámuldozó hölgykoszorújától nem vasalja be az őt illető (?!) asztalon felejtett csokimikulást és nem kebelezi be együltő helyében.

Nagyfiú már... akármennyire is kicsinek érzem-látom én még őt...

Este pedig mézeskalács-gyártásba fogtunk... persze mindez annak fényében, hogy a mézeskalács még a szüléshez is jóljön majd... Hunc preferálja a nyers és összeállninemakaró tésztát, egy éjszakára pihentettem, összeállt, ma délelőtt sütjük ki... Közben csuklómba dörgölve szimatolom tanult barátném ajánlásával a muskotályzsálya illatanyagát, kapkodom a homeós bogyeszokat, iszom a palástfű-málnalevél teát és várom a csodát... mondjuk az éjszaka érkező hidegfront úgy megkínzott, hogy olyan haskeményedéseim voltak, hogy majdhogynem négykézláb abszolváltam a mosdómeneteket...

cucka 2009.12.06. 18:19

Mikulás

Minek utána napok óta minden létező fórumon dől gyermekünk karjaiba a raklapnyi mennyiségű csokimiki és társai, úgy döntöttünk (gonoszszülők), a keresztszülők Mikipakkját csempésszük a kölök csizmájába, így is félévre való édesség lapul eldugdosva Hunor szemek elől a lakás különböző pontjain.

Az esti hirtelenjött Hunckidőlés következtében, mi bizony elfelejtettük a megfelelő előkészületeket, azaz nem volt kiscsizma kipucolás, sem ablakba kihelyezés. Volt viszont apjukkal beszélgetés és közös nosztalgiázás, hogy kinek milyen is volt gyermekkorában a mikulásozás. Hiszen mi magunk fogjuk kialakítani a saját hagyományainkat közösen, mint ahogy a karácsonyi menüt és a mindennapi életünk szokásait is együtt teremtjük-teremtettük meg.

Reggel vidáman ébredve Huncmaci nagyon megörült az újabb ajándékcsomagnak, megvidámodva falt be éhgyomorra egy ölnyi csokimikit... evvan, az elveim és a nevelésünk szégyenfoltja ez a nagyfokú csokizabbantás, sosem gondoltam volna, hogy hús a húsomból, vér a véremből gyermekem ilyen mértékben lesz függő. Ilyenkor csak kétkedve nézünk egymásra az apjával, és mindketten tagadunk. Egyikünkse, sose így és ennyire. (najó, talán én Hunorral várandósan...). Mentségére legyen mondva: csak minőségi csokiban utazik a többit hanyagul félredobja, azok minősülnek át főzőcsokikká.
És nem kapott virgácsot... hm...

HuncApu szerint már unalmas vagyok, de mégiscsak megörökítem a magam számára, (merazidő szépítő ködfátyla....), hogy éjjel fél 2-ig 7 perceseim voltak, igaziak-fájósak, sétafikkantgattam nagyon nehézkesen az alhas-alvázfájdalomtól a lakásban, hagyva a fiúkat aludni,  lezuhanyoztam és mivel nem rövidült az időtartam, gondoltam kicsit lepihenek melléjük, még fájdogáltam párszor, majd -gondolom én- ismétcsak elmúlt, mert reggel 8-ról van a következő emlékképem. Közben álmodtam szülésest is (végre először én is), meg mindenféle kerti zöldségest is.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire nehezen fogom viselni az uccsó időszakot...  ez azért is érint meg kicsit jobban, mert tudom-érzem, hogy nagyon sok erőre lesz szükségem, ez a türelemjáték meg a józan eszemből farigcsál le minden nap egy-egy darabkát, okozván ezzel nem kevés kellemetlen percet a közvetlen környezetemnek.

Huncka meg a végén még tényleg beszélni fog, a mai újabb szóalkotásai: dojó (dió), káka (öööö... mikulás). Persze továbbra sem hajlandó spontánkodni, csak néha-néha utánunk mondani.

cucka 2009.12.04. 20:26

Várakozó állásponton

A tegnapi ctg oly mértékben jól sikeredett, hogy optimista lelkülettel tértem haza, ugyanis közös történelmünk során először fordult elő, hogy a gépre kötve szép szabályos 30-35 másodpercig tartó 7 perces fájásokat produkált a kiskisasszony! (mondanom sem kell, hogy én naiva már megint azt hittem, estére útnak indul a királylány...) Ezért közel egy órán át élvezhettem a kórház vendégszeretetét, valamilyen változásban bízva, közben onlájn izgult Huncom apja is, végül hazaeresztettek, majd röpke egy óra múlva minden a régi lett. Azaz semmilyen fájás, se rendszeres- se rendszertelen. Már nem is izzítok be senkit, totál fölösleges.

Igyekszem élni az eddigi mindennapjaimat, bár sokkal terhesebben, mint eddig, hiszen akármit is eszem-iszom, mostanra már állandó gyomorsavval küzdök, hű társam lett a savmegkötő és reggelente is bucilábakkal ébredek. Megboldogult lánykorom egyetlen formabontó kispiros cipellője jön már csak fel a lábamra- ez is necces, hogy meddig-, ezt anno csak azért vettem meg, mert tetszett a nemmegszokott színe és aznap nagyon rossz passzban voltam, ezzel igyekeztem valamiféle fényt csempészni borúmba. És mindezt tettem annak ellenére, hogy egy számmal nagyobb volt, mint az akkori lábméretem, mert csak ez az egy darab volt belőle. Hiába, fiatalság-bolondság. Most vizsont határozottan jól jön.

Mostantól ctg kétnaponta, így holnap délelőtt is, hurrá! Ezenkívűl megdőlni látszik mindenféle népi megfigyelés és babona, mely szerint csúcsos has fiú gyermeket jelöl, többedik gyerek nagyobb és hamarabb jön, mint ahogy a lányok is... stbstb.

Azért ha valaki pár héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy  én ezt a Minkalányt túl fogom hordani, na, azt én jól szemberöhögöm!

cucka 2009.11.30. 16:34

Kezdek telítődni...

Akik nyomonkövették mostani várandósságomat, vagy még esetleg az előzőt is, azok tudhatják, hogy míg Hunor napragyerek volt (azaz tankönyvileg napra pontosan fejlődött, napra pontosan tudtuk a fogantatását, minden kötelező és fakultatív ultrahangon korának napra megfelelően volt érett, és mindezt megkoronázva: a kiírás dátuma szerint érkezett is meg közénk), addig Minka -ebből a szempontból- igencsak hozzávetőlegesengyerek. (azaz két egymást követő ultrahangon sem felelt meg a becsült korának, méretbeli és hetekbeli eltérésekkel fűszerezte egész várandósságomat).

A legutóbbi ctg alkalmával megbeszéltük a szülésznővel, hogy a sokféle dátum és lelet között a mai napon megpróbálunk rendet teremteni és -stílusosan- közösen megszülni a valódi szülésem napját. A folyóson ctg-re várakozó kismamák legnyagobb örömére röpke másfél órásra sikeredett a mai monitorozásom, Minkának esze ágában sem volt felébredni, sem csikizésre-vakargatásra, sem szépszóra, sem heves felrázogatásra, sőt még csokival sem lehetett ébrenlétre bírni. (felajánlottam, szívesen visszajövök egy hajnal 3-as mosdómenet alkalmával, olyankor mindig ébren van a kiskisasszony... vagy akár most is, éppen készül szétrúgdalni a kecója falát...). Ezalatt egész kis orvosi konzílium gyűlt a szekérderéknyi leletem felé, volt nagy hümmögés, néha odavetett kérdések. A legnagyobb problematikát az okozza, hogy mint olyan, nekem sosem volt szabályos ciklusom, így Hunor szoptatása mellett sem rendeződött, sőt. Tehát a legutolsó Mikulás csapatok szerint már babáznom kellene, így az ez alapján történő számítás kilőve. Maradna az első ultrahang. Igenám, de az első ultrahang hivatalosan a 6. héten készült, ami a mai orvoscsapat szerint mégisinkább az 5. héten esett meg, ennek ellenére Minek akkori fejkörfogata egy 7. hetes magzatnak megfelelő volt. (?!). A hivatalos 6. hét szerinti megállapításra épült a kötelező 12. heti uhu, mely szerint akkor már 13+4 naposnak lettem titulálva. Ez alapján készült a 16. heti AFP és a 18. heti genetikai ultrahang is (azaz minden kicsit előrébbhozott lett!), és minidg egy kicsit idősebbnek nézték a leányzót, mint valójában.

Nos, a hosszas fejtegetés eredménye kapcsán egyre több szülési dátum is felmerült és sok másik elvetődött. Így a mai nappal egy újabb időpont került előtérbe, mégpedig a december 12. Mindennek ellenére a héten marad a csütörtöki és a vasárnapi ctg is.

Én már csak blazírt nemtörődöttséggel veszem tudomásul ezeket és elgondolkodom, hogy a 21. században tényleg van ilyen, amikor családiház értékű műszerek állnak rendelkezésre és minden ultramodern és lassacskán már a gyerek neme is előre programozott?! nem napokról van szó, sokkal inkább hetekről és nem elefánt vagyok, akinél 2 év a várandósság és mondjuk belefér egy-két hét ide vagy oda tolódás...

No mindegy, Minka jön, ha jönnie kell. És ami biztos, hogy ilyen helyre kis szöszke nyilaslány lesz. És pont. Már nem keresek jeleket és nem fedezek fel vélt vagy valós szüléses érzeteket. Mindamellett Hunor jósúr prognózisai is sorra megdőltek. Báááááár, ma fölöttébb bújósfajtájú a legényke...

 

 

 

 

 

cucka 2009.11.26. 21:39

Masealudt-maseszülünk

Elsőszülött magzatom ma sem volt hajlandó 3-szori nekifutásra sem napközben elaludni, azaz de délután 4-kor már ásítozott, de ekkor már jusztsem hagytam kidőlni. Lábdagadás-bensőm földindulására hivatkozva lezavartam a skacokat egy rövidke motorozásra. Közben megérkezett Huncmackó hőnszeretett keresztapja is egy jóadag finom hazaival... hm, asszem továbbra is szeretek-szeretünk enni-inni... egyetlen percre sem hagyta békibe Körösztapját, aki lelkesen dobálta-gyürködte a kicsit, cserébe mindehhez gurgulázva nevetett... lelketsimogató pillanatok ezek... majd fürdetés következett (melyet Rókarudi fáradtságra hivatkozva végigüvöltött), utána alig 7 órakkor KO kapitány kiterült... sejtéseim szerint éppen reggelig...

Hugi mindeközben talajgyakorlatokat mutatott be, szinte egész délután aktívkodott, vígkedélyűen lubickolt, rendszeresítette, hogy valamelyik sarkát teljesen nekifeszíti a hasfalamnak... elég horrorisztikus a látvány... semmiféle hajlandóságot nem mutatva a kibújásra (bár titkon abban reménykedtem hátha kirúgja a háza falát a nagy buli hevében...).

Közben tüzeket okádgatok itthon, mely tüzecskék elsődleges áldozata Hitös Uram, aki éppen kilábalóban van valami takonykórós nyavalyából, úgyhogy ő sem viseli valami fényesen állandó jelleggel módosuló kedélyállapotomat. (pl. éjjel szinte fizikai fájdalommal fájt a tudat, hogy amíg engem a Hunor-Minka duó felváltva ébrenlétre rugdalt, HuncApu békésen hortyogva aludt... normális???!) Lelkifurdám is van rendesen minden miatt, mert ahelyett, hogy örülnék, hogy megadatott egy újabb boldog babavárás,  egy egészséges albérlővel, addig én állandó jelleggel (és értsd úgy ahogy mondom!... ) ki szeretném citálni a bejáratott fészkéből ezt a gyereklányt, holott még le sem telt a hivatalosan is ott-töltendő ideje... másrészről meg türelmetlen vagyok és nagyon szeretnék már mindenen túllenni, itthon lenni és ismerkedni az új élethelyzettel, a kétgyerekes anyuka szerepkörével. Amitől azért józan pillanataimban tartok is kissé. (nomeg a küszöbön  lévő költözéstől-pakolástól-takarítástól-szervezéstől-rendszerezéstől....)

Köröttünk gólyacsapatok szálldosnak, szinte nem telik el úgy nap, hogy valaki ne örvendeztessen meg egy újabb érkező kisember hírével. Ezjó.

És rendbeszedtem karmaimat... ma ösmét. Mert ráértem. Most meg ágyamba dőlök és olvasni fogok a bucira dagadt csülkeimet felpolcolva pihentetve. Nagyon dagadok, már kora reggel is, pedig sokat iszom és szinte fűszertelenül étkezem. És hála Huncnak mozgok is. Ez már a vég kezdete.

cucka 2009.11.24. 19:41

A 39. héten járva

A délelőtti órákban tiszteletünket tettük a szokásos heti programjaink egyikén, a kismama szakrendelésünkön. Annyira valószínűtlennek tűnt, hogy a maira még sor kerülhet, hogy reggel 9-kor pizsiben kávézgatva igyekeztem mára időpontot szerezni...
Előtte azért közöltem Minkalánnyal jól gondolja meg ezt az uhut, mer ha én most újra kemény pénzeket leperkálok az uhuért, ő meg este kibukkanik, én azzal indítom a földi pályáját, hogy úgy elverem, mint a legenda szerinti szódás az bizonyos lovát!

Huncmaci mindeközben élete első munkanapján dolgozóba indult HuncApuval, csomagoltam neki uzsit-pelust és az első munkanapjára bónuszként egy gyerek(csoki) tojást is. Állítólagosan tüneményesen viselkedett, nagyon élvezte a rendelői melót, zapját rövidre zárva igyekezett kézzel lábbal mutogatva, minél hamarabb tudtára adni, az asszisztencia által odakészített szurit jó lenne már végre beadni annak a macseknak ott az asztalon.
Minka az utóbbi idők napi ritmusa szerint ébren volt, kicsit ficánkolt miheztartást végett, bevillantott pár csuklást majd jól láthatóan kivillantotta a csámpi csülkös sarkát, végül összegömbölyödve elaludt, én mindenközben maximálisan 20-as méhtevékenységet produkáltam a fentebbemlítettek alatt.

Ctg után következett az ultrahang, mely szerint kiskisasszony kirobbanó formában lubickol, dokibá szerint hajlandóságot sem mutatva a távozásra az elkövetkezendő időkben, a lepény még mindig bőséggel ellátja minden földi jóval (I. fokban érett), böcsült súlya 3300 gramm.

Az elmúlt hetek hanyagságából kiindulva ma szülésznő és doktorbácsi is megmanualizált, ez a jány oly mértékben ráérősre vette a figurát, hogy a pár hete már szépen beékelt okos kis fejét is visszahúzta. Méhszáj teljesen zárt, bár felpuhult már. Így azonban számomra érthetővé vált, hogy hirtelen mitől is múlt el az az elviselhetetlen időszak, hogy már leguggolni sem tudtam, mert azt éreztem alvázilag szétszakadok... durván két napja újra fitt vagyok és maximális teherbírású. Ha ez a gyerek is napra gyün, nekem nagyon meg kell tanulnom ebben az életben a pontosság fogalmáról valamit...

Megrovón szóvá is tettem, hogy én itten kérem szépen hónapokkal ezelőtt olyan ígéreteket kaptam, hogy nov.25.-ére már javában Minkababázgathatok, aztán tessék. Doftorbácsi szerint még akár ez is lehet (höhöhö), de ha nem is november, de december 25.-ére már biztos babázni fogok. Kösszépen.

Jövőhéten meg, ha továbbra is így maradunk heti 3-szori ctg következik, valamint egy újabb állapotfelmérő ultrahang. Idilli szituációnkat, ha minden íly tökéletesen működik odabent az elkövetkezendőkben is, háborítatlanul túlnyújthatjuk még kettő darab hétig, azaz december 17.-éig... én titkon továbbra is reménykedem azért valami közelebbi dátumba, bár kísértetiesen kezd minden olyan lenni, mint két évvel ezelőtt, még a  jóval utánam kiírt kismamik is elkezdtek beelőzni a szülőszobán...

cucka 2009.11.22. 15:37

Pocakságok

Unalmunkban eszembe jutott, hogy már jó ideje (egész pontosan 6 hete!) kimaradt a szokásos és jól működő házi pocakfotózás. Amint azonban feldobtam a lehetőséget egy kérdés formájában, Hunorvirágszál teljes extázisba esett, maganyelvén csivitelve, felhúzott pólóval vigyorogva mutogatta a pocakját az apjának:

Mihelyst elfoglaltam a startpozíciót, jelentősége teljes tudatában áltt be mellém és mutogatta továbbra is büszkén alighasát:

És végül a fentiekhez képest következzen a szokásosan unalmas nagyhasú:

Kicsit aggasztó, hogy a nagy influencia járványra hivatkozva, a szülésre kiszemelt kórházunk is tiltólistára került látogatás szempontjából...

És egy rövid helyzetjelentés következzen, az ennyit a hidegfrontról fényében: valószínűleg téves riasztás volt Minka részéről a tegnapi. Ami tény: Minek lassacskán valóban készül a nagy útra, alig mozdul, alig csuklik. Leszámítva azokat a gyöngédnek egyáltalán nem nevezhető megmozdulásait, amikor alul (húgyhólyag tájékon) kaparász, vagy jól láthatóan kidugja a sarkát mellalá. Szemmel láthatóan sincs lent. HuncApu megőrizvén hidegvérét nemsokára dolgozni megy, Hunc kidőlt a sorból, én... én pedig hájas sütit sütök. Aztán kilakkozom a karmaim. A szokások rabja lettem...

Reggel óta hol rendszertelenül, hol rendszeresen érkeznek fájdogálások, bár én inkább furcsa érzetnek hívnám őket. Azaz, hol a derekam szurkál olyan tipikusan nehéznaposan, hol a hasamalja keményedik be. De mindez számomra nem tűnik, olyan igazinak. Minka aligmozdult ma, én meg sehogyse érzem magam. Belegondolva, ólmos fáradtságot érzek és inkább aludnék egy nagyot, nem érzem magamban sem az izgatott bizsergést, sem az erőt egy többórába átnyúló procedúrához. Ahhoz képest, hogy a második gyerekem érkezésének a startvonalán állok, nem egy rutinróka szülőnő a hozzáállásom...

A fiúk rezignáltan viseltetnek irányomba: Hunor bújós-játékos, látszólagosan nem különösebben aggodalmaskodik, mint ahogy a zapja se. Csengetett Mylordra kapcsoltak a hálóban rötyögve.

Így én is összedobom a mandulás-mézes teszt-sütimet, hátha később mégiscsak elkél az enerdzsi...

 

 

cucka 2009.11.19. 18:55

Maseszülünk

Délelőtt túlestünk a 3. ctg-ken is. Hunormanó mindeközben HuncNagyinak igyekezett még emlékezetesebb születésnapot okozni. Jófej volt, reggel minimális tiltakozás után, utamra bocsátott, pár cuppanóst is dobált utánam, melyeket igyekeztem elkapdosni  még az ajtó bezáródása előtt.

Minkaleányka legaktívabb napszaka a délelőtt, egész pontosan a 10 és 11 óra közti időszak, (majd van egy délutáni edzése is, ezt olyan 6-7 órára időzíti), éppen ezalatt az idő alatt sikerült gépre kerülnünk. Az első 5 perc masszív csuklását, tappancs lerugdalás követte, szinte végig 180-as pulzussal kattogott, majd az uccsó 5 percben egész egyszerűen elaludt, így a pulzusa is normalizálódott. A legintenzívebb mozgolódása alatt is gépszerinti alig 60-as fájásokat produkáltam, így úgy érzem a világrajövetel prodzsekt valóban halasztva a hétfőn érkező hidegfrontig. Ez a langymeleg roppant jó hatással van a lelkemre is meg a fizikumomra is.

Kedden vár egy újabb ctg-vel egybekötött uhu. Reményeim szerint az utolsó lesz, és reményeim szerint megvárjuk még egyben, bár a szülésznő úgy búcsúzott, ha bármi van (értsd rendszeres 5 perces fájások vagy magzatvízcsordoga), azonnal hívjam, ha lehet már a kocsiból, a kórház felé menet.

cucka 2009.11.18. 17:47

Most jó

Az elmúlt napok feszítő-szorító-keményedőhasú-jóslófájó-savtúltengő időszakának úgy tűnik vége. Este viszonylag korán kidőltünk mindannyian, hosszan, pihentetően aludtunk.(leszámítva a kettő darab éjjeli mosdójáratomat, valamint a kölök hozzámtapadósságát, szerintem ezáltal is generálva überzagyva álmaimat, életem régnemlátott szereplőivel...). Szóval most tényleg minden kerek. Annyira, hogy a mai napon még afelől is kétségeim adódnak, hogy valaha is megszűnik ez az idilli állapot?!

Hunorra várva, ennyi idős kismamaként sokkal másabb volt minden: egyrészt hihetetlenül felkészült voltam lelkileg -fizikailag frissebb (vagy legalábbis halál magabiztosan annak éreztem magam...), másrészt minden élére állva arra várt, hogy a kiskirályfi elfoglalhassa birodalmát. (öm, még az azóta sem használt etetőszék is...). Most viszont sokkal hanyagabb vagyok (pl. a kisrácsosra még mindig nem húztam fel a Minkaágyneműt, ráér majcsak, ha hazajöttünk... hoppá!), éééés a csúcs számomra!- sokkal nőcisebben élem meg ezt a mostani szülés közeli állapotot. Pl. 2 naponta szigorúan körömlakk átkencézés, mer jajjistenem, lekopott-lepattogzott körömlakkal mégse mehetek be... de ugyanez vonatkozik beretválkozásra és a hajmosásra is. Szóval, hmmm, HuncApu számára akadnak azért vidám pillanatok... pl. amikor éjjel, már-már összeragadó szempillákkal a kád szélén szentségelve pinegálom kiskarmaimat vampveresre, hogy aztán másnap rájöjjek, ez azért mégse illik egy lassan kétgyerekes anyukának, meg mit lát az a gyereklány meg elsőként a nagyvilágból? anyja vérveres karmait? aztán majd vihetem pszichomókushoz terápiáztatni az egész gyermekkorára traumát okozó születési élményei miatt...így következő nap átföstöm, mígnem harmadnapra ösmét rájövök: még van időm, addig meg hadd legyen már kicsit nekem is jó... még szerencse, hogy a lábkörmeimet már nem érem el kényelmesen... azok színben stagnálnak.

Huncmackó is köszöni jól van. Mandulabelet ropogtat duhaj jókedvében: (a falon az erősebb sárga felület akkor keletkezett amikor megpróbáltam eltűntetni az első házi graffitijét... a másodikat -napocskát a köldök köré?- már inkább a hasára rajzolta...):

Tegnap megkapta élete első testi fenyítését a rajongásig hőnszeretett Tátyitól. Leszaladtak közértbe, Hunor pajkosan huncutkodott és újszokásához híven a tólig határait feszegette. HuncApu többszörösen figyelmeztette a közelgő viharra, de a gyermek nem értett a szépszóból. Egészen addig édesen vicces is volt mindez (már amennyire vidám bevásárlás az, amikor a kölök után pakolsz vissza a polcokra, az éber biztonsági őr vizslató pillantásától és szuszogó árnyától kísérve), míg egy óvatlan pillanatban, teljes gőzzel  és felturbózott kismotorral ki nem tört a boltból, át a fotocellás ajtón és meg sem állt a parkoló közepéig a koraesti szürkületbe.  Na, ekkor érte őt utol a Zord Apa. A Bűnbánó Gyermek, meg ahelyett, hogy nevéhez méltón viselkedett volna, nemes egyszerűséggel szemberöhögte felbőszült apját. Apjuk ugyan nem 50 botütést mért rá, mint Döbrögi urunk Ludas Matyira, hanem mindösszesen három kezest a pelenkásos és bélelt nadrágos felére, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Hunorvezér megjámborodjon és lelkivilága is helyrebillenjen.

Így is élünk mink.

cucka 2009.11.15. 12:52

Semmisevan

... és így kedvsesok írni...

Kórházi cuccok vasalva-csomagolva 2 napja. (és jajj rájöttem nincs is Minkalánynak cérnasapekja, merhogy Hunorlegény odaát nem kapott, meg itthon is csak fürdés után...30 fok volt a kórházban...). A kislakunk rendközeli állapotát igyekszem napközben is őrizgetni, legalább amíg én is itthon vagyok... Update vagyok mosásban és vasalásban is, nehogymá azalatt a pár nap alatt, míg kórházban wellneszelek, ne legyen mit felvenniük a finyúknak.
Ennek örömére estére sikerült 1 órán át 10 perces fájásokat produkálnom, és magamban csak azért drukkoltam, amíg a kereskedelmi csatorna újabb csillagát keresik maradhassak még itthon, majd ezután, mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.

Közben intuitíve arról beszélgetünk a ház urával, Minek (igen, már becézzük...), mennyire fog stílusosan érkezni... bennem nyugalom van és óriási biztonságérzet, amit majd valószínűleg éppen induláskor fogok jól elveszteni és átborítani hisztériába, de legalább addig is jó. Hunornál - a mai eszemmel már tudom- szinte rettegtem. Féltem az ismeretlentől, és hiába volt a felkészülést elősegítő 9 hónap, szinte pánikba estem már a gondolatától is, hogy az a "valaki" aki ezidáig bennem lakott,  szinte én volt, most kijön, önálló akarattal és értelemmel részt kér az életemből, hogy minden megváltozik, hogy mennyire leszek türelmes, vagy éppen csapnivalóan neurotikus... és ma már azt is tudom, hogy mint sok egyéb más, ez is fejben dől el... görcsösen kapaszkodtam az időbe, a tudatom képtelen volt elengedni- kiengedni őt magamból...
Most viszont, azt érzem: készen állok. Készen állok a fájdalomra, (amit majd valószínűleg a pillanat hevében többtucatszor átértékelek...), és készen állok arra is, ha esetleg mégis műtétre kerülne a sor. Mert annyira már nem ismeretlen az az ismeretlen.
És valahogy úgy képzelem, akár a filmekben: egyik este, persze szigorúan miután Hunorvirágszál elaludt, magzatvíz hipp-hopp elfolyik, miközben érkezik a Hunor álmát vigyázó Nagyi vagy Barátnő, azalatt lezuhanyzom, (hajat mosok! lehellet smink, meranő...), majd mosolyogva belibegünk szülni. Onnanstól még nincs forgatókönyv, de már alakítom...

Ezzel szemben HuncApu, az örök realista, hetekre lebontva nézi különböző időjós fórumokon a hidegfrontok érkezését, szerinte van még egy hetünk, mert most lanyhul az idő, de csütörtöktől melegszik a pite, érkezik egy hidefront, persze, a kérdés az, mennyire is lesz hideg?! És különben is: hétfő-kedd egésznapos, akkor semmiképpense szülhetünk... Napközben kritikus szemmel méricskéli a hasamat, és átlag napi egyszer megjegyzi, úristen, mekkora már a hasad, vagy elcsípek egy-egy telefonos beszélgetést, amiben általában így jellemez: cucka jól van, már nincs sok hátra, brutálisan nagy a hasa... Én meg tolatok és fújtatok... és egyre kevésbé szeretek egyedül maradni...

HunorjósÚr este többszörösen önként és dalolva puszilgatta Minkalakot, (véletlenül éppen mindig a fájásokkor), én meg azon tűnődtem, most enyhíteni akarja a fájdalmamat, vagy jó utat kíván a kiskirálylánynak?! Ma átértékelve előző jóslatát, adományozott újabb egy hetet a szimbiózisunknak, talán az utóbbi alkalommal, csak rám akart ijeszteni, hogy kapjam össze a kórházi cuccost...
Továbbra sem kommunikál a minyelvünkön, ma reggel megkérdeztem, hogy ha Minka megszületik hajlandó lesz végre beszélni? Egyértelmű és határozott nem válasz érkezett. További kérdésemre, hogy de azért a suliban ugye megszólalsz végre?, csak vigyorgott sejtelmesen. Kétesélyes.

Este van, este van: ki ki nyugalomba...

Én meg beszerzek egy közönséges újszülött cérnasapkát, hátha Minka erre vár...

cucka 2009.10.31. 23:01

Sokminden

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

cucka 2009.10.26. 20:18

A másik én

Az utóbbi napokban életre kelt bennem egy másikén. Normális pillanataimban riasztónak tűnik ez a valaki, aki olykor-olykor kölcsönveszi a testem, eltorzult arccal képes a legapróbb dolgokért is vészvijjogó hangon sipítozni, majd magába roskadva bűnbánóan zokogni. Mert türelmetlen, mert nehezen mozog, mert ami eddig oly könnyű minden napi rutin volt, az mára teher, és ez a teher nagyon idegesíti az egyiként, aki mindezidáig abszolút zökkenőmentesen vette az akadályokat.

Nehéz lehet most a körülöttünk élőknek. Néha már attól lelkiismeretfurdalásom támad, ahogy rámnéz a kismackó azokkal a fürkésző szemeivel: vajon Náni éppen milyen állapotban leledzik, harap-e a szavaival vagy ugyanolyan mókásnak ítéli a huncutkodásokat mint eddig? Mert segítő kezek most is akadnak, és a máskor oly viccesnek ítélt közös sütés-főzések, többórás lenti bevásárlással egybekötött kolbászolások, újabban idegpróbák. Legalábbis a másik énem számára.

Feszültség-levezetésként újra leporoltam a többéves pókhálót az egyik kedvenc blogomról, ahol a komoly odafigyelést igénylő játékoktól elkezdve a párperces agymenésekig minden megtalálható. Csakúgy, mint az egyik közösségi portálról csokorbagyűjtött lövöldözős egypercesek. Azóta esténként így kapcsolok ki. HuncApu szerint ha íly bambán is látott volna meredni megboldogult lánykoromban, nem biztos, hogy valaha is lánykérésre is sor került volna. Szerintem meg Minka minimum Lara Croftként fog kipattani belőlem, ha eljön az ideje. Ennyit a pocaksimogatós ejtőzéses könnycsorgató babazenékről.

Apropó idő: amikor Huncra vártam, a védőnéni akkurátusan kérdezgette tőlem, vagynak-e már jóslófájásaim? mondtam, nekem olyanom nincs. Ahogy visszaemlékszem, valóban nem igen volt. Nem úgy, mint most: napi rendszerességgel tevékenykedik a méhem, hol fájdalmasabban, hol lájtosabban húzódik össze, ma reggel konkrétan a tipikus nehéznapokbéli derékfájásra ébredtem, sőt bele is szőttem az álmaimba, takargattam a derekamat, hoyg meleg hatására elmúlik a fájdalom, aztán magamhoztérve döbbentem rá, ez most nem az. HuncApu egyelőre blazírt nyugalommal kérdezi meg minden egyes fölszisszenésemre, hogy na, mi van, ma szülünk?

Huncmester kikeveredett a ződcsiga időkből, újra fitt és mozgalmas. Igaz, ma kisebb attrocitás érte őt a játszótéren, egy kisleányka rózsaszín motorjáért harcolva, majd leharapta csöppöm ujjacskáit, 8 napon belül gyógyul, a lelki traumát is látszólagosan már kiheverte. Új elfoglaltsága a szerepjáték: a legváratlanabb helyzetekben egyszer csak elkezd ugatni, nyelvet nyújtogatni (harapdálni, kezet-lábat nyalogatni!), és hosszú percekig képes kutyát játszani. Hogy honnan ismeri ennyire a kutya szokásait rejtély, hiszen két macskánk van, azok meg nem ilyenek... (sőt, vauvauvau-olva meg is kergeti őket... esküszöm Frakkot még nem látott!). Íme egy rövidke kutyáskodás, kivételesen ma fotogén és videogén hangulatában leledzett:

Minka érezhetően megszelídült. Napközben néha-néha jelzi ébrenléteit, általában közvetlenül étkezéskor. Nem tehetek róla, de folyton a Nicsak ki beszélre asszociálok, lelki szemeimmel látom ahogy rángatja a köldökzsinórt, hogy hé anyu, ebből még küldj le egy adagot! Esténként táncbemutatót tart, a tegnap esti laza két órás bemutató volt, kis csuklással tarkítottan.

Szerdán uccsó védőnő látogatás, megkapom a Minka kezdőcsomag receptjeit. Hihetetlen. Jövő hét kedd első ctg. És azt álmodtam Minka természetes úton született, könnyedén, ügyesen, méltósággal... És most ezt mantrázgatom...

cucka 2009.10.19. 19:35

Nyaff

Én már nem is emlékszem, hogy ennyire nehezen viseltem volna a Hunorral való uccsó időszakot. Hormon-borulgatásaim is vannak, billegális lelkiállapot, hiperérzékenység és nagyfokú türelmetlenség jellemzi életemet. (szegénydrágajóuram, tudna mesélni...) Az elmúlt napokban nem csak rendszeres méhösszehúzódásaim vannak, hanem konkrét fájásokat is képes voltam mára produkálni.

Éjszakáim zöme azzal telik, hogy igyekszem megtalálni a tuti alvós poziciót, majd mire meglelem, mosdókör következik, és hipp-hopp már hajnalodik is. Nempihentető.

Minka aktív, rúgdos, ficereg, éjjel-nappal, sosem alszik, ennek tudom be a normálisnak mondható méhösszehúzódásokat, dolgozik a rendszer, jól is van ez így. Viszont a mai sétafikkancs közben hívnom kellett Huncom jóidösapját, ugyan kaparjon már össze az utca sarokról, mert elég távol vagyunk az otthonunktól, és bezony hogy erős fájásaim voltak... meg-megállva, gyökkettővel haladtunk kislakunk felé...

A hideg beköszöntével, egyre kevesebb kedvem van róni a környék utcáit napi kétszer 2-3 órában, így valami tartalmas és Hunorlefárasztó program után kutakodva találtam rá a Mazsola játszóházra. Rögvest ki is próbáltuk egy hosszúranyúlt délelőtt erejéig, szívből ajánlom mindenkinek, Hunor percek alatt otthonos csatatérré varázsolta a helyet, én zavartan igyekeztem helyreállítani a rendet (persze sikertelenül), de rosszalló pillantások helyett kedves mosolyokat kaptunk. Hadd játszon a gyerek, hiszen ettől gyerek! A fentebbemlített gyerek huncut vigyorral az arcán, ezt a feloldozást maximálisan ki is használta, aztán Gabinénivel együtt kiflicsücsközött, majd áldomást ittak találkozásukra -csapvízzel. Valamiért azt érzem, nem utoljára jártunk ebben a játszóházban.
Az innen történő hazasétálás alatt kezdődtek a rendszertelen, de erős fájások... még nagyon nincs itt az ideje, így igyekeztem tapintatra és türelemre inteni délután Pelenkási uraságot, és minél többet vízszintesben pihenni. Szerintem csak a hidegfrontra reagál így, Hunor sem szerette sem odabent, sem idekint a hideget.

Így most pihenünk... már amennyire lehet.

cucka 2009.10.13. 19:19

Fejlemények

Ma bebizonyosodott, van egy újabb biztos pont az életemben. Azt gondolom, jól sikerült nőgyógyászt választanom, csúszásban, 2 sürgősségi császár között, a lehető legjobb stílusban tudta kezelni, a hisztéria szélén táncoló, harmincakárhányhetes kismama mivoltomat.

Azt már meg sem említem, hogy többórán át várakozva, olvasgatva, gondolataim ezerfelé cikáztak, és ügyesen sikerült fölspanolnom magam a kétségbeesésig. A múltkori szülésnős látogatás kapcsán, azt az aprócska tényt kifelejtettem a bejegyzésemből, hogy amennyiben a szülésem átcsusszanna mégiscsak decemberre, így a szimpatikus rutinróka szülésznő nem tudna vállalni, mert decemberben nem vállal szülést, szabadságon lesz. Ez volt az elsődleges kérdésem drágajódoftorúr irányába, hogy ugyan jósolja már meg, mikor is fog kibukkanni ez a Minkalány, és mi a véleménye, merjem-e így bevállalni rutinróka szülésznőt?! A szülés időpontjáról bővebb tájékoztatásért a Jóistenhez irányított, ellenben azt javasolta, nyugodjak meg, elég nagy kórházban készülök gyereket világrahozni, akad itt még pár szülésznő. (És a legfontosabb: ő itt van biztosítékként, hát nem elég ez nekem?!) Rögvest ajánlott is egyet, akivel szeret együtt dolgozni és akiről kiderült, szintén nem vállal decemberben szüléseket, mint megtudtam, azért nem szeretik a decemberi hónapot, mert mi van akkor, ha elcsúszik a dolog karácsonyig?! na, mondjuk az éndolgom, tuti nem fog odáig elcsúszni... (azért csak halkan megjegyezném, ez nem kimondottan a szívességkérés kategória...)
Hármaska szülésznő intrója hagyott némi kívánnivalót maga után, viszont a beszélgetésünk egész tűrhetően zajlott, így eldöntöttem magamban ő lesz a talonszülésznőnk. Mert maradnék az eredeti rutinróka mellett, és így, ha mégis átcsúsznánk decemberre, lelkemrajta, megnyugodhatok.

Doktorbácsink annyira látta rajtam a kiborulásközeli állapotot, hogy kérés nélkül elárasztott pár bűbáj Minkafotóval, miközben végig dícsérte a leányzót, hogy milyen szép húsos baba... öhm, mindenhol.

Számokban:
Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD (koponya haránt átmérője): 88 mm
HC (fejkörfogat): 316 mm
AC (haskörfogat): 286 mm
FL (combcsont): 67 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 2200 gramm.
Vélemény: Grav. s. 33+6 a biometriai adatok alapján.

És hogy ezek után most hol is tartunk? már magam sem tudom... Ami biztos: az első ctg-m dátuma november 3. És hogy most három napig bírjam ki meglapogató drágajódoftorúr nélkül, mert elutazik...