cucka 2009.11.15. 12:52

Semmisevan

... és így kedvsesok írni...

Kórházi cuccok vasalva-csomagolva 2 napja. (és jajj rájöttem nincs is Minkalánynak cérnasapekja, merhogy Hunorlegény odaát nem kapott, meg itthon is csak fürdés után...30 fok volt a kórházban...). A kislakunk rendközeli állapotát igyekszem napközben is őrizgetni, legalább amíg én is itthon vagyok... Update vagyok mosásban és vasalásban is, nehogymá azalatt a pár nap alatt, míg kórházban wellneszelek, ne legyen mit felvenniük a finyúknak.
Ennek örömére estére sikerült 1 órán át 10 perces fájásokat produkálnom, és magamban csak azért drukkoltam, amíg a kereskedelmi csatorna újabb csillagát keresik maradhassak még itthon, majd ezután, mint aki jól végezte dolgát, elaludtam.

Közben intuitíve arról beszélgetünk a ház urával, Minek (igen, már becézzük...), mennyire fog stílusosan érkezni... bennem nyugalom van és óriási biztonságérzet, amit majd valószínűleg éppen induláskor fogok jól elveszteni és átborítani hisztériába, de legalább addig is jó. Hunornál - a mai eszemmel már tudom- szinte rettegtem. Féltem az ismeretlentől, és hiába volt a felkészülést elősegítő 9 hónap, szinte pánikba estem már a gondolatától is, hogy az a "valaki" aki ezidáig bennem lakott,  szinte én volt, most kijön, önálló akarattal és értelemmel részt kér az életemből, hogy minden megváltozik, hogy mennyire leszek türelmes, vagy éppen csapnivalóan neurotikus... és ma már azt is tudom, hogy mint sok egyéb más, ez is fejben dől el... görcsösen kapaszkodtam az időbe, a tudatom képtelen volt elengedni- kiengedni őt magamból...
Most viszont, azt érzem: készen állok. Készen állok a fájdalomra, (amit majd valószínűleg a pillanat hevében többtucatszor átértékelek...), és készen állok arra is, ha esetleg mégis műtétre kerülne a sor. Mert annyira már nem ismeretlen az az ismeretlen.
És valahogy úgy képzelem, akár a filmekben: egyik este, persze szigorúan miután Hunorvirágszál elaludt, magzatvíz hipp-hopp elfolyik, miközben érkezik a Hunor álmát vigyázó Nagyi vagy Barátnő, azalatt lezuhanyzom, (hajat mosok! lehellet smink, meranő...), majd mosolyogva belibegünk szülni. Onnanstól még nincs forgatókönyv, de már alakítom...

Ezzel szemben HuncApu, az örök realista, hetekre lebontva nézi különböző időjós fórumokon a hidegfrontok érkezését, szerinte van még egy hetünk, mert most lanyhul az idő, de csütörtöktől melegszik a pite, érkezik egy hidefront, persze, a kérdés az, mennyire is lesz hideg?! És különben is: hétfő-kedd egésznapos, akkor semmiképpense szülhetünk... Napközben kritikus szemmel méricskéli a hasamat, és átlag napi egyszer megjegyzi, úristen, mekkora már a hasad, vagy elcsípek egy-egy telefonos beszélgetést, amiben általában így jellemez: cucka jól van, már nincs sok hátra, brutálisan nagy a hasa... Én meg tolatok és fújtatok... és egyre kevésbé szeretek egyedül maradni...

HunorjósÚr este többszörösen önként és dalolva puszilgatta Minkalakot, (véletlenül éppen mindig a fájásokkor), én meg azon tűnődtem, most enyhíteni akarja a fájdalmamat, vagy jó utat kíván a kiskirálylánynak?! Ma átértékelve előző jóslatát, adományozott újabb egy hetet a szimbiózisunknak, talán az utóbbi alkalommal, csak rám akart ijeszteni, hogy kapjam össze a kórházi cuccost...
Továbbra sem kommunikál a minyelvünkön, ma reggel megkérdeztem, hogy ha Minka megszületik hajlandó lesz végre beszélni? Egyértelmű és határozott nem válasz érkezett. További kérdésemre, hogy de azért a suliban ugye megszólalsz végre?, csak vigyorgott sejtelmesen. Kétesélyes.

Este van, este van: ki ki nyugalomba...

Én meg beszerzek egy közönséges újszülött cérnasapkát, hátha Minka erre vár...

Már Hunorra várva is itt mocorgott bennem a gondolat, hogy dejó lenne a szokványos hétről hétre egy pocakos összehasonlítós képek helyett, valami művésziesen szépet is megörökíteni, valami olyasmit, amit az évek előrehaladtával is büszkén mutogathatok...

Szőlő fotósmunkái már nagyon rég óta elnyerték a tetszésemet, aztán valahogy szó szót követve összehoztunk egy kellemes délutánt és pár meseszép fotót. Bevallom nem volt könnyű meghitten Minkáragondolósra hangolódni, miközben Hunorvirágszál minden pillanatban azon mesterkedett, mit is cselekedjen ahhoz, hogy végre újra csak vele foglalatoskodjunk?!

Voltak kezdeti nehézségeink, megállván a fal előtt, rögvest mellémsorakoztak a csemeték:

majd Hunc szeretettel ölt:

(sajna az nem lett megörökítve, amikor a kanapén Hunor nem gyengéden megfektette Mazsilányt...)

És akkor pár csodaszép és emlékezetes a teljesség mindennemű igénye nélkül:

és az én nagy kedvencem:

cucka 2009.11.03. 18:59

Minka első ctg-je

Szerét ejtettük ma délelőtt a kombinált csomagomnak, elviekben vérvétel + uhu + hüvelyváladék + ctg lett volna, de hajnal hétre nem éreztem magamban az erőt, hogy végigcsináljam a sort, így a vérvételt a jövő keddi ctg-vel kapcsoltam inkább össze.

Minka komatózusan aludt, többszöri hasfelrázásra és Balaton szelet bevetésére sem volt hajlandó felébredni, így közel egy órán át pittyogott monotonul a pocakomon a kütyü, gyakorlatilag egy darab méhtevékenység nélkül. Nabezzeg, ha a tegnapi hidegfront közeledtekor lett volna a ctg, talán még szülésre is benntartanak, egész dezsavüm volt intézkedés közben meg-megállva, fájásokkal tarkítottan, levegőkifújásokkal gazdagon megspékelve. Most már tényleg össze kellene állítanom a kórházi pakkunkat, erről jut eszembe...

Az ultrahang meglepetéseket tartogatott több szempontból is. Elsőként kisasszonka végre-végre a saját korának megfelelő méretekkel rendelkezik, ráadásként napra pontosan! A másik észlelés sajna, már nem ennyire pozitív: a monitor nézegetése közben a doktorbácsi, miközben diktálta a méreteket, egy eddig sosem hallott mondattal zárta a leletet: jobb láb varus állásban. Persze, azonnal rákérdeztem, hogy ez mit is takar, mire könnyedén rávágta, ez azt jelenti, hogy nincs elég helye a leánykának és befelé fordítja  bokától a jobb lábát a leányzó, azaz csámpás. És ilyenkor mi a teendő? Leginkább semmi, tornáztatni kell, esetleg speciális cipők és kinövi viszonylag rövid időn belül... A dokibácsi érezhette rajtam a feszültséget, mert ugyan nem járna, de felajánlotta, a jövő heti ultrahang mellett ösmét rápillant Minkaleányzó böcsös csülkeire.

Számokban:
Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD (koponya haránt átmérője): 92 mm
HC (fejkörfogat): 322 mm
AC (haskörfogat): 303 mm
FL (combcsont): 71 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány.  Jobb láb varus állásban (bővebben erről itt olvasható/látható, kicsit utánaolvasva nem dobódtam fel a dolgoktól...). Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 2870 gramm.
Vélemény: Grav. s. 36+0 a biometriai adatok alapján.

Minka feje, nagyon lent van már, igencsak beékelődve (ezt mondjuk érzem is rendesen...), méhszáj még zárt ugyan, de már felpuhult. (ez azt jelenti, hogy ugyan még nem nyílt ki, de már nem is zár olyan szorosan). És ez jóóóó!

cucka 2009.10.31. 23:01

Sokminden

Napjaink javarészt a mindent besűrítünk egy rövidke napba jegyében telnek. Az események -még számomra is- olykor követhetetlen iramban zajlanak.

Lelkileg szöges padlón toporgok továbbra is, menthetetlenül hisztérika lettem... Már csak a szülés hormonokatfelszabadító erejében bízom... Mindent én akarok kézben tartani, minden döntésben részt kívánok venni, pedig a szálak kifutnak a kezeim közül... Az idő meg pereg, fenemód röpül: ma kellett rádöbbennem, hogy lassacskán illene kórházi cumót is összedobálni, ki tudja mire képes ez a pocaklakó leányka az elkövetkezendő időkben. Azért a keddet még megvárom, csak nem ragadok bent szülni az első ctg kapcsán...

Hunor szélvész gyermek, imádnivaló, továbbra sem beszél, bár néha megcsillogtat néminemű közreműködést a magyar nyelv elsajátításának irányába. Pölö ma reggel HuncApu megunván az éhgyomorra történő hosszas csigusz gyártást rendelésre gyurmából, melyek valami csoda folytán (nyomdafestéket nem tűrő magyarsággal fogalmazva) eltörődnek a kiskrampusz kezében, emígyen igyekezett zárni sorait: én megyek reggelizni, mire azonnal érkezett a felelet: én nem!  Délután meg idegenben, a zsákmányolt banánra közölte érthetően, hogy enyém.
Vannak sajátos mondókázgatásaink is. Kocsiban ülve, hátsóülésről unalmában Hunc elindít egy Táááátiyiii-t, mire az apja elégedetten kontráz egy Huuuniii-val, ezt mosolyogva 48-szor előadják. Ma megunván beleszóltam én is, hogy Huuuniii, mire röpke rövidzárlat után érkezett a Nááányiii, szintén hosszú percekig.
Asszem telitalálat lett a névválasztás, kicsit Huncut a gyermök:

Minkaleányka szabadidejében iparkodik szétrúgdalni a háza falát. Igyekszem fölvenni a hancúrokat, de olybá tűnik a kiccsaj kameraérzékeny, bármennyit is állhatok lesben,  amint izzítom a kamerát, abbahagyja. Pedig vannak kellemes megindulásai... össze sem hasonlítható nyugodalmas Hunormanó gyöngyéd mozdulataival. Jópárszor két irányba rúg egyszerre, ilyenkor vicces formátumokat vesz fel az amúgy is gigahasam. (és az előző pocaknövesztés megkímélt a kibukkanó köldök látványától... a mostani nem...). Itt egy  rövidke kiragadás MocorMinka esti táncjelenetei egyikéből:

Fura világot élünk, amikor az ember lánya már annak is örül, hogy cirka élete végéig eladósodik, bár a serpenyő túl oldalán ott körvonalazódik az álomvacok. Cudar hónapok   és évek következnek, de érzem, megéri. Bár egy kétévessel meg egy aligegyhónapossal álomszerű lesz költözni... Nem elfelejtendőek tanult barátosném szavai: nem köllene mindenki frusztrációját magamra vennem és ezáltal magamat, magam általi frusztrációra ítélnem...

Azért az mégiscsak reménykeltő, hogy az elmúlt napokban egyre többször jut eszembe egy ősrégi dalfoszlány ("vidékre költözöm, a fákat öntözöm, szabad leszek és már semmi nem ér el, amihez nincs közöm"), melyet hangulatomtól függöen, hol Hunorral körbelejtve a lakáson, a szomszédok nem kis örömére teli torokból énekelek, hol meg könnyekig hatódva, magamban dúdolgatok.

Valószínűleg az sem dob túl sokat a lelkem pocsékságán, hogy idén először nem sikerült hazautaznom ezidőtájt... az első olyan november elseje, amikor innen messziről égetem csak a mécseseket és nem tudok végigsimítani a hideg sírköveken... talán tavasszal...

cucka 2009.10.26. 20:18

A másik én

Az utóbbi napokban életre kelt bennem egy másikén. Normális pillanataimban riasztónak tűnik ez a valaki, aki olykor-olykor kölcsönveszi a testem, eltorzult arccal képes a legapróbb dolgokért is vészvijjogó hangon sipítozni, majd magába roskadva bűnbánóan zokogni. Mert türelmetlen, mert nehezen mozog, mert ami eddig oly könnyű minden napi rutin volt, az mára teher, és ez a teher nagyon idegesíti az egyiként, aki mindezidáig abszolút zökkenőmentesen vette az akadályokat.

Nehéz lehet most a körülöttünk élőknek. Néha már attól lelkiismeretfurdalásom támad, ahogy rámnéz a kismackó azokkal a fürkésző szemeivel: vajon Náni éppen milyen állapotban leledzik, harap-e a szavaival vagy ugyanolyan mókásnak ítéli a huncutkodásokat mint eddig? Mert segítő kezek most is akadnak, és a máskor oly viccesnek ítélt közös sütés-főzések, többórás lenti bevásárlással egybekötött kolbászolások, újabban idegpróbák. Legalábbis a másik énem számára.

Feszültség-levezetésként újra leporoltam a többéves pókhálót az egyik kedvenc blogomról, ahol a komoly odafigyelést igénylő játékoktól elkezdve a párperces agymenésekig minden megtalálható. Csakúgy, mint az egyik közösségi portálról csokorbagyűjtött lövöldözős egypercesek. Azóta esténként így kapcsolok ki. HuncApu szerint ha íly bambán is látott volna meredni megboldogult lánykoromban, nem biztos, hogy valaha is lánykérésre is sor került volna. Szerintem meg Minka minimum Lara Croftként fog kipattani belőlem, ha eljön az ideje. Ennyit a pocaksimogatós ejtőzéses könnycsorgató babazenékről.

Apropó idő: amikor Huncra vártam, a védőnéni akkurátusan kérdezgette tőlem, vagynak-e már jóslófájásaim? mondtam, nekem olyanom nincs. Ahogy visszaemlékszem, valóban nem igen volt. Nem úgy, mint most: napi rendszerességgel tevékenykedik a méhem, hol fájdalmasabban, hol lájtosabban húzódik össze, ma reggel konkrétan a tipikus nehéznapokbéli derékfájásra ébredtem, sőt bele is szőttem az álmaimba, takargattam a derekamat, hoyg meleg hatására elmúlik a fájdalom, aztán magamhoztérve döbbentem rá, ez most nem az. HuncApu egyelőre blazírt nyugalommal kérdezi meg minden egyes fölszisszenésemre, hogy na, mi van, ma szülünk?

Huncmester kikeveredett a ződcsiga időkből, újra fitt és mozgalmas. Igaz, ma kisebb attrocitás érte őt a játszótéren, egy kisleányka rózsaszín motorjáért harcolva, majd leharapta csöppöm ujjacskáit, 8 napon belül gyógyul, a lelki traumát is látszólagosan már kiheverte. Új elfoglaltsága a szerepjáték: a legváratlanabb helyzetekben egyszer csak elkezd ugatni, nyelvet nyújtogatni (harapdálni, kezet-lábat nyalogatni!), és hosszú percekig képes kutyát játszani. Hogy honnan ismeri ennyire a kutya szokásait rejtély, hiszen két macskánk van, azok meg nem ilyenek... (sőt, vauvauvau-olva meg is kergeti őket... esküszöm Frakkot még nem látott!). Íme egy rövidke kutyáskodás, kivételesen ma fotogén és videogén hangulatában leledzett:

Minka érezhetően megszelídült. Napközben néha-néha jelzi ébrenléteit, általában közvetlenül étkezéskor. Nem tehetek róla, de folyton a Nicsak ki beszélre asszociálok, lelki szemeimmel látom ahogy rángatja a köldökzsinórt, hogy hé anyu, ebből még küldj le egy adagot! Esténként táncbemutatót tart, a tegnap esti laza két órás bemutató volt, kis csuklással tarkítottan.

Szerdán uccsó védőnő látogatás, megkapom a Minka kezdőcsomag receptjeit. Hihetetlen. Jövő hét kedd első ctg. És azt álmodtam Minka természetes úton született, könnyedén, ügyesen, méltósággal... És most ezt mantrázgatom...

cucka 2009.10.19. 19:35

Nyaff

Én már nem is emlékszem, hogy ennyire nehezen viseltem volna a Hunorral való uccsó időszakot. Hormon-borulgatásaim is vannak, billegális lelkiállapot, hiperérzékenység és nagyfokú türelmetlenség jellemzi életemet. (szegénydrágajóuram, tudna mesélni...) Az elmúlt napokban nem csak rendszeres méhösszehúzódásaim vannak, hanem konkrét fájásokat is képes voltam mára produkálni.

Éjszakáim zöme azzal telik, hogy igyekszem megtalálni a tuti alvós poziciót, majd mire meglelem, mosdókör következik, és hipp-hopp már hajnalodik is. Nempihentető.

Minka aktív, rúgdos, ficereg, éjjel-nappal, sosem alszik, ennek tudom be a normálisnak mondható méhösszehúzódásokat, dolgozik a rendszer, jól is van ez így. Viszont a mai sétafikkancs közben hívnom kellett Huncom jóidösapját, ugyan kaparjon már össze az utca sarokról, mert elég távol vagyunk az otthonunktól, és bezony hogy erős fájásaim voltak... meg-megállva, gyökkettővel haladtunk kislakunk felé...

A hideg beköszöntével, egyre kevesebb kedvem van róni a környék utcáit napi kétszer 2-3 órában, így valami tartalmas és Hunorlefárasztó program után kutakodva találtam rá a Mazsola játszóházra. Rögvest ki is próbáltuk egy hosszúranyúlt délelőtt erejéig, szívből ajánlom mindenkinek, Hunor percek alatt otthonos csatatérré varázsolta a helyet, én zavartan igyekeztem helyreállítani a rendet (persze sikertelenül), de rosszalló pillantások helyett kedves mosolyokat kaptunk. Hadd játszon a gyerek, hiszen ettől gyerek! A fentebbemlített gyerek huncut vigyorral az arcán, ezt a feloldozást maximálisan ki is használta, aztán Gabinénivel együtt kiflicsücsközött, majd áldomást ittak találkozásukra -csapvízzel. Valamiért azt érzem, nem utoljára jártunk ebben a játszóházban.
Az innen történő hazasétálás alatt kezdődtek a rendszertelen, de erős fájások... még nagyon nincs itt az ideje, így igyekeztem tapintatra és türelemre inteni délután Pelenkási uraságot, és minél többet vízszintesben pihenni. Szerintem csak a hidegfrontra reagál így, Hunor sem szerette sem odabent, sem idekint a hideget.

Így most pihenünk... már amennyire lehet.

cucka 2009.10.13. 19:19

Fejlemények

Ma bebizonyosodott, van egy újabb biztos pont az életemben. Azt gondolom, jól sikerült nőgyógyászt választanom, csúszásban, 2 sürgősségi császár között, a lehető legjobb stílusban tudta kezelni, a hisztéria szélén táncoló, harmincakárhányhetes kismama mivoltomat.

Azt már meg sem említem, hogy többórán át várakozva, olvasgatva, gondolataim ezerfelé cikáztak, és ügyesen sikerült fölspanolnom magam a kétségbeesésig. A múltkori szülésnős látogatás kapcsán, azt az aprócska tényt kifelejtettem a bejegyzésemből, hogy amennyiben a szülésem átcsusszanna mégiscsak decemberre, így a szimpatikus rutinróka szülésznő nem tudna vállalni, mert decemberben nem vállal szülést, szabadságon lesz. Ez volt az elsődleges kérdésem drágajódoftorúr irányába, hogy ugyan jósolja már meg, mikor is fog kibukkanni ez a Minkalány, és mi a véleménye, merjem-e így bevállalni rutinróka szülésznőt?! A szülés időpontjáról bővebb tájékoztatásért a Jóistenhez irányított, ellenben azt javasolta, nyugodjak meg, elég nagy kórházban készülök gyereket világrahozni, akad itt még pár szülésznő. (És a legfontosabb: ő itt van biztosítékként, hát nem elég ez nekem?!) Rögvest ajánlott is egyet, akivel szeret együtt dolgozni és akiről kiderült, szintén nem vállal decemberben szüléseket, mint megtudtam, azért nem szeretik a decemberi hónapot, mert mi van akkor, ha elcsúszik a dolog karácsonyig?! na, mondjuk az éndolgom, tuti nem fog odáig elcsúszni... (azért csak halkan megjegyezném, ez nem kimondottan a szívességkérés kategória...)
Hármaska szülésznő intrója hagyott némi kívánnivalót maga után, viszont a beszélgetésünk egész tűrhetően zajlott, így eldöntöttem magamban ő lesz a talonszülésznőnk. Mert maradnék az eredeti rutinróka mellett, és így, ha mégis átcsúsznánk decemberre, lelkemrajta, megnyugodhatok.

Doktorbácsink annyira látta rajtam a kiborulásközeli állapotot, hogy kérés nélkül elárasztott pár bűbáj Minkafotóval, miközben végig dícsérte a leányzót, hogy milyen szép húsos baba... öhm, mindenhol.

Számokban:
Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben.
BPD (koponya haránt átmérője): 88 mm
HC (fejkörfogat): 316 mm
AC (haskörfogat): 286 mm
FL (combcsont): 67 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 2200 gramm.
Vélemény: Grav. s. 33+6 a biometriai adatok alapján.

És hogy ezek után most hol is tartunk? már magam sem tudom... Ami biztos: az első ctg-m dátuma november 3. És hogy most három napig bírjam ki meglapogató drágajódoftorúr nélkül, mert elutazik...

cucka 2009.10.03. 11:22

31-eske

A különböző fórumokról érkező hírlevelek szerint beléptünk a 8. hónapba... hűűű... én még mindig nem érzem magamban azt a megfoghatatlan érzést, hogy közelítenénk a vége felé. Hunorra várva sokkalta kevésbé voltam mobilis és sokkal nagyobb körültekintéssel éltem mindennapjaimat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt időm-erőm jobban megélni a pillanatokat, könnyfakasztóan lágy babazenével tarkítottan simogathattam a növekvő pocakomat és ábrándozhattam arról, milyen is lesz, ha megérkezik közénk a kiskirályfi. (sőt, bennfentesek még azt is tudhatják, éppen ezidőtájt kellett mostazonnal megvennünk Hunc sosem használt etetőszékét, valamint mostazonnal összeállítani a kiságyát, pelenkázóját és a kórházi csomagomat...) Minkára várva a napok olyan gyors egymásutánságban zajlanak, hogy minden este szent fogadalmat teszek arra, hogy holnap időt szakítok arra, hogy ledőljek és figyelgessek kicsit magamra, hogy pihenjek, hogy kötögessek, hogy befelé forduljak egy kicsit. Aztán a holnap is pontosan úgyanúgy elröpül, mint a ma és csak azt veszem észre, hogy este 10 óra, végre elaludt és ma még annyi időm sem volt megállni, mint előző nap...

Rossz érzés mégsincs bennem emiatt, hiszen Minkaleányka pontosan tudta, hogy miért is választott családjául minket, ismeri felfokozott tempójú életünket, heves vérmérsékletünket, ezért -a maga eszközeivel- már most igencsak élénken jelzi, helye van a családban, részt (és időt!) kér belőlünk. Esténként hastáncoltatja a Minkalakot, szegény apjuk rá sem "meri" tenni a kezét a pocakomra, mert olyan vitustáncba csap át a ded, mely benne ellenérzéseket kelt. (mer asziszi ez fáj nekem, hiába magyarázom, hogy max kellemetlenkedni tud a beékelődött Minkafej, az állandó csuklásával... merhogy újabban ezzel is ébreszt hajnalanta, meg éjjelente és napközben is rapszodikus csuklásba csap át: ilyenkor berezonál az egész hasam...).

Azért vagynak már - a fentebb említett mellett- apróbb velejáró kellemetlenkedések is: általában elfelejtem mekkora is vagyok és meggyőződésem, hogy én itt vagy ott még simán beférek, ennek általában az az eredménye, hogy jobb esetben beszorulok, rosszabb esetben megütöm/megkarcolom a pocakomat. Aztán meg a harmadikra felérve, amit zökkenőmentesebben veszek, mint hajdanában, úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony, ezért igyekszem a telefonbeszélgetéseimet nem ezidőtájra időzíteni, mert mindenki ösztönösen megkérdi, hogy mit csinálok éppen, mert nagyon zihál a hangom?! (vajon mit? maratont futok szabadidőmben...). Egyre többször fájdogál az aljam, és nem csak esténként, egy kimerítő nap után, hanem reggelente frissenébredve is nehezemre esik elvonszolni magam a mosdójáratra. Mondhatnám, minden reggel újra tanulok járni egy kicsit... Néha lábikragörcseim is vagynak, kicsit faramuci ugyan a helyzet, mert doktorbácsi azt kérte, ne szedegessek már magnéziumot, hagyjam csak felkészülni/dolgozni a méhemet... A vasat igyekszem menetrendszerint bekapkodni, körítve egy kis C vitaminnal a jobb felszívódás érdekében. És törekszem minél több spenótot, lencsét, babot, borsót, burgonyát, halat, tojást beiktatni az étrendünkbe, miközben kesu diót ropogtatok, vivát természetes vasbevitel!

Fiam ma különösen szereplős hangulatában volt, így aktívan részt vett a pocakfotózáson, sőt még Huncpuszikkal is alaposan megkínálta kishugát.

(igen, nálunk mindig áll a vasalódeccka...)

cucka 2009.09.23. 21:47

Déltől estig

A reggeli fodrászolás éhgyomorra annyira megbolygatta kispasink lelkét, hogy fél 11-kor kidőlt a sorból és sikerált ippeg oltás előtt 10 percig aludnia (azaz 13 óra 50 percig). Én mindenközben már tűkön ültem, lerágicsáltam mind a 20 fellelhető körmömet, körbejárkáltam, meg-megsimogattam, krahácsoltam a közvetlen közelében, nedves tenyeremben markolásztam a telefont, hívjam a védőnőt vagy várjak még?! Merugye azt már többször kifejtettem, hogy én mégegyszer az alvóoroszlánt föl nem ébresztem! A közel 3 és fél órás alvása után vígkedélyűen ébredt, főként, hogy azzal fogadtam: peluscsere és irány a tér, motorral!

Mellbedobással estünk be a rendelőbe, a váróban mocival bűvölt, a nyitott ajtókon bekukucskált, szerzett ropit és új ismerősöket, csak a szokásos. Kicsit várnunk kellett, az előttünk lévő tanácsadás picit elhúzódott, így beérve a rendelőbe, sajna rajtunk próbálták a csúszást behozni. Szegény Huncosnak még akklimatizációs ideje se maradt, a védőnőnk gyakorlatilag lebontotta róla a ruháit, csórikám egyre hevesebben tiltakozott, majd mérlegre került (11,7 kg, 83 cm), ekkor már teli torokból üvöltött, majd a doktornéni megmogyorózta, eképpen, méltóságától teljes mértékben megfosztva görcsösen kapaszkodott belém. Ridegen lefejtették rólam a kezeit, kinyújtóztatták és már kapta is a szurit (igen, kicsit csúsztunk a kötelező 18 hós oltással...). Szuri után azonnal abbahagyta a sírást, hagyta magát felöltöztetni és már mutogatta az ajtót, brübrüzve, hogy ideje lenne távozni, kösszépen, ő nem ilyen fogadtatásra számított.
Nem vagyok egy föld felett lebegő, mindent megkönnyező anyuka, de ez most kicsit nekem is túlzás volt.
Először is, baromira nem hinném, hogy valóban így kellene ezeknek a dolgoknak működnie, mármint, hogy ennyire futószalagon. Értem én, hogy csúszás van, meg, hogy siet a doktornő, de arra ilyenkor senki sem gondol, hogy a gyerekben ez milyen érzéseket vált ki? Hogy mindez benne hogyan is csapódik le? Aztán meg csodálkozunk, hogy a gyerek fél a fehérruhásoktól... Vagy ezt én reagálom ennyire túl? Hiszen még lélegztevételnyi ideje se maradt arra, hogy körbenézzen, nem túlzok belépésünktől státuszvizsgálattal együtt, oltásostól-adminisztrációstól mindösszesen 5-8 percet ha töltöttünk bent a rendelőbe. Én elhiszem, hogy sok a körzetbe tartozó gyerek, de nem lehetne az időpontok adásakor egy kicsit a gyerek lelkét is számításba venni, azaz nem 10 percenkéntre beírni egy gyereket, hanem mondjuk 15-20 percenként adni az időpontokat?
Másodszor meg: asse értem mért kell lemezteleníteni egy gyereket a megméréséhez, mért nem lehet azt a rövidnacit meg azt a fölsőt (nevezzük 30 dekának), levonni a ruhával együtt mért értékből?! no, mindegy, talán bennem tengenek túl ezek a jóféle kismama hormonok, de ennyire rosszul én még oltást/tanácsadást sosem viseltem.

Védőnénik összekötötte a kellemeset a hasznossal, ha már szökőévente lát, úgy gondolta most izibe megejti a terhesgondozást is. Itt már jóval oldottabb volt Huncmester is, főként, hogy kikunyerálta a dátumbélyegzőt és azzal pöcsételt, majd a védőnéni is ropival kínálta. Feloldódott. Jelentem mindenenem negatív, vérnyomásom a felfokozott oltásos izgalmak hatására is 103/62 volt, pislantásom maga a tökély, Minkaleányka szívhangja 149/min. No és a csattanó: nem szokásom méricskélni magam, meg amióta a zapjuk aszonta nem jó az itthoni mérlegünk, rá se állok, így teljes meglepetést okozott, hogy mostanáig mindösszesen 4 és fél kilót kaptam magamra. Naja, Huncnál a 30. héten szerintem már bőven 12 kiló körüli (ha nem 15...) súlygyarapodásról számolhattam be.

Az idő eléggé elszaladt, szerencsére Szőkeciklon Barátnőm már ideért, gondjaira bíztam Huncost, majd egy óvatlan pillanatban leléptem tőlük. Mint kiderült, amint konstatálta hiányomat, sírva fölcancukáltatta magát a lakásba, leellenőrizte, hogy itt sem vagyok, majd megnyugodva lekísértette magát a homokozóba, majd végigjárta a délutáni kiskörét (pékség, cukrászda).

Mindeközben én békésen olvasgattam a váróban (végre!) és vártam a dokit. Ma feltűnően keveset ficánkolt a csajom, az egész napos maratoni menetelésnek tudtam be, édesem, diszkréten háttérbe vonult vagy csak egészen egyszerűen álombaringattam a sok mászkálással?! Az ultrahangon nagyot nevetett a doktorbácsink, ugyanis azt mondta, ilyet ő is rtkán lát: Minkus tátott szájjal és kilógó nyelvvel aludt, így csak gyorsan lemérte a paramétereit és hagyta tovább szusszanni. A labor eredményem szerint pöppet vérszegény lettem, így szednem kell egy kis vaspótlást, a cukorterheléses vérvétel 5,2 mmol/L, tökéletes. A terhesvitamin rendszeres szedését abbahagyhatom, mint ahogy a magnéziumét is.

Fotó mossenincs. Ésakkor a méretek:

Egy magzat koponyavégű hosszfekvésben. (sőt, a doktorbácsi szerint már be is ékelődött a feje...)
BPD (koponya haránt átmérője): 77 mm
HC (fejkörfogat): 288 mm
AC (haskörfogat): 255 mm
FL (combcsont): 59 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek (szépen alszik...). Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány. Lepény a mellső falon tapad, I. fokban érett, átlagos mennyiségű magzatvíz. Súlybecslés: 1600 gramm.
Vélemény: Grav. s. 31+2 a biometriai adatok alapján.

Doktorbácsi szerint annyi dolgom van mostantól, hogy növesszem a pocakomban a gyereket. Szerinte felejtsem el a decemberi szülést, legkésőbb november 25.-én már külön életet fogunk élni mindketten. Hű.... mondjuk, Huncot is korábbra vártuk, aztán -kis rásegítéssel ugyan, de- napra pontosan bújt ki. Viszont ennek fényében lassacskán célszerű lenne elkezdeni rákészülni a kicsilány érkezésére...

cucka 2009.09.18. 17:31

29-es

Most már nem csak kicsit fedetlen a Minkalak, ha így folytatjuk, nemsokára köldökkivillantós lesz ez a helyre kis rodzsaszín fölsőm.

S hogy milyen a közérzetem? röviden és tömören: lelkileg ingatag, instabil... olykor elég egy talán nem is nekem szánt, ám mégis félreérthető félmondat ahhoz, hogy tüskeként cipeljem és minden gondolatomba beférkőzzön. Minka egésznapos baba, ficánkol-lubickol megállás nélkül, tegnap este olyan vitustáncot lejtett, hogy lazításképpen muszáj volt leküldtem neki egy kortyocska tokajit.

Fizikailag abszolút jól bírom a kiképzést, sokkalta többet jövök-megyek, mint anno Huncossal, másképp nem is lehetne, hiszen kispasink napi kétszeres maratoni futtatását csak alvásáldozatok árán lehet elodázni. (lásd tegnap: egész nap monotonul szakadó eső, nemmentünkle, Hunc délután 3-kor aludt el egy órácskát se, majd este 11-kor...).

Szerdán Minkalesre megyünk, meg szülőszobalátogatni meg szülésznőmegismerni. Nagyon pereg ez a homokóra...

cucka 2009.09.04. 10:45

Minkalány

Tegnap délután megejtettük az óhajtott 4d-sünket. A pocakomban lakó illetőről két fontos dolgot illik megemlíteni: továbbra is Minka éééééés annyira jólnevelt, hogy menetirányba fordult szép(gondolatra)szóra! (persze ez még változhat, de fő a pozitív hozzáállás)

Hunorral ellentétben Minka esetében sosem okozott gondot az, hogy egy ultrahangra úgy érkezzünk, hogy ne találjuk ébren a leányzót, hogy le kelljen küldeni neki valami jóreggelt finomságot. Szerintem ez a gyerek sosem alszik, napközben folyamatosan ficánkol, éjszaka ha még olvasok, ő is ébren van, ha hajnali mosdójáratra nevezek be, akkor is velem szolidarizál.

Amit itthon szinte azonnal megállapíthattam, hogy a 2 éve, a jónevű babamoziban készült felvételek meg sem közelítik sem minőségben, sem felvételekben a mostaniakat, bár ez nem feltétlenül a szonográfus hibája, az alanyok is bőven tehettek róla.

Egy összehasonlító ultrahang (anno ez volt Hunc legjobb fotója...):

(bár itt annyira nem szembetűnő, de Minka pontosan olyan turcsiorrú és magashomlokú, mint Huncos, a szája kicsit vastagabb és lágyabbak a vonásai... csajosabb...)

Magyarázat címszavakban: 1. Csókosszájú Minkacsücsör (vagy máris dumál?), 2. Minkamosoly, 3. Minkaujjak, 4. Minkatalpak. Apropó talpak: a szonográfusnéni aszonta hadd mérje már le ennek a királylánynak a talpát, mert ekkorát ritkán lát: ugyanis 5,41 centis talpakon lubickol a leányzó odabent! (viszonyításként: a combcsontja mindösszesen 5,27 centi...)

Kicsit számokban:

BPD (koponya haránt átmérője): 7.49 cm
HC (fejkörfogat): 26.42 cm
AC (haskörfogat): 21.11 cm
FL (combcsont): 5.27 cm

Egy magzat, koponyavégű fekvésben. Épnek látszó koponya és gerinc. Telődő gyomor és hólyag. Közepes mennyiségű magzatvíz. Placenta mellső falon tapad. A MNSZUT jelenlegi állása szerint durva fejlődési rendellenesség nem látható.
Súlybecslés: 1018 gramm.
A biometriai adatok alapján a szülés várható időpontja: november 26. (ugyanis hiába leledzem a 27. terhességi héten Minkalány a méretei alapján már 28+ párnaposnak felel meg... nagyleányzó-nagytalpakon...)

...A lelkemről meg később. Mindenestre ez az uhu helyrerakott bennem pár dolgot... lassan valóban fölfogom, hogy lányunk lesz...

cucka 2009.09.03. 12:01

Vizsgálatok

A 27. hét küszöbén aktuálissá vált a kötelező vércukorterheléses vérvétel. Túloznék, ha azt mondanám, széles mosollyal az arcomon készültem erre a napra, hiszen, akármennyire is kíméletes volt velem a mostani orvosom, (nem köllött cukros lötyit innom, így a négyszeri óránkénti vérvételtől is eltekinthettünk), azért reggel korán kellett kelnem, és a kitűzött próbareggelit félálomban el kellett fogyasztanom. (1 zsömle, 1 pohár tej... nomeg az elmaradhatatlan ébredjfel reggeli első kávém, tudom, nemszép dolog, főleg szakmabeliként, de ezt minden vérvétel előtt megiszom...).

Fél 7 magasságában elnyammogtam a reggelimet, a szokásos rutinom után metróra pattantam, és fél 8 előtt pár perccel már meg is érkeztem a sok, pocakos kismamával tömött, levegőtlen pincehelységbe, a vérvétel helyszínére. Lejelentkeztem -mondták, nem kell, ha letelt az étkezés utáni egy óra, sétáljak be bátran, besétáltam volna, -ám ekkor egy hegyomlás szerű ich bien überfontos  kismama elém állt, hogy láthatná-e a sorszámomat. Mondtam nincs nekem olyanom, vércukorteheléses vagyok, erre ő aha, értem, majd félig elfordulva, de számomra még tisztán hallhatóan, így könnyű... Igen, valóban, így könnyű volt, most minden annyira klapfolt, hogy magam is csodálkoztam, nem kellett a reggeli folyadék-produktumomat sem áttöltögetnem szúrós pillantásoktól kísérve, egyből megvolt a vénám, pont 1 perc alatt kész voltam, így mire hazaértem, álomszagú hercegem éppen akkor ébredezett. (bután mutogatott is, hogy az hogy lehet, hogy én a bejárati ajtón jövök be, ahelyett, hogy a számítógép előtt ücsörögnék?!)

Ma pedig -szigorúan terápiás célokat szem előtt tartva, erről majd bővebben is- bejelentkeztünk egy 4D-s ultrahang vizsgálatra. Úgyhogy délután már gazdagabbak leszünk (jó)pár Minkafotóval.

Ma ösmét hivatalosak voltunk doktorbácsihoz egy második trimeszteri UH-s vizitre.

Mellbedobással estünk ugyan be (pereputtyostúl Huncostúl),  de egyre inkább körvonalazódik bennem az a tény, hogy innen nem lehet elkésni. Az időpont amolyan hozzávetőleges saccolás, köbö azt jelenti, hogy elő vagyok jegyezve arra a napra. (ez azér is bosszant, mert nem vittem olvsanivalót magammal -pont, amikor a legérdekesebb a könyvem!-, így a 8-10 éve kiragacsolt kórházi szabályzatot és a különböző ezeréves tacepaókat kellett olvasnom. uff!)

Most kicsit több időnk volt beszélgetni-ismerkedni, több bennem megfogalmazott kérdésre sikerült megnyugtató választ kapnom. Jövő héten kíméletes vércukortermeléses vérvételem lesz, azaz az itthon elfogyasztott 1 zsömle 1 pohár tej után 1 órával, vérvétel. Ami ismét fájdalmas, hogy 7-re kell mennem, ami azt vonja maga után, hogy 6 magasságában (!!!) el kellene fogyasztanom szerény fentebbemlített reggelimet. Minkával nem vagyok egy kimondott evőbajnok, de legyűröm valahogy... valószínűleg álometetés lesz.

Míly meglepő fordulat: Minkaleányka a szülés kiírt időpontját újfent előrébb görgette, (azaz a mért adatok idősebb). Immáron röhögve kérdeztem meg a dokit, hogy a szeptember 23.-ai uhura már hozzam a kórházas cuccaimat is, mert ha jól számolom kb szülésidő lesz azidőtájt. Mint kiderült, a mostani mérések inkább csak tájékoztató jellegűek, minden marad a régiben, ezek a biometriai adatok azt jelzik csupán, hogy Minkalány nagy baba, nagyobb a valós koránál.

Nasakkor számokban: (mert fotót mosse kaptunk, elromlott a nyomtató... meg amúgy se volt ma a hölgyike kimondottan fotogén, a szétett lábakkal indítás után hátat fordított és az arcával végig takarásban tűrte a megmérettetését):

Egy magzat medencevégű hosszfekvésben. (érzetem én, hogy keresztből "befordult", csak azt nem, hogy merre... egyelőre faros a lelkem, mostantól arra kellene inspirálni őkelmét, hogy méltóztasson irányt változtatni, mert ha nem teszi, ösmét cipzárt vágnak az anyja hasára...)
BPD (koponya haránt átmérője): 68 mm
HC (fejkörfogat): 250 mm
AC (haskörfogat): 215 mm
FL (combcsont): 48 mm
Jó szívműködés, jó életjelenségek. Telt gyomor és hólyag, norm. veseállomány.
Lepény a mellső falon tapad., átlagos mennyiségű magzatvíz.
Súlybecslés: 970 gr. (öööö, van egy egy kilós lányom!!!!)
Vélemény: grav.s. 26+3 a biometriai adatok alapján.

És mivel rég nem volt már, bebiggyesztek Minkaleányka fotó helyett egy külsős Minkalak felvételt:

Amúgy a Minkalak lábdagad, meg szuszog, a Minkalány meg rumbát jár esténként, ma a nagy és okos bátyja ráfeküdt a pocakomra elalvás előtt, ő meg addig rugdalta, amíg Hunor homlokráncolva rám nem nézett, hogy mért abajgatom én őt? hiába magyaráztam, az nem is én vagyok, hanem a Hugi, mégis én kaptam a csúf pillantásokat.

Hunc ma este úgy érezte azalatt a nem egészen egy perc alatt, amíg magára hagyom a kádban, illene megborotválkoznia, de csak odáig jutott, hogy meghámozta a mutatóujját, vér folyt mindenfelé, én meg szentségeltem, mert én vagyok az, aki állandóan vészmadárkodik a zapjának, hogy ne hagyja elől a borotváját, meg ne hagyja egyedül a kölköt a vízben. Neki sosem történt semmi, nálam meg már a második alkalommal. Haragszom magamra, rossz érzés volt, hogy Hunc sírdogálva mutogatta az agyonragasztott ujjacskáját, hangosan bííííí-zve. HuncApu könnyedebben vette a figurát, mint én, vacsi közben megjegyezte, legalább újabb szóval gazdagodott Hunor szegényes szókincse, ugyanis az étkezés befejeztére, már mesterkélt sírással bibi-zett a hatalmas buciját mutogatva.

A nap tanulsága azonban az, hogy valóban okosnak kell lenned ahhoz, hogy okostelefont vásárolhass. Különben megszívod, de nagyon.

Tavaly szeptemberben, a tomboló nemalvásos, 15-20 darabos ébredéses éjszakák egyike után, jegyezte meg reggeli közben HuncApu, mi lenne, ha rágyúrnánk Hunor kistestvérére. Abban a pillanatban pontosan azt éreztem, mint amikor a Somlói vár fokára felmászatott magassarkú csizmában a tükörjeges erdei ösvényen, én szuszogva és sarasan próbáltam feloldódni és betelni a tavaszi táj gyönyörűségével, ő meg vigyorogva megkérte a kezem. Elöntötte még az agyamat is a forróság... dühömben. Mert azt hittem viccel. Most is. Hiszen egy épkézláb összetett mondat kimondása is komoly feladatnak bizonyult azidőtájt, hiszen rabokat távolkeleten nemalvással vallatnak és tesznek idegileg ronccsá. Élesen vágtam vissza és igyekeztem úgy fogalmazni, hogy legkevésbé legyek bántó... asszem, valami olyasmit mondhattam, ha majd egyetlen egy éjszakát a ház ura is végigcsinál Hunorral, akkor térjünk vissza újra erre a beszélgetésre.

Mindamellett, hogy belül éreztem, hogy így van ez rendjén, el fognak múlni ezek a hónapok, hogy jól működünk mi így együtt ifjabb Pelenkási úrral, a kialvatlanságom könnycsorgató dühében sokszor gondoltam arra, miért is nem voltam keményebb az elején, mért hagytam, hogy így alakuljon, mért akartam ennyire természetesen, ennyire emberközelien nevelni Hunort???? hiszen roncs vagyok, idegileg, emberileg, testileg, a nőiességem a béka segge alatt van, örültem, ha le tudtam zuhanyozni, ha hajat moshattam. Fakó és fehér volt a bőröm, és még mindig sok, számomra túl sok kiló ragadt rajtam.

Belül mégis gyökeret eresztett bennem a kistestvér gondolata... mondjuk ezzel párhuzamosan az is sokszor végigcikázott a fejemben, fogom-e tudni úgy és annyira szeretni, mint Hunort, aki maga a tökély, aki a legszebb, akiért gondolkodás nélkül odaadnám az életem... hogy lehet-e ezt mégegyszer és ugyanígy? nehéz dolgom volt, hiszen én egyedüli gyerek vagyok, nem azért, mert nem szerettek volna a szüleim többet, hanem, mert ennek az egynek is csodaként tudtak örülni, hosszú volt az út, míg végre bejelentkezhettem hozzájuk... csak vágyakozva néztem a testvérrel rendelkező osztálytársakat, barátokat... nem tudtam a saját bőrömön tapasztalni, milyen lehet az, ha egy anya több gyereket szeret, ha osztoznom kell valamin... Anyu engem nagyon szeretett, csak ezt tudtam alapul venni... és azt, hogy ő végtelenített szeretetgázzal volt feltöltve, gyerekként ebben biztos voltam, hiszen olyan burkot épített körém, ami még felnőttként is sok mindentől megvédett...

Teltek a hetek, én pedig öntudatlanul elkezdtem figyelni a napokat, hogy mikor is lehet esedékes a dolog,  mondjuk szinte lehetetlenség volt, hiszen a sűrű szoptatásoknak és az alapból meglévő rendszertelen ciklusomnak köszönhetően, esélytelen volt bárminemű számítás is. Vaktában lövöldöztünk, majd vélt- és valós tüneteket kezdtem el fölfedezni magamon és furcsán megdöbbentő érzés volt szembesülni egy teljesen más dologgal egy rutin nőgyógyászati vizsgálat kapcsán... talán, mert abban az állapotban szinte lehetetlennek tűnt, talán a nemlátszó fény az alagút végén tette, de elkezdtem vágyakozni egy újabb kisbaba után.

Mindeközben teltek a hónapok és Hunor elkezdett már csak 2-3-szor ébredezni éjjelente, ez nekem már sétagalopp volt, a köztes időszakban komatózusan aludtam és éreztem, ahogy lassacskán viszatér belém az erő, ezáltal több időm-kedvem-energiám maradt magamra is. Talán még fogytam is, bár azzal, hogy visszatért az egészséges öniróniám már sokat dobtam a saját magam alkotta összképemen.

Aztán, amikor már újra a régi voltam, testestől-lelkestől, Hunor gyakorlatilag átaludt éjszakákat produkált zsinórban, és én is hajlandó voltam végre elengedni a görcseimet, félretenni önös érdekeimet, és újra önfeledten szeretni a világot, az érintést, az életet... na akkor, akkor költözött a pocakomba ez a királylány. És attól a pillanattól kezdve, hgy megtudtam, hogy itt van velünk, ugyanolyan szeretettel várjuk és ugyanolyan torokgombócképző érezni a -gyöngédnek továbbra sem mondható- mozdulatait.

"Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint a szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a világ,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek."

(Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?)

cucka 2009.08.06. 21:31

23 hetesen

A 23 hetes Minkával szép az élet. Gazdagodtam (ma is) sok szép leánykaruhácskával, igaz ma talán még azt is szem előtt tartottam, hogy 1. téli időszaknak megfelelő legyen; 2. születési kor környékének megfelelő legyen. Így van már 56-os bádija a királyleánykának, meg egy lehelettel nagyobb (és csajosabb) kapucnis hanorákja, amit, -ha Huncom paramétereiből indulok ki, aki havonta egy-másfél kilóval gazdagodott az első 3 hónapban-, legkésőbb tavasszal már boldogan hordhat. (62-68-as méretűek).

Azt mondják az okosok, a pocaklakók odabenti életritmusa hasonlatos lesz a kintihez, azaz, akik ficánkolók voltak odabent, kint is izgága kis örökmozgók lesznek. Háááát, Hunc sem volt egy lejtmenet, de arra még egész tisztán emlékszem, ő sosem ébresztett fel hajnalok-hajnalán (4-5-6 körül), pár kellemes alhasi rúgással, bordaközi befészkeléssel és belsőszerv matatással. Namármost, ha Minka ezt idekint is így folytatja, akkor ez tényleg az én lányom... és Hunor egy édibébi alvómaci lesz hozzá képest.

Hormonjaim lecsillapodtak kissé, ma már csak jót röhögtünk azon, hogy tegnap még oroszlánüvöltéssel kombinált lángnyelvekkel égettem parlaggá magam körött mindent.

Minkaleányka fél kiló körüli, hossza majd 30 centi. Ugyan még esze ágában sincs kibújni a vackából, ha mégis megtenné, ezen a héten már lenne esélye intenzív körülmények között az életbenmaradásra. Dedurva! egy csettintésnyi idő alatt eltelt ez a bő öt hónap... Lassan tényleg szülünk...

cucka 2009.08.05. 14:43

Helyzetjelentés

Ténymegállapításként: megjött a hidegfront. HuncApu kolléga feleségénél elképzelhetően otthonszületett babát hoz, nekem fejgörcsöt, kismamahormonokkal teletűzdelt hisztit és hajnal óta tartó Minkatáncot a pocakban. Nem tudom, mit szeretne hírül adni a morzézásával, de a pocakom bekeményedéssel válaszolt. Hunor nemérti, most ő a jógyerek, aki bújik-vígasztal, puszilgat, törölgeti a könnyeimet, amik már nem is dühömből-hisztimből fakadnak, hanem meglágyulok ekkora gondoskodás láttán és elszégyellem magam, hogy mért nem tudom összekaparni végre testem-lelkem. Mélységesen fáradtnak  és nyűgösnek érzem magam, ugyanakkor ki tudnék szaladni a világból, annyi mindent szeretnék mostazonnal megcsinálni, a saját magam elviselése is komoly gondot okoz önmagam számára. Természeti tanulmányt nem folytattam, de sanda pillantásaikból ítélve, így lehet ezzel a közvetlen környezetem is.

Huncos amúgy pelenkátlanul nyargalász lakásszerte, már nincsenek akadályok, pólót, kisnacit leszaggatva tépi le magáról a pelust, a lábaközött kapcsolódó bádik sem tartják vissza a kendőzetlen meztelenkedéstől.

Naponta többször rákéredzkedik a trónusra, nyögdös-vigyorog-leszáll, mindenestre jó alibi a véletlenül rajta maradt pelenkától való megszabaduláshoz. Ma,  majomkodása csúcsán elkérte a bent lévő újságok egyikét is.

Aztán meg beköszöntett a kedvenc terhességi tünetem, amiről azt gondoltam, Minka esetében nem fog elkísérni, sőt még előjönni sem, hiszen Hunorral ilyentájt már rég a nyelvem hegyén a savmegkötővel tértem esti nyugovóra. Tegnap a patikában vételeztem egy homeós bogyót, egyelőre nem kell bevetnem a nehéztüzérséget, úgy tűnik, segít.

Ma durcás kismalac vagyok... és pogácsát fogok sütni ismét, szívvel-lélekkel, mer az úgy finom. És mer elfogyott. Uff!

cucka 2009.07.20. 09:46

Sokminden

Hosszas eltűnésünk oka egy kurtafarkú balatoni hétvége volt, vasárnap már ösmét dolgoztunk mindketten. Az első két napot a 13 hónapos ikrek társaságában töltöttük Földváron, tüneményesek voltak a skacok hármasban a betmenes medencében. Naja, korán kell az ifjúságot Batmanra szoktatni, de ez van, sajna semmilyen neutrális tematikájú medence nem volt a strand közelében kereskedelmi forgalomban.

Az előző bejegyzés kommetjében igyekeztem írni a legkisebb albérlőm névválasztásával kapcsolatban, de a blog.hu ördöge többszöri nekifutásra sem engedélyezte, így hallgatok a sorsra, és megírom bejegyzésként.

A Minka egy régi magyar eredetű név, jelentése ismeretlen, ünnepnapja március 31.-én van. Létező, használatban lévő név, Magyarországon gond nélkül anyakönyvezhető. Egyes források szerint mégiscsak inkább német eredetre vezethető vissza, a Hermina és a Vilhelmina beceneveiből vált önálló névvé. Más források szerint, ez inkább a Minna névre érvényes. Hírös szülött Czóbel Minka, aki költőként, íróként, műfordítóként vált ismertté. Minkákat keresve egy nagyon kedves mesére is bukkantam a világhálón.
Valóban, még Hunorra várva Csenge Napsugárt szerettünk volna lányunknak, aztán hirtelen felszaporodtak köröttünk a Csengék, favoritot váltottunk, Kincső vette át a dobogó felső fokát, amikor betoltak császárhoz a műtőbe, akkor is a Kincsőt mondtam már potenciális lánynévként a Hunor mellett. Aztán ráeszméltünk, a társaságunkban is akad egy-egy Kincső. A mostani várandósságom alatt egészen más nevekben gondolkodtunk már, szóba jött a Minka mellett a Bíborka, Boróka, Delinke, Fruzsina, Janka, Zinka és Csönge is. Nagyon sokáig a Csönge irányába dőlt a serpenyő nyelve (a Csenge egyik kevésbé ismert névváltozata), aztán HuncApu döbbentett rá arra, hogy egy életre kitolunk a gyerekkel, hiszen a vezetékneve bármilyen kézenfoghatóan egyszerű, mégis állandóan szólni kell a név végén folyton lemaradó "i" betűcske miatt, szegény lányunk a keresztneve miatti "e" betű helyetti "ö" betűért is folyton háborúzhatna. További ízlelgetésnek kitéve a Minka nyert. Vizualitásomnak hála, lelki szemeim előtt felbukkant egy huncut cserfes szösszenet Minka, de ugyanígy jópár évtized múlva egy kandalló előtt kockás plédbe burkolózó hintaszékes Minkanéni képe is felvázolódott. Telitalálat.
Az asszociációmnak hála meg... kicsit Magdikás marad örökre... noigen, a gyökerek...

cucka 2009.07.15. 21:58

Sorminta

Lassacskán tényleg odáig jutunk, hogy még pár egymást követő ultrahang vizsgálat és bentragadunk szülni. Ismét idősebbek lettünk, a mai mérések alapján már a 20. hetet tapossuk. Ééééééééés: valóban királyleányka lakozik a pocakomban! A doktorbácsi  igazán alapos vizsgálatnak vetette alá a kiscsöppöt, lassacskán haladtunk fejtetőtől combocskákig, királyleányka olyan spirális forgásokat produkált, akár egy akrobata, így amikor azt érzem, hogy belül kaparász, akkor ő valóban belül kaparász, valamint amikor azt érzem, hogy az alsó régióban kitüremkedik, akkor valóban kitüremkedi valamilyét.

Amikor a combocskák méretein is túlvoltunk, doktorbácsi óvatosan megkérdezte, hogy ugye ezt a babát lánynak készítettük? Azt válaszoltam, hogy a lelkem mélyén igen. Akkor jó munkát végzett a lelke mélye!

Mivel most ultrahang fotót nem kaptunk, így csak a mért paramétereivel büszkélkedhetem:
BPD (koponya haránt átmérője): 47 mm
HC (fejkörfogat): 169 mm
AC (haskörfogat): 153 mm
FL (combcsont): 30 mm

Ép koponya konfiguráció, agykamrák norm. tágasságúak. Arckoponya: eltérés nélkül.
Gerincoszlop követhető, csigolyaívek zártak, megtartottak.
Szív: 4 üregű, billentyűk ábrázolódnak.
Gyomor és hólyagtelítődés látható. A vesék üregrendszere norm. tágasságú.
Végtagok csöves csontjai jól ábrázolódnak, épek.
Placenta: a mellső falon tapad.
Köldökzsinórban: 3 ér.
Magzatvíz mennyisége: átlagos.
A MSZNUT érvényben lévő protokollja szerint végzett vizsgálat során magzati rendellenesség nem észlelhető.
(magzati méretek hetekre lebontva: itt)

Most már elárulhatom, hogy ugyan ezidáig csak utalásokat tettem rá, de olyannyira biztosan éreztem a királyleánykánkat, hogy amint erre a könyvre bukkantam, azonnali késztetést éreztem megrendelni és az akkori akció keretén belül dedikálta az írónő is és az illusztrátor is. És hogy mennyire jól álltunk nevekkel és magabiztossággal? Mi sem bizonyítja jobban:

Mindennapjaink viharos sebességgel telnek, gyakran már csak azt veszem észre, hogy ismét este van, már fürdik a kisklampec, majd altatás és általában már én is alszom. Nagy ritkán még belefér egy Helyszínelők vége is, de jellemzőbb, hogy középtájékig látom. (aztán másnap igyekszem rekonstruálni az emlékképecskékből a történetet, sebaj, legalább nem lesz zavaró, ha ösmétlésbe csapnak át)

Hunor (kopp-kopp-kopp) überkedves mostanság mindenkivel, kérés nélkül ad igazi cuppanós puszikat is, meg dobál másmilyeneket is a távolban lévőknek. Puszilkodós jókedvét, sajna én nem nagyon élvezhetem, óriási kincs egy-egy számomra adott, megfontoltan aprómosolyú, arcrapuszi. A múltkoriban fellépő aggresszióját mintha elfújták volna, újra inkább bambának nevezném, most ő az áldozat, csak tűr, szemrebbenéssel. Az aprótalpúak vígkedélyű, éjszakákat egészben átalvó nemzettségéhez tartozik immáron. Lassacskán meglépjük a látszólagosan számunkra fájdalmasabbat, külön szobába -azaz saját szobájába- költözik. (persze, ez még igényel néminemű szerveződést... igen, tudom ez is csak egy kifogás...)
A bolondidőre való tekintettel reggel korán (rámvaló tekintettel igencsak ritkán), vagy inkább késő délután ejtünk meg óriási sétákat-játszóterezéseket. Napközben lakástszétszedő üzemmódra kapcsol.

Ha már aprótalpúak. A legapróbbtalpú (aki már papírforma szerint 200 gramm körüli és 15 centi hossznyúságú), egyre virgoncabban jelzi ittlétét. Esténként mocorog és ficereg, tudja, ez csak az ő ideje, ilyenkor mindketten tudunk maximálisan rá figyelni, sőt olykor még a nagyokos bátyja is behallgatózik fülrátétellel a pocakba. Túúúdom azt is, hogy rendjén van ez így, hiszen kevesebbet (kevesebbet? egyáltalán nem tudok olyat) tudok elégedetten pocakot simogatva heverészni a nagyágyban, de most valahogy minden tünet hamarabb érkezik. Ha nem figyelek oda, és esténként nem fekve olvasok-tévézek (2 napja vacsoravendégeink voltak, hosszasan ültem asztalnál), arra eszmélek, hogy nehézkes a mozgás, eltűnt a bokám. Bedagadok.
Kedvem töretlenül vidám, leszámítva a hidegfrontosabb napokat, amikor semmi se jó. Nekem se, meg pocaklakónak se. Amúgy, szerintem a pocakban egy királyleányka lakik. Egyrészt egyre biztosabban ezt érzem (nomajd jövőszerdán kiderül...  vagy, ha tréfáskedvű, akkor akkor sem), másrészt rendesen megriadok a gondolattól, hogy mihez is fogok én, genetikailag fiúsanyukaként funkcionáló lény, kezdeni egy leányzóval???  Mer a fiúkkal könnyű. Vagy legalábbis az már megy. Másrészről meg, egyre inkább azt érzem, talán nem is szeretném előre tudni, hogy milyen nemű... (ez azért önmagam számára is fölöttébb furcsa érzés...)
Pocakom is ugrásszerűen nekiveselkedett a növekedésnek (leszfotó utólagosan). Étvágyam továbbra is inkább nincs, mint van, de igyekszem. Reggeli kalcium és magnézium nélkül már föl sem ébredek, szinte fontosabb lett, mint a reggelielsőkávé (najó annyira talán mégsem, de fej fej mellett haladnak), ugyanis lábujjgörcsölgetek is. A napi ajánlott vitaminokat mostmár menetrendszerű precizitással bekapkodom, és gyümölcsöket is magamhozveszek. A jólmegszokott fogínyvérzés is óriási méreteket ölt, már nem csak fogmosáskor, hanem a nap bármely percében bármikor. (hiába puhasörtéjű, nagyondrága fogkefe és speciálisan erre a problémára kialakított fogkrém). Ezt is túléljük, Huncnál is végigkísért. Szülés után azonnal megszűnt. Ez bíztató.

Egy régebbi tegnap megszerzett játszótéri klasszikus:

Gazdagodtam egy szépséges okostelefonnal (bár annyira mégsem okos, mer az kimaradt a menűjéből, hogyan védje meg magát a kiskorúak nyáladzó szeretetétől), amire úgy kell(ene) vigyáznom, mint egy hímes tojásra, mer ez nem landolhat sem wc-ben sem Hunc (vagy kistesó) szájában, azt nem élné túl. Igen, azt is tudom, hogy okosdolog volt ezt választani, de a virágnak megtiltani nem lehet... én igyekeztem kompromisszumot kötni, de amikor a kezembe adta az eladó egy haddfogjammegegykicsit-nyi időre, éreztem, menthetetlenül elvesztem... HuncApu véleménye tömören annyi, hogy most újabb két évig nem szeretne semmilyen telefonirányú nyaffintást sem hallani részemről... jó, nem fog. És, hogy Hunc mennyire képben van a teknikával kapcs? Újtelefon érintőképernyős (igen, tudom, okosanya), párszor látta a kölök a mozdulataimat, este már érintőzött mindennel (távirányító, HuncApu telefon, enyémrégitelefon).

Aki arra tippelt, hogy nem fogom kibírni júli 15-ig ultrahangmentesen, az nyert egy hatalmas nyalókát, tegnap délután éppen útba esett a rendelő, és tényleg éppen be kellett ugrani valamért. Ha meg már ott vagyunk, Hunc bentlakó macskuszozott vidáman, akkor meg mért ne?
Szóval KisTesó hatalmas és mozgékony, kísérteties volt, ahogy pontugyanúgy belenézett az arcunkba, ahogy 2 évvel ezelőtt nagyokos bátyuskája tette. Viszont doktorbácsi legyen a talpán, aki erről a kölökről megaszongya mije is van a lába között, ugyanis befeléfordulva hasal a pocakomban. Viszont gyönyörű gerince van. Meg nagyon szépen pulzáló szíve. És valamit mutogatott folyamatosan a jobb kezével (talán fityiszt, hogy ugyse tudjátok meg mimvan?), ami számomra nem volt egyértelmű, HuncApu szerint  egészen nyilvánvalóan integetett. Ő az orvos, biztos a kölökkutyák is így szokják.

Amint Hunc kigyógyult a rejtélyes kórságából, lóra pattantunk és nyakunkba vettük a szóba jöhető peremfalvakat, házkeresgélés céljából. Mivel mindenhol tetőzik a Duna, így legalább saját szemünkkel is láthattuk, mennyire kiöntött (félelmetesen), többfajta embertípust is láthattunk (volt, aki élvezettel fotózta családilag a "katasztrófát" -őt idéztem-, sajátos módon: felváltva bicikliztek be a kiáradt Dunába a femili tagjai mosolyogva, míg Apuka szemből utasítgatott-kattintgatott... nem vagyok -mindig- rosszmájú, de kicsit megvidámodtam volna, ha éppenŐ beleborul. Ennyit a kárörömről mára), de az igazán jellemző a néma döbbenet volt mindenki arcán, a tisztelet a természet ereje előtt. (Hunor kavicsokat dobált a nagyvízbe, ő nem döbbent meg)
Visszatértünk egy korábbi ház-szerelemhez, asszem lókupec (vagy kalmár, vagy kereskedő) lehetett az uram előző életében, ösmét alkudozott egy gurigányit, minden tiszteletem az övé, ahogy teszi, sosem bántón, sosem arcpirítón. Most nálunk vagynak a tervrajzok, meg mindenféle értékbecslési papírosok, sok minden kell, hogy összejöjjön, de remélem, sikerül. Szép lenne. (túl szép)

Ma meg, míg a család férfitagjai meglátogatták a Dédit, engem beszabadítottak a svédáruházba. Jó volt, csak kár, hogy semmi sem figyelmeztetett, hogy amellett, hogy hétvégi tumultus van, éppen felújítás alatt is áll, így nehézkes volt bizonyos dolgok megtalálása, sárgaruhást meg még nehezebb volt találni, hozzáértő sárgaruhást, szinte lehetetlen. Viszont lett Mancinak kispárnája, meg kispaplanja, meg vidám ágyneműje, (aminek láthatóan nagyon örült!), aztán mégse ott délutáni szunnyog, hanem a miágyunk romjain.

Rendelés előtt még Római partoztunk is egy rövidkét, naívan sétafikkantani szerettünk volna, épphogy az Evezősig jutottunk egy gyors hekkezésig, a kerthelyiség alját is mardosta a kiáradó Duna. Félelmetes.

cucka 2009.06.24. 18:27

A vérvétel

Az úgy kezdődött, hogy Huncosom nemzőapja hajnali 1-kor kívül-belül ázott veréb módján, egy sorozatgyilkost meghazudtoló méretű és stílusú esőkabátban, hazatalált (aszongya a stadionba esett, itt egy szem eső sem, rejtély), szerinte abszolút tisztafejjel (szerintem annyira nem), szerinte nem is evett meg egy fél bödön milánóit (szerintem láttam, de), szerinte közepes koncert volt (szerintem nemtudom), szerinte már rég aludnom kellett volna ekkor (szerintem is, de nem megy, míg nem tudom a családom minden tagját házon belül). Ekkor én már sejtettem, hogy a mai nap nem lesz sétagalopp, ő csak legyintett, túlreagálom. Hajnal 3-ig olvastam, mert nem tudtam elaludni, szerintem egyre idegesebb lettem ettől a ténytől. Ők békésen durmoltak köröttem, szerintem ez is idegesített (meg a reggeli vérvétel stressze, nem szeretem, ha engem szurkálnak, jusztse).

A reggeli zuhany-kávé kombó után, (enélkül a metróig se jutottam volna el), fél 7 után pár perccel igyekeztem óvatosan kilopózni a lakásból, de amint kezem a bejárati ajtó kilincséhez ért, elsőszülöttem szirénaszerű vijjogással próbálta meg jelezni, hogy róla biza megfeledkeztem. Ekkor még szaporábban nyitottam és csuktam az ajtót, tudtam, ha kijön, nincs visszaút, ma is elmarad a reggeli bökés. (meg különben is, ott a zapja, höhöhö)
A kórházi protokoll és szokások értelmezéséhez asszem még most sem vagyok kellően kipihent, dolgoztam már pár kórházi laborban, de itt valami extra módon bizar szokások uralkodnak, szerintem az is sokat elárul a menetéről, hogy cucka doktornő elrendelte magának a reggeli vérvétel vizsgálatait, ugyanis beküldőpapír és bárminemű orvosi pöcsét nélkül is műxik a dolog. És a HbsAg kérőlapját is kitölthettem magamnak. Nomindegy. Még szerencse, hogy tudom, milyen vizsgálatokra van ilyenkor szükség. (vérkép, süllyedés, kisrutin, vércsoport, AFP és HbsAg).
A vérvétel helyszíne is kellően illúzióromboló: egy alagsori, szellőzőnyílás-mentes helyiség, két oldalt kb 6-8 ülőhellyel, sűrűn telezsúfolva álldogáló, különböző méretű pocakokat cipelő kismamákkal. Nem vagyok egy kimondottan ájuldozós fajta, de azért mantrázgatnom kellett bőszen, hogy vesz levegőt, kap levegőt, nem ájul el, mert egyedül van.
A dolgozók hozzáállása is hagy sok-sok kivánnivalót maga után, nem részletezem, valószínűleg a hormonoknak köszönhetően érzékenyebb lelkületű is vagyok az utóbbi időben, de azért az egyik szöszke asszisztencia szavai ütősen kiverték szememből az álmot, amikor a 12. heti ultrahang vizsgálatom eredménye után érdeklődve (én naivan azt gondoltam a kicsi tarkóredő mérete érdekli, ezt sajna nem tudom fejből), azt találtam mondani, hogy ugyan nincs nálam a lelet, de szívesen visszatelefonálok és bediktálom, ezt sikerült kipréselnie magából: maga milyen kismama, hogy azt se tudja hány hetes terhes? Cserben hagyott a csípőből tüzelő nagypofám. Úgy látszik, elszoktam a nagy itthonülésben az emberek ilyetén viselkedésétől. És ilyenkor érzem, hogy ez mennyire nem is baj.

A tökéletes bökés viszont kárpótolt mindenért, megvan a következő uh időpontja is, a 19. héten ejtjük meg, azaz július 15.-én, addig, ha nagyon nem bírom, kikuncsorgok egy bónuszkukucskát a Zuramnál.
Közben, 8 után pár perccel már hívott is HuncApu, hogy mikor végzek, (nem kis elégtétellel töltött el a hangjából áradó elgyötörtség, pedig alig egy órácskát voltak kettecskén...), lazán válaszoltam, hogy igyekszem. Útban hazafelé még megkávéztam egy közeli pékségben. Mert megérdemlem.

KisTesó egyre egyértelműbben jelzi, hogy itt van, ma a tenyeremet a hasamon tartva valami kidomborodott alatta, én meg már annyira elszoktam ettől az érzettől, hogy szinte megijedtem!
Szóval, minden jó, ha a vége jó. Utolértem magam, van már jókedv is, lesz AFP leletem is, így lassacskán már rendes tagja leszek a kismama-társadalomnak. Csak semmi deviancia. Már csak a kismama-vitaminok szedését kellene napi rendszerűvé tenni valahogy.

cucka 2009.05.29. 17:39

Kombinált teszt

Hosszas tanakodás után, fájó szívvel, de meg kellett hoznunk ezt a nehéz döntést: a második kiskrampusznál orvost kényszerülünk váltani. A távolság, mint üveggolyót... nos igen, a fehérvári túra első gyereknél még bevállalható volt, de Huncostól mindenestől már nem. (és arról nem beszélve, hogy időközben Nőgyógyászok Gyöngye még távolabbi városba vándorolt munkálkodni...)

Így hát, az időszerű kombinált teszttel egybekötött ultrahang vizgsálatot, (Down kór szűrést), már egy új Doktorbácsinál végeztettük el. Egyelőre úgy tűnik, a szimpátia kölcsönös, bár nem a bőbeszédűségéről hírös a fiatalember, de úgy gondolom, tulajdonképpen az ember lánya sem csevegni jár a nőgyógyászati rendelőbe. 

A jó hírek, hogy a picurka-mocorka jól van, méreteiben egészen hasonlatos nagy, szép és okos bratyókájára: nagyfejű és nagypocakú, valamint szintúgy kurtalábú. A mostani ultrahang alapján kicsit előrébbjárunk, azaz 13 hét+1 napos Kistesó. (utánaszámolva: ha ez így helyes, december 3.-ára módosul a szülésem dátuma, azaz pont egy nappal Huncos szülinapja után... mondhatni tökéletes az időzítés, bár a skacok valószínűleg nem így fogják gondolni...)
Kicsit számosítva:
NB (orrcsont): látható
CRL (ülőmagassága): 70,3 mm
NT (fejátmérő): 20,0 mm
NT (nyakiredő): 1,7 mm
HC (fejkörfogat): 78,4 mm
AC (haskörfogat): 64,0 mm
FL (combcsonthossz): 9,2 mm

Átlagos magzatvíz mennyiség. Szabályos szívműködés. Placenta helyzete: mellső fali. Ép koponya. Jól telt gyomor és hólyag. Zárt hasfal és mellkas. Normál hasi echogenitás. Négy végtag. FHR (szívhang): 161/min. Eszméletlen zakatolást csapott! (És nem, nem tudott könny szökni a szemembe, mert fektemben éppen azt figyeltem, Hunor hogyan próbálja meg kikapcsolni a frissen megismert doktorbácsi számítógépét... )

És akinek még mindig nem elég, ím egy rövidke film a Legkissebről:

Persze, nem a micsapatunk lett volna, ha a vérvétel eredményére, valamint az ultrahangra várva, Huncos nem rendezett volna kisebbfajta színházi előadást a váróban, elszórakoztatva azt a tucat embert, akik ezen az álmos délelőttön odatévedtek. És ha az sem lett volna elég, hogy szinte mindenkinek osztogatta a svédáruházas játékdobozban megbúvó, szintén svédáruházas pici plüssöket, egy óvatlan pillanatban mindent eldobva kezéből, beszabadult az irodába, ahol felkúszott egy szekrényre és megszerzett egy félméteres csokimikulást. Mindez oly gyorsan történt, hogy mire elkaphattam volna, már le is harapta a csokimiki fejét, nem kis derültséget keltve az ott várakozó pocakosoknak, és nem kis megdöbbenést okozva az ott-tartózkodó anyukáknak... rég volt már ilyen: éreztem, ahogy a pír a nyakamon át az arcomba kúszik... ezek után a biológus hölgy már mosolyogva fogadott, hogy hallotta már a fiam hírét... hmmmm...

cucka 2009.05.19. 17:14

Egy kis mozidélután

Tudvalevőleg sosem voltam egy nyugodt, ejjráérünkarramég típusú emberke, így az alábbi eset, jellemem egyik olalát művészi tökéletességgel festi le.

Történt ugyanis, hogy a 6 hetes ultrahang után, legközelebb a 12. hetire kaptam időpontot. A 12. heti ultrahang meg vészesen közeleg (jövő hét péntek), akárcsak az előrevetített rémképeim... Az utóbbi napok meghitt estéi mindegyikére jutott egy kis elalvás előtti csemege HuncApu számára. (üres petezsák... nincs is semmi bajom, ergo mi van ha nem is vagyok várandós?... és mi van, ha baj van a babával?... és mi van ha...? és folytathatnám még sokáig a képtelenebbnél képtelenebb Kasszandra jóslatokkal... )

És eljött az a pillanat, amihez nekünk nőknek őstehetségünk van, hogy a szelíd, felületesen már szuszmákoló Életünk Értelmét egyetlen pillanat alatt bősz vaddá hergeljük... és így sikerült egy soron kívűli félhivatalos ultrahangozást kicsikarnom (ilyenkor is jól jövő szakmájú)  Zuramból. Így tegnap délután sort ejtettünk a rendelőjük félhomályában, egy kis meghitt családi mozizásra. Fotók nem készültek, mert az UH feje nem emberi érzékenységre való volt, (gratulálunk, 4 vagy 5 kicsit látok) így Legkisebbünk paramétereit és részleteit továbbra is homály fedi. Amit láttunk az egy szépen kitaposott méhüreg, benne egy vidáman lubickoló kisemberrel. És ezt is csak töredék ideig, talán éppen addig, hogy lelkem ismét kisimulhasson egy jódarabig...

cucka 2009.04.23. 06:11

Mindennapi félelmeim

Kislányként, mindig nagy családról álmodoztam. Talán az egykeségemből fakadóan, a sok átunatkozott délutánból, amikor tanulnom kellett volna egyedül a szobámban, de mindig arra vágytam, bárcsak lehetne egy testvérem, akivel megoszthatom örömöm-bánatom, akivel összebalhézhatok, hogy aztán jótestvérként kibéküljünk. Akivel kötne a vérem.
Emlékszem, 4-5 éves lehettem, amikor séta közben Anyuval, találtunk az utcán egy másfél éves forma kislányt. Beszélni még nem tudott, de valamért olyan mesébeillően sorsszerű volt számomra, hogy befogadjuk őt. A részletekre már nem emlékszem, azt tudom, hogy Anyuék jelentették a rendőrségen, de mivel senki sem kereste (!), valamiért nálunk maradt és azt az éjszakát velünk töltötte, együtt fürödtünk, és este úgy aludtam el, hogy hálát adtam Istennek, amiért így küldött nekem egy kistestvért.
Persze, a tündérmesének igencsak profán vége lett: másnap kijózanodva, a kislány ősi mesterséget űző anyukája, rádöbbent, hogy az este folyamán valahol elvesztette gyermekét, rendőrséghez fordult és így elég hamar zárult a kör. A kislány sírt, amikor elvitték tőlünk, és sírattam én is az elhurcolt álmaimat.

Az élet úgy hozta, hogy megtaláltam azt az embert (persze, hosszas keresgélés után), aki az életem Társa, aki hasonló álmokat dédelget magában, akinek hasonló gondolatai vannak, akivel félszavakból is megy minden, akivel éppenugyanúgy és éppenugyanott. Sosem volt kérdés, hogy lesz-e Huncnak testvére, mint ahogy az sem kérdés, hogy ha Isten is áldását adja rá, nem csak egy testvére lesz.

És most mégis elbizonytalanodtam... olyan korai még ez az öröm, annyira csöpp még az a picilény... bár tudom, hogy itt van (elég hatékonyan bizonyítja minden reggel-délelőtt), hogy velünk van, hogy máris alakítgatja az életemet és mégis félek, hogy ez az apró csoda bármikor szétpukkanhat, akár egy szappanbuborék... jobban kellene bíznom Benne, magamban... talán kísértjük a sorsot és nem lett volna még szabad telekürtölni a nagyvilágba... de mellette szóljon, hogy annyira boldogok vagyunk és annyira szorította már a mellkasom ez a jóhír... nem lehet baj!
És már megint annyi jól megrögzött ideám borult elemeire. Sok mindenkit meg kellene követnem, sokszor oly könnyedén ítélkezett bennem a rosszindulat, az általánosítás... Miért tart az élet ennyire kíméletlenül gyorsan görbetükröt nekünk?
(kicsit érthetőbben: én is azok táborát erősítettem jó sokáig, akik úgy gondolták, a szülő nők bizonyos csoportja, mintegy úri szeszélyként igényli a császármetszést, egészen addig, amíg meg nem született Hunor, sürgősségi császármetszéssel... a következő dogmám az volt, mely szerint csak és kizárólag azon kismamák leszenk rosszul, várandósan, akik nem is álltak teljes mértékben készen az anyaságra, mégha ezt tudat alatt is tették... aztán most itt állok minden reggel émelyegve és többtucatszor átgondolva, hogy vajon biztos minden apró sejtecskémmel készen álltam az új lélek befogadására vagy csak önmagammal is elhitettem, hogy igen... a lelkem tiszta, tehát ismét a begyöpösödött gondolkodásomat köll sutba dobnom...)

Vagynak ilyen elmélkedős-negatívabb napok is... evvan.

Egy ideje már kezdte érvényét veszteni a blogom címe, hiszen a gömbölyödős hónapok már rég elmúltak és már jó ideje nem számítok kezdő kismamának sem, hiszen egy 16 hónapos örökmozgó, rutinróka anyukája vagyok.
Amikor naplóírásra adtam a fejem, igyekeztem úgy kiválasztani a címet, hogy álmainknak megfelelően aktuális maradhasson még nagyon sokáig. (bár azidőtájt egy lukas petákot nem adtam volna a bloggolásbani kitartásomért)

Nos, az elmúlt hónapokból, kellő elfogultsággal, azt a következtetést vontuk le, hogy Prototípusunk igencsak jól sikeredett, ezen felbúzdulva, ráállunk a sorozatgyártásra,  most pedig szeretném közhírré kiálltani örömünket, hogy a blogunk neve újra aktuálissá vált, ugyanis egy picurka, 7.3 mm-es dobogószívű emberpalánta növekszik a pocakomban, akit -bár sosem hittem, hogy létezhet- legalább ugyanakkora szeretettel (és türelmetlenséggel) vártunk/várunk, mint Huncost anno!

A kép ugyan homályos, de a mi kölkünk, de az újbóli várandósságnak hála, ismét visszanyerhettem, csak ekkor létező ultrahangfotó-látó képességemet...

süti beállítások módosítása